Alig egy hét telt el a randevújuk óta mégis a két fiú még inkább elválaszthatatlanok lettek. Hyunjin azóta csak akkor megy haza, ha nagyon muszáj – általában csak csere ruhákért -, de ez egyáltán nem volt senkinek probléma. A hét elején kaptak néhány furcsálló tekintetet, de körülbelül két nap után le is lankadt a kíváncsiság irányuk felé. Ez idő alatt Jeongin megismerkedett párja barátaival, akikkel ő is elég jó kapcsolatot kezdett el kiépíteni. Mondhatni tökéletes volt minden, a fiatalabb fiúból lassan kezdett elszállingózni a gyász keserű érzete és újra érezhette azt, hogy él. Viszont semmi sem tarthat örökké, ezzel Jeongin is tisztában volt, de azt nem gondolta volna, hogy csak kerek egy hétig tarthat a rózsaszín köd, ami ellepte őket.

[...]

A mai nap különleges volt, legalábbis Jeongin számára. Ugyanúgy párja mellett ébredt, mint az elmúlt napokban viszont most a barna falak helyett szürkék ölelték őket körbe. Hyunjin arca a reggeli fényekben még elbűvölőbbnek tűntek, mint alapjáraton. A fiatalabb szerette figyelni az alvó fiút, nyugodtsággal töltötte meg ahogy a kisimult arcvonásokat figyelte.

Egy kis ideig még mellette maradt gyönyörködni viszont meg akarta lepni egy kisebb reggelivel így amennyire óvatosan csak tudta leemelte derekáról az ölelő kart. A szekrényből kölcsön véve egy pulóvert lement a konyhába viszont valaki már tartózkodott ott. Ha Jeongin-nak tippelnie kellett volna negyven év körülire lőtte volna be a nő korát. Fekete hajába néhány ősz tincs is vegyült, arca fiatalos volt mégis meggyötört. A fiú annyira lesokkolódott, hogy levegőt venni is elfelejtett. Lassan fél éve ismerte barátját, de szüleivel még egyszer sem találkozott és ez csak most tudatosodott benne.

- Jó reggelt – hajolt meg tisztelet tudóan miután sikerült összekaparnia sokkos állapotát. A hölgy elkerekedett szemekkel, meglepetten fordult hátra majd lomha mozdulatokkal felkelt eddigi ülő helyéről.

- Szia – hangja rekedt volt, mintha sírás után lenne és jobban megnézve vörös szemei is erről árulkodtak. Jeongin meg akarta kérdezni tud-e segíteni, de végül még sem tette. Nem akart tolakodó lenni.

- Jeongin vagyok, Hyunjin... egy barátja. Nyáron költöztünk a szomszéd házba – nem tudta miként kellene bemutatnia magát. Úgy érezte ez a legbiztonságosabb módja ennek.

- Veled volt randizni múlt héten, igaz?

- I-igen – a barna hajú arca pírba borult, amit az asszony kedves mosollyal fogadott. Zavarba ejtő volt a helyzet a fiatal számára.

- Hyunjin nagyon sokat mesélt rólad, szinte minden percben rólad beszél – a fiú nem volt biztos hogyan kellene reagálnia így csak szótlanul áll egyre égő arccal. A nő vékony ajkain halvány mosoly játszadozott, de alig egy pillanat fájdalmas arckifejezés vette át a helyét. Közelebb sétált a vendéghez majd kezét sajátjai közé véve nézett vele farkasszemet.

- Mindennél fontosabb vagy neki, te megtudod győzni. Kérlek győzd meg, hogy csinálja végig!

- M-mit kellene végig csinálnia? – Jeongin nem értett semmit. Miről nem tud? Sejtette, hogy még vannak dolgok, amikről nem tud a másik, de az édesanyát figyelve elég komoly dolognak tűnhetett. Nem volt tiszta neki, hogy akkor párja miért nem beszélt róla.

- A kezelések segíthetnének neki. Kérlek beszélj vele...

- Anya! – erőteljes hang szakította félbe a nő kétségbeesett kérlelését. A fiatalabb lassan fordult hátra és mérte végig Hyunjin alakját. Szemei szikrákat szórtak szülője felé, mintha a tekintetével akarná csendre bírni.

- Mi ez az egész Jinnie? – becenevét hallva az idősebb arcvonásai ellágyultak és nem gyilkos szemekkel figyelte anyukáját.

- Nem mondtad el neki? Fiam, joga van tudni! – a nő hangja erőteljesebb volt, mint percekkel ezelőtt. Jeongin teljesen összezavarodott. Miről van joga tudni?

- Nincs még itt az ideje...

- Ha tovább húzod nem lesz alkalmad elmondani neki.

- Kérlek, valaki avasson be mert kezd fájni a fejem. Nem értek semmit, mit kellene elmondanod nekem? – fordult barátja felé a kisebb. Tudni akarta mi folyik itt. Hyunjin képtelen volt bármelyikjükre nézni, lesütött szemekkel vizsgálta a padlót.

- ALL-es vagyok – hangja erőtlen volt. A fiatalabb nem tudta, hogy mérges vagy szomorú legyen. Nem is értette mit is mondott párja.

- És az mi a jó istent jelent?

- Akut limfoid leukémia – Jeongin-ban bent rekedt a levegő. Csak figyelte ahogy barátja továbbra is nagyon szerényen áll előtte mintha teljesen normális lenne, hogy egy ilyen fontos információt csak most közölt vele. A fiúban egy világ tört össze, mindössze figyelte azt az embert, akit teljes szívéből szeretett és azt aki hónapokon keresztül titkolózott előtte.

A betegséggel kapcsolatban a későbbiekben előfordulhatnak a valóságtól eltérő leírásaim