Jeongin már órák óta gubbasztott a kórház folyósóján elhelyezett műanyagszékek egyikén. Bal lába folyamatosan rángatózott és körmeit már tövig lerágta. Beleőrült a gondolatba, hogy nem lehet barátja mellett még akkor is, ha csak egyszerű vizsgálatokra mentek be. Szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van. Bár mi baj lehetne? Nem lesz semmi komplikáció, Hyunjin erősebb mindenkinél az egész világon és a betegsége nem foghat ki rajta.

Már épp elfogyott a fiú türelme amikor az előtte lévő ajtó kinyílt és párja kissé megviselt külsővel ugyan, de kilépett rajta. Jeongin azonnal felugrott eddigi helyéről majd a vékony alakot szorosan karjai közé zárta. Mélyen beszívta illatát, amely mennyinek hatott az épületben uralkodó fertőtlenítőszag után.

- Mi történt Picur? – Hyunjin finom köröket írt le párja derekára, aki remegett a visszafojtott sírástól. Arcát a fiú nyakhajlatába fúrta ahogy egyre szorosabban ölelte magához.

- Azt hittem már soha nem engednek onnan ki – szipogott a fiatalabb és egy kicsit távolabb húzódott szerelmétől. de csak annyira, hogy láthassa sápadt arcát. Fél karjával elengedte Hyunjin-t majd ujjait végig futtatta álla vonalán, hogy utána kócos tincsek közé túrhasson.

- Nincs semmi baj kicsim, csak kissé elnyúlt a beszélgetés.

- És? Mit mondtak?

- Amíg mellettem vagy van esélyem.

- Hülye! – csapott rá a fiú mellkasára Jeongin viszont a huncut mosolytól melegség töltötte el – Komolyan, mit mondott az orvos?

- Kaptam néhány bogyót, amit szednem kell és hetente egyszer be kell jönnöm kezelésre. Ha rosszul reagálna rá a szervezetem be kell feküdnöm, ha nem akkor folytatjuk.

- Ezt tartott három és fél óráig? Te most fél perc alatt elmondat.

- Csak a lényeget mondtam el, ő sokkal jobban kifejtette – kuncogott fel az idősebb és lecsúsztatva kezeit a másik derekáról indulásra ösztönözte. Összekulcsolt ujjakkal indultak ki az épületből, ami mindkettőjükre megkönnyebbüléssel hatott. Nyomasztotta őket ez a hely.

- És én miért nem mehettem be veled? Már az őrület kerülgetett amíg rátok vártam.

- Nem tudom Picur, de a lényeg, hogy végeztünk és egy hétig a közelébe sem kell jönnünk ennek a helynek.

- Igazad van. Ne haragudj, túl aggodalmas vagyok.

- Nincs ezzel semmi baj, teljesen normális, hogy így reagálsz.

- Egyébként – kezdett bele Jeongin ahogy a kórház közelében lévő parkban elhelyezkedő kis kacsaúsztató felé tartottak. Imádták azt a helyet, a hideg ellenére is szinte minden nap elmentek oda – A barátaid tudtak erről?

- Nem. Miután Jisung előtt osztottál ki arról mekkora egy barom vagyok, kifaggattak és tőlük is kaptam egy fejmosást. Utána mentem át hozzád bocsánatot kérni.

- Sajnálom, miattam buktál le vagy mi.

- Ugyan kicsim, egyszer úgyis elmondtam volna nekik. Igazából így egy kicsivel könnyebb volt – kuncogott Hyunjin amíg helyet foglalt az egyik padon, közel a tóhoz és combjaira húzta barátját. Szorosan fonta dereka köré karjait és arcát a rajta ülő mellkasára fektette. Megnyugtatta, hogy hallhatja szívverését, kívül hiába nem látszik, mélyen legbelül rettegett attól mi vár rá.

- Jó, de...

- Nincs de. Itt nem te voltál a bűnbak.

- Miért titkoltad el?

- Nem akartam, hogy máshogy kezeljenek csak azért, mert haldoklóm – Jeongin összerezzent ugyan, de más jelét nem mutatta annak, hogy szíven ütötték barátja szavai. Utálta a gondolatát is ennek az egésznek, de igyekezett erősebbnek tűnni és továbbra is pozitív maradni.

- És, máshogy kezelnek?

- Nem, egyáltalán. Ezért nagyon hálás vagyok nekik bár nem annyira, mint neked.

- Nekem? Ugyan mit tettem, hogy hálásnak kellene lenned?

- Azért, hogy itt vagy nekem. Nélküled képtelen lennék ezt végig csinálni – lehelt egy finom csókot párja állára Hyunjin.

- Nélkülem is képes lennél rá, nálad erősebb embert nem ismerek.

- Csak miattad vagyok ilyen erős Picur, csakis miattad.