Prológus

_______________

1990.

Órákkal ezelőtt leszállt az est a pennsylvania-i Scranton-ra. Az utcák többnyire kihaltak voltak, az emberek nagyrésze már nyugovóra tért a háza melegében.

Ez viszont nem volt igaz Taylor Jenkins-re. A 8 éves kislány jelenleg a városszéli motelszobájuk egyik ágyán feküdt, elmélyülten figyelve a régi TV-n leadott kedvenc rajzfilmjét. A nem épp kényelmes matracon hasalt, állát két tenyerében pihentetve. Hullámos, szőke tincsek hullottak arcába, amin néha elterült egy-egy vidám mosoly. Kék szemei érdeklődve tapadtak a képernyőre, mintha nem látta volna már legalább ezerszer ezt az epizódot. Az idő csakúgy repült, emiatt szinte észre sem vette a szülei hiányát.

Alice és Christopher Jenkins két napja talált rá arra az ügyre, ami végül a városba vezette őket. A kifejezetten aggasztó jelek (áramkimaradások, furcsa időjárás változások, illetve hirtelen nagyszámú tehén pusztulások) miatt azonnal tudták mivel van dolguk: démon. Nem ez volt az első esetük ezzel a lénnyel, ezért magabiztosan, más vadász segítsége nélkül vágtak bele a munkába. Elköszönve a lányuktól otthagyták őt a motel biztonságában, azután elhajtottak a 15 percnyire lévő raktárépülethez, ahol a pokolbéli teremtmény tábort vert magának.

Ez volt még naplemente előtt, talán úgy 2-3 órája. Azóta nem jelentkeztek, ami igencsak aggasztó kellett volna, hogy legyen.

A műsor nemsokára véget ért, Taylor pedig a válla felett hátra nézve ellenőrizte az órát az éjjeliszekrényen. Közel járt 11-hez. Ennek felismerése baljós érzést ébresztett a kislány gyomrában.

Miért nem értek még vissza? Már végezniük kellett volna. Mi van, ha történt valami? Mi van, ha bajban vannak? Vagy ha…

Nem. Arra még csak gondolni sem tudott. Kizárt. A szülei mindig kiválóan teljesítettek; ezért is voltak híresek a vadászok körében.

Az nem lehet, hogy egyetlen démon képes volt végezni velük.

Mégis, a megérzésének engedve a szőke lemászott az ágyról, s átsétált az asztalhoz a szoba másik végében. Emlékezve a szüleitől tanultakra, a kirakott eldobható telefont felnyitva belépett annak névjegyzékébe, hogy kikeresse a megfelelő számot. Nem kellett sokáig kutatnia, ugyanis az viszonylag a lista tetején volt.

Bobby Singer.

Anya azt mondta őt kell hívni, ha valami rossz történne. Ő is egy vadász, úgyhogy tud segíteni.

Az ajkát harapdálva a hívás indítása gomb felett tartotta a hüvelykujját; ám mielőtt cselekedhetett volna, valaki kopogott a szobájuk ajtaján. Taylor ezt hallva abba az irányba fordult, a telefont a mellkasához préselte. Rémülten fürkészte a bejáratot, nem tudva mitévő legyen. A lélegzetét visszafojtva várakozott, hátha a kinti illető megszólal.

És rövidesen így is lett:

   - Taylor? Tudom, hogy odabent vagy. Szeretném, ha kinyitnád az ajtót.

A lány persze egy tapodtat sem mozdult. Ennyire azért nem volt ostoba.

Pár másodperc múlva a férfi újra próbálkozott:

   - Az én nevem John Winchester. Beszélnem kell veled. A szüleidről van szó.

Ettől egyből megmozdult a lába. Csak a szülei iránt táplált aggodalom járta át, amikor az ajtóhoz sietve kinyitotta azt, ezzel engedélyezve a fickó belépését.

Magas volt, bakancsban, farmerban és egy póló-ing-bőrdzseki kombinációban. Sötét, rövid haj, halvány borosta, valamint zaklatott, már-már bűntudatos arckifejezés.

Oké. Ez határozottan nem jelentett jót.

   - Taylor, igaz?- mérte őt végig. A kérdezett mindössze bólintott. Kezek ökölbe szorítva, szíve hevesen dobogott a bordái között. – A szüleid egyik barátja vagyok. Tudom miért jöttetek a városba, ahogyan azt is, hogy mire vadásztak. Én is ott voltam abban a raktárépületben.

Volt egy sejtése mire akart kilyukadni.

   - Mi történt?- faggatta halk, rémült hangon – Hol vannak a szüleim?

John közelebb lépett hozzá, azután térdre ereszkedett előtte.

   - Taylor…- kezdte bizonytalanul, egyik kezét a vállára helyezve – Ők nem jutottak ki élve. Az a démon… Annyira sajnálom. Őszinte részvétem.

Mégis miről beszélt? Hogy-hogy a szülei nem jutottak ki élve? Az lehetetlen. Nem. Ilyen nincs. Nem lehet ez az igazság.

Ugye?

Egy része azonban tudta, hogy nem hazudott. Ugyan miért tette volna?

   - Nem- rázta a fejét hevesen, szemében könnyek gyűltek – Nem! A szüleim… ők nem… nem lehetnek…

A mellkasa szorított, a levegő nehézkesen került a tüdejébe. Elhátrált a férfitól, lerázva magáról a kezét. Látását könnyek homályosították el, amik hamarosan már az arcán folytak végig. A mobilt elejtve lehajtotta a fejét, s úgy zokogott, mint azelőtt még soha.

Mintha a világ összedőlt volna körülötte. Fagyos hideg kúszott a bőre alá, a realizáció, miszerint teljesen magára maradt olyan erővel ütötte meg, akár egy fájdalmas jobbhorog.

Elvesztette a szüleit. A két embert, akiket születése óta mindennél jobban szeretett, akik megóvták őt és viszont szerették, akik tanították, akikre felnézett és akiket hősként bálványozott.

Ki fogja őt ezek után betakarni esténként? Ki fogja magához ölelni, mikor sírva ébred egy rémálomból? Ki fogja megnevettetni idióta viccekkel és együtt nézni vele a kedvenc meséjét? Ki fog gondoskodni róla?

A saját keserves sírása volt az egyetlen dolog, amit hallott. A válla rázkódott tőle, a mellkasa fájt. Nem bírt mozdulni, pedig legszívesebben az ágyra vetette volna magát, hogy a takaró alatt elbújva, a párnát magához szorítva tovább hullajtsa a könnyeit.

Fel sem tűnt neki, mikor egy újabb ember sétált be a szobába. A 11 éves fiú megállt a 8 éves lány előtt, majd óvatosan köré fonta a karjait. Zöld szemei könnybe lábadtak, amint azt suttogta:

   - Nem lesz semmi baj, Taylor. Mi majd vigyázunk rád. Megígérem.

A kékszemű lassacskán viszonozta az ölelését. Úgy kapaszkodott a másik fél dzsekijébe, mintha egy életmentő mellény lett volna, ami a sötét óceán felszínén tartotta. Fejét a vállába fúrva zokogott szüntelen, mintha képtelen lett volna abbahagyni.

Talán élete végéig így marad.

Talán már soha többé nem lesz boldog.

Miért kellett ennek történnie? Miért pont vele? Mivel érdemelte ki ezt?

Miért?

   - Semmi baj- hajtogatta megnyugtatón a fiú – Velünk maradhatsz. Igaz, apa?

   - Persze, Dean- bólintott John felegyenesedve – Velünk maradhat.

Taylor alig fogta fel a beszélgetésüket. Az elkövetkezendő percek, sőt inkább órák elmosódtak az emlékezetében.

Csupán annyival volt tisztában, hogy az élete attól a naptól kezdve gyökeresen megváltozott, és soha többé nem lesz olyan, mint volt.

Soha.