9.

Két perc múlva éjfél

_______________

Taylor idegesen várakozott az étkezde egy eldugott sarkában. Egyik lába nyughatatlanul járt az asztal alatt, míg az ujjaival babrálva az arca belsejét harapdálta. A frusztráció összes jele fellelhető volt benne, ami csak igazolta a helyzete súlyosságát, illetve az elkövetkezendő kínos percektől való félelmét.

Egy 19 és fél órás autóút után ismét begurultak Sioux Falls-ba, hogy kipihenjék a Brady-vel történteket. A megérkezés estéjén nem sokat beszéltek; mindössze összefoglalták a fejleményeket Bobby-nak, együtt megvacsoráztak, majd elmentek aludni.

Másnap reggel Taylor első dolga volt felhívni Nate-et és találkozót kérni tőle. Mondani sem kell, a srác rettentően boldog volt, hogy végre barátnője hazatéréséről hallhatott. Rögtön megegyeztek egy időpontban, ami nem más volt, mint 10 óra a kedvenc étkezdéjükben, ahová mindig ellátogattak, mikor egyikük sem dolgozott.

Jelenleg az idő 9:58, Taylor pedig közel került ahhoz, hogy rendeljen magának valami erős napindítót. A kávé már ott pihent előtte az asztalon, most kivételesen feketén és forrón gőzölögve. A felét el is fogyasztotta, mikor rájött, hogy az előző ügyüket követően nála maradt Dean flaskája, benne egy kevés alkohollal. Tisztában volt azzal, hogy nem kéne, tekintettel a nemrégiben szenvedett agyrázkódására, de akkor és ott az bizonyult az egyedüli megoldásnak idegessége megszüntetésére.

Így hát kivette a dzsekije zsebéből, lecsavarta a kupakot, s az utolsó cseppig kiöntötte a poharába az italt. Körkörösen lötyögtetve elkeverte, azután nagyot kortyolt belőle, csukott szemmel élvezve, amint a mogyoróvajas whisky a kávéval elegyedve melengette a torkát.

Ó, igen. Pontosan erre volt szüksége.

Hátradőlt a támlához, ujjbegyeivel a pohár külsejét kopogtatta. Szabad kezébe került a mobilja, azonban még a negyedszeri ellenőrzésre sem érkezett üzenete. A Winchesterek megígérték, hogy tudatják vele, amint előrejutást érnek el a tervükben, Jody-val pedig nemrég ért véget egy hosszú telefonhívása. A munkája minden idejét megkövetelte, ezért nem adatott lehetősége személyesen találkozni a lányával. Taylor viszont megígérte, hogy beugrik ebédszünetben egy ölelésre, amivel azonnal feldobta a napját. És nemcsak az övét. A szőkére szintén ráfért egy kiadós anya-lánya csevegés, még ha csak pár percig is fog tartani.

A számok 10:00-ra váltottak a kijelzőn. Ezzel szinkronban az étkezde ajtaja feletti csengő megszólalt, odavonzzva a Jenkins figyelmét. Nate sétált be a helyiségbe, arcán hatalmas vigyorral, ami ha lehet, csak még szélesebb lett, mikor kiszúrta az általa keresett személyt a sarokban. Ezután meg sem állt az asztalig, ahol is vidáman köszöntötte a barátnőjét:

   - Szia- hajolt le hozzá egy csókra.

Taylor igyekezett őszintén viszonozni, ám egy részének nehezére esett. Nyilván a bűntudatnak köszönhette, ami miatt kishíján elhúzódott tőle.

Szedd össze magad, mondogatta fejben. Ne kelts benne gyanút. Nem lenne jó, ha elkezdene kérdezősködni.

   - Szia- varázsolt mosolyt az arcára – Remélem nem okoztam gondot azzal, hogy idehívtalak.

   - Dehogyis- huppant le vele szemben – Befejeztük azt a nagy projektet, úgyhogy jelenleg nincs munka. Az egész napom szabad, vagyis bőven lesz rád időm.

Hát, fordítva ez nem biztos, hogy igaz.

   - Szuper- biccentett – Ilyen úgyis ritkán van.

   - Na igen. Igazi áldásnak tekinthető- értett vele egyet. Furcsállva méregette őt egy darabig, végül rákérdezett. – Minek a napszemüveg?

Basszus. Elfelejtette levenni. De legalább a varratot eltakarta a hajvonalánál.

Még az hiányzott volna, hogy azt meglássa.

   - Hogy ez?- bökött az említett kiegészítőre zavartan – Ez csak uh… A fény miatt van. Múlt éjjel iszogattunk a barátaimmal és öhm… Most nem igazán bírom a világosságot.

Féligazság. Az is valami.

   - Értem- bólintott – Ma meg szólóban folytatod, huh?

   - Ezt hogy érted?- pislogott rá értetlenül.

   - Whisky ízét éreztem, mikor megcsókoltalak- magyarázta – Gondolom azt raktál a kávédba.

   - Ó- értette meg – Igen. Nos uh… Segít a nehéz reggelekkel.

   - Ezzel nem ellenkezhetek- nevetett fel röviden – Csak meglepett, hogy bírod az ilyesmit. Azt hittem te inkább sörözöl.

   - Így is van- adott neki igazat – De egy barátom hatására megkóstoltam, és azt kell mondjam nem is olyan rossz.

   - Hmm. Jó ízlése van a barátodnak- ismerte el – Egyike a két srácnak, akikkel az úton voltál?

Témánál vagyunk.

   - Aha- válaszolta tömören – A neve Dean. Ő Sam bátyja, akivel meg már találkoztál.

   - A gyerekkori legjobb barát- emlékezett vissza.

   - Bizony.

   - Hogy-hogy alig meséltél róluk?- érdeklődött.

Taylor nagyot nyelt. Ujjai szorosabban fonódtak a pohár köré, megakadályozva a kézremegést.

Te döntöttél úgy, hogy belevágsz. Csináld is végig.

   - Nem a legjobb körülmények között váltunk el- részletezte – Nem volt alkalmunk rendes búcsúra sem. De ez az út remek volt arra, hogy elsimítsuk a dolgokat. Ezért is akartam velük tartani. Hogy helyrehozzam, amit a múltban elszúrtam.

   - Szóval minden oké köztetek?

   - Igen. Minden a legnagyobb rendben.

Egy frászt.

   - Mikor találkozhatok velük?- kérdezte hirtelen.

Taylor kishíján félrenyelt. Lerakta a poharat, ami addigra éppen kiürült, aztán megköszörülte a torkát.

   - Már találkoztál velük- fonta össze két karját a mellkasán.

Ez egyre kínosabbá vált. Nem mellesleg az alkohol máris kifejtette a hatását a még kissé zavaros elméjére egy formálódó fejfájás képében, aminek egyáltalán nem örült.

Nem így képzeltem el ezt a reggelt.

   - Sammel igen- bólintott – Deannel nem.

   - Nos nem sokban térnek el egymástól- vont vállat.

Hazugság.

   - Ne már, Taylor- könyökölt az asztalra – Csak szeretném megismerni a fickót, akivel együtt utaztál. A barátnőm legjobb barátját. Ez olyan nagy baj?

   - Nem, egyáltalán nem baj, én csak…- fájdalom hasított a halántékába, mire halkan felszisszent.

Nate felvont szemöldökkel vizslatta az asztal túloldaláról.

   - Minden rendben?

   - Persze- bólogatott, miközben kezét odaemelve masszírozta a területet – Csak a másnaposság. Mint mondtam elég sokat ittam.

   - Aha- hümmögte nem túl meggyőzően – Biztos ez minden?

   - Igen- vágta rá, talán egy fokkal durvábban a kelleténél – Pár perc és elmúlik.

Hát ezt benézte. Ugyanis ennél csak rosszabb lett. Olyan intenzíven csapott le rá az érzés, mintha tűket döfködtek volna az agyába. Emellett a mellkasa is furamód szorított, gondokat okozva a légzéssel.

Ekkor esett le neki:

Ez nem másnaposság, vagy egy szimpla front okozta fejfájás. Ez az a fajta fejfájás, amit egy-egy látomás előtt szokott kapni.

Basszus, csak ezt ne. Könyörgöm, ne most.

Taylor behunyta a szemét, remélvén, hogy szép lassan el fog múlni. Igyekezett az egyenletes légzésre fókuszálni, csakhogy a mellkasára mintha egy mázsás követ helyeztek volna. Nem volt képes elegendő oxigént juttatni a tüdejébe, amitől az elméje és teste pánikmódba kapcsolt.

   - Taylor?- szólongatta a barátja aggódva – Taylor, mi történt?

   - Semmi, jól vagyok- bizonygatta. A fogain át szűrte a szavakat, mialatt bal kezét a jobb felkarjára szorította. Az ujjai elkezdtek bizseregni, mintha zsibbadtak volna. Ez szintén ismerős volt számára. Ezt érezte az irodában is, mikor Brady Dean-t püfölte. Ezt érezte, mielőtt…

Jaj, ne. Ne, ne, ne. Nem. Az nem lehet…

El kell tűnnöm innen. Most.

   - Mennem kell- pattant fel a helyéről.

Vészcsengők hangzottak fel a fejében, jelezve valami közeledését. A robbanás csupán 1-2 percnyire lehetett, neki pedig fedezéket kellett keresnie. Egy helyet, ahol senki nem láthatta meg.

De mégis hol fog olyat találni ilyen rövid idő alatt?

A mosdó. Nem valami okos lépés, de nincs jobb ötlete. Vagy az, vagy az emberek előtt fogja elveszíteni az irányítást.

Inkább az előző.

   - Hé, várj- termett mellette, elkapva a karját – A-Akarod, hogy hazavigyelek, vagy…

   - Megleszek, Nate, de most el kell engedned- kérlelte – Kérlek.

   - Nem biztos, hogy most egyedül kéne…

   - Azt mondtam engedj el- utasította halálos komolysággal – Most.

Néhány asztalon csörömpölve mozdultak meg az edények, a kassza magától kinyílt, a háttérben csendesen szóló rádió pedig recsegve ki-be kapcsolgatott. Az emberek értetlenkedve fordultak körbe, valamiféle magyarázatot keresve az eseményekre.

Nate enyhe sokkhatás alá került, ami alkalmat adott a lánynak arra, hogy kiszabadítsa a karját és viszonylag feltűnésmentesen elsiessen a mosdóba. Ott rögvest magára zárta az ajtót, s elhátrált tőle. Légzése és szívverése egyaránt szapora, a gondolatai össze-vissza kavarogtak. Ismét fájdalom hasított a fejébe, mire két kezével a hajába túrva elfojtott egy kiáltást.

Ez nem történhet meg. Pont egy nyilvános helyen, mikor egyes egyedül van.

Víz. Mosd meg az arcod. Gyerünk Taylor, menni fog.

Odalépett a csaphoz és megnyitva azt bevizezte a bőrét. Kezeivel ezután megtámaszkodott a porcelán peremén, feje leszegve, szeme csukva. Nem változott semmi. Ugyanazt érezte, amit eddig. Semmit sem segített.

A francba.

Felszisszenve lekapta a napszemüvegét, ám azt kívánta bár ne tette volna. Mivel alatta a szemei szó szerint ragyogtak. Az írisze a pupillával együtt eltűnt, helyettük maradt a fehér rész, ami egyenesen világított, akárcsak az angyaloknak. Taylor a szemüveget a csapba ejtve a szája elé emelte a kezét, a sikoly ezúttal szerencsére a torkán akadt.

Mi a fene?

Addig hátrált, amíg a háta a fallal érintkezett. Annak mentén lecsúszott a hideg kőre, térdek felhúzva a mellkasához. Alig volt ebben a pozícióban néhány másodpercig, amikor a gerincén végig futott a hideg lentről indulva. Amint elérte a tarkóját, a szeme előtt felvillantak a már megszokott, váltakozó képek: ő és a srácok az Impalában ülve, egy lábadozó otthon folyosóján, Sam és Dean a földön vért köhögve, végül ő egy nyitott ajtó előtt állva, vele szemben egy démonnal.

Taylor zihálva tért vissza a valóságba. A torka összezárult, a szívét mintha egy kéz markolta volna. Észre sem vette, hogy könnyek folytak le az arcán, a lámpák pedig őrült módon pislákoltak a feje felett.

Fogalma sem volt mit tegyen. Segítségre volt szüksége. Remegő keze ügyetlenül előhalászta a mobilját, majd a gombokat nem túl finoman nyomkodva tárcsázta az első számot a listáján.

Kérlek vedd fel, kérlek vedd fel, kérlek vedd fel.

   - Hé- szólt bele a másik fél könnyed hangnemben – Alig egyórája mentél el. Máris hiányzom?

Bobby konyhájában ácsorgott a pultnak dőlve, kezében egy üveg bontott sörrel. Az öccsét és a ház tulaját a nappaliban hagyta, miután elolvasta a hívó nevét a mobilján; még az ajtót is becsukta maga után. A testvérétől megtudottak nem kicsit felkavarták, ezért a kékszemű jelentkezése olyan volt, akár egy ajándék. Vágyott arra, hogy hallja a hangját, hogy újra lássa, hogy érezhesse a közelében. Még egy órája sem távozott, a vadász máris hiányolta. Hosszú ideje senkihez nem kötődött ilyen módon.

Talán még Sam-hez sem.

   - Dean…- érkezett az elfojtott hang a vonal túlsó végén – Én…

Ennyi kellett ahhoz, hogy a mosoly lefagyjon az arcáról.

   - Taylor?- rakta le az alkoholt és lökte el magát a szekrénytől – Taylor, mi történt? Mi a baj?

Sírással vegyített zihálást hallott, majd:

   - Én ne… nem kapok le… levegőt- nyögte ki nagynehezen. Egész testében remegett, a világ forgott körülötte. A víz egymást követően megnyílt az összes csapban, némelyik vécéfülke ajtaja ki-be nyitódott és csukódott. Akárcsak ő, úgy minden más is szétesett a környezetében. Ez mind az ő műve volt. – Nem tudom mi… történik ve… velem.

Dean próbált higgadt maradni, azonban ez nem igazán sikerült. Nagy levegőt véve a hajába túrt, egy pillanatra lehunyta a szemét és minden mást kizárt. Ha segíteni akart Taylor-nak, akkor muszáj volt megőriznie a nyugalmát.

   - Oké- sóhajtott egyet – Merre vagy?

   - A-Az étkezdében. Mosdó.

   - Van bent más is?

   - Nincs.

   - Rendben. Jól figyelj rám, és csakis rám, értetted?

   - I-Igen.

   - Mondj öt dolgot, amit látsz magad körül.

   - Mi?- kérdezte összezavarodva.

   - Csak bízz bennem és csináld- kérte.

Egy darabig mindössze a szaggatott légzését hallotta. Már azon volt, hogy kocsiba szálljon és érte menjen, amikor…

   - A-Az ajtót… a csempét… tükröket… egy kukát a sarokban… a remegő kezemet.

   - Jó. Mondj négy dolgot, amit meg tudsz érinteni- folytatta.

   - A padló… a fülke me-mellettem… a mobilom… a fal.

A vasmarok apránként felengedett a szívéről, engedve így annak a normális ütemre lassuló dobogást. A zokogása szintén csitult egy fokkal.

Bármit is csinált Dean, határozottan működött.

   - Oké. Jól csinálod. Így tovább- biztatta – Mondj három dolgot, amit hallasz.

   - A légzésem… a csapból folyó víz… a hangod.

A fülkeajtók egyszercsak abbahagyták a mozgást. A csapok is elzárultak.

Taylor a szabad kezét ökölbe szorítva lehunyta a szemét. Fejét a falnak döntötte, jobbjában kétségbeesetten markolta a telefonját.

Jól haladt. Muszáj volt folytatnia. Meg tudja csinálni.

   - Mindjárt végzünk- ígérte – Mondj két dolgot, aminek érzed az illatát.

   - Fertőtlenítő…- szippantott a levegőbe – Vécé illatosító.

Megszűnt a szédülésérzet. A lámpák többé nem pislákoltak.

Majdnem megvan.

   - Rendben- tartott röpke szünetet – Most pedig szeretném, ha vennél egy nagy levegőt. Mit gondolsz menni fog?

   - Nem hiszem- rázta a fejét hevesen. Ez volt az egyetlen, ami még nem állt helyre. A légzése. Taylor félt, hogy nem fog sikerülni.

   - Képes vagy rá, Tay- noszogatta – Tudom, hogy menni fog.

   - Dean…

   - Nem lesz baj, napsugár. Hallgasd a hangomat. Rám koncentrálj, oké?

   - Oké.

   - Vegyél egy nagy levegőt a kedvemért. 3, 2, 1, most- csinálta vele együtt szinkronban.

Taylor a hangját hallgatva tette, amire kérte. Belélegzett, amilyen mélyen csak tudott. A tüdeje először nem akarta befogadni az oxigént, ám végül megadta magát a szükségletnek.

   - Tartsd bent- mondta kimérten – 3, 2, 1. És most fújd ki.

Hosszan kilélegzett, ezzel egyidőben lehetővé téve a merev izmainak a relaxálást. A remegésnek annyi, nem csordult ki több könny sem a szeméből, a légzése pedig ismét egyenletes volt.

Sikerült.

Megcsináltad.

   - Taylor?

Sűrűn pislogva kinyitotta a szemét, megállapodva a szemközti falon. A csend és nyugalom kishíján mosolygásra késztette.

   - Itt vagyok- válaszolt rekedten – Minden oké.

   - Mondtam én- nevetett fel megkönnyebbülten – Ügyes lány.

Na ettől már tényleg mosolyognia kellett.

   - Kösz, Dean- törölte le az arcát a felsője ujjával – Ezt meg honnan ismerted?

   - Emlékszel, mikor egy ideig nagyon durva rémálmaid voltak gyerekként?

   - Mh-hmm.

   - Pánikrohamszerű tüneteid voltak ébredés után, én pedig utánanéztem egy nyugtató módszernek- magyarázta – Viszont mire megtaláltam ezt, már lett egy másik, amivel segíthettem.

   - A dúdolás.

   - A dúdolás.

Taylor arcán levakarhatatlan mosollyal meredt maga elé. Élvezte a hideg csempe érzetét, ami egyfajta támaszpontként szolgált neki a kiegyensúlyozottsága megőrzésében. Az idő mintha lelassult volna körülötte, a szorongása már a múlté.

És mindezt Deannek köszönhette.

   - Nos, én örülök, hogy még emlékeztél rá- jegyezte meg – Most igazán kapóra jött.

   - Én is örülök neki- halkult el, amint visszadőlt a konyhapulthoz – Figyelj, Taylor.

   - Hmm?

   - Vége a találkozódnak Nate-el?- érdeklődött.

A szőke röviden felsóhajtott.

   - Igen. Bár nem úgy ment, ahogy elképzeltem. Miért kérdezed?

   - Szükség lenne rád Bobby-nál- húzta el a száját – Eléggé sürgős.

   - Mi történt?

   - Elmondom, miután visszajöttél- hárított – Csak… siess kérlek.

   - Úgy lesz- bólintott, mielőtt bontotta a vonalat.

Feltápászkodva a földről az egyik csaphoz lépett. Arcot mosott, visszavette a szemüvegét (tökéletesen elrejtve ezzel a sírástól kivörösödött szemeit), megigazította a haját, végül egy nagy levegővel távozott a mellékhelyiségből.

Természetes viselkedést erőltetve magára kisétált az addigra zavartalanul étkező emberek közé. Átvágott a székek és asztalok tengerén, mígnem elérte az ajtót. Azt kilökve megkönnyebbülten belélegezte a kinti friss levegőt, s kezeit a dzsekije zsebébe süllyesztve gyalog elindult a roncstelepre.

_____

A séta határozottan jót tett neki. Kitisztította az elméjét, illetve egy darabig elfeledtette vele a mosdóban látott borzalmakat. Nem akart gondolni rájuk, amíg nem volt muszáj, viszont tudta, hogy meg kell osztania a dolgot a többiekkel. Úgyhogy az út második felében igyekezett összeszedni és megfogalmazni a látomásának jeleneteit, hogy később könnyebb legyen visszamondani őket.

Fellépve a kissé korhadó fatornácra, a Jenkins lány előhúzta a házkulcsot, amit még pár éve kapott Bobby-tól. Kinyitva vele a zárat besétált az előszobába, ahol szinte azonnal letámadta őt az idősebb testvér. Mintha a hívásuk befejezése óta a közelben várakozott volna.

   - Ó- hagyta el a száját meglepetten. Mire felfogta mi történik, Dean már szorosan köré fonta a karjait, összepréselve kettőjüket. Arcát eközben a vállába fúrta, szeme lehunyva, amint kiélvezte a röpke pillanatot, ami csakis az övék volt. Taylor ellazulva a közelségétől viszonozta az ölelést; két tenyere lassan simogatta a hátát, megnyugtató ritmust kreálva. Behunyta a szemét, de csupán egyetlen másodpercre, amíg megkönnyebbülten kifújta a levegőt. – Hé, Dean. Ennyire hiányoztam?

   - El sem hinnéd mennyire- csúszott ki az őszinte válasz, amit nem is bánt annyira – Örülök, hogy itt vagy. Már kezdtem megőrülni.

   - Miért? Mi történt?- faggatta.

   - Előbb azt mond meg jól vagy-e- kerülte a témát.

   - Már sokkal jobban- vágta rá magabiztosan.

   - Biztos?

   - Biztos- erősítette meg – Nincs miért aggódnod.

   - Jó- egy utolsó szorítás után elhúzódott tőle, ám csak épphogy. Kezei a lány derekán, tekintetével aggodalmasan vizslatta az arcát. – Mi történt? Újabb látomás?

   - Igen- bólintott, szeme lesütve – Illetve az is.

   - Hogy érted, hogy az is?- tudakolta – Mi más történt?

   - Erre ráérünk később is- nézett vissza fel rá – De most ki vele, mi a baj?

Dean összepréselt szájjal a nappali csukott ajtajához fordult.

   - Előre szólok- kezdett bele – Nem fog tetszeni.

Ó, de még mennyire, hogy nem tetszett neki.

Mint kiderült, Sam az előző ügyük során előhozakodott azzal a nagyszerű ötlettel, miszerint beengedi magába az ördögöt és átvéve felette az irányítást letaszítja magukat a verembe. Az inspirációt még abból az esetből szerezte, amikor Bobby-t megszállta egy démon néhány hónapja, ő meg sikeresen visszanyerte a kontrolt és legyőzte. Sam azt hiszi képes lesz ugyanerre Luciferrel.

Hát, az ki van zárva.

   - Mi a fene ütött beléd?- viharzott be a szőke a nappaliba, miután Dean végzett a beavatásával.

Sam és Bobby egyemberként fordult felé az íróasztaltól; utóbbi meghökkenve a hangnemtől, míg előbbi némi döbbenet és félelem keverékével. Akár egy kisgyerek, akit valami rosszaságon kaptak.

   - Taylor…

   - Ne „Taylor”-ozz itt nekem- vágott a szavába idegesen, lerántva magáról a napszemüveget – Tudok a múltbéli briliáns ötleteidről, na de ez… - hitetlenül megrázta a fejét, majd a semmiből Bobby-nak szegezte – Te tudtál erről?

   - Miről?- játszotta az ártatlant.

   - Sam zseniális tervéről, hogy lenyomja az ördögöt a torkán- hadarta az ifjabb vadászra bökve.

Bobby a fejét bűntudatosan lehajtva suttogta:

   - Igen.

   - Nos, kösz, hogy szóltál róla nekünk!- tárta szét a karját drámaian – Igazán értékelem.

   - Hé, ez nem rólam szól!- védte magát.

Taylor szeméből halálos komolyság sugárzott, amint csípőre tett kézzel megállt Sam előtt.

   - Nem fogod megtenni- jelentette ki.

   - Ebben mindenki egyetért- biccentett.

   - Szuper- vont vállat hanyagul – Akkor ezzel ezt le is zártuk.

A légkört hamar feszültség töltötte meg. Sam nem bírta tartani a szemkontaktust a dühös lánnyal, aki gyerekként olyan volt számára, mint a nővére, hiába a mindössze egy év korkülönbség. Leszegve a fejét kínosan babrált az ölében pihenő ujjaival, mialatt a kék íriszek valósággal lyukat égettek belé fentről.

Bobby óvakodva figyelte a jelenetet, Dean pedig besétálva lefékezett nem messze kettejüktől. Épp azon gondolkodott hogyan törje meg a jeget, mikor egyszercsak megcsörrent a mobilja.

Megmenekült.

Előkotorta a farmerjából, azonban a homlokát ráncolva vette tudomásul az ismeretlen hívó szöveget, ami a kijelzőn virított.

Ez meg ki a fene lehet?

   - Hello?- emelte a füléhez a készüléket.

   - Dean?- hallatszott rekedten a túloldalról.

   - Cas?

A név hallatára Taylor feje rekordgyorsasággal perdült a báty irányába, kifejezése haragosból menten kíváncsiba csapott át.

   - Jól van?

   - Azt hittük meghaltál- ignorálta a kérdés feltevését – Hol a fenében vagy?

   - Egy kórházban.

   - Jól vagy?

   - Nem- felelte rögtön és tömören.

   - Részleteznéd?

   - Itt ébredtem. Az orvosokat kifejezetten megleptem. Azt hitték agyhalott vagyok.

   - Sz-Szóval kórházban vagy?

   - Úgy tűnik, hogy Van Nuys után a semmiből megjelentem egy rákhalász hajón Delacroix-ban, véresen és eszméletlenül. Azt mondták felzaklattam a hajósokat.

   - Uh, nos, meg kell mondjam ember… Pont időben vagy. Kitaláltuk hogyan nyissuk ki a Sátán ketrecét.

   - Hogyan?

   - Hosszú sztori, de nézd… Indulunk Ragály után. Úgyhogy ha szeretnél beugrani…

   - Nem „ugorhatok” sehová- közölte.

   - Ezt meg hogy érted?

   - Mondhatni az akkumulátorom… lemerült.

   - Vagyis kifogytál az angyal mojo-ból?- értelmezte.

   - Szomjas vagyok és fáj a fejem- magyarázta – Van egy rovarcsípésem, ami viszket, mindegy mennyit vakarom, és hihetetlenül…

   - Ember lettél- fejezte be helyette ámultan – Wow. Szívás.

   - A lényeg… Nem mehetek sehová pénz, vagy étel nélkül. És kellene még fájdalomcsillapító is.

   - Rendben- biccentett – Nos, ne aggódj. Uh, Bobby itt van. Ő majd küld neked pénzt.

   - Hogy mit fogok csinálni?- nézett rá az említett elképedve.

   - Dean, várj- jutott eszébe.

   - Igen?

   - Nemet mondtál Mihálynak. Tartozom egy bocsánatkéréssel.

   - Cas… Minden oké.

   - Nem az a kiégett és törött héj vagy, akinek hittelek- mondta.

   - Kösz- bólintott kissé furcsállón – Értékelem.

   - Szívesen.

Azzal a hívás véget ért.

A csapat összeszedelődzködött és kipakolt az Impalába, készen egy újabb utazásra. Bobby egyenként elbúcsúzott tőlük, Taylor zárta a sort. A lány megölelte, azután egy-két másodpercig még ott maradt vele a tornácon.

   - Minden rendben, Bobby?- érdeklődött, mikor kiszúrta a bűntudatot a kifejezésében.

A vadász egyszerűen bólintott.

   - Persze. Minden a legnagyobb rendben- nyugtatta – Menjetek és kapjátok el azt a rohadékot. De azért vigyázzatok magatokra.

   - Úgy lesz- ígérte. Még egy gyors ölelés, aztán sietett, hogy beszálljon a kocsiba.

Ideje volt kinyírni egy Lovast.

_____

A Brady-től szerzett cím egy iowa-i lábadozó otthonhoz vezette őket. Az út majdnem 7 óra volt, ami alatt Taylor részletesen elmagyarázta a látomását a srácoknak. Azelőtt is sejtették, hogy nem lesz egyszerű menet a lovas megölése, de ennek az új információnak birtokában egyetértettek abban, hogy extrán felkészültnek és óvatosnak kell lenniük.

Nem hibázhatnak, vagy mindennek oda.

Még világos volt, mikor odaértek. Leparkolták a kocsit az épülettel szemközt, majd rászántak néhány percet arra, hogy megfigyeljék a helyet.

Odabent nagy volt a sürgés. Nővérek kísérgettek idős és beteg embereket, kint pedig munkások dolgoztak azon, hogy tisztán tartsák a környéket.

El kell ismerni, egy olyasvalakinek, mint Ragály, ez maga lehet a Mennyország.

   - Szóval ez Dr. Gonosz rejtekhelye, huh?- hümmögte Dean.

   - Ez inkább lehangoló, mint gonosz- jegyezte meg Sam.

   - Mint egy brosúra a fiatalon haldoklóknak. Persze Ragálynak ez valószínűleg maga Dollywood.

   - Remek- sóhajtott fel az ifjabb – Egy egész épület tele emberekkel. Nem tudjuk ki ember, ki démon és ki Ragály. Most mit csinálunk?

Taylor kinyomta Nate hívását, amire egészen eddig meredten bámult a hátsó ülésen. Ezzel együtt kikapcsolta a mobilját is, s előre hajolva megpaskolta az üléstámlát.

   - Intézem. Csak kövessetek.

Kiszállva a kocsiból elsőként lépett be az otthonba, a Winchesterek szorosan mögötte. Köszönhetően a rengeteg betegnek, az összes dolgozó el volt foglalva, ezért sima ügyük volt a besurranással. Kikerülve a recepciót megálltak a biztonsági szobánál, Taylor pedig hezitálás nélkül bekopogott.

   - Hello- sétált be egy udvarias mosollyal – Elnézést a zavarásért. A nagymamámat keresem. Nagyon beteg, de mindig jobb kedve lesz, mikor meglátogatom.

A biztonsági őr csupán vállat vont.

   - Menj előre a recepcióhoz.

   - Nem segítene nekem, uram?- csukta be az ajtót – Láttam őt az előbb errefelé, és maga biztosan jobban ismeri ezt a helyet. Nem nézné meg esetleg a kamerákon merre ment?

A férfi méregette egy darabig, ám végül kelletlenül sóhajtva megadta magát.

   - Maradj ott- kérte, azzal a monitorok elé lépett.

Taylor megvárta, míg a székbe leülve elkezdett pötyögni a billentyűzeten. Mikor eléggé elterelődött róla a figyelme, a szőke mögé osont, megragadta a dzsekije gallérját, majd hirtelen hátra rántva erőteljesen az asztalba verte a fejét. Nem okozott komoly sérülést, viszont ahhoz elég volt, hogy kiüsse. Kigurította a székét az útból, végezetül ajtót nyitott a társainak.

   - Nem sietted el- motyogta Dean, amint elment mellette.

   - De elértem, amit kellett, nem?- hajtotta vissza az ajtót, hogy ne lássanak be kintről.

A testvérek két másik székben leültek az asztal elé, míg Taylor karba tett kézzel lefékezett közöttük. Sam rögtön átvette az irányítást a kamerák felett.

   - Egyáltalán mit keresünk?- kérdezte.

   - Nos ő Ragály, vagyis valószínűleg úgy néz ki, mint aki beteg- vonta le a következtetést Taylor egy vállvonással.

   - Itt mindenki betegnek néz ki, Taylor- döntötte hátra a fejét Dean.

Ez tényleg nem lesz egyszerű.

A percek csak peregtek, eredmény viszont sehol. Mindössze a folyosói kamerákra hagyatkozhattak, ami korlátozta őket az előbbrejutásban. Mindenhol betegek és nővérek, sehol senki gyanús. Ha nem lett volna a látomás, Taylor azt mondta volna, hogy nem is jó helyen vannak.

Minden úgy lelassult, mintha már órák óta csinálták volna ezt. Taylor kezdte megunni az ácsorgást, ezért megkísérelt leülni Dean székének karfájára; azonban arra nem számított, hogy a báty a derekánál fogva lehúzza az ölébe és átkarolva hátulról megakadályozza, hogy felkeljen. A lány teljesen megszeppent ettől, izmai megfeszültek, mozdulni sem mert. A légzése kissé szaporábbra váltott, szemei szigorúan a képernyőkőn, ellenben másra sem tudott gondolni, mint Dean mellkasára, ami szüntelen a hátához préselődött.

Dean bal keze időközben rákerült a Jenkins combjára, aki ekkor nagyot nyelve azért imádkozott, hogy történjen már valami. A Winchester közelsége megőrjítette, ám úgy tűnik Sam ebből semmit nem vett észre. Szerencsére.

Már azt fontolgatta, hogy kirohan a szobából, mikor az ifjabb a semmiből megszólalt:

   - Hé, nézzétek.

Rámutatott az egyik monitorra, amin egy doktor volt látható. Pontosabban egy része. A szemeit ugyanis kitakarta egy homályos csík, mintha a felvétel problémás lett volna. Mindenhová követte őt, mígnem belépett a 210-es számmal ellátott szobába, ami az otthon másik felén kapott helyet.

Na végre.

Ő lesz Ragály.

Már csak az a kérdés hol vannak a démonok?

   - Ó, na ez a beszéd- nevetett fel Dean.

   - Menjünk, mielőtt elveszítjük- pattant fel az öléből Taylor.

Végre fellélegezhetett.

Elhagyták a helyiséget, azután sietősen megindultak az épület ellenkező felébe. A folyosók kihaltak voltak, mivel este révén mindenki elvonúlt a szobájába. A nővérek és doktorok az irodákban végeztek papírmunkát, ami szintén könnyítette a dolgukat. Sam kézbefogta Ruby kését, Deannél és Taylor-nál pedig ott volt a saját pisztolyuk. Gyorsan és csendesen haladtak, nem keltve nagy feltűnést.

Csakhogy minél közelebb értek, annál inkább érezték magukon a Lovas erejénék hatását. Sam és Dean köhögve fordultak be a sarkon, mialatt a világ apránként elhomályosult körülöttük. Szédültek, az egyensúlyukat nehéz volt megtartani. Taylor ellenben… nem tapasztalt semmit. Tökéletesen jól volt. Mintha valami gátolta volna a betegséget abban, hogy megfertőzze.

Lehetséges, hogy a képességei megvédték őt?

Pár méternyire lehetett tőlük a szoba, ám Taylor sejtette, hogy a srácok nem fogják kibírni. Előttük a padlón egy nővér és egy doktor holtteste hevert, tehát Ragály tudott a jelenlétükről.

Na ez gond.

Sam beleköhögött a kezébe, elhúzva az arcától pedig vért fedezett fel benne.

   - Uh, biztosan közel járunk- állapította meg.

   - Úgy gondolod?- morrant rá Dean.

   - Meglesztek?- váltogatta közöttük a tekintetét Taylor aggódva.

   - Ja, semmi gáz- biccentett az idősebb – Te hogy-hogy nem vagy rosszul?

   - Szerintem a képességeim miatt lehet- tippelt – Talán megvédenek ettől.

   - Jó neked- köhögte, mielőtt szép lassan a földre csúszott volna.

   - Dean?- termett mellette rögvest, hogy felsegítse – Gyerünk, rendben leszel. Meg tudod csinálni.

Nagynehezen felhúzta, azonban a következő pillanatban Sam landolt a padlón.

   - Sam? Jól vagy?

   - Aha- bólogatott kábán – Csak menjetek.

Taylor nem bírta sokáig tartani Dean-t, aki rövidesen visszakerült a földre. Szájából vér csöpögött, az energiája vészesen lecsökkent. Nem segíthetett neki, bármennyire is szeretett volna.

A mögötte lévő 210-es szoba ajtaja magától kitárult, mire a szőke riadtan megperdült. Egy nővér állt előtte, akárcsak a látomásában. Szeme éjfekete, száján ördögi vigyor, amint köszöntötte őket:

   - A doktorúr fogad titeket.

Na ebből mégis hogy fognak kimászni?

   - Te miért nem fekszel a földön?- tudakolta a démon.

Taylor reflexből tett egy lépést hátra.

   - Úgy látszik immunis vagyok.

Hiába menekült volna, a démon egy másodperc alatt mögé teleportált, s karjait erőszakosan hátrafogva belökte a szobába. Belekényszerítette egy székbe, azután használta rajta az erejét, hogy benne is maradjon.

Taylor megpróbált kiszabadulni, csakhogy hiába. Ehhez túl gyenge volt. Tétlenül nézte, amint a nővér berángatta a Winchestereket és letaszította őket a földre, végül becsukta az ajtót, hogy senki ne avatkozhasson közbe.

   - Ti fiúk nem néztek ki túl jól- jegyezte meg az öregember, vagyis Ragály – Talán a skarlát láz miatt, vagy az agyhártyagyulladás, esetleg a szifilisz miatt! Az aztán nem mókás. Nem számít, mert amit most éreztek? Sokkal, de sokkal rosszabb lesz- vigyorogva odasétált Sam-hez, akinek fejét a hajánál fogva megemelte – Bármi kérdés?

Mikor nem válaszolt, a Lovas elengedte, így visszaesett a kőre.

   - Hagyja őket békén!- kiáltotta Taylor tovább küzdve.

Reménytelen. Gőze sem volt hogy irányítsa a képességeit.

   - A betegségnek nincs jó hírneve, nem gondoljátok?- ignorálta őt – Mert mocskos. Kaotikus. De ez csak azokat az embereket írja le, akik megbetegszenek. Maga a betegség valójában tiszta és együgyű. A baktériumnak egyetlen célja van, osztódás és hódítás. Ezért fog a végén mindig nyerni. Elgondolkodtató, vajon miért öntötte Isten minden szeretetét valamibe, ami ilyen gyenge. Nevetséges. Én megmutatom, hogy tévedett, egyik járvány a másik után. Na most… Egy 1-től 10-es skálán mennyire rossz a fájdalmatok?

Egyszercsak kicsapódott az ajtó, aminek küszöbén Castiel ácsorgott. Hibátlan időzítés, mint mindig.

   - Castiel!- kapta felé a fejét Taylor.

   - Hogy kerülsz ide?- kérdezte Ragály döbbenten.

   - Busszal jöttem. Ne aggódj, én…

Meginogva a földre rogyott, vért köhögve fel. Ezek szerint hiába volt angyal, a fertőzés elől ő sem menekülhetett.

Felvetül a kérdés, vajon milyen erejűek Taylor képességei, ha még egy angyal sem képes megvédeni magát Ragálytól?

   - Nézzenek oda. Egy elfoglalt porhüvely, de erőtlen. Elbűvölő. Egy cseppnyi angyal sincs benned, nem igaz?

Ruby kése közel hevert Castiel-hez, aki összeszedve magát képes volt megfogni azt és lábra állni vele. Gyors léptekkel megközelítette Ragályt, majd lesúlytva a fegyverrel lecsapta a középső- és gyűrűsujját. Az öregember a fájdalomtól felüvöltve elhátrált.

   - Talán csak egy cseppnyi- mosolygott az angyal.

A démon mérgesen nekirontott, ezzel elengedve a fogását a lányon. Taylor első dolga volt odarohanni a földön fekvő testvérpárhoz.

   - Sam, Dean- guggolt le mellettük – Jól vagytok?

   - A gyűrű- nyögte ki Dean az ékszer felé nyúlva.

A szőke felegyenesedve a vértócsához lépett és kivette belőle az ezüstkarikát. Mivel lekerült a tulajáról, a hatása is elmúlt.

   - Nem számít- mormogta Ragály – Túl késő.

Azzal köddé vált.

Castiel sikeresen megölte a démont, a srácok pedig máris gyógyulni kezdtek.

Nem volt egy egyszerű menet, de megoldották.

Irány haza.

_____

Bobby örömmel hallott a sikerükről.

Mind összegyűltek a nappaliban, ő az asztalánál, Sam és Dean vele szemben, Castiel a falnak dőlve, míg Taylor a kanapén helyezkedett el.

   - Jó érzés végre egy hazafutás, nem?- nézett végig rajtuk, azonban mindenki arcán gondterheltség mutatkozott – Mi az?

   - Az utolsó, amit Ragály mondott az volt, hogy „túl késő”- mondta neki Taylor az ujjaival babrálva.

   - Nem pontosított?

   - Nem.

   - Kicsit ki vagyunk akadva, mert talán hagyott valahol egy bombát- magyarázta Dean – Szóval kérlek mondd, hogy van valami jó híred.

   - Chicago el fog törlődni a térképről- közölte – Bejelentették az évezred viharát. Katasztrófák láncreakcióját fogja elindítani. 3 millió ember fog meghalni.

   - Nem értem ez miért jó hír- értetlenkedett Castiel.

   - Nos, Halál ott lesz. Ha meg tudjuk állítani, mielőtt elindítja a vihart, akkor talán megszerezhetjük a gyűrűjét.

   - Úgy mondod, mintha könnyű lenne- ingatta a fejét a kékszemű.

   - Csak próbálom felgyorsítani a dolgokat.

   - Bobby, egyébként hogy raktad ezt össze?- érdeklődött Sam.

Singer vállat vont.

   - Tudod, volt segítségem.

   - Ne legyél ilyen szerény- bukkant fel Crowley a konyhában, arcán halvány mosoly – Én alig segítettem. Helló fiúk, Taylor. Öröm látni titeket, és a többi. Rajta. Mondd el nekik. Nincs ezen mit szégyellni.

   - Mit kell elmondanod?- faggatta a lány gyanakvón.

Bobby fáradtan felsóhajtott.

   - A világnak annyi. Hülyeség ennyit aggódni egy aprócska… lélek miatt.

   - Te eladtad a lelkedet?- döbbent meg Dean.

A realizáció olyan erővel csapott le rá, hogy a szíve egy pillanatra abbahagyta a dobogást. A tudat, hogy Bobby eladta a lelkét, ráadásul valami olyan apróság miatt, amit máshogy is elintézhettek volna egyszerűen túl sok volt neki. Emiatt fog meghalni, aztán a lelkét lehurcolják a pokolba, ahol örök kínzást kell majd eltűrnie. Mindezt egy ilyen semmiség miatt.

Nem. Nem, nem, nem. Nem ezt érdemli. Ez nem lehet. Hogy tehette ezt?

Bobby volt a második apja. Kiskora óta ismerte, felnézett rá és szülőjeként szerette. Nem veszítheti el őt is. Azt nem fogja kibírni.

   - Add neki vissza!- kelt ki magából Dean.

   - Úgy lesz.

   - Most!

   - Megcsókoltad?

   - Sam!

   - Csak kíváncsi vagyok.

A hangjuk összeállt egyetlen nagy katyvasszá, ami körülötte keringett. Képtelen volt felfogni, ami elhangzott, ugyanis lefoglalta a pánik, ami ólomsúllyal ráereszkedett. Rosszullét tört rá, a szemét könnyek égették. Szédült, ám a legnagyobb probléma a levegőhiány volt. Mintha összeomlott volna a tüdeje; próbált levegőt venni, de az sehogy sem jutott el a megfelelő helyre.

Ennek semmi köze nem volt a képességeihez, vagy egy közelgő látomáshoz. Ez szimplán egy pánikroham volt, ami gyerekként gyakran kísértette.

Pedig már azt hitte megszabadult tőle.

   - Jól vagy, Taylor Grace?- kérdezte Castiel, kiszúrva a tekintetéből sugárzó pánikot.

Képtelen volt válaszolni, a többiek pedig nem is hallották a kérdést, így nem keltette fel a figyelmüket.

   - Rendben. Tudod mit?- pattant fel Dean a székéből – Elegem van ebből. Add vissza a lelkét, most!

   - Nem miatta kéne aggódnod- csóválta a fejét Crowley, mielőtt a Jenkins-re mutatott – Hanem inkább miatta.

Minden fej az ő irányába fordult. Addigra a könnyek szabadon folytak az arcán, a keze úgy remegett, hogy kénytelen volt ökölbe zárva leszorítani. Arca kivörösödött, a levegőt zihálva vette. A szemében csillogó fájdalom mindegyikük szívét összetörte.

   - Taylor…- kezdett bele Bobby halkan.

   - Te… eladtad a… lelked?!- kászálódott fel a kanapéról.

   - Taylor, meg kell nyugodnod.

   - Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg!- kiabálta – Olyan vagy nekem, mint az apám. Tudod hogy reagáltam az elvesztésére. Hogy mennyire megviselt. És most veszítselek el téged is? Hogy tehetted ezt?

   - Nem jutottunk sehová! Kellett Halál lokációja!

   - Találtunk volna más megoldást! Mindig van más megoldás!

   - Ezúttal nem volt!

Túl sok. Ez túl sok. Nem bírta elviselni. El kellett tűnnie onnan.

Mire észbekapott, a lábai már vitték is a hátsó ajtóhoz.

   - Taylor?- szólt utána Sam – Hová mész?

   - Nem maradhatok itt- préselte ki magából, amint ügyetlenül kijutott a hátsó teraszra.

Ez nem lehet igaz. Biztos csak egy beteges vicc. Az kell legyen. Nincs más magyarázat. Ez egy vicc, és Bobby lelke még mindig csakis hozzá tartozik. Minden rendben lesz.

A könnyek elhomályosították a látását. A hajába túrva manőverezett a kocsik között, csakhogy a lábai elgyengültek, az összeesés veszélye fenyegette.

Ez nem lehet. Nem, nem, nem. Hogy történhetett ilyesmi? És miért? Miért kell folyton elveszítenie a szeretteit? Miért?

   - Taylor!

   - Hagyj békén!- kiáltotta hátra sem nézve – Egyedül akarok lenni.

Dehogy akart. Csak nem akarta, hogy lássa, amint elveszti a fejét.

   - Engedd, hogy segítsek!- kérte utána szaladva.

   - Nincs rá szükségem, Dean!

Lassan haladt, ezért a báty hamar utolérte és megfékezte.

   - Hé- fordította meg a karjánál fogva – Taylor, figyelj rám…

   - Nekem ez nem megy- rázta a fejét hevesen, kitépve a karját a markából – Először az apám, aztán az örökbefogadó apám, most meg Bobby. Nem tudom még egyszer végig csinálni, Dean. Nem megy.

   - Nem kell végig csinálnod- közeledett felé óvakodva – Bobby nem fog meghalni. Visszaszerezzük a lelkét.

   - Honnan tudod, hogy így lesz?- tudakolta – Crowley egy démon, azok meg hazudnak! Mi van, ha elárul minket és az első adandó alkalommal lelép Bobby lelkével?

   - Azt nem fogjuk hagyni- biztosította – Ígérem. Gyere ide.

   - Nem.

   - Taylor, kérlek…

   - Nem!- ellenkezett – Nem kell az ölelésed- megkísérelt elfordulni, azonban Dean gyorsabb volt nála. Egyetlen mozdulattal visszahúzta magához, s köré fonva a karjait a mellkasához préselte. Ő mocorgott, ki akart szabadulni, de nem volt értelme. A vadász erősebb volt. – Engedj el! Nem hallod? Engedj!

   - Nem lesz semmi baj- mondogatta – Nem lesz semmi baj.

   - Engedj el, Dean! Kérlek. Engedj…

Fokozatosan elhalkult a hangja, helyét kétségbeesett zokogás vette át. Felhagyott a tiltakozással; izmai elernyedtek, a lábából kiszaladt az erő. Összeesett Dean karjaiban, aki ezután lassan leengedte magukat a földre. A porban térdelve ölelte őt, miközben testét rázta a sírás. Belekapaszkodott a dzsekijébe, fejét a vállába fúrta. Égett a mellkasa, a légzése rendezetlen, a szíve pedig megszakadt. A könnyei kifogyhatatlannak tűntek, amint patakokban folytak le az arcán.

Abban a pillanatban minden fájt. Teljesen szétesett, viszont vele volt az az ember, aki összerakhatta.

   - Semmi baj, Tay- suttogta a haját simogatva – Csak engedd ki. Utána könnyebb lesz.

Hallgatott rá. Nem fogta vissza magát; sírt, ahogyan csak bírt. Fuldoklott a könnyeiben, de nem hagyta abba. Addig zokogott, amíg a nyomás megszűnt a mellkasában. Közben egyedül a báty szívverésére koncentrált, illetve az őt ölelő karjaira. Ezeken kívül nem számított más.

Percek telhettek el, mire jobban érezte magát. Többé nem remegett, a szívverése lelassult. Minden elcsendesedett körülötte, az egyetlen stabil pont pedig Dean lett.

   - Ne engedj el, kérlek- szipogta a dzsekijébe.

   - Nem állt szándékomban- járatta ujjait fel-le a hátán – Helyre fogjuk hozni, napsugár. Minden rendben lesz.

Minden rendben lesz. Ha elégszer elmondja, még el is hiszi.

   - Köszönöm- motyogta egy rövid szünetet követően – Hogy itt vagy.

   - Mindig itt leszek, ha kellek- puszilta meg a fejét, majd kissé vonakodva elhúzódott. Két keze közé fogta a lány arcát, hüvelykujjaival letörölve a könnyeit. – Jobban vagy?

   - Mh-hmm- bólintott.

   - Jó- eltűrte a szőke tincseket az útból, hogy a homlokára is puszit nyomhasson – Akkor hadd lássam azt a gyönyörű mosolyt. – Szája mosolyra húzódott, mire az idősebb leutánozta a mozdulatot. – Ez az. Erről beszéltem.

Hosszan néztek egymás szemébe, elveszve a saját kis világukban. Megfeledkeztek a fájdalomról, gondokról és félelemről, mintha nem is léteztek volna. Helyükbe a békesség és biztonság lépett, amit egymás közelében mindketten gyakran éreztek.

Az idillt végül az ajtó nyitódása zavarta meg. Sam sétált ki a házból és tartott lassan feléjük. A lépteit hallva Dean leengedte a kezét, felsegítette Taylor-t a földről, azután meg az ígéretéhez hűen félkarral az oldalához vonta. Taylor a zsebébe süllyesztett kezekkel nekidőlt, fejét a vállára hajtotta. Megvárta, hogy az öcs odaérjen hozzájuk, azt követően halványan elmosolyodott.

   - Hé.

   - Hé- torpant meg előttük, aggodalmasan vizslatva az arcát – Jobban vagy?

   - Igen- bólintott magabiztosan – Nem fogok többször szétesni.

Sam elmosolyodott, örömmel hallva az információt. Másodpercek múlva megköszörülte a torkát, amiből Dean egyből rájött a szándékaira.

   - Hadd találjam ki. Beszélnünk kell.

   - Nézd, Dean, uh… Én egyetértek veletek- fogott bele – Azt gondoljátok túl gyenge vagyok ahhoz, hogy legyűrjem Lucifert. Én is. Higgyétek el, tudom milyen elcseszett vagyok. Ti ketten, Bobby, Cas… Mind erősebbek vagytok nálam.

   - Sam…

   - Nem, tényleg így van- szakította félbe – De… Én vagyok az egyetlen esélyünk. Ha lenne más megoldás… De nem hiszem, hogy van. Csak én vagyok. Úgyhogy nem tudom mi mást tehetnénk. Azon kívül, amit meg kell tenni.

   - És függöny- jelent meg mellettük Crowley. Taylor-on egy pillanat alatt urrá lett a düh, kész volt rávetni magát, azonban Dean dereka köré fonódó karja megakadályozta. Biztos távolságba húzta őt a démontól, még véletlenül sem engedve el. – Valamit látnotok kell.

Átnyújtott az idősebbnek egy újságot, aki a szabad kezébe fogva elolvasta a vezércikket.

   - A Niveus gyógyszerészeti cég megsürgette az új sertésinfluenza elleni védőoltás kiszállítását, hogy „megfékezze a példátlan járvány terjedését”. Uh, a szállítmányt szerdán adják fel.

   - Niveus gyógyszerészet- ismételte a démon – Értitek? Szerencsétek, hogy jól néztek ki. Az a démon, Brady? Ő felelt az elosztásért. Most már megvan?

   - Vagyis Ragály azért terjesztette a sertésinfluenzát, hogy az emberek megvegyék a vakcinát- értelmezte Taylor – Mit raktak bele?

   - Lefogadom, hogy friss croatoan vírussal van tele- válaszolta.

   - Egyszerre történő, országos elosztás- ámult Sam – Nem semmi terv.

   - Nem a semmiért hívják őket Lovasoknak- biccentett – Ti hárman jobb lesz, ha felszerelkeztek, nos, mindenből. Jövő hét keddre már mind zombivilágban fogunk élni.

   - Nem, ha nekünk is van beleszólásunk- közölte Dean – Két problémánk van és hat emberünk. Hárman mennek Halálért, a másik három meg intézi az elosztást. Nem lesz egyszerű, de megoldjuk.

Crowley persze menten beleegyezett.

   - Rendben, én és Mókus megszerezzük Halál gyűrűjét. Nem szívesen lennék azok között a démonok között.

   - Veletek megyek- jelentkezett Taylor. Sejtve mi fog következni, fejét oldalra fordítva Dean-re pillantott. – Ne is próbálj megállítani, mert nem fog sikerülni. Nem engedlek el egyedül ezzel a fickóval. Úgyhogy kár a gőzért.

Megveregette a mellkasát, azután ellépve tőle a házhoz indult, hogy megossza a tervet a többiekkel.

Dean elképedve meredt utána, míg Crowley csak vigyorgott.

   - Nem semmi lányt fogtál ki magadnak. Én a helyedben megtartanám.

_____

Mire beesteledett, a csapat felkészült az indulásra. Sam, Bobby és Castiel egy fehér furgonba pakolt fegyvereket, míg Taylor és Dean ugyanezt tette az Impalánál.

A lány valamelyest lenyugodott a pánikrohama óta. Már nem érzett sírógörcsöt, valahányszor Bobby lelkének esetleges sorsára gondolt (bár ez lehetett amiatt, hogy a könnycsatornái kiszáradtak a délutáni nagy sírástól). Mindössze remélte, hogy a tervük sikerül és Crowley nem fogja őket becsapni. Ha meg mégis ilyesmire vetemedne… jobb lesz, ha keres magának egy biztos búvóhelyet.

   - Megvagy?- kérdezte Dean, mikor végzett a fegyvertár egyik felének átnézésével.

   - Aha- bólintott Taylor, aki a másik feléért felelt – Minden itt van.

   - Oké- lehajtotta a csomagtartót, azután megérintette a lány felkarját – Hé, még nem késő meggondolni magad.

   - Elismétlem még egyszer és utoljára- lépett hozzá közelebb, arcán komorság, szemében elhivatottság – Nem hagylak egyedül azzal a démonnal. Veled megyek, mert a legjobb barátom vagy, és akár a világ végére is követnélek. Megértetted?

Dean meglepetten pislogva igyekezett felfogni a szavait.

   - Ugye tudod, hogy ez mennyire csöpögős volt?- vonta fel a szemöldökét.

Taylor hanyagul vállat vont, száját halvány mosolyra húzta.

   - De kiszűrted belőle a lényeget, nem?

   - Mh-hmm.

   - Akkor meg mit számít?

Egyik kezével megveregette az előtte álló mellkasát, majd azon volt, hogy csatlakozzon a többiekhez. Az utolsó pillanatban egy kéz fonódott a csuklójára és húzta vissza.

   - Kösz- biccentett ügyetlenül az idősebb – Hogy vigyázol rám.

   - Nos- másolta le a mozdulatot – Kösz, hogy hagyod.

Egyértelmű volt, hogy még nem végeztek, viszont mindketten tisztában voltak a jelenlegi helyzet sürgősségével; ezért nehezen ugyan, de a Winchester elengedte a Jenkins kezét, aki ezután egyből kínosan zsebre vágta azt. Egyetlen néma bólintás, végül elhagyva a kis buborékukat odaléptek a többiekhez.

   - Rendben, hát, sok szerencsét a zombiapokalipszis megállításához- csapta össze két tenyerét Dean.

Némi veszekedést követően eldőlt, hogy Bobby ezt most kihagyja, mivel véleménye szerint nem sok hasznát vették volna a tolószékben. Úgy gondolta biztonságosabb lesz neki a roncstelepen.

Ezzel pedig őszintén senki nem tudott vitatkozni.

   - Ja. Sok szerencsét Halál megöléséhez- viszonozta Sam – Emlékszel amikor még csak wendigókra vadásztunk? Hogy milyen könnyű volt a dolgunk?

   - Nem igazán- ingatta a fejét.

Az ifjabb kihúzta Ruby kését a dzsekijéből.

   - Erre lehet szükségetek lesz.

   - Tartsd meg- sétált hozzájuk Crowley, aki átnyújtott a két vadásznak egy-egy kisebb sarlót – Ők védve vannak. Ezek itt egykor Halálhoz tartoztak. Megölik a démonokat, angyalokat, kaszásokat, és a legenda szerint még őt is.

   - Hogy szerezted ezeket?- faggatta Castiel.

   - Hello, én vagyok a keresztutak királya- tárta szét a karját – Mehetünk? Bobby, te csak ott fogsz ülni?

   - Nem, mindjárt folyótáncot lejtek- vágta rá gúnyosan.

   - Ha le akarod nyűgözni a hölgyeket- vont vállat – Bobby, tényleg elvesztegetted azt az alkut. Mi több, többet kapsz, ha jól fogalmazol. Ezért nagylelkűen hozzáadtam egy aprócska részletet a te nevedben. Mit mondhatnék? Önzetlen vagyok. Szóval, csak ott fogsz ücsörögni?

Mindenki kíváncsian figyelte Bobby-t. Várták mit fog tenni. Ugyan miért mondaná Crowley, hogy ismét tud járni, ha nem igaz? Valóban meggyógyította volna? Vagy csak egy újabb játék az egész?

Ettől még ugyanúgy adott neki egy esélyt. Lassan megkísérelte mozgatni a lábfejét, és láss csodát… sikerült. Lerakta mindkettőt a földre, azután lendületet véve ellökte magát a széktől és felegyenesedett.

Megdöbbenés és öröm volt olvasható a vadászok arcáról. Alig hitték el, hogy ez megtörtént. Még maga Bobby sem volt képes felfogni.

   - A rohadt életbe- motyogta ámultan.

   - Igen, tudom- bólogatott a démon – Megérte a lelkedért. Pokoli jó fickó vagyok.

   - Kösz.

   - Most már mehetünk?

Taylor gyorsan Singer előtt termett és boldogan megölelte.

   - Annyira örülök neked- mondta mosolyogva – De kérlek vigyázz magadra odakint. Ne kerülj vissza ebbe.

   - Vigyázok- ígérte.

Ezek után hamar szétváltak, kocsiba pattantak és elhajtottak.

Taylor-ékra várt egy 10 és fél órás kocsiút, összezárva egy démonnal, de valahogy majd csak elütik az időt.

A nap már fent volt, mire odaértek. Vagyis nem egészen, mivel be volt borulva, fújt a szél és szakadt az eső, de nappal volt. Amint a hármas az utcán sétált, a távolból hallani lehetett a közeledő durva vihar hangját. Ez a vadászokat idegességgel töltötte meg, ugyanis ez jelezte, hogy mennyire fogytán volt az idejük.

Nem ártott belehúzni.

   - Hé, ugorjunk be egy pizzára- javasolta Crowley.

   - Ugye most csak viccel?- pillantott rá oldalvást a szőke.

   - Csak hallottam, hogy itt milyen jó. Ez minden- védekezett, amit követően rögtön témát is váltott – Jólvan. Ott előttünk. Nagy, otromba épület. Földszint. Ott van Halál.

   - Honnan tudja?- kérdezte Dean.

   - Hát nem ismersz? Én mindent tudok. Valamint a háztömb dugig van kaszásokkal. Mindjárt jövök- azzal eltűnt mellőllük. Csupán három másodperc telt el, mielőtt újra felbukkant. – Hát, ez kínos. Halál nincs odabent.

   - Mi lenne, ha hagyná a szarakodást és elmondaná végre, hogy hol van?- tudakolta Dean, kifogyva a türelméből.

   - Sajnálom, nem tudom- vont vállat, készen a távozásra.

   - Hé, hé, hé- fékezte meg Taylor haragosan – Hogy érti, hogy nem tudja?

   - A jelek ide mutattak- magyarázta – Én ugyanúgy meg vagyok lepve, mint ti.

   - Bobby ezért adta el a lelkét?!- kiáltott fel a lány ökölbe szorított kezekkel.

Lendítette a kezét, hogy megüsse, csakhogy Dean mögötte termett és visszafogta. Köréfonta a karjait, stabilan egyhelyben tartva őt, szóval hiába is küzdött, nem mehetett sehová.

   - Eressz el, Dean!

   - Nyugodj meg- kérte halkan – Ezzel nem segítesz.

   - Egyetértek- mondta a démon – Nyugodj le. Majd elkapjuk Halált a következő pusztulásra ítélt városban.

   - Milliók élnek ebben a városban, Crowley!- rángatózott Taylor sikertelenül – Milliók fognak meghalni perceken belül!

   - Igaz. Ezért erősen ajánlom, hogy tűnjünk el innen.

   - Kizárt- rázta a fejét – Én nem lépek le, amíg Halál nincs meg.

   - Taylor…- kezdett bele Dean.

   - Nem!- szedte le magáról a karjait, hogy megfordulva ránézhessen – Itt kell lennie, Dean. Segíts megtalálni. Kérlek!

   - Az időnket vesztegetnénk- ellenkezett – Inkább ki kéne juttatnunk az embereket.

   - Jó. Akkor te csináld azt- hagyta rá – Én megyek és körülnézek.

Azzal megkísérelte kikerülni őt, hogy elindulhasson az úton. Arra azonban nem számított, hogy a Winchester elkapja és visszahúzza.

Na ettől már tényleg kezdett ideges lenni.

   - Ezt abba kell hagynod.

   - Taylor, hallgass rám…

   - Nem. Eleget hallgattam. Ideje cselekedni- megpróbálta még egyszer a kerülést, ám ezúttal is ugyanaz történt – Dean!

   - Ne csinálj hülyeséget- kérte a két felkarját szorítva – Inkább gondolkozz.

   - Az most nem fog sehová vezetni.

   - Ja, de legalább nem is fog megöletni- vágta rá.

Taylor megrázta a fejét, tekintete rideg, mégis kétségbeesett.

   - Nem tudok tétlenül ülni, Dean. Most nem.

   - Nem fogunk tétlenül ülni- biztosította – Kitalálunk valamit. Csak arra kérlek, hogy maradj velem. Ott, ahol biztonságos. Kérlek, Taylor.

Állta vele a szemkontaktust. Dean tekintete könyörgő volt és riadt, ami seperc alatt áttört a lány makacsságán és elérte, hogy meggondolja magát.

A Jenkins egy sóhajjal lehorgasztotta a fejét, izmai többé nem feszültek meg a másik fél fogásában.

   - Legyen- motyogta – Maradok.

   - Köszönöm- suttogta, majd elengedte. Ignorálva azt, ahogyan Crowley nézte őket, mindketten visszaültek az Impalába. Csend telepedett rájuk, ami nem éppen keveredett jól a köztük kialakult feszültséggel. – Mi legyen? Jelentsünk be bomba riadót? 1000 bomba riadót? Hogy a francba kéne evakuálnunk 3 millió embert a következő 10 percben?

Crowley egyszercsak eltűnt az autó elől, mire Taylor frusztráltan beletúrt a hajába.

   - Remek. Most komolyan lelépett?

   - Nem hiszem, hogy…

   - Hülyeség volt magunkkal hozni- szajkózta – Én már az elejétől kezdve tudtam.

   - Hé…

   - Esküszöm, amint a kezembe kerül az a penge, én…

   - Taylor!

   - Mi van?

   - Nézd- megragadta az állát, s a megfelelő irányba fordította a fejét.

A démon nem lépett le. Hanem egy pizzéria előtt ácsorgott, érthetetlenül tátogva nekik valamit.

Miután látta, hogy egyikük sem találta ki a szavait, visszateleportált a hátsó ülésre.

   - Pocsékul tátog- intézte felé a szőke, majd hozzá tette a bátynak – Most már elengedhetsz.

   - Bocs- vette el a kezét az álláról zavartan.

Crowley úgy döntött inkább nem kommentálja a viselkedésüket.

   - Azt mondtam megtaláltam. Halál a pizzériában van.

   - Szuper, nyomás- azzal a kékszemű ki is pattant az anyósülésről. Crowley természetesen berezelt és elpucolt, így ketten maradtak Deannel. – Menjünk be hátulról. Arra talán nem számít.

   - Jó ötlet- biccentett mellé érve.

Megkerülték az épületet és a hátsóajtón át jutottak be. Akkor már biztosak lehettek abban, hogy jó helyen járnak, mivel a padlót holttestek borították. Vendégeké és dolgozóké egyaránt; az egyetlen még élő ember egy sötét ruhába öltözött fickó volt, aki az étkezde közepén ült egy asztalnál, és… pizzát evett?

Lerázva a tényt, hogy ez milyen furának hatott, Dean és Taylor kézbevette a kapott sarlókat. Egy pillanatra összenéztek, végül megegyezve beljebb osontak. Mindössze egyetlen problémájuk akadt: minél közelebb kerültek a Lovashoz, annál forróbban izzott az eszköz nyele a kezükben. Másodperceken belül kénytelenek voltak eldobni őket, mert nem bírták tovább az égető érzést. A sarlók éles csattanással landoltak a padlón, a páros pedig lehunyta a szemét és felszisszent.

Basszus.

Mennyi az esélye annak, hogy meghallotta őket?

   - Köszönöm, hogy visszahoztátok azokat- szólalt meg rekedten. A két sarló a földről semmiperc alatt az asztalon kötött ki, ráadásul egybeolvadva egy nagyobb, veszélyesebb darabbá. – Csatlakozzatok hozzám, Dean és Taylor. A pizza mennyei. Üljetek le. Jó sok időbe telt, hogy rám találjatok. Már akartam beszélni veletek.

Hülyék lettek volna nem hallgatni rá. Kissé megszeppenve ugyan, de odasétáltak az asztalhoz és leültek vele szemben. Most már biztos volt, hogy nem fogják tudni megölni, viszont talán rávehetik, hogy önként feladja nekik a gyűrűt.

Ugyan mennyire lehet nehéz?

   - Szóval ez az a rész, ahol… ahol megöl minket?- kérdezte Dean óvakodva. Bal keze feltűnésmentesen felcsúszott Taylor combjára, amit gyengéden megszorítva jelezte, hogy itt van vele és nincs mitől félnie.

Taylor észrevétlenül kifújta az addig bent tartott levegőt, aztán jobb tenyerét a báty kézfejére helyezte.

Nem lesz baj, mondogatta magában. Nem vagy egyedül. Veled van Dean. Minden rendben lesz. Nincs miért aggódnod.

   - Nagyon felfújod az értékességeteket- közölte kíméletlenül – Egy olyasvalakinek, mint én, az olyanok, mint ti, nos… gondoljatok bele hogy éreznétek, ha egy baktérium leülne az asztalotokhoz és elkezdene pimaszkodni veletek. Ez egyetlen apró bolygó egy apró Naprendszerben egy olyan galaxisban, ami alig hagyta el a pelusát. Öreg vagyok, Dean. Nagyon öreg. Úgyhogy nyugodtan találgasd csak mennyire lehetsz jelentéktelen az én szememben.

Levett két szelet pizzát a tányérjáról és eléjük tolta egy másikra feltálalva.

   - Egyetek- mutatott az ételre. Elengedve egymás kezét, a vadászok felmarkolták a kést és villát, majd belevágtak a szeletükbe. Félve emelték a szájukba a falatot, amit lassan rágtak meg, hátha méreg volt benne. – Jó, nem igaz?

Szinkronban bólintottak és nyeltek egyet.

   - Hadd kérdezzem meg- forgatta a villát az ujjai között Taylor – Mégis hány éves?

   - Annyi, mint Isten- felelte – Talán idősebb. Egyikünk sem emlékszik többé. Élet, halál, tyúk vagy tojás. Ettől függetlenül a végén őt is elkaszálom.

   - Istent?- hökkent meg Dean – El fogja kaszálni Istent?

   - Ó, igen. Isten is meg fog halni, Dean. Nem olyan hatalmas, amilyennek hiszitek.

   - Akkor mi miért lélegzünk még mindig?- kérdezte a szőke – M-Mit szeretne tőlünk?

   - Azt szeretném, hogy eltűnjön a póráz a nyakam körül. Lucifer magához kötött. Illetlen kis igézet. Oda megyek, ahová ő akarja, amikor akarja. Ezért nem tudtam korábban beszélni veletek. Meg kellett várnom, hogy utolérjetek. A fegyverévé tett. Hurrikánok, áradások, még a halottak feltámasztása is. Erősebb vagyok, mint azt ti felfogjátok, de jelenleg a szolgája vagyok egy nyavalyás kölyöknek dühkitörésekkel.

   - És azt gondolja mi leszedhetjük magáról?- igyekezett értelmezni az idősebb.

   - Megint a nevetséges hősködés. Persze, hogy nem. De segíthettek kivenni a golyókat Lucifer pisztolyából. Ha jól sejtem ezt szeretnétek- mutatta fel a gyűrűt a jobb kezén.

   - Igen.

   - Hajlandó vagyok odaadni nektek.

   - Tényleg?- lepődött meg a kékszemű.

Ez könnyen ment.

   - Ezt mondtam- erősítette meg.

   - De mi lesz Chicago-val? A sok emberrel?

   - Végül is maradhat- vont vállat – Szeretem a pizzát. Viszont vannak feltételeim.

   - Mik azok?

   - Meg kell tennetek, amit csak kell, hogy visszaküldjétek Lucifert a ketrecbe- jelentette ki, amint lehúzta az ékszert.

   - Rendben, persze.

   - Amit csak kell- hangsúlyozta ki.

Dean biccentett.

   - Ez a terv.

   - Nem. Nincs terv. Még nem- ingatta a fejét – Az öcséd. Ő megállíthatja Lucifert. Ő az egyetlen, aki képes rá. Úgyhogy meg kell ígérned. Hagyni fogod, hogy az öcséd beleugorjon abba a tüzes verembe. A szavadat adod?

Dean hosszú percekig lefagyva meredt Halálra. Fogalma sem volt mit tegyen. Mennyit ért neki Sam élete? Többet, mint az egész bolygó? Mennyit lett volna képes feláldozni érte? Vajon őt képes lenne feláldozni? Sam-et, akire kisbaba kora óta vigyázott? Meg tudná szegni a magának tett fogadalmát, miszerint soha nem fogja hagyni, hogy baja essen?

Látva a gondterheltséget az arcán, ezúttal Taylor-on volt a sor, hogy segítséget nyújtson. Jobb kezét a Winchester combjára helyezte, ezzel felhívva magára a figyelmét. Egyetlen pillantásba igyekezett belesűríteni mindazt, amit mondani szeretett volna neki, Dean pedig tökéletesen megértette az egészet.

Nagy levegőt vett, visszafordult Halálhoz és határozottan bólintott.

   - Oké. Igen.

   - Ajánlom, hogy ne verj át, Dean. Emlékezz, nem játszhatod ki a halált- figyelmeztette, mielőtt a tenyerébe ejtette a gyűrűjét – Szeretnétek hallani a használati útmutatót?

Megvolt mind a négy darab. Sikerült. Megszerezték.

Na de milyen áron?

_____

Valóságos felüdülés volt ismét a roncstelepen lenni. Annyi utazás és harc után a vadászok végre hazatérhettek egy jól megérdemelt, kiadós pihenésre.

Sam és Castiel egymás sérüléseit ápolták odabent, mialatt Dean és Taylor a műhely egy asztalánál ülve bámulta a lerobbant kocsik tengerét. Egyikük sem szólt egy szót sem, rövidesen pedig Bobby bukkant fel három üveg sörrel a kezében.

   - Nos, hogy ment a Rockettes-es felvételi?- érdeklődött Dean.

   - Hát, a magasrúgások jók voltak- osztotta szét az italokat, mielőtt leült velük szemben – A mellekre még ráfér némi munka. Egész éjjel fel-alá rohangáltam a lépcsőn minden ok nélkül. Mindenem fáj. Olyan jó érzés, hogy attól tartok az egész csak egy álom. De aztán eszembe jut, hogy a világ haldoklik, szóval mit számít?

Taylor eközben rájött, hogy elfelejtette visszakapcsolni a mobilját. A sörét lerakva maga mellé előkereste a készüléket a zsebéből, azután újra elindította. Mindössze néhány másodperc telt el, viszont a képernyőn máris értesítések tömkelege villogott. Üzenetek Nate-től, illetve nem fogadott hívások tőle és Jody-tól.

Basszus, húzta el a száját. Teljesen kimentek a fejemből. És Jody most biztos aggódik, mert nem jelentem meg ebédszünetben. Vissza kell őt hívnom és elmondani, hogy jól vagyok.

   - Ezt nézd meg- pakolta ki a gyűrűket az asztalra a báty. Háborúé volt középen, a többi kissé távolabb tőle. Amint Halálét közelebb mozdította, mintha mágneses erő lépett volna fel közöttük, ami egymáshoz húzta őket és nem engedte a szétesést.

   - Hmm- bólintott elismerően Singer – Szóval Halál elmondta hogyan használjátok ezeket?

   - Igen. Kész őrület- ingatta a fejét – Persze most van egy ennél nagyobb problémám is.

   - Tényleg? Például?

   - Mit gondolsz mit tesz Halál azokkal, akik a szemébe hazudnak?

   - Semmi jót- vágta rá.

   - Aha- szegte le a fejét – Gondoltam.

   - Mit mondtál neki?

   - Hogy nincs bajom Sam tervével.

   - Vagyis Halál azt hiszi, hogy Sam igent fog mondani, huh?

   - Nem tudom. Ja. Bár Lucifernek dolgozik, szóval…

   - Azt hittem azt mondtátok az akarata ellenére.

   - Én nem veszem be a sztoriját- jelentette ki – Hiszen ő Halál.

   - Pontosan. Ő Halál. Madártávlatban gondolkodik.

   - Most komolyan?- vonta fel a szemöldökét.

   - Én csak azt mondom…

   - Ne mondj semmit- szakította félbe Dean – Mi történt azzal, hogy ellenzed ezt?

   - Nézd, én nem azt mondom, hogy Samnek nincsenek meg a maga hibái- magyarázta – De…

   - De mi?

   - Mikor ott voltunk Niveus-nál? Néztem, ahogy az a kölyök egyik civilt mentette ki a másik után. Legalább 10 embert. Egyszer sem állt meg. Nem lassított le. Túl kemények vagyunk vele, Dean. Mindig is azok voltunk. De időközben… Ő égő házakba rohangál, hány éves kora óta is? 12?

   - Aha.

   - Nézd, Sam-ben… van némi sötétség. Nem azt mondom, hogy nincs. De emellett rengeteg jóság is van benne.

   - Tudom.

   - Akkor azt is tudod, hogy Sam le fogja győzni az ördögöt… Vagy belehal a próbálkozásba. Ez a legjobb, amit kérhetünk. Úgyhogy meg kell kérdeznem, Dean. Egész pontosan mitől félsz? A vereségtől? Vagy az öcséd elvesztésétől?

Azzal otthagyta őket, hogy gondolkodjanak ezen.

Dean a fejét lehajtva meredt a földre, kezében az alkohol rég elfelejtve. Szája összepréselve, arckifejezése gondterhelt, testtartása feszült. Látszott rajta mennyire nehezen viselte a helyzetet. Ez egy olyan döntés volt, amiről soha nem képzelte volna, hogy egyszer majd meg kell hoznia. Nem hitte, hogy valaha is képes lenne meghozni. Ez szembement mindennel, amire John tanította, amiért eddig küzdött.

Mégis hogy engedhetné el Sam-et? Az nem is ő lenne.

Nem fog menni. Nem tudom megtenni.

Taylor azon volt, hogy kinyúlva felé a vállára helyezze a kezét, amikor hirtelen megszólalt a mobilja. Lepillantva a kijelzőre leolvasta Nate nevét, a hüvelykujja pedig egyből lefagyott a gombok felett.

Basszus. Ne most. Pont nem alkalmas.

Alsó ajkát beharapva mérlegelte a lehetőségeit. Vonuljon félre és vegye fel, hogy aztán összehazudjon neki valamit arról, ami az étkezdében történt és lefolytasson vele egy kínos beszélgetést, vagy ignorálja és maradjon a legjobb barátjával, akinek nyilvánvalóan szüksége volt rá. Így összevetve a kettőt, Taylor-t villámcsapásként érte a felismerés, miszerint milyen könnyen képes volt dönteni.

   - Nate az?- kérdezte Dean oda sem nézve.

Taylor bólintott.

   - Igen.

   - Nyugodtan vedd fel- mondta halkan – Én megleszek.

Egyértelműen csak rendes akart lenni, de a hülye is láthatta, hogy hazudott. Az igazság az, hogy nem akart teher lenni, aminek sajnos gyakran képzelte magát.

Csakhogy számára sosem lesz teher.

A telefon egyre csak csörgött és csörgött, mígnem…

   - Nem- csóválta a fejét, miközben kinyomta a hívást – Ő várhat. Te viszont nem.

Leugrott az asztalról, majd a Winchester elé lépve megállt a két lába között. Közelebb hajolt, karjait a nyaka köré fonta, fejét a vállára hajtotta. Lehunyta a szemét és mélyen belélegezte az illatát, várva, hogy viszonozza az ölelést.

Dean azonban nem mozdult. Vizslatta a lány mobilját az asztalon, s végül hangot adott a gondolatainak:

   - Miattam ne hanyagold el a barátodat.

Taylor hosszan felsóhajtva elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.

   - Neked most nagyobb szükséged van rám, mint neki- mondta – Plusz együtt vagyunk ebben a helyzetben. Nem kell vele egyedül megbirkóznod. Én is itt vagyok, ha kellenék.

Dean arcára apránként halvány mosoly kúszott. Kezei megtalálták a helyüket a Jenkins derekán, aminél fogva visszahúzta őt a mellkasához. Feszült izmai egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében ellazultak, az elméje egy időre megszabadult az aggasztó gondolatoktól. Szemét becsukva a társa nyakába fúrta az arcát, s engedte a belőle áradó melegségnek, hogy minden porcikáját átjárva megnyugtassa.

Vele valahogy mindig minden olyan egyszerű és békés volt.

Legszívesebben soha nem engedte volna el.

   - Nem lesz semmi baj, Dee- suttogta a hajába túrva – Meg fogjuk oldani. Ígérem.

Ugyan mi baj lehet, amíg összetartanak?

_______________