Victor Nikiforov gondolataiba merülve rótta a köröket a jégen. Nem vitt véghez egy ugrást, vagy lépéskombinációt sem. Csak egyhangúan siklott, s szelte a tükörsima felületet.

Egyedül volt a pályán, de ez egy kicsit sem zavarta. Sőt... még így is túl zsúfoltnak érezte az őt körülvevő légkört.

Gondolatok gyötörték. Olyan gondolatok, amik a legnagyobb jó indulattal sem voltak helyesnek mondhatók. Főszereplőjük Miraszlava volt... az ő egyetlen édes húga. A tizenhat éves lány ahogy nevet, mosolyog vagy éppen csak a semmibe réved.

Szerette Miraszlava-t. Mindennél jobban szerette! De nem úgy, ahogy az megengedett lett volna...

Ahányszor csak a húgára nézett, elveszett az övéihez hasonlatos, kék szemeiben... A hideg rázta ki az ártatlan mosolyától, és levegőért kapkodva próbálta leplezni zavarát.

Szerelmes volt a kishúgába... Beleszeretett...! Nem tudja hogyan, de az érzés ott volt, és lassacskán ízekre tépve emésztette fel.

Már kettesben is alig mert vele maradni. Ha egy mód volt rá, mindig kivágta magát a közös programok alól valamilyen mondvacsinált indokkal. Tudta, hogy ezzel megbántja az őszhajú, törékeny jégtündért... de minden áron meg akarta óvni a benne élő szörnyűségtől.

- Vitya!

A csilingelő kiáltás dobhártyáit szaggatva suhant a tudatáig. Lábai gondolkodás nélkül fékeztek le. Egyik pillanatról a másikra verte ki a víz. Pulzusa az egekbe szökött, térdei pedig alig észrevehetően remegni kezdtek.

- Viiityaaa! - hangzott az újabb megszólítás. - Meddig akarsz még itt körözni? Lassan én szédülök bele... annak ellenére, hogy én csak szemmel követlek.

Victor nem érzett magában elég erőt a válaszadáshoz. Nem beszélve arról, hogy a húgára nézzen...! Szemeit lehunyva küzdött, hogy ne veszítse el teljesen a józan eszét.

- Hahó, bátyus! Ideje haza menni.

A pálya széléről tompa csikorgás hallatszott, s mire az idősebbik Nikiforov feleszmélt, Miraszlava már ott állt mellette. Megszeppent ábrázattal nézett bűnös szívének hölgyére.

- Héj, minden rendben? - kérdezte a lány aggódó tekintettel vizslatva. - Rémesen festesz...

Victor gondolatban elengedett egy cifra káromkodást, majd az orrnyergét megdörgölve mosolyt erőltetett magára.

- Persze, Hercegnőm - fordult felé teljes testével. - Minden a legnagyobb rendben.

- Nem hiszek neked - felelte Miraszlava, s mielőtt még bátya ellenkezhetett volna, átkarolta a férfit.

Olyan elemi ragaszkodással bújt hozzá, mintha az élete múlt volna rajta. Victor arca megrándult a váratlan gesztustól. Ám teste a tudata parancsa nélkül is viszonozta az ölelést.

Percekig ácsorogtak így, egymásba olvadva és néma csendben. Azonban a jégkorcsolyázó klasszis elméjét fertőző gondolatok lepték el... Küzdött ellenük ahogy csak bírt. De a vágy, hogy megcsókolja a fiatal lányt, elemi erővel kínozta...

Nem! Nem szabad! - győzködte magát. Ám a csatát ezúttal, Miraszvala teljes egészében hozzá simuló lényével, elveszítette...

Mielőtt még megálljt parancsolhatott volna magának; eltolta magától a lányt, s jobbját az álla alá csúsztatva a selymesen szűzies ajkakra tapadt. Forró csókkal falta fel a húga minden ártatlanságát, aki csak ledermedve meredt rá. Eleinte csak ízlelgette a száját, de az édes mámor teljesen megrészegítette.

Tudta hogy hibát követ el... Egy olyan égbe kiáltó hibát, amit soha életében nem fog megbocsájtani magának... De képtelen volt leállni. A beteljesült álom örvény módjára szippantotta magába szenvedélyesen és végérvényesen...

*néhány perccel később...*

Miraszlava tétován toporgott a jégen.

Előtte nem sokkal, neki háttal a bátya térdelt. Vállai megzuhanva görnyedtek előre, arcát pedig a kezeibe temette.

Nem tudta mi tévő legyen... Még mindig ajkain érezte Victor lángoló csókját. Egy csókot, mely után oly sokszor epekedett már...

Szégyellte hogy ilyen érzéseket táplál a tulajdon fivére iránt... Ám a tagadás fátylát évekkel ezelőtt levetette magáról.

Most azonban megtörtént... Csókolózott a bátyával, akiért az életét is eldobná...

Victor előre hajolva támaszkodott a jégre. Kínlódó nyöszörgést hallatott, ami a lányt csak még inkább mardosni kezdte belülről.

- Egy szörnyeteg vagyok..! - sziszegte elgyötört hangon a férfi.

Miraszlava ész nékül vetette magát térdre:

- Nem! - sikította könnybe lábadt szemekkel, s átölelte az előtte senyvedő férfit. - Az egész az én hibám... Ha ma nem jöttem volna ide, akkor ez sosem történt volna meg. - Victor izmai fájdalmas ívbe feszültek, de válaszra képtelen volt.. így folyatta - Szeretlek, Vitya... Évek óta szerelmes vagyok beléd. Csak magamat, és a meggondolatlanságomat okolhatom ezért. Könyörögöm neked, bocsáss meg! - Az utolsó szavakat már alig bírta kipréselni magából a zokogástól.

Victor Nikiforov mindenre számított, csak egy ilyen vallomásra nem. Meredt tekintettel bámulta a hideg, fehér jeget. Nem akart hinni a fülének. Nem akart, mert attól félt megint álmodik, mint már oly sokszor, s a végén csak az ágyában fekve fog felriadni.

Pólójána azonban valoságos ujjak kapaszkodtak a vékony anyagot markolászva, és a hátát is igazi könnyek nedvesítették.
Valódiak voltak, akár a két fiatal, egymás iránt érzett gyalázatos vágyaik...!

Szerzői megjegyzés, feloldás:
Na ezzel a visszatéréssel lehet sokatoknál kicsapom a biztosítékot.. Sajnálom, ... Nem tudom mi ütött belém!
Remélem, azért néhányotok tetszését sikerül vele elnyernem.
Puszi nektek!💕