-Adam. -mondta nyugodt hangon, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem.- Azt mondja, Adam tette.  

-Adam? - kérdezte Em.
-Igen, azt mondja. - bólintott az orvos.
-Mást nem mond? - próbálkozott tovább.
-Nem. Sokkot kaphatott. - zárta le ennyivel, majd a még mindig útban álló nővérre nézett - Ha bármi probléma lenne a lánnyal, kérem értesítsen. - fejezte be, és otthagyott minket.
-Szerintem most megyek. - szólaltam meg halkan és lassan indultam a kijárat felé.
-Hívj, ha van valami. - szólt utánam Eli. Tudtam, hogy mire gondol. Tudja, hogy Adamhez megyek.

A hatalmas ház előtt állva átgondoltam, hogy pontosan miért is vagyok itt, vagy hogy éppen mit akarok mondani neki. Elé állok és megkérdezem, hogy "hé, te csapoltad meg Em nővérét?". Lehet nem ez lenne a legmegfelelőbb választás. Az is lehet, hogy teljesen hülyének nézne, sőt biztos.
Nagy levegőt vettem, és pár lépéssel az ajtó előtt termettem, majd megnyomtam a csengőt, ami hangos ricsajjal törte meg a külvárosi csendet.
-Hali. - mosolygott rám az ajtóból Chris - Ad nincs itt, ha őt keresed, de nemsokára jön, szóval ha szeretnéd megvárhatod. - állt félre az ajtóból.
-Köszi. - léptem be.
Annak a sebnek, ami pár napja még ott éktelenkedett Chris meglepően helyes arcán mára már nyoma sem volt. Semmi heg, semmi karcolás. Az ég világon semmi nem látszódott, mintha ott sem lett volna.

Körülbelül 10 kínkeserves perc után betoppant Adam.
-Hát te? - mosolygott rám, és megindult felém azzal a szándékkal, hogy megöleljen. Tegnap még bármit megadtam volna azért, hogy ölelhessen, de most mégse akartam. Bár nem húzódtam el, mert az feltűnő lett volna, és rögtön rájön, hogy baj van.
-Csak erre jártam. - vontam vállat.
-Aha. - bólintott pont úgy, mint aki egy szavamat sem hiszi el. - Szóval csak erre jártál. Értem. De ha már így itt vagy, hallgatlak. - ült le a fekete bőrkanapéra. 
-Suli után..izé..szóval.. - szerintem elég nyomoréknak tűnhettem ahogy próbáltam egy egyszerű kérdést feltenni. Legalábbis neki egyszerű lehetett, de én nem akartam a választ hallani. Féltem attól, hogy mit mondana. 
-Hol voltam? - segített ki.
-Aha.
-Elmentünk a srácokkal egy erdőbe.
-Minek? -kérdeztem gombóccal a torkomban.
-Van ott egy régi ház, bulit akarnak oda, és megnéztük, hogy bírná-e.
-Aha.
-Miért érzem úgy, hogy nem ezt akartad kérdezni? - mosolyodott el. Naná, hogy tudja.
-Találkoztatok valakivel?
-Nem. - nézett rám furán - Kivel találkoztunk volna?
-Nem tudom. Senkivel.
-Baj van? Történt valami?
-Nem. Semmi. De most mennem kell. -indultam az ajtó felé.
-Nemár. Maradj. - kapta el a csuklómat.
-Adam. Engedj el.
-Maradj már. - szorított erősebben. A szeme kezdett elsötétedni. Az egész szeme.
-Ez fáj. - próbáltam kihúzni a kezem a szorításából.
-Maradsz. - szűrte a fogai közt.
-Adam engedd el. - jelent meg a lépcső alján a nővére. De mikor látta, hogy ennyivel nem fogja elérni, hogy Adam elengedjen, megindult felénk. - Ad. Fáj neki. Megijeszted. Engedd el. - mondta halkan, miközben öccse vállára simította a kezét, mire Adam szeme visszatért eredeti színébe és elengedte a karom.
-S..sajnálom. Nem tudom miért csináltam.. Csak..Sajnálom. - rázta meg a fejét és felsietett a szobájába.
-Hazaviszlek. - szólalt meg Lexi halkan.

Otthon szó nélkül trappoltam fel a lépcsőn, nem foglalkoztam anyu kérdéseivel. Nem akartam senkivel beszélni.
A szobámhoz érve vettem csak észre, hogy egész úton a csuklómat szorítottam. Amin most véraláfutásos csíkok jelzik, hogy Adam mit csinált.

Másnap nyúzottan sétáltam le a konyhába. Nem akartam suliba menni. Hiába voltam biztos abban, hogy Adam nem lesz ott, nem akartam menni.
-Jól vagy? - fürkészett apa.
-Nem. - ültem fel a pultra. - Anya hol van?
-Már elment dolgozni. 
-Írsz nekem igazolást? 
-Anyád meg fog ölni. - mosolyodott el, aztán hozzátette - Mindkettőnket.
-Szóval akkor írsz. - bólintottam.
-Írok, de most megyek dolgozni,  tudod hol találsz meg. - mondta és elindult a dolgozószobája felé.

Reggeli után felslattyogtam a szobámba, hogy csinálhassam, amit egész napra terveztem. Sorozatokat nézni. Vagyis néztem volna, ha nem szólal meg a csengő abban a pillanatban, amikor az ölembe vettem a laptopom. Tipikus. Elhelyezkedsz kényelmesen, aztán rájössz, hogy valamit elfelejtettél, vagy éppen csöngetnek.
A lépcsőn letrappolva megakadtam az utolsó lépcsőfokon. Abban a pillanatban ott sem akartam lenni. Suliba kellett volna mennem.
Ha elmegyek talán nem történik ez, és most nem fájna még jobban. El kellett volna mennem.

-Szia. - nézett rám Adam apa válla felett.
-Mit keresel itt? - kérdeztem halkan, és hiába próbálkoztam elnyomni a hangom remegését, nem sikerült.
-Téged. - adta meg a felettébb logikus választ. - De úgy tűnik, inkább mennem kéne.
-Igen. - szólt közbe apa. - Kéne.
-Csak egyszer ne szóljon bele, mikor a lányával beszélek. - szűrte a fogai között.
-Lesz olyan. - mosolyodott el apa. - De nem most.
-Adam. - szólaltam meg halkan, mire rám kapta a tekintetét. - Menj el.
-Ne csináld. - kérte.
-Menj. - tolta meg apa finoman az ajtó felé.
-Ne haragudj rám, kérlek. - nézett vissza a válla felett.
-Nem haragszom. - mondtam egy apró mosolyt elnyomva. Nem haragudtam rá. Amit ez a tette kiváltott belőlem teljesen más volt, mint harag. Inkább mondanám félelemnek. Félelem attól, hogy minden, amit mondtak róla igazzá válik. Nem akartam. Azt az Adamet akartam, aki pár napja volt. Aki megcáfolt mindent, amit mondtak róla. Aki elérte, hogy beleszeressek.
-Mi történt? - apa hangja zökkentett ki a gondolataimból.
-Semmi. - vontam vállat.
-Akkor kérdezem máshogy. - bólintott - Mit csinált?
-Semmit.
-Ha mégis szeretnéd elmondani, akkor tudod hol találsz.
-Ja. Ilyenkor tudom. - mondtam halkan, de még így is meghallotta.
-Meddig fogsz rám haragudni? - fordult vissza. Nem válaszoltam. Ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy eldöntök, hogy nem haragszom rá. - Rendben. - bólintott - Öltözz fel. Itt lent várlak. Mutatok valamit.
-És ha nincs kedvem?
-De legyen. Itt várlak. - sétált be a konyhába.

-Hova megyünk? - álltam meg mellette.
-Sehova.
-Akkor minek kellett átöltöznöm? - néztem végig magamon.
-Mert nem most megyünk. Na gyere. - indult meg a dolgozószobája felé.

Az ajtóban megtorpantam. Mindig azt mondták, hogy ide nem mehetek be, mert veszélyes dolgok is vannak bent. Akkor még nem értettem. Bárcsak így maradt volna.
-Nem jössz? - nézett hátra apa, mikor nem hallotta a lépteim maga mögött. - Régen volt, mikor nem jöhettél be. - mosolyodott el.
-Mi a veszélyes egy dolgozószobában? - sétáltam beljebb.
-Tudod. - lépett el mellőlem és egy falhoz sétált. - Ez nem egy átlagos szoba. - ahogy az utolsó szót kimondta, megnyomott egy gombot a sok közül, ami a falon volt. Kezdtem kíváncsi lenni, hogy a többi gomb mire jó, ha ez kinyitott egy külön ajtót. - Anyáddal úgy terveztük, hogy amíg 18 nem leszel, addig nem mutatjuk ezt meg, de szerintem már készen állsz rá. - lépett be a számomra még ismeretlen ajtón.
-Miaszar. - mondtam halkan, ahogy megláttam mik vannak az üvegajtós szekrényekben.
-Ez egy Ruger P94 - mutatott egy pisztolyra. - Ez pedig egy.. - folytatta volna, de félbeszakítottam.
-Mik ezek? Honnan vannak? - néztem döbbenten az előttem elterülő fegyverekre.
-Emlékszel mikről mesélt neked a nagyapád?
-A természetfeletti lényekről. - bólintottam.
-Igen. Azok nem csak mesék. Léteznek. És ezek. - mutatott körbe a szobában - azért vannak, hogy meg tudjuk védeni a szeretteinket. Hogy meg tudjalak titeket védeni. Ezért mentem el. Vadásztam rájuk.
-Rájuk..Szóval konkrét emberekről beszélünk vagy mi?
-Igen. Olyanok mint mi. Legalábbis kinézetre, de belül szörnyetegek. Mind.
-És milyen lények ezek? - kérdeztem, miközben elkezdtem sétálni, megnézve a többi fegyvert is, de megakadt a szemem egy egy teljesen fekete tőrön. - Ez mi?
-Az egy Walther dobótőr. - mosolyodott el - reméltem, hogy a tőrök fognak tetszeni.
-Milyen lények ezek? - kérdeztem újra.
-Vámpírok, démonok, boszorkányok.. minden, amit nagyapád mesélt.
-És ezt miért higgyem el?
-Mert ez az igazság.
-És ha azért mentél el, hogy vadássz rájuk, minek jöttél vissza?
-Mert ők is ide jöttek.
-Kik? - szakítottam el a tekintetem a tőrről, és ránéztem.
-Egy vámpír csapat.
-És kik tartoznak ebbe?
-Néhány fiatal. Tegnap is volt egy támadás.
-Mi történt?
-Egy lányt megtámadtak az erdőben. - mondta nyugodtan, én pedig magam előtt láttam Em nővérét, ahogy vérben fürödve fekszik az erdőben, miközben Adam szívja a vérét.

Nagyon sajnálom, hogy több, mint egy hónapig nem volt rész, de év végi hajtás volt, meg nyári gyakorlatom is van, de annak 1 hét és vége, szóval utána írom megint normálisan a részeket! <3