– Sevikaa... mi szél hozott ide? – kérdeztem széles vigyorral, miközben egy kis cigaretta füst gomolygott körülöttem. – Csak nem gond adódott a nyomaim eltüntetésével?

Sevika szúrós pillantással mérte végig, aztán halkan sóhajtott, próbálva megtartani a türelmét. Az érzései nem igazán látszottak, de ő sem szeretett titkolózni.

– Tudod, itt vannak új lakók, Piltoveriek, akik elvesztették a rangjukat, miután néhányan Ambessa mellé álltak, elárulva a Kiramman családot... – Sevika arca elkomorult, de nem hagyta, hogy ez sokáig rajta maradjon. – Végülis ők is csak emberek, mint mi. És habár nem olyan mocskosak, mint mi, őket is a pénz élteti.   

*Vonta meg Sevika a vállát, mintha ez már mindennapos dolog lenne*

De én nem akartam ezzel foglalkozni. Inkább rátértem arra, ami igazán izgatott.

– Azt hiszem, eltértél a lényegtől, öreg barátom! – mondtam gúnyosan, a szemem a földre szegezve, aztán még egy mosolyt is megengedtem. – Tudod, attól a résztől, ahol elvileg bajban vagyok megint... valami apróság miatt, amit ezek a gyökerek nem bírnak elviselni.

Felvettem a sértődött pózt, karjaimat keresztbe fontam, mintha már most elhatároztam volna, hogy a felvetés is, hogy bárkit megzavartam hazugság lenne.

– Te mennyire nem törődöm vagy még mindig! – mondta, és látszott rajta, hogy felbosszantotta a dolog. – Azok után is, amiken átmentünk! Azt meg ne is felejtsük el megemlíteni, hogy én segítettelek ki. Kishíján meghaltál, és még egy köszönömöt se bírtál kipréselni magadból! Hálátlan.

– Ugye tudod, hogy senki nem kérte meg, hogy megments? – kérdeztem gúnyosan.

 Azt hiszem, ezúttal nem csak ő, hanem én is küzdök az érzéseimmel.

– Megmentettél, pedig hányszor mondtad, hogy nem érdekel, hogyha meghalok! – nevettem, de a nevetés hátterében valami keserűség is volt. – Aztán most nézzenek oda, az, aki korábban legszívesebben megölt volna, most itt áll előttem!

Sevika próbált nyugodt maradni, de az érezhető volt, hogy már nem annyira magabiztos, mint korábban.

– Ne szórakozz már velem, Jinx. Te is tudod, családtag vagy. –  hangja mélyebb lett, de a szemei még mindig nem hagyták el a nyugodt, szinte nyers pillantást. – Silco pedig, ha látná, nem így cselekszem... felkelt volna a sírjából, hogy magával rántson a pokolba!

De  nem hagytam, hogy ellágyítson. Csak megforgattam a szemeimet.

– Egyébként, mi a fenét csináltál hajnali egykor? – kérdezte végül, a gyanú a hangjában már nyilvánvaló volt.

 Megköszörültem a torkomat, és egy pillanatra megálltam, mintha át akarnám gondolni a válaszomat.

– Jaaa, semmit! – vágtam rá gyanúsan. – Csak egy kicsit szórakoztam... olyan Jinxesen. Tudod. – Tártam szét a karjaimat, mintha ártatlan lennék.

Sevika arca egy pillanatra összeszorult, és láttam, hogy már nem olyan biztos abban, hogy mindent értek.

– Jinx?! - kérdezte már kicsit idegesebben.

Hát, nem akartam elrontani a hangulatot, úgyhogy csak széttártam a karjaimat.

– Jolvan már! Elmondom... – néhány pillanatnyi szünet után szóra nyitottam a számat. – Csak teszteltem egy új találmányt! – mondtam kicsit ferdítve a valóságon, hisz tudtam, hogy nem kell mindent elmondanom.

Sevika szemöldöke egyre inkább ráncolódott, miközben próbálta összerakni a történteket.

– Akkor fogalmad sincs arról, hogy miért volt a bejelentésbe az, hogy: "Őrülten ordítozott valaki, mintha egy disznóvágás lett volna..." Igaz? – szemei most már összeszűkültek ahogy egyre gyanusabbá vált számára.

De én csak egy szórakozott mosolyt húztam.

– Mi ez a számonkérő hang? – nevettem, de már nem olyan boldogan. – Najó... Kicsit ráijesztettem valakire, miközben teszteltem az új gránátot... és eltört az állkapcsa emiatt.

Sevika közelebb lépett, szinte olyan volt, mint aki olvasni akart volna a gondolataimban.  Nem hagyta, hogy becsapják őt olyan könnyen.

– Tényleg csak ennyi? – kérdezte, hangjában érződött a bizonytalanság.

Én pedig, a szokásos játékos mosollyal, csak annyit válaszoltam:

– Ezt most nem igazán értem... – felvontam a szemöldököm. – Még mindig ugyanazzal a Sevikával beszélek, akit kicsiként megismertem Silco mellett? – újabb szikrázó düh futott át rajtam. – Úgy beszélsz, mint azok a hülye Piltoveriek!

Ekkor azonban Sevika röhögésben tört ki, mintha a világ legnagyobb viccét sütötte volna el. Összeráncoltam a szemöldököm. Ez bolond? Átragadt belőlem valamennyi rá is? A végén még ki kéne nyírjam. Jinxből csak egy lehet Zaunban!

– Látnod kellett volna magadat! Olyan voltál, mint aki citromba harapott. – a vigyora szélesebb lett, ahogy a karjára bökött. – Csak ugratlak, kislány! Ezt azért kaptad, mert megszivattál a robotkarral, amit ajándékba adtál. Azóta is fáj az orrom! Alattomos egy húzás volt, hogy azzal vicceltél meg, hogy az egyik kart meghúzva saját magamat boxolom arcon!

Nagyot sóhajtottam, mintha a poénja csak egy rakás szar lenne, de valójában... nem is tudom. Ahogy beszélt, valahogy nehéz volt elhinnem, hogy nem érdekel. Kit érdekel Sevika? Kit érdekel bárki?

A hangok a fejemben viszont más véleményen voltak.

"Senki vagy."
"Egy áruló."
"Egy elrontott valami."

Mindig azt hiszem, hogy már beletörődtem ebbe a baromságba, de aztán egy ilyen beszélgetés... és újra ott tartok, hogy gyűlölöm az egészet. Egy hazug dög vagyok. Magamat becsaphatom, de Vi a fejemben mindig ott van. Gúnyosan, ítélkezőn. 

"Szeretethiányos kis senki."

Bárcsak kinyírhatnám. Bárcsak kinyírhatnám őket mind.

Sevika tekintete kicsit megváltozott, mintha kezdte volna észrevenni, hogy nem egészen vagyok itt. Mióta bámul? Már percek telhettek el, mióta eldurrantotta a poénját, de én csak itt álltam, üres tekintettel.

– Ennyire szörnyű volt? – kérdezte, a hangja most furcsán óvatos volt.

Mit mondjak? Ha elmondom az igazat, ő is elhúzódik. Ha elmondom, hogy hallom őket, hogy Vi minden egyes szava úgy vág belém, mint egy kés... Nem, nem tudhatja meg. Nem láthatja, hogy gyötrődöm.

Úgyhogy felnevettem. Egy kicsit túl hangosan, egy kicsit túl erőltetetten.

– Dehogyis! Csak... tudod, kicsit elmerengtem!

– Tudsz te olyat is? – horkant fel Sevika, mintha kettőnk közül ő lenne az ész a csapatban.

Felé kapva egy laza mozdulattal vállon vágtam.

– Na, tudod... nem sértésből, de azért alkotunk jó csapatot, mert te adod az izmot, amikor valaki fejét szét kell kalapálni, én meg inkább tervezek. Bár, nem hencegésképp, de a versenyt simán fel tudnám venni Caitlynnel!

– Jól van már, Miss Tökély! – forgatta meg a szemét. – Különben is, mi történt a hajaddal? Korábban már akartam kérdezni, de elfelejtettem!

– A kis memória-kieséses! – szúrtam oda szemtelen vigyorral, aztán végül válaszoltam. – Jaa, hogy ez? Ekko vágta ilyenre. Háát, nem épp egy mestermű, de tetszik. Olyan érzést ad, mintha új életet kezdhetnék, vagy mi a franc. Szokták mondani ezt a halandzsát, amikor valamit változtatnak magukon az emberek, nem? Mit tudom én! Csak akartam valami újat...

– Nem, erre értettem. – rábökött egy hosszabb kiálló tincsemre. – Ez mitől lett ilyen? Amikor utoljára találkoztunk, még nem volt ott ez a fehér tincs.

Felé kaptam a kezem és megpöccintettem az ujjaimmal.

– Hm. Nem tudom. Egyszer csak felkeltem, és már ott volt. Talán a hajam is bekattant.

Hátat fordítok Sevikának, miközben széttúrom a ruhásszekrényt, ahol akkora a kupi, hogy már egy hete nem találom a fél cipőmet. Lehet, hogy újra divatba hozom a felemás cipőket! Kuncogtam el magam a gondolatra. De most komolyabb dolgom van. Hol van már az, amit Lest készített nekem két hete? Egyre idegesebben kutatok utána.

– Ja, őőő... amúgy volna egy kis dolgom, mielőtt elutazom. A hextech léghajó készen áll már?

– Igen, de igyekezned kéne. Tudod, elég friss még az ügyed. A sírodat már elkészítették Piltoverben, a nővéred jóvoltából, de néhány békeőr még mindig a te hulládat keresi.

– Komolyan? Egy üres koporsós síremléket csináltak nekem? – nevettem fel, mintha ez lenne a világ legnevetségesebb dolga.

Mi, Zauniak, ezt egészen másképp intéztük volna... és biztos vagyok benne, hogy meg is tették. De túl veszélyes lenne visszatérnem közéjük. Piltoverrel ellentétben itt mindenki felismerne. Nem akarok még egyszer olyan kínos helyzetbe kerülni, mint amikor... amikor... Ishát próbáltam megmenteni Sevikával.

Istenem... annyira lefoglalt, hogy mi fontos nekem, hogy észre sem vettem, neki mennyire számított volna az a tüntetés. OTT. KELLET. VOLNA. LENNEM!!!

El kell tűnnöm innen. Minél hamarabb. Különben teljesen beleőrülök... Az emlékek felemésztenek.

– Különben mégis milyen dolgod van itt? A „halál" utáni elrendezetlen ügyeidet akarod lezárni, vagy mi? – tört ki nevetésben.

– Nagyon vicces kedvedben vagy ma... De nem! Csak meg akarom nézni a síromat, amit Piltoverben készítettek nekem. De előbb meg kell találnom azt, amit erre az alkalomra varrattam Seltel. Olyan gyönyörű munkái vannak! Gondoltam, készíttetek vele egy személyre szabott köpenyt, ami jól eltakarja majd az arcomat, ha odafent járok.

Hirtelen kirántottam a régóta keresett fekete köpenyt a szekrényből. A széleit finom, hosszú csipke díszítette. Örömömben felkiáltottam:

– MEGVAN!

– Ugye tudod, hogy ez őrültség?! – kérdezte tőlem, mintha nem csináltam volna már ennél veszélyesebb dolgokat.

Látnom kell őt még egyszer... Ha pechem van, Vi úgysem jön ki a síromhoz, de legalább a gondolat, hogy ott jártam nála, olyan lesz, mintha elbúcsúztam volna tőle...