- Apró, pici darabokra szaggatlak, amint belépsz a körbe. Pont, mint a kis barátnődet. - sziszegte idegesen. Szóval ez lenne Jeremy.
- Várj még azzal egy kicsit, előbb szórakozunk. Vagyis én szórakozok azon, ahogy ti az életetekért könyörögtök.

Adam halkan felnevetett, mire kérdőn kaptam felé a fejem. Komolyan ilyen helyzetben itt nevetgél?
- Szerinted hányszor próbáltak már megölni? - kérdezte a falnak döntve a hátát - És szerinted hányan élték túl a próbálkozást?
- Lehet, hogy téged nem lesz egyszerű, de a lánynak elég egy mély vágás, vagy esetleg egy harapás.
- Egy harapás neked is elég - mordult fel, és megvillantotta a fogait.
- Akadályozd meg, hogy ezt tegyem - sétált felém lassan, figyelve arra, hogy a körbe ne lépjen be.
Bemehettem volna a védelmet nyújtó kör közepébe, megtehettem volna. De akkor Adamet bántják, és hiába gyógyul hihetetlen sebességgel, nem akarom végignézni a kínzását.
- Érezd át azt a fájdalmat, amit nekem is kellett - Adamnek biztosan jobban fájt, számomra csak egy tompa harapás a nyakamon, mégis pont elég ahhoz, hogy elveszítsem az így is kevés erőm, és tehetetlenül essek össze. Nem éreztem különösebb fájdalmat. Talán az adrenalin, talán tényleg nem volt komoly sérülés. Csak Adam egyre halkuló fenyegetőzése és az alattam elterülő hideg és nyirkos kő keltette bennem azt az érzést, hogy még mindig élek, addig a pillanatig, amíg minden el nem sötétült.

*

Halk beszédre ébredtem, és amikor kinyitottam a szemem egy teljesen tiszta szobában, egy meglehetősen puha és kényelmes ágyban feküdtem. Egyedül. Nem volt senki a szobában, csak az ajtón beszűrődő hangok alapján feltételeztem, hogy nem vagyok egyedül. És így is volt. Ugyanis az ajtó hangos csapódással adta meg magát Ashtonnak, aki mit sem törődve azzal, hogy majdnem kiszakított egy ajtót a helyéről, sietős léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot.
- El kell tűnnünk innen! - ragadta meg a karom, és a nem éppen egészséges állapotban lévő bejárat felé kezdett húzni.
- Miért? - értetlenkedtem, és még én is meglepődtem mennyire erőtlen a hangom.
- Mert baj van. Gyere már!
- De... - kezdtem volna a többi kérdésem sorolni, ha nem szakít félbe.
- Mindent elmondok, amint biztonságba leszünk.
- Ezt már mondtad, és azóta se kaptam választ - emlékeztettem arra, amikor ide kerültem.
- Azt is elmondom majd, de menjünk már - mordult fel, szóval inkább követtem kifelé.
A lépcsőn leérve több tucat emberbe botlottunk, és miközben Ash próbált utat törni a menekülésre váró emberek között én körbenéztem, reménykedve abban, hogy megtalálom az egyetlen embert - vagy akármit -, akivel biztonságban érzem magam. Sehol sem láttam Adamet, de Jemery-t annál inkább, ahogy felfogtam, hogy mi történt -kitudja mennyi ideje-, a nyakamhoz kaptam, amin nemhogy kötést nem éreztem, még csak nem is fájt.
- Hol van Adam? - kérdeztem Ash-t, aki már feladta, hogy áttörjön a tömegen, inkább besorolt közéjük.
- Hm? - nézett hátra egy pillanatra a válla felett.
- Hol van Adam? - ismételtem magam.
- Nem tudom, gondolom kint a többiekkel.
Kint. Remélem jól van. Remélem Jeremy megelégedett azzal, hogy engem bántott, és nem kellett szenvednie Adamnek is.

A kihalt utcára érve jöttem rá, hogy valójában miért is akart mindenki kijutni onnan, és egyszerűen biztos voltam abban, hogy Ashton hazudott, amikor azt mondta, hogy Ad biztonságban van. Bent semmit sem lehetett érezni, igazából kint sem nagyon, inkább a látvány világított rá, hogy mi is történik. A ház felsőbb szintjein az ablakok betörve, amiken kis füstfelhők ömlöttek kifelé egyre gyorsabban.
- Mindenki kint van? - kérdezte egy idősebb pasi körbenézve a társaságon.
- A dög lent maradt - válaszolta Jeremy. A dög. Adam.
- Reméljük ott is marad - felelte a tag, majd a házra nézett, amiből már nem csak füst szállt fel, hanem a tűz is egyre inkább mardosta. A házban van. Ott fog elégni mindennel együtt.
- Megígérted, hogy őt is kihozod - suttogtam Ashnek, bár rá se néztem.
- Sajnálom - mondta ugyanolyan hangerővel. Tudom, hogy nem sajnálja. Örül annak, hogy bent maradt. - Menjünk innen - fogta meg a kezem újra, és egy sötét autó felé kezdett húzni.

Az járműben ülve, a könnyeimen át hátrapillantottam az égő házra, és azt kívántam bárcsak mindenki bent lenne, csak Ő ne. Bárcsak Ő lenne az, aki most elvisz innen, hogy ne essen bajom. Bárcsak jól lenne.

*

Egy gyengéd ütést éreztem az arcomon, mire kipattantak a szemeim, és kérdőn néztem az ölében tartó srácra.
- Te most komolyan megpofoztál? - kérdeztem hitetlenkedve Adam arcát fürkészve.
- Nem - rázta a fejét - De valahogy fel kellett ébresztenem, és a csók nem segített, pedig menő lett volna - vigyorgott idiótán.
- Hát te hülye vagy - állapítottam meg már sokadszorra - Mi történt?
- Megharaptak, elájultál, mérges lettem, megöltem, megpofoztalak - mondtam én, hogy megpofozott.
- Megölted? - akadtam ki.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem inkább ő haljon meg, mint te - nézett a szemembe, majd folytatta - De ha akarod, téged is kinyírlak - vont vállat.
- Nem kell köszi - nevettem fel, mert pontosan tudtam, hogy nem gondolja komolyan.
- Fáj még? - biccentett a nyakam felé, mire odakaptam a kezem. Abban a pillanatban, ahogy hozzáértem megéreztem a már félig megszáradt vérem, és ezzel egy időben a fájdalmat is.
- Fáj - töröltem a pólójába az ujjaimon maradt vért.
- Kösz - nézett a felsőjére. Teljesen mindegy volt már annak a ruhadarabnak, több vér volt rajta, mint Adamben.
- Próbálj meg aludni - húzott még közelebb magához. Olyannyira, hogy éreztem, ahogy dobog a szíve.
- Nem akarok - motyogtam a mellkasára hajtva a fejem, nem akarok újra álmodni, főleg nem olyat, mint az előbb.
- De akarsz - kezdte el simogatni az oldalam. Igaza volt, iszonyatosan álmos voltam, így megadtam magam Ad kérésének, és az ölében fekve elnyomott az álom.

- Mióta vagyunk amúgy itt? - kérdeztem halkan, miután kellőképpen kialudtam magam.
- Nem tudom, de hoztak neked kaját - biccentett maga mellé, ahol egy ugyanolyan tálca volt, mint amilyet egyszer már kaptunk.
- Te miért nem eszel? - néztem rá kérdőn, mivel múltkor sem evett egy falatot sem.
- Nem vagyok éhes - mosolygott rám - Vagy legalábbis nem erre - pillantott rá a kezemben lévő vajas kenyérre. Hát igen, van ennél jobb kaja, elég sok, de ebben a helyzetben ez is elég.
- Meddig bírod kaja nélkül?
- Attól függ mit eszek. Állatot vagy..
- Embert - fejeztem be helyette.
- Igen - bólintott - Mikor fogom elérni, hogy ne félj tőlem?
- Nem félek - hazudtam, mert valójában igenis féltem, hiába mondta el már sokszor, hogy nem fog bántani, és hiába éreztem magam a legnagyobb biztonságban mellette, ezzel párhuzamban tőle féltem a legjobban is.
- Utálom, hogy érzem, ahogy rettegsz. Nagyon utálom - suttogta a hajamba.
- Tudom.
- Nemsokára kiviszlek innen - nyomott egy puszit a fejemre - Megígérem.