7.

Az istenek kalapácsa

_______________

Taylor szülei mindig azt mondták, hogy a naplóírás segít kitisztítani az elmét. Ha papírra veted, amit gondolsz, akkor az ezáltal kiürül a fejedből és nem fog többé nyomasztani. Valamint rendet is teremthet a káoszban, könnyebb lesz utána átlátni mindent, amin addig agyaltál. Utóbbi a vadászoknak különösen fontos volt, hiszen nem ártott néha-néha lejegyezni az ügyet, amin éppen dolgoztak, hogy egyszerűbb legyen a megfejtése.

Na Taylor is ilyesmivel próbálkozott most. Csak ő nem az aktuális esetükről szándékozott írni, hanem arról, ami pár napja történt Dean és közte. Ámde próbálkozhatott bármennyit, egyszerűen képtelen volt szavakat formálni a papíron. Kezében egy tollal meredt bambán az ölében pihenő füzetre, azonban eredmény nem született. Többször belekezdett, viszont a vége mindig egy idióta kis rajz lett a lap szélén. Ezen kívül helyet kapott pár vonal és pont, amik az egyenetlen útnak voltak köszönhetőek. Dean úgy vezetett, mint egy őrült, most meg főleg, hogy Adam-et és Cas-t hajkurászták államszerte.

Gyors tempóra kellett kapcsolniuk, ugyanis az elmúlt néhány nap arra ment el, hogy tervet kovácsoljanak és megvárják Taylor felépülését. Meg persze nekik sem ártott egy kis pihenés. A lány ezalatt el sem hagyta a házat. Vagy a szobájában csinált valamit, vagy Deannek asszisztált Baby rutin ellenőrzésében.

Még Nate-el sem találkozott. Egyszer-kétszer beszéltek telefonon, de a szőke minden alkalommal szűkszavú volt, Nate „mikor jöttök haza” kérdésére pedig folyton azt válaszolta, hogy nem tudja. Nem árulta el neki, hogy akkor már rég otthon volt, mivel… mivel nem bírt a szemébe nézni azok után, amit tett. Tisztában volt azzal, hogy illene közölnie vele a dolgot, ám ötlete sem volt hogyan.

Mégis mit kellett volna mondania? „Hé, egy angyal majdnem kivéreztetett, de szerencsésen megúsztam, utána meg hagytam, hogy a legjobb barátom megcsókoljon, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy megállítsam. Ó, még valami, visszacsókoltam őt, most pedig gőzöm sincs mit érzek iránta. Mikor pótoljuk be az évfordulót?” Ja. Ezt biztosan nem.

Az egyetlen, amire gondolni tudott, az a csók. Újra és újra lejátszotta a fejében, mintha képtelen lett volna túllépni rajta. Mert így is volt. Mikor Dean megcsókolta… korábban soha nem érezte azt, amit akkor. Még Nate-el sem. Nem tudta megmagyarázni. Olyan volt, mint mikor két elveszett kirakósdarabot végre ismét összeillesztettek. Vagy amikor két mágnes végre engedett a húzóerőnek és találkozott egymással. Úgy érezte hazatért. Ott volt, ahol lennie kellett, azzal, akivel kellett.

De ennek semmi értelme. Dean gyerekkora óta a legjobb barátja volt, semmi több. Oké, mindig is eléggé közel voltak, de azért nem annyira. Nem lehetett belé szerelmes.

Igaz?

Frusztráló volt, mert azóta még csak szóba sem hozták a dolgot. A csók után nem mondtak semmit, mindössze elaludtak egymás karjaiban. Tovább léptek, mintha mi sem történt volna.

Talán el kéne felejtenie. Egyszerűbb lenne.

Azonban nem hitte, hogy képes lenne rá.

   - Taylor?- érkezett a szólongatás az elsőülésről – Hé, Taylor!

Fejét felkapva a naplójáról azonnal megtalálta az őt fürkésző zöld szempárt a visszapillantóban.

   - Mi az?- kérdezte, miközben igyekezett természetesnek tűnni.

Kizárt, hogy sikerült.

   - Hallottad, amit az előbb mondtam?

   - Uh, nem- ingatta a fejét zavartan – Bocs.

   - Sammel azt beszéltük, hogy meg kéne állnunk valahol, mert ez a vihar egyre rosszabb lesz- magyarázta – Talált is egy helyet innen 2 mérföldre. Egy négycsillagos hotel. Nem sűrűn van részünk ilyesmiben.

   - Oké- motyogta a szőke, kinézve az ablakon, hogy lássa azt a bizonyos vihart – Szuper.

A társalgás ezután abbamaradt.

Dean a sötétség és a szakadó eső ellenére biztonságban eljuttatta magukat az Elíziumi Mezők nevű hotelbe, amivel csupán egyetlen problémája akadt a lánynak: gyanúsan magányos környéken állt. Semmi más épületet nem húztak fel körülötte, ami gyanakvást ébresztett benne. De legalább száraz menedéket nyújtott nekik estére, úgyhogy félretéve a rossz érzéseket szemet hunyt felette és elfogadta, mint opciót.

Később majd biztos megbánja.

Olyan hevesen zuhogott, hogy mindhárman bőrig áztak, mire a parkolóból berohantak a szállodába. Fáradtak voltak és ziháltak a sietségtől, de legalább már volt tető a fejük felett.

Méghozzá milyen tető. Ez a hely elképesztő volt ahhoz képest, hogy mennyire elhagyatottnak hatott ezen az üres környéken. Minden bútor hófehér, hatalmas csillárok lógtak a mennyezetről, az uralkodó színek pedig a fehér és a lila árnyalatai. Vendégek lézengtek mindenfelé, a bárnál, az étkezdénél, egy páros épp akkor jelentkezett be a recepción.

   - Végre valami szép hely- jegyezte meg Dean, összeborzolva a haját – Remélem nincsenek tele- odasétált a pulthoz, miután a pár távozott, két társa a nyomában – Zsúfolt egy este.

A srác a másik oldalon (név szerint Chad) felnézett és röviden nevetett.

   - Gondolom a vihar miatt- intézte el ennyivel, s előhúzott egy kérdőívet – Ezt töltsék ki, kérem.

   - Máris- biccentett, majd a tollat kézbe véve írni kezdett.

   - Uram, azt hiszem- mutatott a saját nyakára. A semmiből előkapott egy zsebkendőt és átadta neki. – Borotválkozási baleset.

   - Ó, kösz- fogadta el és nyomta a vérző területre.

Taylor a kapucniját levéve összeszűkült szemmel méregette hol a zsebkendőt, hol Chad-et. Nem emlékezett arra, hogy Dean borotválkozott volna aznap reggel, vagy előző nap. De akkor meg hogy vágta meg magát? És mikor?

Az volt az első furcsaság.

   - A szobakulcs- csúsztatta át a pulton.

   - Hé, nincs véletlenül egy kávéboltjuk?- tette el Dean a kulcsot.

   - Van egy büfénk- mondta – Egyenek amennyit csak szeretnének. Nálunk van az állam legjobb pitéje.

   - Nem mondja?- vigyorodott el, azzal ment is felfedezni.

Taylor vetett egy utolsó, tüzetes pillantást Chad-re, azt követően Sammel együtt Dean után sétált az étkezdébe. Ott levette a vizes dzsekijét és ráterítette a széke támlájára, majd a hajába túrva helyet foglalt. Már tavasz volt, de az eső miatt jócskán lehűlt a levegő. Hálát adott azért, mert az egyik vastagabb pulóverét választotta a reggeli öltözésnél, különben most biztosan fázna.

Dean perceken belül visszatért három pohár kávéval és két szelet pitével, amik közül egyet lerakott Taylor elé.

   - Almás- huppant le a szemközti széken – A kedvenced.

Ejha. Belé meg mi ütött?

   - Kösz, Dean- mosolyodott el, mielőtt belevágott a villájával.

Sam telefonja pittyegett, mire gyorsan érte nyúlt, hogy megnézze az értesítést.

   - Sam, egyél valamit- noszogatta a bátyja.

Ő azonban csak annyit mondott:

   - Tovább kéne mennünk.

   - Ebben a viharban?- bökött az ajtó felé.

   - Ez bibliai méretű- érvelt – Noé bárkája, ti ketten pedig pitét esztek.

   - Hány órát aludtál ezen a héten?- érdeklődött – Hármat? Négyet? Bobby intézi, oké? Már minden sámánnal és hoodoo nővel beszéltünk 12 államban.

   - Ja, hát, én nem adom fel.

   - Senki sem adja fel- rázta a fejét – Különösen én nem. Találni fogunk egy módot arra, hogy legyőzzük az ördögöt, oké? Hamarosan. Érzem. Aztán megtaláljuk Cas-t és Adam-et. De nem veszem hasznodat, ha ki vagy égve.

   - Jó, jó, oké- hagyta rá sóhajtva, azután felkelt, hogy szerezzen magának valamit enni.

   - Gyerünk már, végre van egy szabad esténk- szólt utána vidáman, azt követően visszafordult a lányhoz – Ki kéne élvezni, nem?

Rákacsintott. Dean tényleg rákacsintott. A pite kishíján megakadt a torkán, az arca enyhe vöröses színt öltött. Kínosan lehajtotta a fejét, végül a kávéjáért nyúlt, hogy azt használja indokként a némaságra. Nem érdekelte, hogy még forró volt, folyamatosan kortyolta az italt. Csak akkor tette le a poharat, mikor már a felét megitta.

   - Nem égetted el a nyelved?- vizslatta Dean kíváncsian.

Taylor megrázta a fejét.

   - Már nem olyan meleg- befejezte a pitét, utána felpattant a székéről – Megkeresem a mosdót.

Deannek nem volt alkalma reagálni, ugyanis egy pillanat alatt eltűnt a szeme elől.

A mosdó a recepció közelében helyezkedett el. Sebesen átszelte a lobbit, ám mikor elhaladt a fogadópult előtt, akaratlanul is megtorpant. Apró szúrást érzett a nyakán, mikor pedig odakapta a kezét, az ujjbegyén vért talált. Értetlenül meredt rá egy darabig, mígnem Chad megszólalt a jobbján:

   - Te szent ég, maga vérzik- kitartott felé egy zsebkendőt – Tessék.

Taylor ismét furcsállón méregette őt, de végül elfogadta a segítségét.

   - Kösz.

Tovább igyekezett, le sem fékezve, amíg a mosdóba nem ért. A csapnál ivott némi vizet, ami hűsítette a megégett nyelvét, azután megmosta az arcát. A tükörbe nézve rendezte a külsejét, aminek végeztével kész volt visszamenni a testvérekhez.

Épp ellépett volna a csaptól, mikor fájdalom hasított a halántékába. Felszisszenve megmarkolta a porcelánt, közben érezte a hátán futkosó hideget és bizsergést. Amint az elért a tarkójához, a tüdejéből kiszaladt a levegő, a szeme előtt pedig képek villantak fel: egy tárgyalóterem, tele különféle emberekkel, egy hosszú hajú fickó, kezében angyal pengével, valamint vér. Rengeteg vér. A falakon, a földön, mindent beborított.

Taylor a levegőt kapkodva görnyedt előre, haja az arcába hullott. Szíve úgy dobogott, mintha maratont futott volna, egész testét pánik öntötte el.

Samnek igaza volt. Nem maradhattak itt.

_____

Taylor megkísérelt normálisan viselkedni, mikor visszament a Winchesterekhez. Leült a helyére, csendben befejezte a kávéját és kerülte minden vendég tekintetét. Szeretett volna beszámolni a látomásáról, csakhogy nem bízott a körülöttük lézengő emberekben. Immár folytonos rossz érzése volt a hoteltől; még azon sem lepődött volna meg, ha a falnak szeme és füle lett volna, amivel mindent hallott és látott a folyosókon, illetve szobákban. Többek között emiatt várt a bejelentéssel addig, amíg meg nem keresték a sajátjukat.

Az előttük becsekkoló pár szobája az övék mellett volt. Úgy tűnik nem voltak valami türelmesek, ugyanis már az ajtóban egymásnak estek. Csókolóztak, ruhákat vettek le egymásról, egyáltalán nem zavartatva magukat.

Taylor egy fintorral az arcán előre tört, elsőként lépve be a szállásukra. Ledobta a táskáját az egyik ágyra, azután inkább visszavette az addigra nagyjából megszáradt dzsekijét. Ha hirtelen kéne menekülniük, akkor jobb, ha nem kell sok mindent cipelniük.

A szoba külseje semmi nyugalmat nem hozott neki. Két ágy plüss takarókkal, csoki a párnákon, meg Casa Erotica 13 a tévén. Tipikus szerelmes lakosztály az ő véleménye szerint.

Ez így eléggé kínos lesz.

   - Wow. Ezt nézzétek- masírozott be Dean – Csoki a párnákon! Ti kéritek?

   - Szolgáld ki magad- legyintett Sam.

   - Tay?- mutatta fel a kis darab édességet.

A kérdezett megrázta a fejét.

   - Nem, kösz- kényelmetlenül zsebre vágta a kezét, szemei alaposan felmérték a helyiséget – Figyeljetek, mondanom kell valamit…

   - Ez a hely a semmi közepén van- gondolkodott a fiatalabb hangosan – Nem gyanús, hogy ilyen szépen néz ki?

Válaszadásra nem volt idő, mivel ekkor megütötte a fülüket a szerelmespár női tagjának nyögése a falon túlról. Ezt követte az ágy hangja, amint sorozatosan ütközött a fallal, a vadászok pedig kínosan ácsorogva várták, hogy mindez abbamaradjon.

Újabb nyögés, újabb ütközés. Ez azonban jóval hangosabb és erőteljesebb volt az előzőnél; olyannyira, hogy a téglák megmozdultak a falban, néhány ki is esett, az LCD TV meg majdnem a földön landolt.

   - Valakik nagyon durván tolják- jegyezte meg a lány.

Összenéztek, némán meghozva a döntést. Egy másodperccel később kirontottak az ajtón, aztán be a másik szobába.

A fények leoltva, táskák sehol, gyönyörű tisztaság. Mintha senki nem tartózkodott volna ott. Az egyedüli nyom a rendezetlen ágynemű volt.

   - Mi a fene?- sétált beljebb Taylor.

   - Hello?- szólta el magát Dean, de persze nem jött válasz.

Taylor közel járt az ágyhoz, mikor kiszúrt valamit a földön. Lehajolt, hogy felvegye, ekkor derült ki mi is az: egy méretes jeggyűrű.

   - Itt valami nem stimmel- osztotta meg a testvérpárral.

Sam elindult kifelé.

   - A recepción biztos tudják mi történt.

Jaj, csak azt ne.

Taylor-t már így is kiakasztotta Chad túlontúl bájos és hízelgő viselkedése, semmi kedve nem volt még egyszer a színe elé járulni. De sajnos nem volt választása; ha információt akartak szerezni, akkor mindenképpen hozzá kellett fordulniuk.

   - A, uh, a szoba a miénk mellett- fogott bele Dean zavartan – A-a pár, amelyik össze volt ragadva a szájuknál. Látta őket?

   - Mármint a nászutasok, Mr. és Mrs. Logan?- ráncolta a homlokát – Kijelentkeztek. Talán van valami probléma?

   - Kijelentkeztek?- csodálkozott Sam.

   - Mm-hmm- bólintott – Épp az imént.

   - Tényleg? Csak mert úgy tűnt, hogy uh- nevetett fel – Eléggé valaminek a közepében voltak.

   - Valamint enélkül távoztak- mutatta fel a jeggyűrűt Taylor – Kissé szokatlan egy nászutas pártól, nem?

   - Ó, te szent ég- képedt el a fickó – Máris beteszem a talált tárgyak közé. Ne aggódjanak- azzal elvette az ékszert – Segíthetek esetleg más valamiben?

Taylor-ból ekkor kitört a felgyülemlett frusztráció:

   - Mi a fene folyik itt?- tudakolta szigorúra váltva.

Na erre aztán senki nem számított.

   - Mire gondol?- játszotta az ártatlant.

   - Az a pár a szobában volt, az eltűnésüket pedig egy hangos puffanás előzte meg. Elég hangos ahhoz, hogy téglákat verjen ki a falból. Úgyhogy ne mondja nekünk azt, hogy simán csak kijelentkeztek, mert egy szavát sem hisszük el. Hol vannak?

   - Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolhatok erre- hárított – Kijelentkeztek.

Taylor állkapcsa megfeszült, tekintetével ölni lehetett volna. Nyitotta a száját egy újabb kérdésre, amikor is Sam megfogta a felkarját és finoman elhúzta őt a pulttól.

   - Oké, ideje mennünk- villantott udvarias mosolyt – Köszönjük az idejét.

A lány eltátogott egy „még nem végeztünk”-et, végül hagyta, hogy elvezessék a lobbiból.

Amint biztos távolságba értek, Dean menten faggatózni kezdett:

   - Ez meg mi volt? Úgy nézett ki, mintha kész lettél volna átugrani a pulton, hogy megrángasd a srácot.

   - Nem tudom mi ütött belém, oké?- túrt a hajába feszülten – Ez a hely a frászt hozza rám, ahogyan Chad is. Nem érdekel mi folyik itt, vagy hogy mekkora a vihar odakint, el kell tűnnünk. Egy perccel sem maradhatunk tovább, értitek?

   - Miért mondod ezt?- értetlenkedett az idősebb.

Taylor közelebb hajolt, így csak ők hallhatták.

   - Megint volt egy látomásom. És semmi jót nem sejtetett.

   - Mit láttál?- kíváncsiskodott Sam.

   - Egy uh, egy konferencia termet, tele emberekkel, de nem ismertem fel az arcukat. Aztán jött valami pasas hosszú hajjal, kezében angyal pengével, utána meg…

   - Mi volt utána?- sürgette Dean, mikor kiszúrta az aggodalmas kifejezését.

   - Vér- felelte komoran – Rengeteg vér. A falakon, a földön, egy kész vérfürdő. És itt fog megtörténni, ebben a hotelben. Srácok, le kell lépnünk mielőtt bekövetkezik.

   - Nem mehetünk el- tiltakozott a báty – Most igazoltad, hogy valóban van itt egy ügy, amit meg kell oldanunk.

   - Mi van, ha belehalunk a maradásba?

   - Nem fogunk.

   - Te nem láttad, amit én, oké?- kapcsolt hangos suttogásra – Valami szörnyűség vár itt ránk, én pedig nem akarom kockáztatni az életünket, mielőtt lezárhatnánk az ördög problémát.

   - De akkor ki fogja megmenteni ezeket az embereket?- intett körbe.

Taylor nem tudott mit mondani. Ettől viszont még nem adta fel.

   - Mi van, ha valami nagyobbal állunk szemben, mint amivel elbírunk?

   - Meg fogjuk oldani- nyugtatta.

   - Na de…

   - Taylor…

   - Hogy-hogy titeket nem akaszt ki ez a hely?- tárta szét a karját idegesen – Engem a hideg ráz, mikor körülnézek.

   - Taylor, hé- lépett közelebb, kizárva minden mást körülöttük. Két karját a válla köré fonva magához vonta, teljesen megszüntetve a távolságot közöttük. Taylor átölelte a derekát, fejét a mellkasára hajtotta. Szemét lehunyva engedte, hogy a közelsége lenyugtassa és biztonságérzettel töltse el. A trükk még ennyi év múltán is működött. – Most is ráz a hideg?

Kisebb szünet után megrázta a fejét.

   - Már nem.

   - Jó. – Egy utolsót szorított rajta, majd lassan elengedte, de nem ment messzire tőle. Megnyugtatón rámosolygott, azután az öccséhez fordult. – Rendben, nos, Taylor és én átfésüljük a helyet, te meg addig figyeld Norman Bates-et.

   - Oké- bólintott Sam, s keresett valami természetes helyet magának, ahonnan leskelődhetett.

Dean fáradtan felsóhajtva a hajába túrt.

   - Egy szabad este- motyogta – Ez olyan nagy kérés?

   - A mi életünkben sajnos igen- biccentett a szőke – Merre kezdjük?

   - Legyen arra- bökött egy random folyosóra – Maradj közel, oké?

   - Oké.

Ekkor érte a meglepetés: Dean olyannyira biztosra akart menni abban, hogy nem válnak szét, hogy még a kezét is megfogta, csak a biztonság kedvéért. Összefűzte az ujjaikat, ellenőrizte Sam pozícióját, végezetül elindult felfedezni. Taylor pedig követte őt, túlságosan a sokk hatása alatt ahhoz, hogy bármit is szóljon.

De hé, legalább már nem félt. Vagyis nem annyira.

_____

Egy elefánt. Láttak egy elefántot az egyik szobában. Viszont mire másodszor is csekkolták, annak helyét egy nagyobb, sötétbőrű férfi vette át, aki kukkolóknak hívta őket és rájuk csapta az ajtót. Taylor azóta meg sem tudott mukkanni. Egy pillanatra azt is elhitte, hogy megőrült.

Samnek pedig hasonló reakciója volt, mikor meghallotta:

   - Egy elefánt?

   - Igen- erősítette meg Dean.

   - Mint egy elefánt?- vonta fel a szemöldökét.

   - Mint Babar- vágta rá.

   - Mégis mi a fene…- elakadt, amikor meglátta az üres lobbit – Hová lett mindenki?

Az összes ember eltűnt, Chad-et is beleértve. A helyiség kihalt volt, akár egy sivatag, ami cseppet sem nyugtatta meg a lányt. Ez még rosszabb, mintha vendégek mászkáltak volna körülötte nonstop.

Elkezdődött. A baljós megérzése beigazolódott.

Sam az ajtóhoz sietve megkísérelte kinyitni azt, azonban eredmény nem született.

Remek. Bezárták őket.

Mi jöhet még?

   - Hadd találjam ki- szólalt meg Dean – Zárva.

   - Fantasztikus- jegyezte meg Taylor, miközben óvakodva körbe pillantott – Szóval mi ez az egész? Az emberek bejelentkeznek, de a távozás már elmarad?

   - Gondoljatok bele hogy kerültünk ide- emlékezett vissza Sam – Az a kitérő az I-90-en? A francos hurrikán?

   - Azt mondod valaki idevezetett minket?- értelmezte.

   - Mint patkányokat a labirintusban.

   - De várjunk egy percet- gondolkodott hangosan a kékszemű – Ha valaki minket akart elkapni, akkor miért csalt éppen ide és vont bele egy rakás ártatlan embert? Miért nem jött egyenesen hozzánk? Ennek semmi értelme.

   - Amondó vagyok, hogy nézzünk körül még egyszer- javasolta az öcs – Ezúttal együtt.

   - Oké- egyezett bele a bátyja. Megragadta Taylor kezét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és a sort vezetve bevetette magát a hotel sűrűjébe.

Először az étkezdén vágtak át, ahonnan áttértek a konyhára. Egy lélekkel sem találkoztak, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem is tartózkodott ott senki rajtuk kívül. Óvatos léptekkel érkeztek meg az alkalmazottak területére, ahol ugyancsak üresség fogadta őket.

Az égő tűzhelyen egy méretes fazékban bugyborékolt valami. Dean vonakodva közelebb araszolt, arcán rémült kifejezés.

   - Kérlek legyél paradicsomleves. Kérlek legyél paradicsomleves- fohászkodott, mielőtt kiemelte a merőkanalat. Hát, érdekes paradicsomleves lehetett az, amibe emberi szemgolyót is tettek. – Te jó ég.

   - Én éreztem, hogy itt nem stimmel valami- húzta el a száját undorodón Taylor.

Eltávolodtak a tűzhelytől, s tovább haladtak a hús fagyasztóhoz. Épphogy lefékeztek előtte, amikor egy kéz ütődött az ajtón lévő ablaknak.

   - Segítség!- bukkant elő egy férfi arca bentről – Vigyenek ki minket innen!

Szóval ide került a többi vendég.

Sam kihalászta a dzsekijéből a zárfeltörő készletét és nekilátott a munkának.

   - Igyekezz!- sürgette Dean.

   - Olyan gyorsan csinálom, amennyire csak…- lefagyott, mikor mögéjük nézett - … amennyire csak tudom.

Ne. Csak ezt ne. Ismerték ezt a nézést.

   - Van mögöttünk valaki, nem igaz?- kérdezte Dean monoton hangon.

Bizony, hogy volt.

Ó, basszus.

Három termetes férfi megragadta, majd áthurcolta őket a hotelen egészen egy kétszárnyú faajtóig. A vadászokat belökték a helyiségbe, ami telis-tele volt emberekkel.

Mindössze egyetlen pillantás a jelenetre, és Taylor pontosan tudta mi történik:

   - Srácok?- szólalt meg tétován, tekintete az idegeneken – Ezzel kezdődött a látomásom.

Ekkor már a testvérek is pánikoltak.

   - Szuper- morogta gúnyosan Dean.

Kár volt megkérdezni, hogy mi jöhetett még.

Tüzetesebb szemrevételt követően a hármas kiszúrt valamit: mindenki előtt egy névtábla virított az asztalon. Ezen a ponton fogták csak fel igazán, hogy mekkora szarba keveredtek. Mivel a nevek nem mások voltak, mint: Ganésa, az elefántfejű hindú istene az új kezdeteknek (akit korábban láttak), Odin, a háború északi istene, Káli, a halál, idő és pusztítás hindú istennője, illetve Baron Samedi, a halál haiti istene. Ezeken kívűl voltak még páran, de róluk semmit sem tudott.

Egy közös volt mindegyikükben, mégpedig az, hogy lakomaként méregették őket.

   - Ennek nem lesz jó vége- állapította meg a lány, miközben tett egy lépést hátra, így valamivel a Winchesterek mögé került.

Ismét nyílt az ajtó, s rajta át Chad (vagy mint kiderült Hermész, a római istenek hírnöke) érkezett meg egy gurulós ételeskocsit tolva.

Ó, én megmondtam, hogy valami nem volt oké vele.

   - A vacsora tálalva- vette le a fedőt a főfogásról.

Ahogy azt sejteni lehetett, a menü egy ember levágott fejét és belsőségeit tartalmazta. Minden isten tapsban tört ki az örömtől.

A semmiből vakító reflektorfény vetült a vadászokra, akik rögtön eltakarták a szemüket és egyként hátrébb léptek. Ezután fedte fel magát az esemény egyik szervezője; Baldur, aki szintén egy északi isten.

   - Hölgyeim és uraim, a díszvendégeink megérkeztek- mosolygott – Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy eljöttek. Noha eddig leélt évszázadaimban egyszer sem gondoltam volna, hogy ezt megélem. Ennyi isten egy fedél alatt.

   - Istenek?- suttogta Dean a társainak.

A három hegyomlásnyi fickó lenyomta őket a székeikbe, ezzel meggátolva a szökés lehetőségét. Az istenek is egytől-egyig helyet foglaltak, kivéve Baldur-t.

   - Ennyire nem ismered a mitológiát?- vonta fel a szemöldökét Taylor.

Neki kiskorában ez volt a kedvenc olvasmánya. A szülei egyszer vadásztak egy pogány istenre, ő pedig olyan boldog volt, hogy segíthetett kutatni. Szeretett volna velük menni, mikor elindultak, hogy végezzenek vele, azonban egy határozott nemmel leintették. Hát, azért egy próbát megért.

   - Na most, mielőtt belevágnánk a bizniszbe, néhány alapszabály- folytatta – Nem mészároljuk le egymást. Fékezzétek az indulataitokat. Ó, és el a kezekkel a helyi szüzektől. Nem akarunk nagy feltűnést kelteni.

   - Nagy pácban vagyunk- lehelte Sam a lélegzetét visszafojtva.

De még mennyire.

   - Mindannyian tudjuk miért vagyunk itt. Közeleg a keresztény apokalipszis. Tudom, hogy megvoltak a magunk nézeteltérései a múltban. Ideje ezeket félretenni és a jövőbe nézni. Mert ha nem tesszük, akkor nem lesz jövőnk. Nálunk van három igen értékes alkuzseton. Mihály és Lucifer porhüvelye, illetve a Hírnök. A kérdés csupán az, mit teszünk most? Bárkinek van valami ötlete? Szólaljatok fel. Ez egy biztonságos szoba.

Taylor megakadt a néven, amivel őt illette. A Hírnök. Mégis minek a Hírnöke? Mit akart ez jelenteni? Neki is fontos szerepe lett volna az apokalipszisben? Hogy lehet, hogy eddig erről semmit nem hallott? Vajon Castiel tudna magyarázattal szolgálni? Mi a fene folyik itt?

   - Hé- hívta fel magára a figyelmét Dean – Sejted miről beszélt az előbb? Hogy miért hívott így?

   - Egyáltalán nem- ingatta a fejét – Már miért lenne nekem közöm ehhez az egészhez? Hisz én nem is…

Megfogta a kezét az asztal alatt, s enyhén megszorította megnyugtatásként.

   - Ki fogjuk deríteni, oké? Cas biztosan tudja.

Taylor aprót bólintott.

   - Oké.

A társalgásuk abbamaradt, mikor Zao Shen, egy kínai isten felállt és megköszörülte a torkát. Mondott valamit kínaiul, amit egyik vadász sem értett, ám a dühös hangszínéből képesek voltak következtetni.

   - Nem tetszik a hangneme- jegyezte meg az idősebb.

Ganésa csatlakozott a vitához:

   - Megölni őket? Miért? Hogy az angyalok visszahozhassák őket?

   - Nem értem miért olyan ideges mindenki- mormogta Odin – Ez csak néhány pofozkodó angyal! Nincs itt semmiféle Armageddon. Mindenki tudja, hogy amikor a világvége eljön, Jörmungandr a Nagy Világkígyó felemelkedik, engem pedig megesz egy hatalmas farkas!

Zao Shen reagált az anyanyelvén, mire Odin megforgatta a szemét.

   - Ó, igen? És miért van ez? Mert amiben ti hisztek az olyan reális? Hogy az egész világot egy teknős cipeli a hátán? Huh! Ugyan már!

A verbális harc folytatódott, a vadászok pedig csendben, ámultan felvont szemöldökkel figyelték.

   - Mit fogsz tenni ellene?

Itt volt a tökéletes alkalom a lelépéshez. Senki nem foglalkozott velük, ezért könnyűszerrel felkeltek és megindultak az ajtóhoz. Igen ám, csakhogy hirtelen a bejáratnál lógó csillár lezuhant, egyenesen a lábuk elé, ezzel elvágva az útjukat.

Taylor ösztönösen közelebb ugrott a srácokhoz, ami nekik is feltűnt. Egyemberként eléálltak, akár egy élőpajzs, készen arra, hogy megvédjék, ha eldurvulna a helyzet.

   - Maradjatok- utasította őket Káli – Harcolnunk kell. Az arkangyalok csak az erőszakot értik meg. Ez véresen fog végződni. Nincs más út, vagy ők, vagy mi.

   - Minden tisztelettel, asszonyom- szabadkozott Hermész – Még csak nem is próbáltunk beszélni velük.

Az ezutáni rövid szünetet a srác saját vérének felöklendezése szakította meg. Odakapott a nyakkendőjéhez, mintha azzal megoldhatná, ám bármit is tett vele Káli, a kísérlet hatástalan volt.

   - Káli!- kiáltott rá Baldur, mire a nő engedelmesen abbahagyta.

   - Téged ki kérdezett?- köpte a római isten felé.

Ebben a pillanatban a terem ajtaja újfent kitárult. Egy férfi volt a túloldalon hosszú hajjal, aki úgy csörtetett be közéjük, mintha az övé lenne a világ.

Taylor álla kishíján a padlóig zuhant. Ő volt az. A pasas a látomásából, csak most épp nem volt nála fegyver. Viszont ez csak egy valamit jelenthetett: egyre közelebb kerültek az utolsó jelenethez, vagyis a vérfürdőhöz.

Egyre inkább sürgető lett volna a kijutásuk.

   - Mi lenne, ha mind kijönnénk egymással?- kérdezte vidáman.

Dean nem hitt a szemének.

   - Gábriel?

Gábriel? Úgy, mint az arkangyal? Mégis mit keres ő itt?

Bármi is erre a válasz, nagyon nem akarhatta, hogy leleplezzék, ugyanis egyetlen egyszerű mozdulattal mindhármuk száját összevarrta. Hiába igyekeztek kinyitni, nem történt semmi.

Mi a fene? Dean-éknek volt már dolguk ezzel a fickóval? Gyerünk Taylor, gondolkozz. Bobby biztos mondott róla valamit.

   - Sam!- köszöntette az arkangyal – Dean… - ránézett a lányra, amitől mosoly ült ki az arcára – Tay-Tay! Örülök, hogy végre találkozunk. Sokat hallottam rólad.

Mégis mit hallott rólam? És kitől?

   - Veletek mindig rossz hely, rossz időzítés, nem igaz?

   - Loki- sziszegte Baldur.

Loki? Ez lenne az álcája?

   - Baldur. Téged is jó látni. Azt hiszem a meghívóm elkavarodott a postán.

   - Miért vagy itt?

   - Hogy beszéljek a szobában lévő elefántról- rábökött a zabosan felállni akaró Ganésára – Nem te. Hanem az Apokalipszis. Nem akadályozhatjuk meg. De először is- fordult a hármas irányába – A felnőtteknek beszédük van egymással. Később rátok nézek.

Csettintés hangzott fel, egy másodperccel később pedig már a szobájukban álltak, visszakapva a hangjukat.

   - Oké, ez most tényleg… Szent szar!

   - Ja, nekem mondod- biccentett Sam – Egyébként meg ha legközelebb azt mondom vezess tovább, akkor vezess tovább.

   - Ja, persze, legközelebb- gúnyolódott.

Taylor eközben az ujjaival babrálva állt lecövekelve a szoba közepén. Szüntelen kutatott az emlékei között, mígnem rálelt a megfelelőre: arra a délutánra néhány hónapja, amikor Bobby először említette neki Gábrielt, az arkangyalt. A fickó többször is újat húzott a Winchesterekkel, ám a legutóbbi alkalommal felfedte nekik valódi kilétét. Elárulta a szerepüket az apokalipszisben, na meg azt, hogy ő nem kíván benne részt venni.

Akkor viszont miért volt mégis itt?

   - Mi a következő lépésünk?- tette fel az égető kérdést Sam.

   - É-Én… Nem tudom- sóhajtott fel gondterhelten Dean – Talán kihozhatnánk az embereket a fagyasztóból. Út közben megölnénk pár istent, ha szerencsések vagyunk.

   - És ugyan mikor vagytok ti szerencsések?- teleportált Gábriel a kanapéra.

Mind odakapták a fejüket, Taylor pedig elővigyázatosan végig mérte őt, nem tudva mire számítson tőle. Nem észlelt semmi baljósat a közelében, viszont egy angyal volt, és azokban nem igazán bíztak mostanság.

   - Ó, tudod mit, kapd be Gábriel.

   - Talán később, nagyfiú- kacsintott az alacsonyabbra.

   - Tudhattam volna. Ez az egész tőled bűzlött már az elejétől fogva.

   - Szerinted én állok emögött? Kérlek. Én vagyok a Costner a ti Houston-otokhoz. Azért vagyok itt, hogy megmentselek.

   - Ki akarsz húzni minket a tűzből?- hitetlenkedett.

   - Bingó! Azok odabent vagy kinyírnak titeket, vagy csaliként fognak használni. Bárhogy is van, a szénátok nem áll valami jól.

   - Wow- színlelt elképedést Dean – Néhány hónapja még arról papoltál nekünk, hogy „játsszuk a szerepünket”.

   - Ó, a vég továbbra is közel van- tápászkodott fel – Mihály és Lucifer el fogja járni a lambadát, de nem ma este. Nem itt.

   - Egyáltalán miért érdekel ez téged?- értetlenkedett.

Ezt én is szeretném tudni.

   - Engem nem érdekel- tagadta – De én és Káli, mi uh, van közös múltunk. Szeret taperolni a csaj. Mit mondhatnék? Szentimentális vagyok.

   - Van esélyük?- tudakolta Sam – Lucifer ellen?

   - Komolyan, Sam?

   - Van jobb ötleted, Dean?

   - Rossz ötlet- ingatta a fejét az arkangyal – Lucifer ujjfestékké fogja változtatni őket. Szóval lássunk hozzá, amíg lehet, hmm?

   - Oké- egyezett bele a báty – Miért nem teleportálsz minket ki innen?

   - Megtenném én, de Káli a markában tart titeket- közölte – Egy vérbűbájjal. Pórázon vagytok.

   - Ez meg mit jelent?

   - Azt jelenti, hogy ideje egy kis ősöreg fekete mágiának- elővarázsolt egy szájspray-t és kétszer spriccelt vele.

   - Oké, persze- hagyta rá az idősebb – Nos, mi magunkkal visszük az embereket a fagyasztóban.

   - Elfelejthetitek. Titeket is épp elég nehéz lesz kicsempészni innen.

   - Lokinak hívtak, nem igaz?- törte meg a némaságát Taylor, miután összekovácsolt egy tervet – Ami azt jelenti, hogy nem tudják ki vagy valójában?

   - Már mondtam- vont vállat – Tanúvédelmi program alatt állok.

   - Akkor mi lenne, ha te tennéd, amit mi mondunk, cserébe nem áruljuk el a végzet légiójának a valódi személyazonosságod- ajánlotta a lány – Nem tűnnek angyalbarát társaságnak.

   - Elveszem a hangotokat- lépett hozzá közelebb Gábriel.

   - Majd leírjuk- másolta le a cselekedetet, miközben kihúzta magát.

   - Levágom a kezeteket- kontrázott rezzenéstelenül.

   - Nos akkor mindenki azt fogja kérdezgetni miért rohangálunk össze-vissza a kezeink nélkül- fejezte be egy győzedelmes mosollyal.

Most megfogta. Erre már nem tudott mit mondani.

Gábriel megadón felsóhajtott, ám arcán elismerés suhant át.

   - Nem okoztál csalódást, Tay-Tay- mosolygott halványan – Ám legyen. De csak mert olyan szépen kérted.

Eltávolodott tőle, azután köddé vált.

Taylor diadalittasan fordult a testvérpárhoz:

   - Na így kell ezt csinálni.

_____

Hát, a nagy tervük eddig nem haladt valami jól.

Zao Shen megölt egy embert a bezártak közül, mire Dean ledöfte őt egy fakaróval. Igen ám, csakhogy mielőtt kimenthették volna a többieket, még több isten tűnt fel, akik elfogták és visszavitték őket a konferencia terembe.

Taylor kifáradt a harctól, ezért nem is tiltakozott, szimplán engedte, hogy letaszítsák az egyik székbe. Hátradőlve halkan zihált, egész teste remegett az adrenalintól. Több hajtincs az arcába lógott, emiatt mások nem láthatták a sápadt bőrét, vagy merev tekintetét, amivel az asztalt bámulta. Úgy érezte bármikor elájulhat, ami határozottan nem vált volna előnyére a jelenlegi helyzetben. Ki kellett tartania, amíg csak bírta.

Gyerünk Taylor. Szedd össze magad! Ennél jóval erősebb vagy, meg tudod csinálni.

A teremben rajtuk kívül ott tartózkodott a megmaradt isten csapat, Kálival az élen, aki szúrós pillantásokat vetett a vadászoktól nem messze ülő Gábriel irányába.

Ezek szerint ő sem járt sikerrel.

Na most volt csak nagy a gáz.

   - Mióta tudod?- kérdezte a nőtől az arkangyal.

   - Épp elég ideje- felelte ridegen.

   - Hogy megy a kimenekítés?- érdeklődött Dean gúnyosan, mire egy haragos kifejezést kapott válaszul.

Káli az istenekhez fordult.

   - Meglepetés- kezdte – A Trükkös átvert minket.

   - Káli, ne- figyelmeztette.

   - Most már az enyém vagy- vigyorgott – És van valamid, amire szükségem van- leült a széke karfájára és benyúlva a férfi dzsekijébe kihúzta a nála lévő angyal pengét – Egy arkangyal pengéje. Az arkangyal Gábrieltől.

Ebből baj lesz, ebből baj lesz, ebből baj lesz, hangzott fel újra és újra az elméjében, akár egy vészsziréna. Szemeit felemelve az asztallapról megállapodott Gábrielen, aki mintha érezte volna, hogy nézik őt, felé fordította a fejét. Taylor légzése szaporára kapcsolt, az idegességtől szorított a mellkasa. A keze tovább remegett, ezért megmarkolta a szék karfáit, hogy elmulassza.

Nem sokat segített.

   - Oké, oké! Szóval vannak szárnyaim, mint Kotex-nek, na és? Ettől még igazam van Lucifert illetően.

   - Hazudik- rázta a fejét Káli – Ő egy kém.

   - Nem vagyok kém- mentegetőzött – Szökevény vagyok. Próbállak megmenteni titeket. Ismerem a testvéremet, Káli. Mindenkit halálra tud rémiszteni. Nem győzhetitek le. Előreugrottam, láttam hogy végződik a sztori…

   - A te sztorid- szólt közbe – Nem a miénk. Ti nyugatiak, meg az arroganciátok. Szerintetek ti vagytok az egyedüliek a földön? Fosztogattok és mészároltok Isten nevében. De a tiétek nem az egyetlen vallás, és ő nem az egyetlen Isten. És most azt hiszitek csak úgy széttéphetitek a bolygót? Rosszul hiszitek. Több milliárdnyi van belőlünk, és mi voltunk itt előbb. Ha bárki véget vethet a világnak, az én leszek. Sajnálom.

Azzal lendítette a karját, s Gábriel mellkasába vágta a saját fegyverét. Szemében könnyek csillogtak, mintha megbánta volna, ez azonban cseppet sem számított, hiszen megtette. Gábriel fájdalmasan felüvöltött, amihez nemsokára társult Taylor hangja is:

   - Ne!

Az összes felgyülemlett feszültség, amit addig érzett, most kiszabadult. Kitört belőle, mint amikor egy nyomás alatt lévő üvegről lerepül a kupak, annak tartalma pedig megállíthatatlanul kirobban. Kiabálás közben előre hajolt, testéből hatalmas erősségű energialöket lőtt ki, ami köralakban terjedve mindenkit hátrébb taszított néhány lépéssel.

A csillárok megremegtek, a képek leestek a falakról, s mindenki a füléhez kapta a kezét. Fehér fény áradt Gábriel szeméből és szájából, aminek kihúnyása jelezte a halálát. Ekkor Taylor is elnémult, arca érzelemmentes, amint a halott arkangyalra pillantott. Nagyot nyelt, ujjai végre ellazultak a karfán. Megszűnt a nyomás és a remegés, ismét normálisnak érezte magát.

Noha akkor jött rá, hogy valójában mennyire messze volt a normálisságtól.

   - Taylor?- suttogta aggódva Dean, leengedve a kezeit.

A lány meg sem hallotta. Lefoglalta az iméntiek feldolgozása, valamint a józan esze megőrzése. Közel volt az elvesztéséhez, ezt viszont akkor és ott nem engedhette meg magának. Tervre volt szükségük, tehát előállt eggyel.

   - Ez őrület- ámult Hermész.

   - Meghalhatnak- mondta Káli – Megölhetjük Lucifert.

   - Rendben, idehallgassatok ti primitív férgek- pattant fel a székéből határozottan.

Teljesen megőrült?

   - Mit művelsz?- meredt rá rémülten Sam.

   - Taylor, ülj vissza!- igyekezett parancsoló lenni Dean, ám nem ért el nála eredményt – Mi ütött beléd?

   - Elegem van a cseszekedésből!- kiáltott fel, majd az istenekre irányította a figyelmét – Bármely másik napon boldogan és hezitálás nélkül végeznék mindegyikőtökkel, de jelenleg nincs más választásom, mint ez. Szóval nem számít mennyire szeretnék pengét döfni a nyakatokba, úgy döntöttem ma segítek nektek. Segítek, hogy kinyírjátok az ördögöt. Utána pedig mind visszatérhetünk egymás öldökléséhez, mintha mi sem történt volna. Lucifert akarjátok, de a fickó sajnos nem szerepel a telefonkönyvben. Viszont én, Sam és Dean elérhetjük, hogy idejöjjön.

   - Hogyan?- faggatta Káli kíváncsian, ugyanakkor némileg ijedten is az iméntiek miatt.

Remek. Vagyis a terve működött. Pont, ahogyan azt akarta.

   - Szart sem kaptok tőlem, amíg el nem engeditek a foglyokat- jelentette ki – Engedjétek el őket, aztán beszélhetünk. Vagy együtt végzünk Luciferrel, vagy ti rohadékok bekaphatjátok. Szó szerint- szarkasztikus vigyort villantott feléjük – Szerintetek kit akar jobban Lucifer? Titeket vagy minket?

Na ezért az alakításért már tényleg járna egy Oscar.

Az istenek belementek az alkuba. Lemondtak a foglyul ejtett emberekről, akiket ezt követően Dean és Taylor szabadon engedett a fagyasztóból. Kiterelték őket az ajtón, amin kiérve rohanásban törtek ki és rekordidő alatt elmenekültek a helyszínről. Remélhetőleg senkinek nem beszélnek majd erről az estéről, bár kizárt, hogy bárki egyáltalán hinne nekik.

Taylor a szemerkélő esőben állva figyelte, amint az összes autó felszívódott a láthatárról. Kezek a pulóvere zsebében, kapucni mélyen az arcába húzva, hogy szárazon tartsa a haját. Száját összepréselte, fejében szüntelen lejátszódott a benti események sorozata.

Valami nem stimmelt. A látomása azon része, melyben Gábriel egy angyal pengét markolászott nem vált valóra, ez pedig komolyan elgondolkodtatta. Vajon lehet rajtuk változtatni? Vajon azáltal, hogy az arkangyal meghalt, az utolsó kép is más lett? Vajon így elkerülhetik a rájuk váró vérfürdőt? Viszont ha ezekre a válasz igen, akkor többé nem támaszkodhat a látomásaira, mert nem a szilárd, kőbe vésett jövőt mutatják, csupán annak egy lehetséges változatát. Csak össze fogják őt zavarni.

Vagy akár vehetném őket felkészítésként minden eshetőségre. Az sem árthat, ha tudja az opcióikat. Jobb tisztában lenni mindennel, mint semmivel sem, igaz?

   - Ismerem ezt az arckifejezést- szólalt meg Dean a jobboldalán – Mi jár a fejedben?

Taylor szigorúan előre fókuszálva válaszolt:

   - A látomásom téves volt. Ami azt jelenti, hogy talán a befejezés sem végleges.

   - Ez előfordult már korábban?- érdeklődött.

A szőke megrázta a fejét.

   - Még egyszer sem. Épp emiatt aggódom.

   - Nos- fújta ki hosszan a levegőt – Bárhogy is lesz, mi megoldjuk. Együtt- felé fordította a fejét, tanulmányozva azt az apró részletet az arcából, amit nem takart a kapucni – Hé uh… Amit odabent tettél… nem volt semmi.

   - Kösz- biccentett.

   - De honnan tudtad, hogy működni fog?

A Jenkins lány vállat vont.

   - Nem tudtam biztosan. Mindössze reméltem. Amikor… Amikor kitört belőlem az az energia, én… én láttam a félelmet az arcukon. Tőlem féltek- hangsúlyozta ki az első szót – Azért, mert szerintük valami Hírnök vagyok, ami tuti nem jelent jót. Ők nem tudják, hogy gőzöm sincs hogy kell használni a képességeimet, szóval úgy voltam vele miért is ne adhatnék neki egy esélyt. Felhasználtam ellenük az irántam táplált félelmüket, és bevált. Most már csak tartanom kell ezt az álcát, amíg nem végzünk itt. Nem lehet olyan nehéz.

Kivéve, ha Lucifer tényleg megjelenik és kénytelen leszek harcolni vele. Na akkor leszek bajban.

   - Ez nem hangzott valami magabiztosan- jegyezte meg.

Taylor lenézett a zsebére, amiben a kezei lapultak, s felsóhajtott.

   - Én csak… Még mindig nem fogtam fel. Egész életemben azt hittem, hogy normális vagyok, erre kiderül, hogy pont az ellenkezője igaz.

Ezúttal Dean vonta meg a vállát.

   - A normálisságot túlértékelik. Felesleges kibukni rajta.

   - Nem értem- motyogta – Miért csak most fedeztem ezt fel? Hol voltak ezek a képességek egészen idáig? És mi aktiválta őket? Vajon a szüleim tudtak erről? Vajon olyanok voltak, mint én? Mi közöm van az apokalipszishez? Annyi kérdésem van Dean, és nincs senki, aki választ adhatna.

   - Hé- fogta meg a felkarját, hogy maga felé fordítsa – Nincs mitől tartanod, oké? Cas-t megkérdezhetjük, ő biztosan tud valamit. Vagy ha nem, majd segít keresni. De kiderítjük mi van veled, Taylor. Ezt megígérhetem.

   - Téged hogy nem akaszt ez ki?- kérdezte elcsukló hangon – Ha ez kitudódik, a többi vadász a nyomomban lesz. Nem fognak leállni, amíg el nem kapnak. Dean, mi lesz, ha…

   - Taylor, lassíts- simította két tenyerét az arcára, ezzel elnémítva őt – Nem fognak elkapni. Nem hagyom. Ahogyan te is mindig mondtad, velem biztonságban vagy. Vigyázok rád, oké?

   - Oké- felelte aprót bólintva.

Elpislogta a könnyeket és mosolyt erőltetett az arcára.

   - Ez a beszéd- másolta le a cselekedetét Dean – És visszatérve a kérdésedre. Engem nem akaszt ki. Hozzászoktam az ilyesmihez. Úgyhogy ne aggódj amiatt, hogy én vagy Sam másképp fogunk rád nézni emiatt. Számunkra ugyanaz a Taylor Jenkins vagy, akit évekkel ezelőtt megismertünk és befogadtunk. Ezen nem változtathat semmi.

Taylor mosolya őszinte és megkönnyebbült lett. Öntudatlanul belesimult a báty érintésébe, nem törődve semmi és senki mással abban a pillanatban. Még az istenekkel teli hotel sem számított, vagy az ördög közeledése. Csak ő és Dean voltak az esőben.

Más esetben ezt biztosan nyálasnak gondolta volna, de most valamiért inkább megnyugtatta. Érdekes, hogy Dean mindig képes volt ezt elérni nála.

   - Mivel érdemeltem ki egy olyan legjobb barátot, mint te?- kérdezte halkan a kékszemű.

   - Ezt inkább nekem kéne kérdeznem- kontrázott az idősebb – Piszok nagy szerencsém van veled, ugye tudod?

Taylor mosolya kiszélesedett, lecsalva a tekintetét az ajkaira. A mágneses vonzás ismét érezhető volt közöttük, mire nagyot nyelve igyekezett összeszedett maradni és nem csinálni semmi hülyeséget. A szívverése cseppet felgyorsult, az elméjét elöntötte a köd. Egyetlen dolog járt a fejében, mégpedig az, hogy magához húzza és megcsókolja, újra meg újra, amíg mindketten levegőért nem kapkodnak. Tökéletes volt az alkalom; csupán meg kellett volna ragadnia.

A szőke észrevette rajta a hezitálást, amiből kitalálta mire készült. Szirénák hangzottak fel a fejében, azt kiabálva, hogy akadályozza meg, lépjen hátrébb, távolodjon el tőle. Azonban hiába is próbálkozott volna, a teste nem engedelmeskedett. Lába a földbe gyökerezett, arca felforrósodott Dean kezében. Érezte a rendszertelen pulzusa lüktetését, illetve a késztetést, hogy éljen a lehetőséggel és megtegye, amire napok óta titokban vágyott.

Ne csináld, ellenkezett a józan esze. Ez nem helyes. Gondolj Nate-re. Nem ezt érdemli.

Csakhogy hiába a barátja említése, Taylor azon kapta magát, hogy egyik kezét kivéve a zsebéből ráhelyezte azt a Winchester mellkasára, egyenesen a szaporán dobogó szíve fölé. A felfedezés meglepte, ám nem tántorította el. Tovább haladt felfelé, mígnem ujjai lassan beletúrtak a rövid, vizes tincsekbe a tarkóján.

Ó, hogy milyen jól nézett ki vizes hajjal.

Ez a mozdulat volt Dean számára a végső lökés. Tekintete találkozott a lányéval, hezitáló és kíváncsi. Mindketten arra vártak, vajon mit lép a másik. Egyikük sem húzódott el, vagyis nyilván nem volt ellenükre a dolog. Viszont egyikük sem akart elsietni semmit, ezért a tétovázás.

Előbb-utóbb kénytelenek lesznek tenni valamit.

   - Dean…

   - Állíts le- kérte suttogva – Mondd, hogy ez őrültség és nem akarod, hogy megtegyem.

   - Ez őrültség- értett egyet.

Ugyanakkor nem mondta ki a második felét. Tudta, hogy azt kéne, mégsem bírta rávenni magát.

Látni akarom meddig megy el, gondolta. Ez olyan nagy baj?

Dean várt egy keveset, hátha befejezi. Mikor pedig nem tette megnyalta az ajkát, nagy levegőt vett, végül határozottan közelebb hajolt. A távolság néhány milliméternyi, amikor lehunyta a szemét.

Taylor hasonlóan cselekedett. Mozdulatlanul várakozott, légzését visszafojtva, s már érezte a vadász meleg leheletét az arcán, mikor hirtelen…

   - Pssszt! Hé! Harry és Sally!

Mi a fene?

   - Hé! Itt vagyok!

És a varázs teljesen odalett.

A páros szétrebbent, mint a megijesztett madarak, azt követően egyszerre fordították fejüket a hang irányába. Az Impala hátsóüléséről jött, ahol nem más bújkált, mint Gábriel. Igen. Az arkangyal, akinek halottnak kéne lennie.

Hogy kerül ő ide?

   - Ezt most jól látom?- hunyorgott Taylor, átnézve az esőfüggönyön.

Ez nem lehetett egy álom. Nem aludt el, az kizárt. Viszont akkor…

   - Huh- fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Dean – Már azt hittem hallucinálok.

Gábriel elkezdett mutogatni, hogy odahívja őket magához.

   - Ne nézzetek rám! Viselkedjetek természetesen. Szálljatok be.

Összenéztek, azután egy vállvonással megközelítették az autót. Behuppantak előre és hátra fordultak, ahol a férfi igyekezett rejtve maradni az esetlegesen kint mászkálók elől.

   - Bocs, hogy megzavartam a turbékolást- szabadkozott – De cukik voltatok.

Ezt inkább szándékosan figyelmen kívül hagyták.

   - Ember, ebben semmi természetes nincs- csóválta a fejét Taylor, még mindig a feldolgozás közepén – Azt hittük meghaltál.

   - Azt hittétek odaadnám Kálinak az igazi kardomat? Az engem is meg tud ölni!

   - Akkor mi van a bentivel?

   - Kamu! Szódásüvegekből csináltam- felelte legyintve – Na, uh, menjetek a vérünkért, oké?

   - Hogy mi?

   - Használd a képességeidet, hogy megszerezd- intézte a lánynak – Hallottalak odabent. Nem semmi alakítás, Tay-Tay. Büszke vagyok rád.

   - Megtennéd, hogy nem hívsz így?- kérte – Különben sem sikerülne.

   - Dehogynem- győzködte – Káli kedvel téged. Közel kerülhetsz hozzá. Nyúld le a plazmát, aztán eltűnünk.

   - Nem- szögezte le – Add oda az igazi pengét. Vagy még jobb, miért nem jössz be velünk és segítesz kinyírni Lucifert?

   - Ezt nem gondolhatod komolyan- hökkent meg.

   - De- bólintott – Halálosan komolyan gondolom.

   - Mióta haverkodtok ti szörnyekkel? Mert nem többek ennél számotokra, igaz?

   - Rendben, tudod mit, Samnek igaza volt- ismerte be Dean – Őrültség, de ez a legjobb ötlet, amit hallottam, szóval hacsak neked nincs egy jobb?

   - Nos, sok szerencsét- vágta rá – Én elhúzok innen. Azok a lemmingek le akarnak ugrani egy szikláról, az ő problémájuk.

   - Átlátunk rajtad, ugye tudod?- vizslatta őt Taylor – Hiába az egész „Leszarom” duma. Az ilyet felismerjük.

   - Ó, tényleg?

   - Igen. És talán azok ott bent nem a véred, de akkor is a családod.

   - Épp az imént szúrtak szíven!

   - Lehet, de akkor is érdekel mi lesz velük, nem igaz?- kérdezte a báty.

   - Dean.

   - Nélküled meg fognak halni.

   - Nem ölhetem meg a testvéremet- suttogta.

   - Nem tudod, vagy nem fogod?- vonta fel a szemöldökét a lány – Mert a kettő nem ugyanaz.

Gábriel nem mondott semmit, mire készek voltak kiszállni. Dean kilépett az aszfaltra, Taylor szorosan a nyomában, ám az arkangyal az utolsó pillanatban megragadta a csuklóját és visszahúzta az ülésbe.

   - Mit művelsz?- értetlenkedett.

   - Ha komolyan szembe akarsz szállni a tesóimmal, erre szükséged lesz- azzal minden egyéb magyarázat vagy engedély nélkül két ujját a homlokához érintette.

Taylor összes izma egyszerre rándult meg, mintha áramot vezettek volna a testébe. Egy másodpercre visszatartotta a légzést, a szíve kihagyott egy ütemet. A kezei megremegtek, az ereiben színtiszta energia száguldott. Akár az adrenalin egy javított, felfokozott változata.

   - Ez meg mi a fene volt?- tudakolta elkerekedett szemmel.

Gábriel vállat vont.

   - Aktiváltam a képességeidet. Kis gyakorlás és használhatod is őket. Jól fognak jönni, hidd el.

   - Mégis hogy voltál erre…? Egyáltalán honnan…? Mindvégig tudtad mi vagyok?- sorolta zavartan.

   - Persze, hogy tudtam- válaszolta – Kulcsszereplő vagy, aki eddig sikeresen rejtve maradt a játékosok elől. De most ideje beszállni a ringbe. Nagy esélyed van nyerni, Tay-Tay.

   - Tényleg?

   - Bizony. Te vagy a Hírnök. Mindenki becsinál a neved hallatán.

   - Oké, de mégis mit jelent? Minek vagyok a hírnöke?

   - Azt sajnos nem árulhatom el- közölte.

   - Miért nem?- faggatta türelmetlenül.

   - Mert azzal lelőném a poént- nevetett fel – Sokkal izgalmasabb, ha magadtól fedezed fel.

Taylor az orrnyergét masszírozva felsóhajtott.

   - Nézd Gábriel, marhára nincs kedvem…

   - Sok sikert.

Mindössze egyetlen csettintés és visszakerültek a lobbiba.

Taylor egy frusztrált nyögéssel lelökte a kapucnit a fejéről, hogy beletúrhasson a hajába. Szeretett volna kimenni és tovább kérdezni az arkangyalt, aki nyilván jóval többet tudott róla, mint amennyit elmondott; azonban veszély fenyegette őket, méghozzá nem is akármilyen, ami minden elérhető segítséget megkövetelt. Most erre kellett koncentrálnia, nem a saját rejtélyére.

   - Mit tett veled a kocsiban?- fürkészte őt Dean, megszüntetve a csendet a helyiségben.

Taylor elszakította a tekintetét az ajtóról.

   - Azt mondta aktiválta a képességeimet.

   - Ilyet is tud?- lepődött meg.

   - Ezek szerint- vont vállat, majd megelégelve a témát megfordult, hogy megkeresse a konferencia termet – Menjünk vissza. Sam már biztosan vár minket.

   - Erről beszélnünk kell, ugye tudod?- szólt utána.

Megtorpant a lobbi közepén. Száját összepréselte, feje leszegve, akár egy rosszaságon rajtakapott kisgyereknek.

Pontosan tudta mire célzott. Nem arra, ami a kocsiban történt, hanem ami azt megelőzte.

Pedig remélte, hogy elkerülhetik és megfeledkezhetnek róla.

Nincs olyan szerencséje.

   - Tudom- bólintott a torkát köszörülve – És fogunk is. Miután ezt lerendeztük.

Vagy nem.

_____

Sam boldogult az istenekkel, azonban remélte, hogy a társai hamarosan visszatérnek és átbeszélhetnek egy tervet az ördög legyőzésére. Jelenleg épp azt magyarázta Kálinak, hogy Lucifer előcsalásához le kéne szedni a védőrúnákat a bordáiról. A nő felajánlotta, hogy eltöri őket és megkönnyíti a helyzetet, mire az ifjabb Winchester észrevétlenül növelte maguk között a távolságot.

Nyitotta a száját, hogy megvétózza az ötletet, ám ekkor kitárult a terem ajtaja és megérkezett a csapat többi tagja.

   - A műsornak vége- csörtetett be Dean – A kard hamis volt, Gábriel még él. Bocs, hogy ezt kell mondanom, de titeket átvertek.

Káli nem tűnt bosszúsnak emiatt, sőt. Inkább reménytelinek. Még mindig törődött az arkangyallal, bármennyire is igyekezett tagadni.

   - Most mi lesz?- kérdezte Sam.

   - Most az lesz, hogy…

A fények pislákolni kezdtek a fejük fölött, amitől Taylor menten elhallgatott. Az ajtó felé fordult, gerincén hideg futott végig. Különös energia vette körül; baljós, ugyanakkor… hívogató. Egyszerre rémisztette meg és tette kíváncsivá.

Ez lenne…?

   - Mi történik?- pásztázta a terepet Baldur.

   - Itt van- hagyta el Sam száját, közben arca sápadt színt öltött.

   - Honnan tudod?- faggatta Káli.

   - Mit számít?- avatkozott közbe Dean – Tüntess minket el innen.

   - Nem megy- sóhajtott fel Baldur.

   - Persze, hogy nem- állított be Lucifer a szobába. Tetőtől-talpig vér borította, köszönhetően az odakint felrobbantott isteneknek, akik belsőségei befedték a folyosó minden négyzetcentijét. Akárcsak Taylor látomásában. Ez volt az utolsó képkocka. Arcát sebek tarkították, aminek oka a nem megfelelő porhüvely lehetett. Nem bírta már sokáig tartani őt, vagyis sürgősen szüksége volt az igazira. Sam-re. – Sam, Dean. Jó újra látni titeket- tekintete megakadt a testvérek között lefagyva ácsorgó szőkén, amitől a szája apró mosolyra húzódott – Taylor. Micsoda meglepetés. Nem számítottam a találkozásra.

Dean az alkarjánál fogva maga mögé húzta a lányt, ezzel elrejtve őt az ördög szeme elől. Taylor belekapaszkodott a karjába, s úgy szorította, mintha az élete múlott volna rajta. Semmi értelme nem volt játszani a bátort és keményet, amikor mindenki tisztán láthatta, hogy ezeknek pont az ellenkezőjét érezte.

Hát, ennyit a látszatról.

   - Baldur, ne.

   - Azt hiszed te birtoklod a bolygót?- sziszegte Baldur, megindulva felé – Ki adta neked a jogot?

Alig ért oda hozzá, mikor az arkangyal rezzenéstelenül lendítette a karját és belevágta azt a mellkasába. Gond nélkül keresztül ment rajta.

   - Senki nem adta nekem a jogot. Én csak elveszem- azzal kitépte a szívét, s hagyta, hogy teste a földre hulljon.

A dolgok ezután felgyorsultak. Káli haragosan lángra lobbantotta mindkét karját, támadásra készen, a vadászok pedig jobbnak gondolták, ha fedezékbe vonulnak egy oldalára fordított asztal mögött. Hallották a harcot, ami hamar véget ért, mikor Lucifer egyetlen ütéssel átrepítette az istent a helyiségen.

   - Jól vagytok?- suttogta Sam.

   - Nem mondhatnám- jelent meg mellettük Gábriel – De hé, jobb később, mint soha, nem?- zsebéből kikapott egy DVD-t, amit azután Taylor-nak nyújtott – Védelmezd ezt az életeddel.

Kissé furcsállva ugyan, de átvette tőle.

   - Oké- motyogta, mielőtt a dzsekije belsejébe dugta.

Nem részletezte tovább, egyszerűen felegyenesedett és színre lépve megmutatta magát a testvérének. Előre lökve a karját az erejével kirepítette Lucifert a folyosóra. Taylor ekkor szúrta ki, hogy volt nála egy angyal penge. Ezúttal az igazi.

Mint a látomásában.

   - Lucy, hazajöttem- közölte mosolyogva. Az említett neki akart rontani, csakhogy a fenyegetőn megemelt angyal penge megtorpanásra késztette. Felsegítette Kálit szabad kezével, végül az előbújó vadászokhoz szólt. – Srácok! Vigyétek ki őt innen!

Hezitálás nélkül cselekedtek. Fogták Kálit, aztán már ott sem voltak. Taylor még utoljára visszanézett Gábrielre a folyosó végéről, aki mindössze egy halvány mosollyal biccentett, jelezve, hogy megoldja. A lány lemásolta a mozdulatot, egy másodperccel később pedig eltűnt a sarkon.

Percek alatt kiértek a parkolóba, beszálltak a kocsiba és padlógázzal elhajtottak.

Reggelre kirakták Kálit egy általa megadott helyen, majd lehúzódtak egy bekötőút szélén, hogy megnézzék Gábriel DVD-jét. Semmit nem hallottak felőle múlt éjjel óta, ami csak egyet jelenthetett: nem élte túl.

Taylor szerette volna meggyászolni, úgy viszont nehéz volt, hogy éppen az egyik pornóját figyelték Sam laptopján.

   - Gábriel azt akarta, hogy az életed árán is megvédd ezt?- hitetlenkedett Sam.

   - Hé, én azt hittem valami fontos van rajta- védekezett felemelt kezekkel – Most már bánom a döntésem.

A felvétel tovább haladt és egyre felkavaróbb lett. Mindhárman grimaszolva meredtek a képernyőre, s azt kívánták bár vége lenne.

   - Mi a fene folyik itt?- értetlenkedett Taylor.

Ekkor, szinte végszóra:

   - Sam, Dean, Taylor- fordult a kamera felé Gábriel, miközben letépte a kamubajuszát – Most bizonyára azon gondolkodtok mi a fene folyik itt. Nos, ha ezt nézitek, én meghaltam. Ó, kérlek! Ne sírjatok, mindannyiunkat megalázzátok. Nélkülem viszont 0 esélyetek van legyőzni Lucifert. Bocsi, de még csapdába ejthetitek. A ketrec, amiből kiengedtétek, most is odalent van. Talán, csak talán vissza tudjátok őt tuszkolni bele. Bár nem lesz könnyű. Ki kell nyitnotok és egy trükkel rávenni, hogy bemenjen. Ó, és persze közben el kell kerülnötök Mihályt és az isteni kis csapatát. De ez csak részletkérdés, jól mondom? Várjatok, mert itt jön a nagy titok, amiről még maga Lucifer sem tud. A kulcs a ketrechez? Odakint van. Igazából kulcsok, többesszámban. Négy kulcs, vagy inkább négy gyűrű a Lovasoktól. Ha mind megvan, akkor nyitható lesz a ketrec. Nem mondhatnám, hogy fogadnék rátok, de hé! Nem egyszer tévedtem már. És Tay-Tay… neked és Deannek igazatok volt. Féltem szembeszállni a testvéremmel, de ennek vége. És te se add fel, oké? Erősebb vagy, mint azt hinnéd. Én hiszek benned.

Az üzenet ezután visszaváltott pornóba, mire Taylor kinyúlt, hogy lecsukja a gépet.

   - Eleget láttam ebből- fintorgott.

Néhány pillanatnyi néma csend, majd Dean megköszörülte a torkát és felhozott egy másik témát:

   - A Lovasok, huh? Nos, Háborúé és Éhínségé már megvan. Maradt Ragály és Halál. Semmiség.

   - Semmiség?- vonta fel a szemöldökét meghökkenve a szőke – Biztos ezt a szót akartad használni?

   - Ne aggódj- veregette meg a vállát, miközben kikerülte őt, hogy beülhessen előre – Meg fogjuk oldani. Ahogy mindig is.

Nos, legalább dolgozik benne a hit ereje. Elég nagy haladás.

Taylor felsóhajtott, behuppant hátra, végül bólintott.

   - Oké. Csináljuk.

Vagyis indulhatott a gyűrűvadászat.

_______________