Utálom Adamet. Utálom, hogy elhitet velem minden és aztán összetör. Utálom, hogy annyira tökéletesen néz ki. Utálom, hogy csak rá tudok gondolni. Utálom, hogy beleszerettem.

Nem volt kedvem nézni őket, szóval Elivel együtt felsiettem a terembe.
-Így se hiszed el, hogy nincs köztünk semmi? –kérdeztem.
-Nem! –jelentette ki határozottan. – Csak úgy nem aludna ott nálad.
-Álmos volt és épp arra járt. –vontam vállat, mire Eli felnevetett.
-És miért járt pont arra? –kérdezte, én pedig erre nem tudtam mit mondani.
-Na ugye. –villantott egy diadalittas mosolyt.
-Luke? –kérdeztem Em-et, aki egyedül ült le mellénk a tálcájával a kezében.
-Adammel meg Bennel mentek ma valahova. -vont vállat.- Erről jut eszembe. Mi van köztetek Adammel?
Ezt nem hiszem el, miért hiszi mindenki azt, hogy van valami köztünk?
-Nincs köztünk semmi.
-De szeretnéd, ha lenne. -jelentette ki.
-Mi? Nem. -hazudtam, mivel igenis szeretném.
-Hali. -ült le mellénk Ashton.
-Téged nem zavar, hogy beszélgettünk és, hogy senki nem hívott ide? -kérdezte dühösen Em.
-Nyugi tigris. -mosolygott rá Ashton.
-Nekem te ne tigrisezz és ne próbálj megnyugtatni. -vágta rá.
-Lukey mit mesélt rólam, hogy ennyire utálsz?
-Semmit. Elég rád nézni. -állt fel és a tálcájával a kezében elviharzott.
-Mi baja velem? -nézett rám.
-Nem tudom. -vontam vállat.
-Biztos mondott neki valamit Luke.
-Én megyek. -állt fel Eli.- Majd órán találkozunk. Sziasztok.
-Szia. -mondtam, Ash pedig csak intett egyet.
-Adam-et akarják, nem engem, ugye? -talált, süllyedt. Rögtön a közepébe.
-Nem ismernek téged..Adam-et viszont igen.
-Őt se ismerik, csak azt tudják, amit Adam enged, meg amit az a két jómadár elmond nekik.
-Nem tudhatod. -miért Adam-et védem? Nem rég döntöttem el, hogy elfelejtem, annak ellenére, hogy több ő nekem, mint egy barát.
-Hidd el tudom. -mosolyodott el.- Nem hiszem, hogy tudják Ad..-nem tudta befejezni, mivel a csengő fülsüketítő zajjal törte meg a csendet.
-Majd beszélünk. -nyomott egy puszit a fejemre, majd otthagyott.

A teremhez érve tűnt fel, hogy Adamék visszajöttek, mivel minden lány körülöttük csorgatta a nyálát.
-Miért nem megyünk be? -kérdeztem Elitől.
-Peter bezárta magát a terembe. -nézte röhögve az ajtót, aminek a tetején lévő üvegrésznél Peter vigyorogva bámult ki.
-Peter azonnal gyere ki onnan. -ordibált mellettünk az igazgató, Mrs.Marshall.
-Szép napot tanárnő. -kiabált vissza integetve Peter.
-Nyisd ki az ajtót. -indult meg felé.
-De tanárnő, nem tudom hol a kulcs.
-Keresd meg. -utasította a kiabálástól lassan vöröslő fejjel.
-Jó. -ugrott le gondolom egy asztalról, és eltűnt a szemünk elől.
-Nem normális ez a gyerek. -dünnyögte halkan az orra alatt Mrs.Marshall.
-Tanárnő. -kiabált Peter.- Eltört. Vagy mi. Beletört. -mutatta fel a kulcsot, vagyis ami megmaradt belőle.
-Hívja ide valaki a gondnokot. -masszírozta az orrnyergét nyugtatás képpen, Harry pedig ráérősen indult meg a lépcső felé.
-Igyekezzen! -szólt utána Mrs.Marshall, mire Harry szaporábban lépkedett.
-Tanárnő. -kezdte Peter megint. -Kér egy szendvicset? -mutatott fel két szendvicset.
-Nem kérek. -nézett értetlenül a szendvicseket tartó fiúra.
-Akkor megeszem. -vont vállat és újra eltűnt.
-De hé. -ordította Adam, mire Peter újra kidugta a fejét.- Én kérek, ha van hozzá ketchup. -mondta, Peter pedig újra eltűnt és nem sokkal később egy üveg ketchuppal tért vissza. Jézusom. Ennél a srácnál minden van?
-Sokat kérek rá. -szólt Adam.
-Jó. -nyitotta ki és jól láthatóan kezdte kinyomni az üvegből a piros, paradicsomos szószt, ami természetesen mellé ment.
-Na. -ért mellénk Mr.Tailor a kulcsát csörgetve.
-Fiam. -kezdte hangosan, mire Peter újra felbukkant a szendvicsén csámcsogva.- Hogy törted bele a kulcsot?
-Nem tom. -mondta, ezzel jól láthatóvá téve az épp megrágott falatot.
-Elfordítottad? -kérdezte, mire a bent raboskodó fiú a szendvicsébe harapva kezdte rázni a fejét.

-Akkor lássuk. -ment az ajtóhoz és a kulcsot a lyukba téve elfordította, mire a benne lévő törött kulcs hangos puffanással ért földet.
-Köszönöm. -nézett Mrs.Marshall a gondnokra, majd benyitott. Peter az egyik asztalon ülve jóízűen ette a szendvicsét.
-Hé Ad. -dobta oda neki az összeketchupozott szendvicset.
-Kösz. -harapott bele, mire még jobban folyt belőle a szósz.
-Tanárnő biztos nem kér? Van még egy. -nyúlt a táskája felé.
-Nem kérek. -szólt ingerülten a csámcsogó fiúra.
-Hát maga tudja. -vont vállat, és megtörölte a száját, ezzel biztosítva, hogy befejezte.
-Tarthatom az órát? -kérdezte az ofő, aki a matektanárunk is.
-Viselkedj. -mutatott Peterre, majd kisétált, maga után becsukva az ajtót.
-Imád engem. -vigyorgott idiótán Peter.

Órák után fáradtan löktem ki a suli ajtaját, és léptem ki a hidegbe, ahol senki nem várt. Szóval egyedül megyek haza.
-Zoe. -szólt utánam valaki, mire megfordultam. Ashton.
-Szia. -mosolyogtam rá.
-Nincs kedved meginni valamit? -próbálj meg nemet mondani azoknak a zöld szemeknek.
-De. Miért ne. -vontam vállat.
A kávézóhoz érve csak remélni tudtam, hogy Adamnek nem most lesz kedve valami újabb ribanccal enyelegni itt.
-Figyelsz? -kérdezte Ashton a vállamat bökdösve.
-Mi? Ja. Persze. -motyogtam zavartan.
-Akkor mit kérdeztem?
-Hát..Hogy mit kérek. -feleltem frappánsan, ha már egy kávézóban vagyunk.
-Nem. -rázta a fejét.
-Jó. Nem figyeltem. -vallotam be.

-Mész a bálba?
-Nem tudom. Nem hiszem.
-Miért? -kérdezte, mire válaszul csak vállat vontam, mivel igazából én magam sem tudom, hogy miért nem megyek.

-Hát jó. -mondta, és úgy tűnt ennyivel le is zárta.

Már épp meg akartam kérdezni, hogy miért fontos ez, amikor a válla felett megláttam a már jól ismert szempárt, azt a koromfekete gyönyörű szempárt, amit annyira imádok, és amit éppen iszonyatosan nem akartam látni.

-Jól vagy? -fürkészett Ashton.
-Aha. -bólintottam és próbáltam inkább nem foglalkozni Adammel.
-Hozhatok még valamit? -kérdezte a pincér, mire rá néztem.
-Nem, köszönjük. -mosolygott rá Ash.
Ahogy a pincér magunkra hagyott minket újra Adam felé néztem, de már nem volt ott. Mintha elnyelte volna a föld.
Gondolkozásomból Ashton telefonja zökkentett ki, ami hangosan kezdett csörögni.
-Mond. -vette fel- Ja. Már összepakoltam. Aha. Ott leszek.
-Bocsi csak.. -kezdte, miután letette.
-Nem baj. -mosolyodtam el.- Amúgy hova mész? -kérdeztem abból kiindulva, hogy összepakolt.
-Sydney-be. Ott él a húgom. -magyarázta.
-Értem. -bólintottam lassan.- És mikor jössz vissza?
-Csak pár napra megyek. -mosolyodott el.

Körülbelül másfél óra múlva Ashton lelépett, miszerint indulnia kell a reptérre, szóval egyedül indultam haza, legalábbis azt terveztem.
A kávézó utcájából kikanyarodva egy kemény mellkasnak ütköztem.
-Bírnám, ha egyszer nem így találkoznánk. -mondta halkan mély és rekedtes hangján Adam.
-Én meg bírnám, ha egyáltalán nem találkoznánk. -vágtam rá, és hiába fájt ezt kimondani, így volt. Így kell lennie.
-Azt szeretnéd? -hajolt közelebb.
-Igen. -feleltem magabiztosan.
-Biztos? -hajolt még közelebb, annyira, hogy az ajkaink szinte összeértek.
-Biztos. -próbáltam olyan határozottan mondani ezt az egyetlen szót, mint az előbb, de megremegett a hangom, és összeszűkült a gyomrom Adam szemei hatására. Csak a szokásos.
-Nem úgy tűnik. -lehelte halkan a számra, majd egy apró csókot nyomott rá.- De, ha ezt akarod. Jó. Vigyázz hazafele. -lépett el mellőlem, majd sarkon fordult és otthagyott. Kösz Blake.

Reggel ismét Andy Biersack hangjára keltem, majd átslattyogtam a fürdőbe elintézni a reggeli teendőimet.

A tükör előtt állva késznek nyilvánítottam magam, így lesiettem a konyhába.
-Elmész? -kérdeztem talán túl izgatottan apát, aki pont akkor rakott le az asztalra egy nagy sporttáskát, amiben valami fémes csörgött.
-Nem. -mosolyodott el.
-Oh. -hagyott alább izgatottságom.- Majd jövök. Sziasztok. -intettem és már kint is voltam.
-Képzeld. -kezdte Eli köszönés nélkül.- Tegnap este megverték Adamet.
-Mi? -kérdeztem kicsit magasabb hangon, mint terveztem.
-Valami David. -vont vállat.- Elég durván elintézte Ad arcát.
-De jól van?
-Aha. Nem érzel iránta semmit mi? -kérdezte vigyorogva.
-Nem. -ráztam a fejem.
-Azért érdekel ennyire, hogy mi van vele.
-Azért érdekel, mert barátok vagyunk. -Mi? Egyátalán nem vagyunk azok.
-Hát hogyne. -mondta pont úgy, mint aki egy szavamat sem hiszi el.

A suliba érve felsiettünk a teremhez, ahol már majdnem az egész osztály ott állt, kivéve Adamék.
-Hát nekem nem úgy tűnik, mint akit megvertek. -mondta Em a lépcső felé nézve, mire mi is arra fordultunk. Adam sétált felénk. És tényleg. Egy karcolás sem volt az arcán.
-Pedig láttam. -motyogta Eli.- Láttam, hogy totál szét volt verve.
-Rosszul láttad, semmi nincs az arcán. -mondtam halkan.
-Nem értem. -rázta a fejét Eli.

Első óra osztályfőnöki. Végülis mivel mással kéne kezdeni a napot?
-Peter kérlek ossz mindenkinek egy lapot. -lépett be Mrs.Tobias.
-Nemááár. Még ebből is dogát írat? -nyavalygott Peter.
-Nem. De mint tudjátok lesz egy tanulmányi kirándulás, ahol a világ főbb városait látogatjuk meg. Arra lennék kíváncsi, hogy ti kit vinnétek magatokkal és miért.
Körülbelül 10 perc szenvedés után mindenki beadta a lapját.
-Peter. -emelte fel az első lapot, mire az említett srác büszkén vigyorogni kezdett.- Adamet vinném, mert ő sok nyelven beszél és mindenhol tudna nekem kaját venni. Ez remek, nem is vártunk tőled többet. -tette le a lapot, az osztály pedig hangos nevetésben tört ki.
-Adam. -olvasta a következőt.- Remélem te nem Petert viszed, mert mindent megeszik.
-Nem. -mondta unottan.
-Akkor lássuk kit. -nézte a lapot.- Zoet. -ahogy ezt kimondta a gyomrom összeszűkült és a szívem is gyorsabb tempóra kapcsolt.- Indoklás. -folytatta.- Kitenném Sydney-be, úgyis ott van minden, amit szeret. -fejezte be, mire annyira csönd lett, hogy a a lapok sercegése is fülsüketítő zajjal ért fel.
Ha te azt tudnád Blake, hogy itt van minden, amit szeretek.. Ha te azt tudnád..

Sajnálom, hogy három hétig nem volt rész, igazából fogalmam sincs miért nem írtam, de most már próbálom ugyanúgy hozni a részeket mint eddig. <3