8.

Ismeretlen ismerős

_______________

Egy hét. Ennyi idő telt el a Luciferrel való találkozás óta. Ennyi ideje tudtak a ketrec kinyitásának módjáról, és ennyi ideje próbálták lenyomozni Ragályt, a következő Lovast. (Illetve ennyi ideje halogatta Dean és Taylor azt a beszélgetést, de ez részletkérdés.)

A fickó nem könnyítette meg a dolgukat. Össze-vissza mászkált az államokban, mindenféle minta nélkül és terjesztette a betegségeket. Mire elértek az egyikbe, addigra ő már egy másiknál járt. Lehetetlenség volt utolérni, vagy akár megjósolni a további lépéseit.

Ezúttal a negyedik fertőzött város kórházában voltak kikérdezésen. Sam és Dean öltönyben, valamint orvosi maszkkal felszerelkezve hagyta el az Impalát, míg Taylor utcai ruhában maradt a hátsó ülésen, ölében a naplójával, szájában a tolla kupakja. Az ajtónak dőlve mindent lefirkantott, ami az eszébe jutott, üggyel kapcsolatos vagy sem. Néha rajzolt egy-két szimbólumot meg krikszkrakszot a lap szélére, de összességében remekül lefoglalta magát.

Addig sem kellett Nate-re gondolnia. Azután a majdnem csók után Deannel több napig megszakította vele a kapcsolatot. Egy reggel megírta, hogy bizonyos okok miatt nem lesz elérhető és ne aggódjon, majd nemes egyszerűséggel kikapcsolta a mobilját. Aznap ugyanezt tervezte, csakhogy már nem vitte rá a lélek. Ezért hát, engedve a bűntudatának, Taylor önként felhívta őt és vagy egy órán keresztül társalogtak valamiről, amiről rég megfeledkezett. Végig ideges volt, amit igyekezett nem mutatni a hangján, mert különben olyan kérdéseket kapott volna, amikre egyelőre nem tudott/akart választ adni. Ismét felmerült a „mikor láthatlak újra” téma, amit lezárt egy reménytelinek szánt „hamarosan”-nal, végezetül bontotta a vonalat.

Ez volt pár órája. Azóta nem hallott Nate felől. Egy része nem is bánta, mialatt a másikat nyomasztotta a bűntudat. Tudta, hogy muszáj lesz rendeznie a kapcsolatait, ám előbb szándékában állt kinyírni egy Lovast.

Első a munka, utána a szerelem. Igaz?

A testvérek visszatérése kizökkentette a mélázásból. Sam és Dean egyszerre huppantak be előre és vették le az orvosi maszkot, aminek hála végre szabadon lélegezhettek.

   - Hogy ment?- érdeklődött Taylor, becsukva a naplóját.

   - Ugyanaz a helyzet, mint a többi városban- tájékoztatta Sam – Rengeteg beteg, de semmi komoly. Pár napon belül jobban is lesznek.

   - Semmi jele a croatoan vírusnak?

   - Abszolút semmi- ingatta a fejét.

Taylor a cuccait elpakolva ide-oda pillantott kettejük között.

   - Vagyis egy újabb zsákutca- értelmezte.

   - Mh-hmm- bólintott az ifjabb összepréselt szájjal.

A szőke gondterhelten felsóhajtva hátra dőlt.

   - Akkor ha jól sejtem, most tovább állunk.

   - Bizony- erősítette meg Dean, azzal indította a motort, hogy kitolasson a parkolóból.

A helyi motelben gyorsan átöltöztek, estére pedig már el is hagyták a várost. Taylor-t kivételesen zavarta az Impalára telepedett csend, ezért úgy döntött felhívja Bobby-t, hogy beavassa a csigalassúsággal haladó ügyük részleteibe.

   - Hadd találjam ki- szólt a kihangosítón keresztül – Sertésinfluenza.

   - Igen.

   - Ennek semmi értelme, Bobby- sóhajtott fel Sam – Ragály itt landolt. Biztos vagyok benne.

   - Az én kérdésem az,- tartotta ki maga elé a telefonját Taylor – hogy miért olyan semmiségekkel fertőzi meg az embereket, mint az influenza, mikor módjában állna a croatoan vírust is rájuk szabadítani? Nem értem.

   - Nem számít mit művel a beteg rohadék- közölte – Csak az számít, hogy ez a negyedik város, amire lecsapott, amiről tudunk, és még mindig nem értük utol. Találtatok valamit? Mondjuk azt illetően merre tarthat?

   - Nem fedeztünk fel semmilyen mintát- csóválta a fejét a lány.

   - Oké, nos, az eddigiek alapján én úgy vélem kelet felé tart.

   - Kelet felé?- visszhangozták mindhárman.

   - Bobby, Nyugat-Nevada-ban vagyunk- mondta Dean – Innen csak kelet felé lehet menni.

   - Hát, akkor jobb lesz, ha folytatjátok a vezetést- zárta le ennyivel, végül bontotta a vonalat.

Taylor elrakta a készüléket, azt követően nekidőlt az ajtónak. Illetve ezt tervezte, azonban a hátán hirtelen végig futó hidegtől lefagyott, az agyában pedig jelzett a vészcsengő. Szóra nyitotta a száját, ám ekkor egy sötétbe öltözött, szakállas fickó jelent meg mellette az ülésen.

   - Nekem van egy ötletem- kezdeményezett beszélgetést.

Dean nyomban rátaposott a gázra, amitől Taylor nekiburult az első ülés támlájának. A kocsi csikorgó kerekekkel lefékezett, Sam pedig nem vesztegetve az időt hátra perdülve támadt a démonölő késsel.

   - Sikerült?- engedte el a kormányt Dean.

   - Eltűnt- húzta ki a pengét az üléshuzatból.

   - Mi a fene volt ez?- nyerte vissza az egyensúlyát Taylor – Honnét került ide ez a pasas?

   - Ő egy démon- informálta az idősebb frusztráltan – Nem mellesleg egy igazi pöcs.

   - Honnan isme…?

   - Mit szóltok egy kis csevejhez?- kopogott be Crowley a lány mögötti ablakon, mire ő egy kisebb sikollyal elugrott az ajtótól. Mindkét Winchester sebesen kipattant a járműből, arcukon színtiszta harag, amint felmérték a démont. – Zaklatottak vagytok. Beszéljük meg.

   - Beszélni akar? Azok után, amit velünk tett?- kiabált a magasabb.

   - Azok után, amit én- amit én tettem veletek?!- emelte meg a hangját sértetten – Odaadtam nektek a Colt-ot!

   - Igen, és tudta, hogy nem fog működni az ördögön!

   - Nem igaz!

   - Átvert minket- vádolta meg – Embereket vesztettünk el azon az öngyilkos akción. Jó embereket!

   - Hogy kit visztek magatokkal az útra, az a ti dolgotok! Nézzétek, semmi nem változott. Továbbra is ugyanazon az oldalon állunk.

   - Hát persze- biccentett az öcs gúnyosan. Megint megpróbálta leszúrni Crowley-t, ő viszont elteleportált mögé. Sam körbenézett, s mikor kiszúrta ismét megindult.

   - Hívd vissza a kutyádat, kérlek- intézte a fivérnek.

Dean meglepő módon kitette a kezét a testvére elé, ezzel megfékezve őt.

   - Adjon egy jó okot- morogta.

   - Átadhatom nektek Ragályt.

Na ez már Taylor érdeklődését is felkeltette. Kiszállva az autóból a két vadász közé lépett, karok összefonva a mellkasán, arcán komorság.

   - Mit tud Ragályról?- faggatta.

Crowley egy halvány mosollyal végig mérte.

   - Hello. Mi még nem találkoztunk. Crowley vagyok- mutatkozott be – És a te neved?

   - Nem tartozik magára- vágta rá rezzenéstelenül – Válaszoljon a kérdésre!

Láthatóan meghökkent az elutasítástól, de végül csak megadta, amit kért:

   - Tudom hogy juthattok el hozzá. Most felkeltettem az érdeklődéseteket, nem igaz?

   - Ti tényleg hallgattok rá?- hitetlenkedett Sam, észrevéve a gondolkodó kifejezésüket.

   - Minél hamarabb megvannak a gyűrűk, annál jobb- érvelt Taylor.

   - Teljesen megőrültetek?

   - Fogd be egy kicsit, Sam!- intette le a bátyja.

   - Mindhárman fogjátok be!- kiáltotta Crowley türelmetlenül – Nézzétek… esküszöm… azt hittem a Colt működni fog. Őszinte hibát vétettem. Része a tanulási folyamatnak. De semmi nem változott. Még mindig holtan akarom az ördögöt. Nos… egy dolog változott. Az ördög most már tudja, hogy holtan akarom. Ami nem kevés gondot okozott számomra.

   - Te szent ég- forgatta a szemét Dean – Minket nem érdekel.

   - Leégették a házamat! Megették a szabómat! Két hónapig bújkáltam egy kő alatt, mint valami nyálkás gyík! Minden démon a pokolban és a Földön engem keres! Mégis… Itt vagyok… Az utolsó helyen, ahol lennem kéne, az úton társalgok Sam és Dean Winchesterrel meg a barátnőjükkel, egy francos lámpaoszlop alatt! – rámutatott a póznára, mire annak villanykörtéje felrobbanva kialudt – Szóval gyertek velem. Kérlek. Vagy talán nem akarjátok a lovasok gyűrűit?

A hármas némán összenézett. Egyiküknek sem tetszett, de nem volt más választásuk. Össze kellett dolgozniuk a démonnal. Megint.

Crowley elvezette őket egy lepukkant házhoz a semmi közepén. Az alapján, amit a Winchesterektől hallott, ez hatalmas lecsúszás volt az előző otthonához képest. Bár érthető, hiszen ha folyamatos menekülésre kényszerült, nem lakhatott a legpompásabb házakban. Meg kellett állapodnia a minimumnál, nem számít mennyire utálta.

   - Itt is vagyunk, otthon, édes otthon- lépett be a nappaliba grimaszolva – Ó, hogy milyen mélyre süllyedtem. Egyrétegű ablaküveg, szemét mindenhol- csettintésére tűz gyulladt a kandallóban – Az a rengeteg beázás…

   - Vérzik magáért a szívem- imitált együttérzést Dean – Mondja el honnan tud a gyűrűkről.

   - Nos…- fordult feléjük – Rajtatok tartottam a szemem.

   - Vannak átokzsákjaink- közölte Sam – Rejtve vagyunk a démonok elől.

   - Egyet kivéve- bökött magára – Az estén, amikor betörtetek a házamba, az első randinkon, az inasom elrejtett egy nyomkövetőt a kocsitokban. Egy mágikus érme, amire nem hat a csontos kis zsákotok. Azt is engedi, hogy halljak dolgokat, és ó, miket hallottam. Szóval vissza akarjátok dugni az ördögöt a dobozba? Ravasz terv. Benne akarok lenni.

   - Azt mondta megadhatja nekünk Ragályt- emlékeztette Taylor, egyáltalán nem érezve magát biztonságban azon a helyen.

   - Nos nem tudom merre van Ragály konkrétan- kezdte – De tudok egy démont, aki tudja. Ő mondhatni a lovasok istállófiúja. Ő kezeli az útvonalaikat és a személyes szükségleteiket. Ő az, akit akartok, higgyetek nekem. Ő majd elmondja nekünk hol van Hapci.

   - Hogy érjük el, hogy köpjön?- kérdezte a báty – Kitépjük a lábkörmeit?

   - Nem. Nem fog megtörni. Idehozzuk, aztán meg eladom őt.

   - Eladja?

   - Ugyan kérlek. Évszázadokon át bűnöket adtam el szenteknek. Azt hiszitek nem menne egy démonnal?

   - Rendben- bólintott rá az alacsonyabb – Hol van ez a démon?

   - Bemérem a lokációját, addig készüljetek össze- indult el egy másik szobába – Kemény harc lesz.

Taylor és Dean csendesen összepakolta a táskákat, miközben Sam hangoztatta a kételyeit:

   - Egyáltalán miért hallgatunk rá, Dean? Ez őrültség.

   - Egyetértek- biccentett a testvére.

   - Mi más választásunk van, Sam?- suttogta a szőke – Egymagunkban nem jutottunk semmire, úgyhogy ideje külsős segítséget behozni. Gőzünk sincs hol van Halál és Ragály. Crowley viszont tudja.

   - Igaza van a hölgynek- tért vissza a démon – Akár egy nagy, boldog család, jól mondom? Fantasztikus.

   - Mehetünk?- nézett rá Dean.

   - Igen- bólintott – Sam, ne hagyd elaludni a tüzet.

   - Hogy mondja?- torpant meg Taylor az ajtóhoz menet.

   - Sam nem jön velünk- jelentette ki.

   - Mégis miért nem?- tudakolta az említett.

   - Mert nem kedvellek, nem bízom benned és ó, igen, egyfolytában meg akarsz ölni!

   - Ki van zárva- ellenkezett – Nem fog megtörténni!

   - Nem téged kérdeztelek, ugye? Mert te nem vagy meghívva. Hanem őket- mutatott a másik kettőre – Mi lesz?

Itt most a világ sorsáról volt szó, nem akármilyen ügyről. Ha jól akartak teljesíteni, kénytelenek voltak elfogadni a feltételeket.

A vadászok összenéztek, közben a démon elhátrált, teret adva nekik.

   - Uraim és hölgyem, élvezzétek az utolsó napsugarakat.

   - Várjon- állította meg Dean, mielőtt lelépett volna – Mi is megyünk.

   - Srácok…- fogott bele Sam megdöbbenve.

   - Nincs más választásunk- ismételte Taylor.

   - Igaza van- értett egyet a báty – Mit mondhatnék? Hiszek a fickónak.

   - Maradj itt és tartsd magad melegen, oké?- búcsúzott a lány.

Ő és Dean kisétált Crowley után. Beszálltak az Impalába, az új tag nyilván hátra, majd beindítva a motort elhajtottak.

_____

Egy irodaház előtt parkoltak, beleolvadva az esti sötétségbe. Dean egy távcsővel kémlelte a benti helyzetet, mialatt Taylor mellette ülve kíváncsian várakozott az eredményre. Crowley hátul türelmetlenkedett, ám szerencsére volt annyi esze, hogy ne szóljon egy szót sem.

Hál’ Istennek.

   - Démonok?- kérdezte a lány, figyelve a lobbiban járkáló alakokat.

   - Nah- legyintett Crowley – Emberi pajzsok. A démonok odafent vannak. 12. emelet.

Dean leengedte a távcsövet, ami aztán az ülésen kötött ki.

   - Rendben. Találnunk kell egy hátsó bejáratot.

   - Ti Winchesterek mindig mindent túlbonyolítotok- nyögte a démon, a következő másodpercben pedig köddé vált.

   - A fenébe- fordult hátra Dean, ahol a fickónak hűlt helyét találta.

   - Hová lett?- csúszott közelebb hozzá Taylor, hogy kinézhessen a vezetőülés ablakán.

A parfümje illata megcsapta az idősebb testvért, aki nagyot nyelve az üléstámlának préselte a hátát, igyekezve távolságot iktatni be közéjük. Az elméjét olyan gondolatok öntötték el, amelyeknek nem lett volna szabad ott lenniük. Sorozatosan emlékeztetnie kellett magát, hogy most éppen dolgoztak, úgyhogy muszáj volt viselkednie.

Szedd össze magad. Ilyesmire nincs idő.

   - Hé, uh…- köszörülte meg a torkát zavartan.

Taylor ekkor kiszúrt valamit, amitől leesett az álla.

   - Basszus. Basszus!

Azzal kilökve a kocsi ajtaját elkezdett rohanni a bejárathoz. Dean odafordította a fejét a recepcióhoz, ahol jelenleg Crowley készült elvágni egy srác torkát. Szeme elkerekedett, majd szitkozódva elhagyta az Impalát és a társa nyomába eredt.

Sajnos mire odaértek, már késő volt. Crowley mindenkit megölt. Taylor sebesen megzörgette az üvegajtót, aminek hatására az öltönyös rájuk pillantott.

   - Nyitva van!- kiáltotta, miközben letörölte a pengéjéről a vért az egyik hulla ruhájával. A vadászoktól kapott sokkos arckifejezésre mindössze egy vállvonással válaszolt. – Mi az?

   - Tényleg megölte őket?- hökkent meg a szőke.

   - Időszűkében vagyunk- rendezte le ennyivel – Gyerünk.

A páros belépett a liftbe, Crowley pedig az ajtóban megállva benyúlt és megnyomta a 12. emelet gombját. Ezután mosolyogva elhátrált, mint aki jól végezte dolgát.

   - Kapjátok el őket.

   - Várjunk- fogta meg a csukódni akaró ajtót a báty – Maga nem jön?

   - Ó, nem- rázta a fejét – Nem biztonságos odafent. Sok a démon.

   - Na nem mondja.

   - Nézzétek, csak tegyétek, amit mondtam, és próbáljatok meggyőzőek lenni. Működni fog. Bízzatok bennem.

Visszalökte Dean-t a liftbe, amitől az ajtók bezárultak. Megszólalt a pittyegés, ami az emeletek közti haladásukat jelezte.

Akkor hát nincs mese. Ezt ketten csinálják meg.

   - Nálad van az angyal penge?- törte meg a csendet a Winchester, s kezébe készítette Ruby kését.

   - Aha- bólintott a Jenkins, elővéve a fegyvert. Idegesen markolászta a hideg fémet, ami nem kerülte el a másik fél figyelmét sem.

   - Hé- érintette meg a vállát finoman – Nem lesz baj. Csak maradj a közelemben.

   - Oké- bólintott ismét, apró mosolyt erőltetve az arcára.

Dean biztatásként viszonozta a gesztust, ám a beszélgetésük nem folytatódhatott, köszönhetően a 12. emeletre érkező és kinyíló liftnek.

Egy utolsó összenézés, aztán a vadászok távoztak a felvonóból. Céljuk a folyosó végi iroda volt, csakhogy ahhoz előbb át kellett jutniuk négy démonon. Néma megegyezés alapján felosztották őket maguk között, utána pedig támadtak. Nem volt nehéz végezni velük, ami a lányt először meg is lepte. Ezek szerint fejlődött. Minél többet csinálja, annál jobb lesz.

Méghogy az eltelt idő elfeledtetett vele mindent. Dehogyis. Ugyanolyan jól ment neki, mint 13 évesen.

   - Látod?- egyenesedett fel Dean az egyik megölt démon mellől – Mondtam, hogy nem lesz baj.

   - Várd ki a végét- biccentett Taylor a rájuk váró duplaajtó irányába.

Egymás oldalán sétáltak közelebb, viszont mielőtt a kilincset érinthették volna, a bent ücsörgő démon megérezte a jelenlétüket és az erejét használva kitárta előttük az ajtót.

   - Dean Winchester és bájos kísérője- üdvözölte őket – Van időpontotok?

Hát, ennyit a meglepetésről.

De legalább az én nevemet nem tudja. Addig jó, amíg az rejtve marad.

   - Ez inkább egy az utolsó pillanatban meghozott döntés volt- vont vállat Dean, közben letörölte a pengéjét egy akasztóról lógó kabátban a falnál.

   - Nos, ezesetben pont időben érkeztetek- közölte – Foglaljatok helyet. Hogy van az öcséd? – A kérdezett tekintete szikrákat szórt, amint a társával együtt lehuppant egy székbe az asztalnál. – Akkor térjünk is az üzletre. Mit tehetek értetek?

   - Igazából ez úgy lenne helyes, hogy mi mit tehetünk érted- javította ki a zöldszemű.

   - Valóban?

   - Én és Sam kiejtettük két zsokédat- emlékeztette – Szerintem ezt már tudtad.

   - Igen. Eljutott hozzám a hír.

   - Nos, mi megtartottuk az uh, titkos hatalomgyűrűiket. Épp azok miatt vagyunk itt. Azt beszélik vissza akarod őket kapni, és fizetni is hajlandó vagy értük.

Brady egy halvány mosollyal az öklére támasztotta az állát.

   - Hmm. Hol vannak?

   - Nem itt- ingatta a fejét – De mivel akarod őket, civilizált módon velünk jössz egy biztos helyre, ahol megtárgyalhatjuk a cserét.

   - Ki mondta, hogy akarom őket?

   - Már elnézést?- nevetett fel zavartan Taylor. A rossz előérzet ólomsúllyal nehezedett rá, kezei megmarkolták a karfát. Igyekezett nem mutatni, hogy a szíve kihagyott egy ütemet a pániktól, azonban kizárt, hogy sikerrel járt.

Brady lassan elismételte:

   - Ki mondta, hogy akarom őket?

Röpke szünet, végül Dean megszólalt:

   - Tudod… emberek.

A démon hümmögött egy sort, s hátra dőlt a székében.

   - Látjátok- hirtelen felpattant, megkerülve az asztalt – Még ha vissza is tudnám erőszakolni a gyűrűket Háború és Éhínség csontos ujjaira, akkor sem lenne semmi haszna. Mostanra fonnyadt héj lett belőlük. Magzatpózban kuporognak a földön, nektek köszönhetően. Úgyhogy nem akarom a gyűrűket. Büntetést akarok, amit most meg is fogok kapni!

Egy szempillantás alatt kitartotta mindkét kezét, s az erejét bevetve rajtuk kezdte őket fojtogatni. Taylor levegőért kapott, persze mindhiába. A szíve ezerrel kalapált, mire pedig észbekapott, már kifelé repült az irodából, át az időközben becsukódott ajtón.

A lány fájdalmasan felnyögött, mikor a háta keményen ütközött a fapadlóval. De legalább a fejét behúzta, így amiatt nem kellett aggódnia. Alighogy felfogták a történteket, Brady már sétált is ki a folyosóra, arcán ördögi vigyorral.

   - Ez jó- nevetett – Remek terápia.

Taylor nehézkesen talpra küzdötte magát, azután felhúzta Dean-t.

   - Tűnjünk el innen- indítványozta.

   - Ne olyan sietősen.

Brady könnyűszerrel, mindössze egyetlen legyintéssel a levegőbe emelte őt és egészen a folyosó végéig taszította.

Taylor előbb beverte a fejét egy kisasztal sarkába, majd hangos huppanással a parkettán landolt. Felnyögött, egyik kezével pedig odanyúlt, hogy ellenőrizze a sérülést. Még a homályos látása ellenére is kiszúrta a vért az ujjain, azt ellenben nem tudta megmondani milyen mély lehetett a seb.

A francba.

   - Taylor!

A szoba forgott, a feje sajgott. Három volt Dean-ből, illetve Brady-ből, aki megfékezte őt abban, hogy a lánynak segítsen. Egyetlen ütéssel a földre küldte, ugyanis a Lovasok jobbkezeként jóval erősebb volt egy átlagos démonnál.

   - Tudod Dean, tartozom neked eggyel, mert annyival… hátra húzva a lábát belerúgott a Winchester gyomrába - …jobban…- újabb rúgás - …érzem…- megint megrúgta - …magam!

   - Ne- nyöszörgött Taylor – Dean.

Az ájulás szélén egyensúlyozva tehetetlenül nézte, ahogyan a démon tovább ártott egy számára fontos embernek. Dean szenvedő nyögései visszhangoztak a fülében, amit már nem bírt sokáig hallgatni.

Szemében könnyek gyűltek, a mellkasában szép lassan harag lobbant. Testében bizsergés áradt szét, koncentrálódva az ujjaiban. Az ismerős áramütésszerű érzés minden porcikáját átjárta, és energiával töltötte meg.

Akár a meggyújtott kanóc, ami vészesen közeledett a bombához.

Brady lendítette a lábát a következő rúgásra, ám ekkor olyasmi történt, amire végképp nem számított: egy dühös sikoly hasított a levegőbe, kíséretében pedig érkezett egy olyan heves energialöket, ami egy másodperc alatt visszaküldte a démont az irodájába. Ennek tetejében az ajtó becsapódott, barikádot képezve közöttük, valamint a folyosó lámpáiban felrobbant a villanykörte.

Mire Taylor befejezte, az orrából vér szivárgott. Erőtlenül hanyatlott vissza a padlóra, ugyanis ezek után semmi energiája nem maradt. Egyre lassabban pislogott, a fáradtság szüntelen hívogatta. Szeretett volna elaludni. Talán arra ébred majd, hogy mindez csak egy rossz álom volt, és a srácokkal biztonságban vannak Bobby-nál. Nem is lett volna rossz.

Nem érzékelt semmit a külvilágból; még azt sem, hogy Dean leguggolt előtte és kétségbeesetten szólongatni kezdte.

   - Taylor? Taylor, hallasz engem?- rázta meg a vállát gyengén.

Behunyva a szemét grimaszolva a szőnyegbe nyomta az arcát.

   - Ne üvölts- kérte halkan.

Dean hátra nézett a válla felett, azután óvatosan ülőpozícióba húzta őt a karjánál fogva.

   - Oké- egyiket átdobta a nyakán, a sajátjával meg benyúlt a térde alá – Kiviszlek innen.

Könnyedén megemelte, majd nekiállt rohanni a lifthez. Olyan közel tartotta magához a lányt, amennyire csak lehetett, vigyázva, nehogy véletlenül elejtse.

   - Dean…- motyogta csukott szemmel, feje nekidöntve a mellkasának.

A gyomra kavargott, mintha egy viharos tengeren lett volna. Öntudatlanul közelebb bújt a kellemes melegség és ismerős illat forrásához, vágyva némi biztonságérzetre. Egyik kezét felemelve belekapaszkodott az ingébe, de olyan erővel, hogy az ujjai elfehéredtek.

   - Itt vagyok, napsugár- nyugtatta – Nem lesz semmi baj. Csak maradj velem, oké? Ne aludj el.

Taylor csupán hümmögött egy sort, ami cseppet sem enyhítette az idősebb aggodalmát. Szedte a lábait, ahogy csak bírta, azonban így sem volt elég gyors.

   - Dean, Taylor, hová mentek? Még csak most kezdtük el!

A Jenkins grimaszolva nyöszörgött az éles hangja hallatán. Egy darabig visszhangzott, mintha harangokat kongattak volna közel a füléhez. Csak azt akarta, hogy abbamaradjon.

   - Tudom, tudom- pillantott le rá a báty futás közben. Feltűnt előttük a lift, másodpercekkel később pedig már bent voltak és záródtak az ajtók. Na végre. – Sikerült- fújta ki a levegőt hosszan. Tekintete visszatért a karjában tartott fél arcára, aminek nem ártott volna egy kis szín. Az orrából, illetve a jobb halántékán egy csúnya vágásból vér csordogált egyenletes tempóban. Muszáj volt ellenőriznie a súlyosságát, mielőtt még komoly bajt okoz neki. – Taylor? Taylor, figyelj…

   - Ne… kiabálj- suttogta.

   - Én nem is…- félbeszakította magát, hogy lejjebb vegye a hangját – Én nem kiabáltam.

   - Most is kiabálsz- mondta ki elnyújtva a szavakat.

Dean a homlokát ráncolva fürkészte őt. Lehetséges, hogy agyrázkódása van? Mindenképp meg kell vizsgálnia, miután kiértek a kocsihoz.

   - Minden rendben lesz- hajolt le, megpuszilva a homlokát – Megígérem.

   - Mh-hmm- temette az arcát a felsőjébe.

Kényelmes volt a karjaiban. Örökre ott tudott volna maradni. Biztonságban.

Pittyegés tudatta velük, hogy megérkeztek a földszintre. A Winchester elővigyázatosan kilépett, azután felmérte a terepet.

Crowley sehol. Remek.

Mi jöhet még?

   - Dean, Taylor- jelent meg mögöttük Brady – Jó volt találkozni veletek. Igazán felemelő.

Dean villámsebesen megperdülve elhátrált tőle, közben szinte magához préselte Taylor-t. Úrrá lett rajta a félelem, ugyanis ebben a helyzetben képtelen volt harcolni. Ahhoz le kellett volna tennie őt, arra pedig nem volt hajlandó. Ezért hát állt a lobbi közepén, földbe gyökerezett lábakkal és várt.

Cas, ha hallasz…

Brady megindult, csakhogy egy másodperc múlva Crowley tűnt fel és húzott egy krumpliszsákot a fejére. Egy ördögcsapda virított rajta, vagyis a fickó egy darabig nem megy sehova. Hogy ezt megkoronázza feszítővasat rántott, amivel aztán addig püfölte, amíg el nem ájult.

   - Jó estét, bácsikám- vigyorgott elégedetten.

Dean tágranyílt szemekkel meredt rá.

   - Mi a fene volt ez?- tudakolta.

   - Tökéletesség- felelte.

   - Tökéletes? Nem akarta a gyűrűket. Engem akart.

   - Képzeld el a meglepetést az arcodon- nevetett – A tudatlanságotok és a félretájékozottságotok tette az egészet hitelessé.

   - Majdnem meghaltunk!- kiáltotta idegesen. Taylor felszisszent, emlékeztetve őt az állapotára. – Ne haragudj.

Crowley vállat vont.

   - Ez van, ha egy démonnal dolgoztok. Gyerünk, tűnjünk el innen, mielőtt még többen jönnek.

Akkor hát vita félretéve, irány az Impala. Crowley és Brady hátul, míg Dean és Taylor elől. Utóbbi felhúzott térdekkel összekuporodott az anyósülésen, oldalát az ajtónak döntötte. Karjaival átölelte a lábait, fejét lehajtotta, hogy kizárja a fényt. Próbált a motor búgására fókuszálni a fájdalom helyett, csakhogy nem ért el jó eredményt vele.

Crowley valamin ügyködött; hallotta a vagdosó hangokat, de nem volt ereje megfordulni és megnézni mit csinál. Mi több, a Deannel folytatott beszélgetésére sem figyelt oda egészen addig, amíg valami érdekes infó fel nem merült.

   - Nézd, nem vihetjük vissza a srácot Sam-hez.

   - Mi a francért nem?- faggatta Dean. Nem kapott választ, amitől csak dühösebb lett. – Crowley!

   - Basszus- fogta be a fülét Taylor egy szisszenés kíséretében.

Dean észrevette, s azonnal szabadkozott:

   - Ne haragudj.

   - Van közös múltjuk, hát azért- közölte az öltönyös.

A báty erre menten lefékezte az autót és hátra fordult.

   - Jobb, ha elkezd beszélni, ha menni akar innen valahová. Miféle közös múlt?

_____

Nem volt más választásuk, mint visszavinni Brady-t Crowley rejtekhelyére. Sam iszonyú dühös lesz, mikor megtudja, tekintve, hogy ők ketten közeli barátok voltak az egyetemen (mi több, Brady mutatta be neki Jessica-t), de muszáj lesz megértenie. Nem lesz egyszerű, de nem engedheti, hogy az érzelmei akadályozzák az ügyet.

A kocsi leparkolása után Crowley feltűnésmentesen becsempészte Brady-t a ház főhelyiségébe, Dean pedig bekísérte Taylor-t a nappaliba. Leültette a kanapéra, míg ő maga megállt előtte és kiszedte a korábban zsebébe elrakott elsősegély készletet.

   - Hadd nézzem- emelte el a lány kezét a fejétől, amivel eddig egy rongyot szorított a sebre. A vérzés végre elállt, azonban a vágás egyértelműen öltéseket igényelt. – Oké. Ezt össze kell varrnom.

   - Hmm- dőlt előre kissé a szemét lehunyva.

Dean megfogta a vállát és megigazította a testtartását, hogy ne görnyedjen.

   - Taylor, figyelj rám egy kicsit- kérte mérsékelten, amivel elérte, hogy kinyissa a szemét – Tudom, hogy nehéz, de szükségem van arra, hogy ne mozogj. Érted? – Bólintást kapott válaszul. – Oké- előkotorta a flaskáját és odanyújtotta neki – Tessék. Erre meg neked lesz szükséged.

Taylor elvette tőle, kinyitotta és egyből meghúzta. Az ital égette a torkát, viszont jelenleg azzal törődött a legkevésbé. Ha eleget fogyaszt belőle, a fájdalma szépen el fog tompulni és megint minden rendben lesz.

   - Ez whisky?- lötyögtette meg az üveget.

   - Aha- bólintott, előkészítve egy fertőtlenítővel átitatott vattadarabot – Mogyoróvajas.

   - Hmm- biccentett elismerően – Van ízlésed. Ki hitte volna?

   - Miért is hittem, hogy az agyrázkódásos éned kedvesebb lesz, mint a normális éned?- dünnyögte – Rendben – bal kezével gyengéden megemelte az állát, mialatt a jobbat közelítette a sebhez – Ez csípni fog. Igyál még egy kortyot.

Taylor az egyet kettőnek vette, csak a biztonság kedvéért.

   - Mehet.

Dean lassan és óvatosan elkezdte kitisztítani a vágást. A fertőtlenítő valóban csípett, Taylor pedig reflexből el akarta rántani a fejét, csakhogy a fogás az állán erősödött; nem nagyon, épp annyira, hogy ne tudja mozgatni. Tűrte a folyamatot, időnként hosszat kortyolva a flaskából. Szemét végig lehunyva tartotta, szabad keze ökölbe szorítva a combján.

Csak legyen már vége.

   - Oké- húzta el a kezét Dean, hogy felvegye a következő eszközt – Most jön a rosszabbik rész. Össze fogom varrni.

   - Szuper- motyogta Taylor kelletlenül.

   - Igyekszem gyors lenni- azzal kisimította a haját az útból és beleszúrta a tűt a bőrébe. A lány felszisszent, üres keze rögtön megmarkolta a kanapé szélét. Állkapcsa megfeszült, száját összepréselte. Az előtte álló megtorpant egy másodpercre. – Sajnálom.

   - Csak csináld- szűrte ki a fogai között.

   - Ha nem bírod tovább szólj, és…

   - Bírom- ivott bele a whisky-be – Csak csináld, Dean.

   - Rendben.

A kezei stabilan folytatták a munkát. Hála a többéves gyakorlásnak, viszonylag hamar be is fejezte. Akkor már csak fogott egy kis gézdarabot és ráragasztotta a varratra, hogy eltakarja azt.

   - Kész is van- érintette meg a másik fél vállát, jelezve, hogy megnyugodhat.

Taylor izmai elernyedtek, száján megkönnyebbült sóhaj szaladt ki.

   - Kösz- nyitotta ki a szemét, felnézve rá. A pupillái kitágultak, a szemfehérje vöröses. Ajkai enyhén megremegtek, mintha bármikor sírva fakadhatna. – Jó barát vagy. A legjobb.

   - Kösz- mondta zavartan, miközben elpakolta a készletet – Hogy érzed magad?

   - Mintha most szálltam volna le egy hullámvasútról- mormogta – Mi a fene történt?

   - Brady ránk támadt- magyarázta – Nem emlékszel?

   - Ó- pislogott lassan – Tényleg.

   - Figyelj- hajolt le, hogy egy magasságban legyenek – Meg kell néznem mi van vele és Crowley-val. Te addig maradj itt, oké?

   - Itt hagysz?- találta meg a szemét a sajátjával.

   - Pár perc az egész- egyenesedett fel – Visszajövök.

   - Mindig ezt mondod, mielőtt eltűnsz.

   - Hogy?- akadt meg ezt hallva.

Taylor a fejét leszegve babrált a flaskával. Már majdnem kiürítette.

   - Mindig elhagysz- suttogta – És nem tudom miért. Mit csináltam?

   - Taylor…

   - Azért, mert én is leléptem?- kérdezte – Mert cserbenhagytalak? Sajnálom.

   - Hé…

   - Annyira sajnálom, Dean- szipogta – Annyira… sajnálom.

Kitágult pupilla, szédülés, memóriazavar, hirtelen hangulatingadozás… Igen. Most már biztos, hogy agyrázkódása van.

   - Taylor- visszahajolt hozzá, két tenyerét az arcára simította – Nem tettél semmi rosszat, hallod? Már nem haragszom, amiért leléptél.

   - Már nem?- vizslatta a könnyein át.

   - Nem- törölte le őket a hüvelykujjával – És nem lépek le megint. Csak átmegyek egy másik szobába.

   - De visszajössz?

   - Vissza- bólintott halványan mosolyogva – Ígérem.

   - Jó- egyik kezének ujjai lágyan a csuklója köré fonódtak – Mert hiányoznál, ha elmennél.

   - Talán nem kellett volna hagynom, hogy annyit igyál- gondolkodott hangosan.

   - Komolyan mondom- csúszott előrébb a kanapén – Fontos vagy nekem, Dean.

Nem tudta mit szóljon erre. Persze nem először hallotta ezt tőle, de valahogy másként hatott, mikor részegen mondta. Sokkal mélyebb jelentést adott neki, több érzelem volt benne.

Leheletén érződött az elfogyasztott alkohol. A báty tekintete levándorolt a szájára, majd vissza a kék szemébe, ami még mindig csillogott a könnyektől. Nagyot nyelt, lélegzetét kissé visszafojtotta. A szívverése rendezetlen lett, az agyára köd ereszkedett. Azok a kék íriszek annyi érzelmet sugároztak, hogy képtelen volt mindet kibogozni.

Basszus. Ennek nem lesz jó vége.

Taylor figyelte, amint Dean megnyalta a száját. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezte az általa kifújt levegőt a bőrén. Két tenyere melegítette az arcát, viszont minden más porcikáját kirázta a hideg. Azok a zöld szemek megfejthetetlen érzelmekkel ragyogtak a szoba félhomályában, a lány elméjében pedig ezer meg egy gondolat cikázott. Mindegyik az előtte lévőhöz kötődött, valamint ahhoz az érzéshez, amit egyfolytában kiváltott belőle.

Mégis hogy csinálja? Beférkőzik a fejembe és eléri, hogy ne tudjak másra gondolni, csakis rá.

Taylor lepillantott az ajkaira. Ekkor furakodott előre a józanész hangja a zavaros elméjében. Ne csináld, üvöltötte szüntelen. Persze mindhiába. Az alkohol rég feloldotta a gátlásait, utat engedve a vágyai megvalósításához. Semmi sem érdekelte, egy dolgot kivéve.

Dean sejtette mi járt a fejében; hiszen ő sem tudott másra gondolni. Mást sem akart, mint megtenni, amit legutóbb nem tudott Gabriel miatt. Azonban tisztában volt azzal, hogy ez nem épp a megfelelő hely, és nem is a megfelelő alkalom rá. Ezt pedig a lánnyal is tudatnia kellett.

   - Taylor…

De sajnos elkésett.

Taylor egy nagy levegővétel után előre hajolt, megszüntetve a maradék távolságot kettejük között. Először csupán egy finom nyomást érzett a száján, ami végül rendes csókba fordult át. Nem állította meg, inkább viszonozta és jobban elmélyítette. Bal keze megtalálta a tarkóját, ahol a fejét megtartva beletúrt a szőke tincsekbe. Az erre kapott sóhaj teljesen elvette az eszét. Megízlelte a mogyoróvajas whisky-t a lány nyelvén, ami előcsalt belőle egy elégedett morgást.

Ezt nem lenne szabad, visszhangzott a fejében, ám ahelyett, hogy hallgatott volna rá, makacsul ignorálta a szavakat. Ráért később is aggódni a következmények miatt. Jelenleg más kötötte le őt.

Taylor gyengéden megharapta az alsó ajkát, ezt követően viszont levegőhiány miatt elhúzódtak. Pár másodpercig lehunyt szemmel próbálták rendezni a légzésüket, illetve a szapora szívverésüket. Elsőként Dean nyitotta ki a szemét és futott át vele az arckifejezésén. Nyugodt volt, némi fáradtsággal vegyítve. Ideje hagyni, hogy aludjon.

   - Dőlj le egy kicsit- suttogta az arcát simogatva – Pihenned kell.

   - Mh-hmm- bólintott csukott szemmel, s hátra dőlt a támlának. Dean segítségével lefeküdt az oldalára. Térdeit felhúzva összegömbölyödött, kényelembe helyezve magát. Érthetetlenül motyogott valamit, közben fejét a párnába fúrta.

Dean kisimította a hajat az arcából, azután óvatosan puszit nyomott a homlokára.

   - Nem leszek messze- suttogta, mielőtt kiegyenesedett. Még egyszer utoljára végig nézett rajta, majd halkan lépdelve elhagyta a helyiséget.

Crowley egy a padlóra festett ördögcsapda közepén kötötte le Brady-t egy székben, így abszolút nullára csökkentve a menekülés esélyeit. A fejét továbbra is fedte a zsák, ezért nem lehetett megmondani az öltönyös által elszenvedett verés súlyosságát.

Rövidesen Sam is besétált.

   - Mi folyik itt?- torpant meg az ajtóban, hogy felmérje a terepet – Hol van Taylor?

   - A kanapén alszik- válaszolta Dean – Megsérült.

   - Hogy mi?

   - Már jobban van- biztosította – Viszont agyrázkódást szenvedett.

Sam nyitotta a száját egy újabb kérdésre, amikoris a bátyja közbeszólt:

   - Szeretném, ha tartanád magad az ügyhöz, oké? Koncentrálj.

   - Nem értem- rázta a fejét – Mi ez az egész?

   - Azért csinálom ezt, mert bízom benned- kezdte – Kérlek, ne szúrd el.

   - Mit ne szúrjak el? Dean, mi…

   - Sam?- tért magához a démon – Sam, te vagy az?

Az idősebb Winchester odalépett a székhez és lehúzta a zsákot a fickó fejéről.

   - Brady?- döbbent meg a fiatalabb a látványtól.

   - Brady már évek óta nem Brady- közölte – Mióta is? Uh, a másodév közepe óta.

   - Mi?

   - Úgy bizony. Már akkor ott csücsült egy ördög a válladon- nevetett – Rendben, hagyom, hogy ezt feldolgozd.

Egy másodpercen belül jött a realizáció:

   - Te rohadék. Te rohadék!- kiáltotta dühösen. Megindult a csapdához, ellenben Dean gyorsan előtte termett és visszafogta. – Te mutattál be Jess-nek!

   - Ding, ding! Hát emlékszel!

   - A francba is, Sam!- lökte meg Dean eléggé ahhoz, hogy visszaküldje a küszöbre.

Remélem ez nem ébreszti fel Taylor-t.

   - Meg foglak ölni!

   - Sam, higgadj le!

   - Tűnj el az utamból!

   - Nem.

   - Tűnj el az utamból, Dean- ismételte el lassabban.

   - Sam, gondolkozz. Csak egy módon nyerhetünk, és ő hozzá a kulcs. Nem ölheted meg.

   - Nos, látom rendesen felpaprikáztad- jelent meg Crowley a szobában – Kösz szépen.

Menten ki is vonta magát a társalgásból, hogy néhány szót válthasson Brady-vel.

Dean kikísérte Sam-et a helyiségből, be a nappaliba.

   - Idehallgass- halkult el, tekintettel az alvó Taylor-ra – Szükségünk van Ragályra, hogy elintézzük az ördögöt, és szükségünk van Brady-re, hogy eljussunk Ragályhoz.

   - Miért? Mert Crowley azt mondta? Mert most már bízunk benne? Ahogy én bíztam Ruby-ban? Ahogy az egyetemen bíztam Brady-ben?

   - Figyelj, megölheted őt, csak nem most, oké?

Sam frusztráltan beletúrt a hajába, majd nekiállt fel-alá járkálni a szobában.

   - Ezt nem hiszem el.

Mire Crowley végzett odabent, Sam elhagyta a házat, hogy lehűtse magát.

   - Na hogy ment?- tudakolta Dean – Megvette a cserkészlány sütijeit?

   - Még nem- felelte – Hol van Boci?

   - Kiment lenyugodni.

   - Rendben. Nekem is ideje távozni.

   - Hová megy?

   - Nem fog megtörni, szóval ki kell dugnom a nyakam- mondta.

   - Mit fog csinálni?

   - Pont azt a kétségbeesett dolgot, amit el akartam kerülni. Megyek és belerúgok a démonfészekbe. Ajánlom, hogy ez a francos terv a gyűrűkkel működjön.

Crowley elteleportált, egyedül hagyva Dean-t. A fivér fáradtan sóhajtva megkereste a fürdőt, hogy megmossa az arcát. A csapot elzárva kész volt távozni, ám ekkor az ajtó becsukódott. Megragadta a kilincset, hogy kinyissa, csakhogy valami kívülről blokkolta.

A rohadt életbe.

   - Sam?- találta ki egyből – Sam, ne már! Ne csináld ezt!- püfölte az ajtót, ahogy csak bírta – Sam! Hé! Nyisd ki az ajtót! Nyisd ki az ajtót!

A rohadt életbe.

_____

Percekig kínlódott az ajtóval, csakhogy eredményt egyáltalán nem ért el vele. Az a szék a túloldalon nem engedte, hogy lenyomja a kilincset, vagyis egészen addig ott ragadt, amíg valaki ki nem szabadítja.

Taylor totálisan ki volt ütve, úgyhogy Sam maradt az egyetlen esélye. Ő pedig nyilván addig nem engedi ki, amíg nem végzett Brady-vel.

Remek. Ez a nap már nem lehet ennél rosszabb.

   - Gyerünk már- erőlködött tovább.

Hirtelen léptek hangzottak fel kintről.

   - Hé, hé, hé! Rendben, várj! Kinyitom!

Sam elvette a széket az útból, azután kitárta a fürdő ajtaját.

   - Mi történt?- rontott ki Dean haragosan.

   - Semmi.

   - A nagy francokat- viharzott be a szobába, ahol Brady-t tartották.

Sam sóhajtva követte.

   - Dean, jól vagyok.

   - Igen? És mi van Brady-vel?

Az említett démon még élt. Sam megvagdosta néhányszor, de még élt.

Végre valami jó hír.

   - Ahogy te is mondtad…- állt meg mellette az öccse - …szükségünk van rá.

Ebbe a szituációba csöppent bele Crowley, aki megjelent a semmiből; arca véres, a ruhája néhol szakadt.

Mégis mit művelt?

   - Micsoda napom volt- intézte a másik démonnak – Jó hír. Örökké fogsz élni.

   - Mit tettél?- tudakolta Brady.

   - Meglátogattam egy démonfészket, és lemészároltam- felelte – Biztos kezdek elgyengülni, mert futni hagytam az egyiket. Oops. Talán azt is elhintettem neki, hogy múlt éjjel elhagytad az őrposztodat, mert te és én, ezt hallgasd, titkos szeretők vagyunk, akik a Sátán ellen szervezkednek- nevetett, miközben Brady csak gondterhelten sóhajtott – Szóval a halál számodra kizárva. Helyette viszont rajta lehetsz a főnök örökkévalóságig tartó kínzólistáján, velem együtt.

   - Ó, ne, ne, ne, ne- pánikolt nyomban – Nem.

   - Más közös is van bennünk, persze a perzselő szenvedélyen kívül, mégpedig a vágyott önfenntartás- folytatta – Na most, miért nem árulod el nekünk, hol van Ragály?

Brady éppen válaszolni akart, amikoris egy távoli kutyavonyítás félbeszakította.

Biztos valami vadállat, gondolták. Háziállat nem jár errefelé ilyenkor.

Csakhogy Brady rémült arca mást mondott.

   - Ó, Istenem, Crowley.

Dean ettől rögtön rájött:

   - Ez egy pokolkutya volt?- pillantott az ablakra elkerekedett szemmel.

Crowley bólintott.

   - Azt mondanám igen.

   - Hogy kerül ide egy pokolkutya?

A démon átkutatta a zsebeit, mígnem az egyikből kihúzott egy réginek tűnő érmét.

   - Az meg mi?- faggatta Sam.

   - Emlékeztek mikor megemlítettem a kis nyomkövető eszközömet?- méregette a tárgyat.

   - Igen.

   - A démonok elrejtettek egyet rajtam.

   - Azt mondja, hogy egy pokolkutya követte magát idáig?

   - Nos, tulajdonképpen ezt követte- mutatta fel a nyomkövetőt.

   - Vigyetek ki innen- könyörgött Brady – Elmondom, amit tudni akartok!

   - Fogd be- morrant rá Sam.

   - Oké, akkor mennünk kéne- javasolta Dean.

   - Bocs fiúk. Senki sem tud többet azokról a kutyákról nálam. Már késő menekülni- dobta feléjük az érmét.

Dean elkapta, azonban az öltönyös addigra köddé vált.

   - A fenébe.

   - Én megmondtam!- kiáltotta Sam.

   - Ó, jó neked- gúnyolta ki a bátyja – Szerencsére van só a konyhában.

   - Figyelek Brady-re- vállalta be – Ébreszd fel Taylor-t.

   - Figyelni rám? Vigyetek ki innen!

Dean kifutott a nappaliba, ahol mindenféle finomkodás nélkül megrázta Taylor vállát.

   - Taylor, hé. Ébredj fel. Baj van- szólongatta.

A lány morogva elhúzódott tőle, nem akarva, hogy megzavarja az alvásban.

   - A francba is- idegeskedett, majd a száját elhúzva módszert váltott – Taylor! Kelj fel!

A kék szemek kinyílva megállapodtak rajta, a szőke arckifejezése pedig minden volt, csak nem boldog.

   - Miért ordibálsz?- kérdezte rekedten.

Dean megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

   - De jó. Fent vagy- azzal minden figyelmeztetés nélkül a karjába kapta, s megfordulva sietett a konyhába – Ez a ház többé nem biztonságos.

   - Miről beszélsz?- értetlenkedett, fókuszálva a látását a félhomályban – Dean, mi folyik itt?

   - Pokolkutyák vannak a nyomunkban- közölte.

   - Hogy mi?!

Alighogy elérte a keresett helyiséget, a szemközti ablak nagy robajjal betört. A báty megperdülve eltakarta a társát a feléjük repülő szilánkoktól, azután meg a sót elfelejtve rohant is vissza, ahonnan jött.

   - Sammy!

   - Hol a só?- tárta szét a karját – Egy dolgod volt!

   - Szerinted el tudtam jutni a kibaszott sóhoz?

   - A fenébe, vigyetek ki innen!

   - Pofa be!- üvöltött rá mindkét testvér.

   - Remek. Egyszerűen remek- méltatlankodott.

Taylor feje zúgott a sok kiabálástól. Szemét szorosan behunyva fejét a Winchester vállába fúrta, keze megmarkolta a dzsekijét. Dean átfutott vele a szoba végébe, míg Sam a puskájával sorozatosan lőtte a közeledő fenevadat.

A Jenkins teste minden egyes leadott lövés után összerezzent, az agyrázkódás és a részegség nem volt éppen pozitív hatással az elméjére. Jobban félt, mint azelőtt bármikor, ugyanis ezúttal képtelen volt harcolni. Haszontalannak érezte magát; egy holtsúlynak, ami csak visszahúzta a többieket.

Ha miattam valami bajuk esik…

   - Dean…- csuklott el a hangja. Könnyek égették a szemét, amiket igyekezett visszatartani. A szíve kétségbeesetten vert a bordái között, amitől a légzése is szaporára kapcsolt.

Az idősebb lepillantott rá, s egyből észrevette rajta a félelmet.

   - Hé. Nem lesz semmi baj- nyugtatta halkan, közben a fogásán igazítva még inkább magához préselte őt – Ki fogunk jutni innen. Nincs mitől félned.

   - Én csak hátráltatlak titeket- motyogta – Menjetek nélkülem.

   - Nem. Kizárt- ingatta a fejét – Senkit nem hagyunk hátra. Főleg nem téged. Felejtsd el.

   - De…

   - Nem, Taylor!- jelentette ki szigorúan – Vagy együtt megyünk ki innen, vagy sehogyan. Megértetted?

Aprót bólintott válaszként.

   - Meg.

   - Jó- másolta le a cselekedetet, mielőtt hozzá tette – Különben sem hagynám, hogy bajod essen.

Nem tetszett neki, hogy nem segíthetett Samnek, viszont Taylor-t sem lett volna hajlandó egyedül hagyni. Így legalább egyikükre vigyázhatott.

Taylor a vadász dzsekijébe kapaszkodva kísérelt meg elmenekülni a rájuk leselkedő veszély elől. Szemét behunyva elfordította a fejét, ám nemsokára egy ismerős hang keltette fel a figyelmét.

   - Hé!

Crowley bukkant fel a másik szobában, új öltönyt viselve.

A Winchesterek meglepve fordultak felé.

   - Visszajött?- hökkent meg Dean.

   - Éppen befektetek- mosolygott. A pokolkutya felmorrant. – Marad!

   - Tudja őket irányítani?

   - Azt nem- mutatott az őket támadóra – Hoztam a sajátomat- paskolta meg a mellette álló állatot – Az enyém nagyobb. Kapd el, fiú!

A kutya kilőtt a helyéről, egyenesen nekiugorva a másiknak. Mindent elpusztítottak maguk körül harc közben, ezért a csapat igyekezett távol maradni tőlük.

Sam eloldozta Brady-t, aztán a hátsó ajtó felé vezette.

A szökés pillanata.

   - Nyomás, nyomás, nyomás!- utasított mindenkit Dean, elsőként távozva az épületből.

Probléma nélkül elérték az Impalát. Sam beült hátra Brady-vel, így Dean óvatosan letette Taylor-t az anyósülésen.

   - Megmondtam, hogy nem lesz baj- tűrte el a hajat az arcából, hogy megpuszilhassa a homlokát – Megúsztuk, napsugár.

Crowley nevetve beszállt hátra.

   - 1000 dollárban fogadok, hogy az én kutyám nyer.

Dean a kocsit megkerülve behuppant a kormány mögé. Nem vesztegette az időt, rögtön indította a motort és a gázra taposva már el is hajtott onnan.

Tudva, hogy már biztonságban volt, Taylor engedte, hogy eluralkodjon rajta a fáradtság. Félálomban közelebb csúszott a mellette ülőhöz, aki ezt egyáltalán nem bánva jobb karját elvette a kormányról és átölelte vele a vállát. A szőke az oldalának dőlt, kényelembe helyezve magát. Becsukta a szemét, mélyen beszívta az idősebb Winchester illatát, végül perceken belül elaludt.

_____

A városba érkezve lehúzódtak egy sikátorba, hogy elvégezzék a tranzakciót.

Brady-nek nem volt más választása, mint megadni a kért információt.

   - Biztos vagyok benne, hogy Ragály ott lesz- nyújtott át egy papírt Crowley-nak.

   - Mit gondol?- kérte a véleményét Dean.

   - Jó lesz- adta oda neki – Nincs oka hazudni. Hiszen már egy hajóban evezünk.

   - Az örökkévalóságig kicsesztél velem- morogta.

   - Nah- legyintett – Nem lesz olyan hosszú. Higgy nekem.

Dean elővett egy doboz sót, amit aztán kiöntött a démon elé, elvágva az útját.

   - Hová mész?- tudakolta Crowley-tól.

   - Szívességet teszek neked- mondta, mielőtt a srácokhoz fordult – Gondolom tartjuk a kapcsolatot.

Dean szó nélkül elengedte Crowley-t, aki ezután el is tűnt. Brady pedig csapdába esett a vadászokkal.

   - Ez meg mi?- hátrált.

   - Az a sok angyal, démon, meg egyéb rohadék csak nem akarja megérteni, nem Sammy?

   - Nem igazán, Dean.

   - Mi vagyunk azok, akiktől félnetek kéne.

Sam Ruby kését markolva közelebb sétált a démonhoz. Dean biztos távolságból nézte őket, nem szándékozva közbelépni.

   - Lefogadom ez most egy nagy pillanat neked, nagyfiú- mosolygott – Ettől jobban fogod érezni magad?

A Winchester vállat vont.

   - Kezdésnek megfelel.

Brady-nek esélye sem volt ellene.

_____

Kivettek egy motelszobát az éjszakára, mivel mind túl fáradtak voltak ahhoz, hogy továbbálljanak.

Sam befoglalta a fürdőt, Dean pedig intézte Taylor-t. Lesegítette róla a dzsekit meg a bakancsot, majd lefektetve gondosan betakarta. Előhalászott egy üveg vizet a táskájából, illetve egy doboz gyógyszert, amikkel a kezében leült a matracra.

   - Taylor- keltette fel a vállát enyhén megrázva – Hé, Taylor.

   - Hmm?- nyitotta ki a szemét résnyire – Mi az?

   - Tylenol a fejfájásodra- tartotta felé a kezét – Vedd be, utána aludhatsz tovább.

   - Oké- küzdötte magát ülésbe. Pár korty vízzel lenyelte a tablettát, azt követően visszaadta az üveget. – Kösz.

   - Nincs mit- pakolta le az éjjeliszekrényre – Most már tényleg hagylak pihenni.

Egy halvány mosollyal visszadőlt a párnára. Másodpercek múlva kinyúlt felé a kezével, azt jelezve, hogy feküdjön be mellé. Dean mosolyogva megcsóválta a fejét, ám úgy cselekedett, ahogyan kérték. Megszabadulva a bakancsától és dzsekijétől bebújt a takaró alá, szembefordulva a lánnyal. Megtalálva a derekát átdobta rajta a karját és közelebb húzta, mígnem egy centi hely sem maradt köztük. A szokásos módon megpuszilta a fejét, mire Taylor az oldalára helyezte a tenyerét.

   - Aludj jól, Tay.

   - Te is, Dee.

Itt is van. Az elfeledett becenév, amiről gőze sincs mikor hallotta utoljára. A szíve megdobbant tőle, az arcára mosoly kúszott. Lehunyva a szemét megpróbált elaludni, csakhogy az emlékeiben újra és újra felvillant az a csók, amit a házban váltottak. Valami határozottan kialakulóban volt köztük, mindössze azt nem tudta hová fog ez vezetni, vagy éppen meddig fog tartani.

Csupán remélte, hogy nem végződik rosszul.

Bár az ő életében…

_______________