~3 év múlva~

- El sem hiszem, hogy végig csináltuk!- éljengetett mellettem, Jimin.- Mint mindig, mi ketten voltunk a legjobbak.- húzta ki magát.

- Igen...- bólintottam egy halvány mosollyal.

Három év telt el azóta, hogy Jungkook kómában van. Nem volt hosszú a kapcsolatunk és nem is tudtam jobban megismerni, amit rettenetesen bánok. Azóta nagyon sok minden történt.

A szülei közelebb költöztek a kórházból, egy kisebbnek mondható panel lakásba és eladták a házat amiben éltek. Szinte minden pénzük ráment arra, hogy egészen idáig életben tartsák Jungkookot és most segélyekből élnek.

Hetekig jártam a kórházba, volt mikor ott is aludtam, de Kook nem ébredt fel. Egy idő után viszont már feladtam. Elhatároztam, hogy új életet kezdek és úgy teszek, mintha Jungkook nem lett volna sosem az életem része. Persze néha napján még gondolok rá, de lássuk be... Ő már a múlt. Én is sokat változtam. Elköltöztem anyáéktól és lett egy kávézóban állásom.

- Gratulálok!- jött oda Jimin anyja egy nagy ölelésre hozzánk.

- Köszönjük!- öleltem vissza a nagynénémet, viszont abban a másodpercben elkezdett csörögni a telefonom.

A kijelzőn megláttam Jungkook anyukájának a nevét. Mindig fájó szívvel vettem fel neki a telefont, félve, hogy valami rossz hírrel fog szolgálni, s most is így éreztem.

- Igen?- szóltam bele.

- Szia, Taehyung. Gratulálni szeretnék az érettségidhez. Ha gondolod nézz be hozzánk. Van egy meglepetésünk a számodra. Meghálálnánk azt amit tettél a fiúnkkért.- mondta, kedves hangon, szinte már túlbuzgó boldogsággal.

- Rendben, ha arra járok felugrok.- egyeztem bele.

- Várunk szeretettel. Szia!

- Viszont hallásra!- köszöntem el.

Ha arra járok...

Titokban reménykedtem, hogy valami jó hírrel fognak szolgálni, ezért mikor vége volt a nagy ünneplésnek, estefele elmentem a panelhoz, felcsengettem és miután beengedtek, kettesével szeltem a lépcsőket. Illedelmesen kopogtam be az ajtón, várva, hogy kinyissa valaki.

- Szervusz, kedvesem.- nyitott ajtót, Kook anyukája.

- Csókolom.- mentem be a lakásba.

- Ne haragudj, hogy kupi van, nem rég értünk mi is haza. Nem volt időm takarítani.- magyarázkodott, miközben levettem a cipőmet.

- Ugyan... Ha tudn...- kezdtem bele, de belém fagyott a szó mikor kinyitódott az egyik háló ajtaja.

Azt hittem, hogy csak képzelődök. Ott ült a kerekes székben, rám mosolyogva az a fiú akit három éve ismertem meg. Amint belenéztem, mogyoró barna szemeibe, tudtam. Tudtam, hogy ő az igazi. Az egyetlen akit én ezen a földön szeretni fogok, egészen a halálom napjáig.

- Szia, Tae...

Hogy mi történt Taehyunggal és Kookkal azt már a ti fantáziátokra hagyom. Minden esetre köszönöm azoknak akik végigolvasták ezt a könyvet ❤️❤️❤️❤️