6.

Ahonnan nincs visszatérés

_______________

1992.

A vadászok élete senkit nem kímélt; még a gyerekeket sem. Taylor Jenkins ezt igencsak korán tanulta meg, mindössze 10 évesen.

2 éve utazott együtt a Winchesterekkel, ezalatt az idő alatt pedig egészen közel került a testvérekhez. John és Dean kiképezték őt, megtanították a közelharcra és a fegyverhasználatra, ám egyelőre még nem engedték terepre. Helyette mindig Sammel maradt vagy a motelben, vagy Bobby-nál. Jól elvoltak, mint kiderült, sokban hasonlítottak. Az órák szinte repültek, míg ők elfoglalták magukat, s mire észbekaptak, a többiek már vissza is tértek. Néha persze össze kellett őket varrni egy-egy nagyobb harc után, amiben Taylor boldogan segített, mondván abból sem ártott neki a gyakorlás. Ezek után általában pihentek egy darabig, majd jöhetett a pakolás és a távozás, hogy továbbállva új ügyeket keressenek.

Mindig ez volt a rutin.

Kivéve azon a napon.

1992.09.21. Arkansas-ban üldöztek egy kisebb vérfarkas falkát, ami helyi fiatal nőket rabolt el és végzett velük a városon kívüli tanyák egyikén. John és Dean megvárta az estét, azután felfegyverkezve elindultak, hogy elintézzék őket. A másik két gyereket a szokásos biztonsági intézkedésekkel hagyták hátra, gondolván úgysem lesz semmi baj.

Tévedtek.

A falka ugyanis eközben szétvált, egyik fele pedig a vadászok szagát követve megtalálta a motelszobát. Könnyűszerrel bejutottak, s rátámadtak a gyerekekre. Taylor-nak sikerült eltalálnia egyiküket a fegyverével, azonban ennyi közel sem volt elég ahhoz, hogy megölje. Bepánikolt, aztán Sammel mindketten a fürdőbe menekültek, magukra zárva az ajtót. Épp készültek kimászni az ablakon, mikor a dörömbölés és kiáltozás abbamaradt, jelezve John és Dean érkezését. Pillanatok alatt leszámoltak a szörnyekkel, amit viszonylag sérülésmentesen meg is úsztak.

Percekkel később Taylor egy nem túl mély vágást látott el Dean alkarján a fürdőben. John a szobában tisztította a puskáját, mialatt Sam nagynehezen elaludt. Minden csendes volt, csupán némi pakolászást lehetett hallani.

   - Nem túl szoros?- kérdezte a lány, miután befejezte a kötözést.

   - Tökéletes- biztosította a fiú, megvizsgálva a munkáját – Egyre jobb vagy ebben.

   - Kapóra jön, hogy ennyiszer megsérültök- vont vállat. Elrakta az elsősegély készletet, azt követően leült mellé a kád szélére. – Pont időben érkeztetek. Még néhány perc, és…

   - Sajnálom- szabadkozott a szavába vágva – El kellett volna fednünk a szagunkat. Nem értem miért nem jutott eszünkbe. Felelőtlen lépés volt enélkül elmenni.

   - Nem tudhattátok, hogy ez lesz- csóválta a fejét.

   - De sejthettük volna. Egy jó vadász mindig mindenre felkészült. Mindig.

   - Viszont nem lett belőle komoly baj- emlékeztette – Sam és én sértetlenül megúsztuk, hála nektek. Te mindig megmentesz minket. Éppen ezért- kihúzott egy nyakláncot a felsője alól, majd levette azt a nyakából – szeretném ezt neked adni.

   - Ez nem a szerencsehozó nyakláncod?- méregette kíváncsian.

Taylor bólintott.

   - De. Még a szüleimtől kaptam az ötödik születésnapomra. Azt mondták ez megvéd a bajtól.

   - Akkor miért akarod nekem adni?- értetlenkedett.

   - Mert most már itt vagy te, hogy megvédj- felelte – Nem eshet bajom, amíg veled vagyok. Viszont téged is védenie kell valakinek. Vagy valaminek.

   - Te tényleg hiszel az ilyesmiben?- hitetlenkedett.

   - Naná- vágta rá – Ez a nyaklánc tartotta bennem az erőt, mikor szükségem volt rá. Bátorságot adott. Úgyhogy most átruházom rád, hátha neked is beválik.

Kinyújtotta felé a markából lógó ékszert, várva, hogy átvegye.

   - Ezt nem fogadhatom el, Taylor- ellenkezett – A szüleidtől kaptad.

   - Nem bánnák.

   - Na de…

   - Kérlek- villantotta meg a kiskutya szemeit – Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy nálad van.

Dean hezitált, ám végül mégis elfogadta. Ujjai közé fogta a láncot, tanulmányozva a rajta lévő ezüstmedált. Olyan alakja volt, mint a katonai dögcéduláknak. Közepébe egy hexagramot gravíroztak, alá pedig a szót: praesidium.

   - Ez mit jelent?- mutatott a betűkre.

   - A védelem latin megfelelője- válaszolta – Apa biztosra akart menni, hogy minden ellen működni fog.

   - Nem semmi- ismerte el, miközben feltette – Kösz Tay. Ígérem nem hagyom el.

Az említett halványan elmosolyodott.

   - Tudom, hogy nem fogod.

_____

Dean előkerítése nem kívánt komoly erőfeszítést. Taylor és Sam reggelre meg is érkezett a motelhez, ahol jelenleg tartózkodott, utóbbi pedig seperc alatt feltörte a zárat. Ránézve az addigra dühtől fortyogó lányra, az öcs mondani akart valamit, azonban ő egyetlen rideg pillantással elhallgattatta. Ennek nem most volt itt az ideje, ezt mindketten belátták. Ezért hát Sam inkább vett egy nagy levegőt és némán belökte az ajtót.

Az idősebb Winchester az egyik ágynál állva pakolt különböző dolgokat egy kartondobozba, többek között a pisztolyát és az Impala kulcsait is.

Taylor alig hitt a szemének. Valóban ennyire elvesztette az eszét?

   - Kinek lesz az a csomag?- érdeklődött a szőke keserűen, kikiáltva a jelenlétüket.

Dean vállizmai megfeszültek, amint fejét oldalra fordítva végig mérte őket. Bűntudatosan kerülte a kék szempárt, ami most jeges pillantásokat küldött az irányába. Emlékeiben még élénken élt a múlt este, amikor az a szempár vörös volt a sok sírástól. Annak tudata, hogy miatta hullajtotta azokat a könnyeket, mázsás súlyként nehezedett a szívére.

Nem akarta őt bántani, de mégis az lett a vége.

   - Hogy találtatok meg?- kérdezte komoran, összes figyelmét a doboz tartalmának szentelve.

   - Meg fogod ölni magad, nem igaz?- vette át a szót Sam – Nem volt nehéz kitalálni a Búcsúút állomásait. Egyébként hogy van Lisa?

Ki a fene az a Lisa?

Nem fontos. Erről később is megkérdezhette Sam-et. Vissza a lényeges témához.

   - Nem fogom megölni magam- jelentette ki.

   - Nem?- vonta fel a szemöldökét Taylor, miközben beljebb lépett – Vagyis Mihály nem fog a bábjává tenni? Tényleg így akarod ezt befejezni? Csak úgy… kisétálsz?

   - Ja, azt hiszem.

   - Hogy teheted ezt?

   - Hogy én hogy tehetem?- fordult felé idegesen – Te és Sam mást sem csináltatok egész életetekben, csak menekültetek.

   - És hibát vétettünk vele- lépett a lány mellé Sam, mindkettőjük nevében beszélve – Minden egyes alkalommal. Csak… kérlek. Ne most. Bobby dolgozik valamin.

   - Ó, tényleg?- kételkedett – Mégis min? – Nem érkezett válasz. – Nincs semmitek, és ezt ti is tudjátok.

   - Te pedig tudod, hogy meg fogunk állítani- közölte vele Taylor makacsul.

   - Nyugodtan próbálkozhattok- tárta szét a karját – De arra emlékezz, hogy már nem folyik az ereidben démon vér- intézte Samnek – Téged meg folyton legyőztelek közelharcban.

Taylor összefonta két karját a mellkasán és vállat vont.

   - Ezért hívtunk erősítést.

Dean értetlenül megfordult, egyenest szembenézve Castiel-lel. Mielőtt bármit is reagálhatott volna, az angyal két ujjával megérintette a homlokát és kiütötte.

A probléma ezzel le is tudva.

Castiel elteleportálta őket Bobby-hoz, ahol egyszerre többen is szemmel tudták tartani a szökni akaró Winchestert. Már csak a felébredésére kellett várniuk.

Arra végül egy fél órán belül sor került. Amint a báty magához tért, rögtön elkezdett fel-alá járkálni a nappaliban, akár egy bezárt vadállat. Szinte vibrált az idegességtől, látszott, hogy semmi kedve nem volt az egész közbeavatkozáshoz, amit a családja rendezett meg.

Csupán másodpercek kérdése volt, hogy a véleményét szavakba öntse:

   - Ja, nem, ez szuper. Tényleg. 8 hónapnyi eredménytelen kutatás és tétlenkedés, de ma este megtörténik a csoda.

   - Ezzel nem segítesz- morogta Bobby az asztala mögül.

Sam a bútornak támaszkodott zsebre dugott kézzel, Castiel a kanapé közelében lévő kis könyvesszekrénynek dőlt, míg Taylor a nappalit és konyhát elválasztó ajtóban ácsorgott. Válla a félfának vetve, karok összefonva a mellkasán. Az arca belsejét harapdálta frusztráltan, közben szemével úgy követte Dean-t, akár egy mozgásérzékelő kamera.

   - Akkor miért nem engedsz az utamra?- tudakolta.

Bobby mindössze hitetlenül megrázta a fejét.

   - Mi a fene történt veled?

   - Valóság történt- vágta rá – Ez az egyetlen megmaradt opciónk. Mihály megölheti Lucifert és megmenthet egy rakás embert.

   - De nem mindet- érvelt ellene – Mást kell kitalálnunk.

   - Te könnyen beszélsz- intett felé – De ha Lucifer felperzseli a földet, az az én hibám lesz, mert megállíthattam volna.

   - Nem adhatod fel, fiam.

   - Nem vagy az apám- szögezte le – És nem tudod milyen az én helyemben lenni.

Amint a szavak elhagyták a száját, Sam és Taylor meghökkenve meredt az idősebb testvérre. Utóbbi szeretett volna odamenni hozzá és fejbevágni, azonban az utolsó pillanatban megfékezte magát.

Mégis hogy mondhatott ilyet? Bobby sokkal inkább volt a srácok apja, mint John, ezt pedig ők is nagyon jól tudták. Ez egy övön alúli ütés volt a részéről.

Bobby kihúzta az asztala egyik fiókját, majd kivett belőle egy pisztolyt. Ezt követően kiszedett valamit az inge mellkaszsebéből is és letette maga elé az asztalra.

   - Az meg micsoda?- kérdezte Taylor, előre félve a választól.

   - Ez az a golyó, amit át akarok repíteni a koponyámon- felelte – Minden reggel ránézek. Azt gondolom „talán ez lesz az a nap, amikor kialszanak a fények”. De nem teszem meg. Soha nem teszem meg. Tudod miért?- nézett Dean-re – Mert megígértem neked, hogy nem fogom feladni!

Taylor a könnyeit elpislogva leszegte a fejét, száját összepréselte. Nem gondolta volna, hogy ilyesmi járt Bobby fejében. Fontolgatta a kilépést, ám mégsem vitte véghez, mert tudta, hogy neki és a srácoknak szüksége van rá. Miután az apja meghalt, Bobby egyfajta nevelőapa/nagybácsi szerepet töltött be az életében. A családjába tartozott, annak tudata pedig, hogy bármikor elveszítheti… Nem élné túl, ha ez bekövetkezne.

Castiel fájdalmas nyögése zökkentette ki az agyalásból. Az angyal előre görnyedve szorította a fejét, amitől mindenki azonnal aggódóra váltott.

   - Castiel?- sietett az oldalához Taylor – Minden rendben? Jól vagy?

   - Nem- préselte ki magából.

   - Mi az?

   - Valami történik- mondta szűkszavúan.

   - Hol?- faggatta Dean.

Az angyal eltűnésétől keletkezett szellő szétfújt pár papírt a szobában.

Na ezt nevezem drámai távozásnak.

   - Nekem kell egy sör- jelentette ki Dean, megindulva a konyhába. Az ajtóban megtorpant, ugyanis Taylor az útját állta. – Nem bánnád?

A lány a szemét forgatva félreállt, engedélyezve neki az átjutást.

Alighogy visszaért az alkohollal, Castiel ismét megjelent. Egy földdel borított test volt vele, amit rögtön ledobott a kanapéra.

   - Ki ez?- gurult közelebb Bobby.

A Winchesterek odagyűltek az ájult srác köré, végezetül a fiatalabb kimondta:

   - Az öcsénk.

Hogy micsoda?

   - Várjunk egy percet- gondolkodott a baseballsapkás – Az öcsétek? Mármint Adam?

Tényleg. Adam. Bobby említette egyszer. De neki nem halottnak kéne lennie?

   - Cas, mi a fene?- szegezte neki Dean.

   - Angyalok.

   - Angyalok?- lepődött meg Sam – Miért?

   - Egy dolgot biztosan tudok- kerülte ki a kérdést – El kell őt rejtenünk.

Tenyerét Adam mellkasára helyezte, s ott tartotta egy darabig. Nem láttak semmit, de tudták mit tett. Felvéste az énoki védőszimbólumot a bordáira, akárcsak Samnek és Deannek hónapokkal ezelőtt. A srác ezután felébredt, amitől mindenki más hátra ugrott.

   - Hol vagyok?- pillantott körbe.

Sam kinyújtotta felé a karját.

   - Semmi baj. Csak nyugodj meg. Biztonságban vagy.

   - Ti meg ki a fenék vagytok?

   - Ez egy kissé…- húzta el a száját Dean - …nagyon őrülten fog hangzani, de mi a testvéreid vagyunk.

   - Igazat mond- értett egyet Sam – A mi apánk is John Winchester volt. Az én nevem Sam…

   - Igen, ő meg gondolom Dean- bökött rá Adam – Tudom kik vagytok.

   - Honnan?

   - Figyelmeztettek titeket illetően.

   - Kicsodák?

   - Az angyalok- ült fel – Hol van Zakariás?

Ejha. Szövevényesedik a cselekmény. Szuper.

Nyilván nem engedték, hogy egyedül elkószáljon az angyalt hajkurászva. Helyette megmutatták neki a fürdőt, ahol rendbe szedhette magát és átvehette a kapott tiszta ruhákat.

Utána meg visszaültették a kanapéra, hogy kikérdezzék.

   - Mi lenne, ha elmondanád mi történt?- fogott bele Dean – Kezdd az elejétől.

   - Hát, meghaltam és a Mennybe kerültem. De uh… az iskolai bálon voltam, épp Kristin McGee-vel smároltam…

   - Ja, úgy hangzik, mint a mennyország- biccentett – A szoknyája alá is benyúltál?

Taylor egy irritált sóhajjal megrázta a fejét, majd leintette.

   - Csak folytasd- dőlt vissza a falnak Castiel mellett.

Dean még ilyenkor is képes volt nem odaillő megjegyzéseket tenni, ami abban a pillanatban inkább idegesítette, mintsem megnevettette a lányt.

   - Nos, ezek az… ezek az angyalok megjelentek a semmiből és azt mondták, hogy… hogy kiválasztott vagyok.

   - Mire választottak ki?- érdeklődött Sam.

   - Hogy megmentsem a világot.

Ő mentené meg a világot? Hisz még csak egy gyerek. Ez tuti csapda.

   - Mégis hogyan?- tudakolta az idősebb.

   - Ó, én meg valami arkangyal meg fogjuk ölni az ördögöt- közölte úgy, mintha ez mindennapi lenne.

Nos, számukra tulajdonképpen az is.

   - Melyik arkangyal?

   - Mihály. Én vagyok a kardja, vagy az uh, a porhüvelye. Nem tudom.

Oké. Ez kezd érdekes lenni.

   - Ez őrültség- hökkent meg a báty.

Nekem mondod?

   - Nem feltétlenül- szólt közbe Castiel.

Dean hátra nézett rá a válla felett.

   - Ezt hogy érted?

Taylor-nak lassan világossá vált:

   - Talán túlléptek rajtad, Dean- vont vállat.

   - Ennek semmi értelme.

   - John Winchester vérvonalához tartozik, Sam testvére- sorolta az angyal – Nem tökéletes, de működhet.

   - Ugye most csak szórakoztok velem?

   - Miért tennék ezt?- értetlenkedett Sam.

   - Mert kétségbeesettek- mondta Cas.

   - Talán tévesen feltételezték, hogy Dean elég bátor lesz ahhoz, hogy ellenálljon nekik- adta hozzá gúnyosan Taylor.

   - Oké, tudod mit, Taylor?- fordult felé bosszúsan – Bekaphatod.

Azon volt, hogy visszavágjon valamit, mikor Sam beavatkozott:

   - Ilyen nincs. Mindazok után, ami történt? Az a sok szarság a sorsról? Most meg az angyaloknak hirtelen van egy B tervük? Ez csak nekem nem tetszik?

   - Tudjátok, ez egy rendkívül csodás családi összejövetel volt, de dolgom van, úgyhogy…

   - Hé, hé, hé, ülj vissza- kérte az öcs – Csak hallgass meg minket, oké? Kérlek.

   - Ez hihetetlen.

   - Adam…- kezdett bele a szőke – Az angyalok hazudnak neked. Ők nem a jófiúk.

   - Én nem értek ezzel egyet.

   - Miért nem?

   - Uh, mert ők angyalok- hangsúlyozta ki a végét.

Ó, a kis naív.

   - Azt is elmondták, hogy fel fogják égetni a fél bolygót?- kérdezte Sam.

Adam vállat vont.

   - Azt mondták, hogy a harc eldurvulhat, de az ördögről beszélünk. Meg kell állítanunk őt.

   - Igen, de van más megoldás is.

   - Remek. Mi az?

   - Úgy hívják a „szeretet ereje”- válaszolta Dean gunyorosan.

   - És az hogy halad?

   - Hmm. Nem túl jól- ingatta a fejét.

   - Nézd, Adam- próbálkozott a fiatalabb – Tudom, hogy nem ismersz. De könyörgöm neked. Csak bízz bennem. Adj egy kis időt.

   - Adj egy jó okot rá.

   - Mert egy a vérünk.

   - Nincs jogod ezt mondani nekem.

   - Akkor is John fia vagy- szólalt meg Bobby.

   - Nem- ellenkezett – John Winchester nem volt több egy fickónál, aki évente egyszer elvitt egy baseball meccsre. Nekem nincs apám. Szóval lehet, hogy egy vér vagyunk, de nem vagyunk egy család. Az anyám a családom. És ha elvégzem a feladatom újra láthatom őt. Úgyhogy nem sértésből, de engem csakis ő érdekel.

   - Igazad van- értett egyet – De ha csak egyetlen jó emléked is van apáról, akkor adsz nekünk időt. Kérlek.

Adam csupán felsóhajtott, viszont ebből már tudták, hogy beleegyezett.

Csak sikerüljön előállniuk valamivel.

_____

Biztosra kellett menniük azt illetően, hogy Dean nem rohan el az öngyilkos küldetésére, ezért hát levitték őt a pánikszobába, ahol az elkövetkezendő órákat fogja tölteni. Taylor némán figyelte, amint lerakott pár könyvet egy kisasztalra és felkapcsolta rajta a lámpát. Valamivel le kell majd foglalnia magát, mert az fix, hogy ő nem fogja szórakoztatni.

A pillantása lassacskán lyukat égetett a Winchester hátába, aki nem bírta tovább a feszült csendet, s a torkát megköszörülve beszélni kezdett:

   - Előbb-utóbb meg kell szólalnod, ugye tudod? – Nem érkezett reakció, mire megfordult, hogy szembe kerülhessen vele. – Egész nap ott fogsz bámulni rám? Gyerünk Taylor, tudom, hogy van mit mondanod. Add ki magadból. Az se érdekel, ha kiabálsz, csak szólj hozzám!

Taylor várt egy keveset, karok összefonva a mellkasán, amint nekidőlt a falnak. Szúrósan méregette a vadászt, ám végül beadta a derekát és hanyagul vállat vont.

   - Mit akarsz mit mondjak, Dean? Hogy dühös vagyok? Hogy hazudtál nekem, aztán meg leléptél? Hogy idiótaság az, amit most művelsz? Vagy esetleg azt, hogy legszívesebben szétrúgnám a segged, amiért ilyen makacs vagy? Ezeket szerintem már magadtól is tudtad.

   - Nem akartalak megbántani. Ezt te is tudod.

   - Hát, pedig sikerült- vágta rá – Megígérted, hogy maradsz, erre egy nappal később eltűntél az első adandó alkalommal. Belegondoltál egyáltalán abba mit fogunk érezni Sammel? Persze, hogy nem. Mert csak az járt a fejedben, hogy hősködj.

   - Nem volt más választásom…

   - Ne akard ezt beadni nekem- bökött felé dacosan – Mindig van más választásod. Csak nem vagy hajlandó keresni.

   - Mert nincs rá időnk.

   - Kifogások, kifogások- ingatta a fejét – Mikor fejezed már be?

Ellökte magát a faltól, azzal a szándékkal, hogy távozzon. Épphogy megközelítette az ajtót, mikor meghallotta a suttogást:

   - Komolyan gondoltam.

   - Micsodát?- torpant meg, viszont nem nézett rá.

   - Amit a motelben mondtam. Az egészet. Azt akarom, hogy boldog legyél.

   - Akkor maradj- megfordult, ujjai pedig a felkarjába vájtak, miközben igyekezett nem szétesni. Szeme könnybelábadt, de nem törődött vele. Megtanulta, hogy ne fojtsa vissza a sírást, mert attól csak rosszabb lesz. – Tartsd meg az ígéreted. Segíts más megoldást találni. Ezzel tudod bizonyítani, hogy tényleg törődsz velem. Attól nem leszek boldog, ha feláldozod magad. Ennél jobb véget érdemelsz, Dean. Sokkal jobbat.

Dean szíve összeszorult az arcára kiült kifejezéstől. Rég látott ennyi fájdalmat egyszerre. Tett felé két lépést, ami közel sem volt elég ahhoz, hogy lecsökkentse a távolságot kettejük között.

   - Csakis így védhetlek meg, Taylor- mondta szomorúan – Kiskorunk óta vigyázok rád és Sam-re. Nem most fogom abbahagyni.

Leszegte a fejét, engedve az első cseppeknek, hogy végig folyjanak az arcán. Képtelen volt felnézni rá. Másodpercekre volt az összeomlástól.

Miért nem képes hallgatni rám? Most az egyszer. Mit csinálok rosszul?

   - Valakinek téged is meg kell védenie- motyogta a cipőjére meredve – Miért nem hagyod, hogy én legyek az?

Újabb lépések. A távolság mindössze két méter.

   - Taylor…

Keze kinyúlt felé, csakhogy ekkor Sam jelent meg a lépcső alján, egyenest a szoba irányába tartva. Dean elvetette a tervét, s inkáb nagyot nyelve felmérte az öccsét.

   - Ez tényleg szükséges?- keményítette meg a hangját.

   - Nos, tele van a kezünk, Dean- fékezett le a küszöbön – Egy egész ház tele szökni akarókkal.

   - Nem hagyom, hogy megtegye- jelentette ki.

   - Mármint Adam? Azt én sem fogom hagyni.

   - Nem, te nem érted, Sam.

   - Ó, nem, én tökéletesen megértelek- biztosította – De azt sem hagyom, hogy te tedd meg.

   - Az a kölyök nem fog helyettem golyót kapni- szögezte le.

   - Dean…

   - Komolyan mondom. Gondolj bele hány ember halt meg miattunk, Sam. Anya, apa, Jess, Jo, Ellen. Folytassam?

   - Nem mi húztuk meg a ravaszt.

   - Nem közvetlenül- fejét ingatva az ágyhoz sétált és lehuppant rá – Belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy az ellen küzdök, akinek lennem kéne.

   - Nos, gondolod, hogy fel tudsz hagyni ezzel az öngyilkos küldetéssel csak a változatosság kedvéért? Most össze kéne tartanunk.

   - Nem hiszem- ellenkezett.

   - Miért nem?- tárta szét a karját beljebb lépve – Dean, komolyan. Mondd el. Tudni akarom.

   - Én csak…- akadt meg – Én nem hiszek.

   - Miben?

   - Benned- közölte – Nem tudom, hogy a démon vér lesz-e az oka, vagy egy másik démon csaj, de… tudom, hogy találni fognak valamit arra, hogy az ő oldalukra állítsanak.

   - Vagyis azt mondod nem vagyok elég erős- értette meg.

   - Dühös vagy és öntörvényű. Lucifer viselni fog a bálba, csak idő kérdése.

   - Ne mondd ezt- kérte elcsukló hanggal – Ne te.

   - Nem akarom. De ez az igazság. És mikor a Sátán az uralma alá kerít téged, valakinek ott kell lennie, hogy harcoljon veled, és nem a kölyök lesz az. Hanem én.

Sam nem bírt egy légtérben maradni a testvérével, ezért kiviharzott a szobából, maga után gondosan becsukva az ajtót.

Akkor ezzel eldőlt.

Taylor maradt.

   - Hogy mondhattál neki ilyesmit?- pillantott fel bosszúsan, könnyei apránként felszáradtak – Ő az öcséd, Dean.

   - Ja, aki nem éppen labilis- kontrázott.

   - Mert te talán az vagy?- vonta fel a szemöldökét. Tekintete megszilárdult, szinte szikrákat tudott volna szórni vele. – Elképesztően nagy idióta vagy, ugye tudod?

   - Csak óvatosan, Taylor- húzta félmosolyra a száját – Aki utoljára ilyen intenzíven bámult rám, azzal lefeküdtem.

   - Édes Istenem- nyögött fel a hajába túrva – Ne is álmodj róla.

   - Nos, nem tudod miről maradsz le- vont vállat hanyagul – Okkal imádnak a nők.

   - Te szent ég- hátrált vissza a falhoz, ahol korábban támaszkodott – Miért nem szerveztem magamnak valami programot? Most itt rostokolhatok veled órákon keresztül.

   - Borzalmas társaság vagyok, tudom- bólintott egyetértőn – Lefogadom szívesebben lennél Nate-el. Elvégre most, hogy a városban vagyunk, biztosan látni akar.

   - Aha.

Na ez nem volt túl meggyőző.

   - Tudja, hogy visszajöttünk, nem?- hajolt előre Dean, könyökét megtámasztva a térdén.

Taylor a plafonra nézve felsóhajtott.

   - Nem, nem tudja.

   - Hogy-hogy?

   - Nem volt esélyem felhívni- intézte el ennyivel.

Dean viszont nem engedte el a témát.

   - De hisz kihagytátok az évfordulót. Nem akarja bepótolni?

   - Nem vagyok abban a hangulatban- magyarázta – Plusz most van sürgetőbb gondom is. Nem tudnék az ünneplésre koncentrálni.

   - Szerintem a mai napot kiveheted. Én biztosan nem megyek sehová- intett körbe.

   - Ahogyan én sem- biccentett helyeslőn – Jelenleg te vagy a top prioritásom.

   - Hízelgő- vigyorodott el – Vagy mondjam inkább megtisztelő?

   - Szerintem inkább ne mondj semmit- kérte – Maradj csendben és várj a csodára. Én is azt teszem.

Így hát mindketten némaságba burkolóztak, az idő pedig… csigalassúsággal telt. 3 perc, 7, 11, 13… Többet inkább nem csekkolta az óráját.

Taylor egy tapodtat sem mozdult a faltól. A nyaka kezdett görcsölni a folytonos lefelé bambulástól, azonban nem változtatott pozíciót. Deannel ellentétben, aki eldőlt a matracon, karok összefonva a mellkasán, egyik bokája átvetve a másikon. A plafont tanulmányozta, ami hamar unalmassá vált, ezért új látnivalót keresett. Elég volt oldalra döntenie a fejét és máris megállapodott a „cellatársán”.

   - Eléggé kényelmetlennek tűnsz ott a falnál- jegyezte meg a torkát köszörülve – Nem akarsz idejönni? Itt kényelmesebb.

   - Jól elvagyok, de kösz- felelte monoton hangon, szakadatlanul fürkészve a bakancsa orrát.

Dean hangosan felsóhajtott, ami hosszan visszhangzott az apró helyiségben.

   - Told ide a feneked, Taylor. Nem mondom még egyszer.

A lány megforgatta a szemét, viszont engedelmeskedett. Néhány lépéssel átszelte a szobát, majd levágódott a matrac szélére.

   - Boldog vagy?

   - Még nem teljesen. Feküdj le.

   - Na még mit nem- rázta a fejét tiltakozón – Nem is férnénk el.

   - Majd összebújunk- villantott egy újabb vigyort.

Taylor értetlenül ránézett a válla felett.

   - Mi ütött beléd? Mikor voltál utoljára együtt valakivel?

   - Túl régen, ha engem kérdezel- válaszolta – Rá kéne kapcsolnom, most, hogy itt a világvége. Pia, nők, meg egy nagy, drámai búcsú. Mi kellhet még? Hé, a temetésemen…

   - Hagyd abba- kérte halkan. Az ujjaival babrált, hogy elterelje a figyelmét a torkában növekvő gombócról. – Kérlek, csak… ne mondj többet.

   - Sajnálom- bökte ki úgy 10 másodperc múlva – Pöcsként viselkedtem.

Ezek a hangulatingadozások rosszabbak, mint az övéi a menzesz idején.

   - Nehéz napokon vagyunk túl…

   - Nem arra értettem- szakította félbe – Az a veszekedés a motelben… Túllőttem a célon, mikor azt mondtam utállak. Nem volt igaz.

   - Túl vagyok rajta- biztosította – Nem kell aggódnod.

   - Másról is hazudtam.

Mire fel a hirtelen őszinteség?

   - Például miről?- kíváncsiskodott.

   - A levélről- ismerte be – Elolvastam.

Taylor a szemét lehunyva nagy levegőt vett, aztán kifújta. Engedve az őt emésztő fáradtságnak elfeküdt az ágyon, szigorúan maradva a hátán, biztos távolságban a mellette lévőtől. Már amennyire az lehetséges volt.

   - Én vettem észre elsőként- folytatta, szemei visszatértek a plafonra, amint kissé oldalra húzódva teret adott neki – Nem akartam elhinni, hogy leléptél, de közben meg… meg tudtam érteni miért döntöttél így. Attól még ugyanúgy fájt. Mikor apa megtudta… rég láttam olyan dühösnek, mint akkor. Engem okolt, mert nekem kellett volna figyelni rád. Napokig szinte rám sem nézett ezután.

Taylor feje az ő irányába billent. Kiszúrta az érzelmeket az arcán, amiket ezúttal nem próbált elrejteni előle. Hajlandó volt tényleg megnyílni, ezzel megmutatva, hogy még mindig bízott benne. Annyi év után kész volt visszafogadni őt. Kész volt újrakezdeni.

Vagy talán folytatni, ahol abbahagyták.

   - Annyira sajnálom, Dean- csuklott el a hangja – A busz alá löktelek. Nem gondolkodtam, mikor meghoztam azt a döntést. Most már belátom, hogy önzőség volt. És nem mellesleg felesleges. Hisz nézd hol kötöttünk ki. Mintha el sem mentem volna. Egyszerűen maradnom kellett volna azon az estén. Tudhattam volna, hogy John ki fog bukni, és rajtad vezeti majd le. Ostoba voltam, ráadásul borzalmas barát. Én annyira…

   - Tudod irigyeltelek- mondta – 13 évesen tudtad mit akarsz és tettél érte. Volt bátorságod kiszállni. Samnek is. Nekem viszont… Nem ismertem semmi mást a vadászaton kívül. Nem volt választásom. Én nem tudtam elsétálni. Mert nem voltam elég erős.

   - Ne mondj ilyeneket- fordult teljesen az oldalára – Dean, igenis erős vagy. A legerősebb ember, akit ismerek. Arról nem te tehetsz, hogy ebben az életben neveltek fel. De még nem késő, hallod? Lerendezzük az angyalokat, aztán abbahagyhatod. Kiszállhatsz, új életet kezdhetsz. Nem kell tovább vadásznod, ha nem akarsz.

   - Bár olyan optimista lennék, mint te- nevetett fel szomorúan – Hé, talán ezért van rád szükségem. Hogy kiegyensúlyozz engem.

   - Ez esetben maradok, ameddig csak szeretnéd- ígérte – De csak akkor, ha te sem mész sehová.

Dean átfordult a jobboldalára és közelebb húzódott hozzá. Mikor Taylor nem mozdult, egyik karját átdobva a derekán magához vonta őt. Megpuszilta a fejét, végül nekitámasztotta a sajátját. Ujjai fel-le jártak a hátán, óvatosan simogatva a ruhán keresztül. Szemét lehunyta, igyekezett kiélvezni minden egyes pillanatot.

Mert hamarosan az egésznek vége lesz.

   - Próbálj meg aludni- suttogta – Rád fér.

   - Dean…

   - Itt leszek, mikor felébredsz- nyugtatta – Innen nem mehetek sehová.

Nehezen ugyan, de Taylor ellazította az izmait. Arcát a Winchester mellkasába fúrta, hallgatva az egyenletes szívverését, mialatt csukott szemmel hozzá igazította a sajátját. Átjárta őt az illata és a belőle áradó melegség, ami elősegítette az álomba merülést. Perceken belül kidőlt, mivel pedig mélyalvó volt, Dean nem aggódott amiatt, hogy felébred a közeljövőben.

Nem fog felébredni, mikor megszökik.

   - Sajnálom, napsugár- motyogta a hajába – Remélem megérted.

Negyedórát várt, azután összeszedve magát elhúzódott és halkan felkelt mellőlle. Utoljára lehajolt, hogy megpuszilja a fejét, közben belevéssen minden hozzá köthetőt az emlékezetébe: az illatát, a mosolyát, a kék szemeit, valamint az érzést, amit kiváltott belőle valahányszor egymás közelében voltak.

Nem fogja többször hallani a nevetését. Nem fogja többször megölelni. Nem fog többször mellette ébredni.

És nem búcsúzhat el tőle rendesen.

Helyesen cselekszel, mondogatta magának. A nagyobb jóért teszed. Menni fog, Dean.

Oké. Ideje megpattanni és arkangyalra vadászni.

_____

Átverte. Dean megint megtette. Elérte, hogy leengedje a védelmét, hamis biztonságérzetbe ringatta, végül pedig otthagyta. Megint.

Taylor még soha nem érezte magát ilyen ostobának. Szerette azt hinni, hogy könnyen átlátott az embereken, viszont Deannel… na vele nem volt egyszerű. Mostanában különösen nem.

És hogy mi is történt pontosan?

Dean lecsalta Cas-t a pánikszobához, rávette, hogy kinyissa az ajtót, azután meg elküldte őt egy előre felrajzolt angyalűző szimbólummal. Volt egy részletesen kitalált terve, mindössze a megvalósítás alkalmára kellett várnia.

Rögtön értelmet nyert a beszélgetése Taylor-al. Kiadta magából, ami nyomasztotta, bocsánatot kért, vagyis lezárt egy addig lezáratlan bizniszt és a lány tudta nélkül búcsút vett tőle. Belesétált a csapdájába, akár egy naív kislány. Mégis hogy hagyhatta ezt?

   - Esküszöm kinyírom- morogta a lépcsőn felfelé haladva – Úgy Mihály nem veheti hasznát. Csak kerüljön a kezeim közé.

   - Higgadj le, Taylor- követte Sam az emeletre. Nyilván dühös volt a bátyjára, ám tisztában volt azzal, hogy a harag itt most nem fog nekik segíteni. Le kellett nyugodniuk, ha elő akarták keríteni a szökevény Winchestert, lehetőleg még azelőtt, hogy igent mondott volna az arkangyalnak. – Meg fogjuk őt találni.

   - De még mennyire- bólintott határozottan – Akkor pedig azt fogja kívánni bár gyorsabban menekült volna.

Beviharzott a konyhába, ahol Bobby fogadta.

   - Taylor? Mi történt? Hol van Cas?

   - Dean elrepítette Óz-ba- vágta rá frappánsan.

Ekkor érte őt utol Sam.

   - Taylor és én megkeressük Dean-t. Nem juthatott messzire. Te tartsd szemmel Adam-at.

   - Mégis hogyan? Talán nem vettétek észre, de van egy kisebb magasságbéli különbség kettőnk között.

   - Akkor bilincseld a székedhez- javasolta Taylor, felkapva a dzsekijét – Nem tudom, Bobby. Csak figyelj rá.

Azzal elmentek.

Rég besötétedett, de továbbra sem bukkantak Dean nyomára. Taylor egyre idegesebb lett, s a legrosszabbtól tartott. Mi van, ha elkéstek? Mi van, ha Dean már igent mondott? Mi van, ha ennyi volt? Vesztettek.

Csak úgy növekszik a bukásaik száma.

De legalább Adam…

   - Bobby, hogy érted azt, hogy „Adam eltűnt”?- kérdezte a lány ledöbbenve, miután hazaértek.

Ilyen nincs. Ez nem lehet igaz.

   - Talán mondjam spanyolul?

   - Hogyan tűnt el?- tudakolta Sam – Mi a fene, Bobby?!

   - Vigyázz a szádra, fiú- figyelmeztette – Pontosan előttem volt, majd egyszercsak köddé vált.

   - Mert az angyalok elvitték őt.

Az új hang hallatára mind a nappali felé kapták a fejüket, ahol megjelent Castiel. Méghozzá egy eszméletlen és összevert Deannel.

   - Vele meg mi a fene történt?- sietett hozzájuk a szőke.

Az angyal szimplán annyit mondott:

   - Én.

Oké. Megjegyzés: ne bosszants fel egy angyalt. Pláne ne Castiel-t.

   - Hogy érted, hogy az angyalok elvitték Adam-et?- gurult be a szobába Bobby – Megbélyegezted a bordáit, vagy nem?

   - De- bólintott – Adam biztosan elárulta nekik a lokációját.

   - Hogyan?

   - Nem tudom. Talán egy álmon keresztül.

   - Nos, hova vihették őt?- gondolkodott Sam.

   - Kiderítem- ígérte – Addig is biztosítsátok, hogy nem megy sehova.

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment.

   - Mihez kezdjünk vele?- intett Taylor a kanapén fekvő fivér irányába.

   - Visszavisszük a pánikszobába- emelte meg a testvérét Sam – Megbilincseljük, úgy nem mászkálhat el.

Nehézkesen ugyan, de levitték magukkal az idősebb Winchestert a lépcsőn. A szobában Sam lefektette az ágyra, majd egy bilinccsel rögzítette a kezét a kerethez.

Na most próbáljon megszökni.

Sam a matrac szélén ülve várt az ébredésére, míg Taylor megállt az ajtóban a szokásos mellkas előtt keresztbefont karok pózával. Ez társítva a dühöt sugárzó jeges tekintetével, és máris tudtad, hogy bajban vagy.

Dean végre magához tért, s meglepve tapasztalta, hogy a keze elakadt a levegőben, mikor megkísérelte azt az arcához emelni. Kiszúrva a bilincset nyomban felült, pillantása megakadt az öccsén.

   - Hogy érzed magad?- kérdezte az említett.

   - Jótanács: ne bosszantsd fel a kocka angyalokat- masszírozta az állát szabad kezével.

   - Szerencséd, hogy Cas durván ellátta a bajodat- szólalt meg Taylor ridegen – Különben most akkorát behúznék neked, hogy a fejed körbeforogna a nyakadon.

Dean ekkor ránézett, amit menten meg is bánt. Még mérgesebb volt, mint néhány órája. Nem kételkedett abban, hogy valóra váltotta volna a szavait, ha nem lettek volna az angyaltól kapott sérülései.

Ó, Dean. Ezt most rendesen elszúrtad.

   - Taylor…

   - Nem akarom hallani- rázta a fejét tiltakozón – De jobb, ha tudod, hogy Adam eltűnt. Az angyaloknál van.

   - Hol?

   - A szobában, ahová téged is vittek- magyarázta Sam.

   - Ez biztos?

   - Cas ellenőrizte.

   - És?

   - És a hely dugig van angyalokkal… Nem jók az esélyeink.

   - Szóval csak a szokásos- biccentett – Mit fogtok tenni?

   - Kezdésként…- vette elő a kulcsot – Magunkkal viszünk.

   - Hogy mi?- hökkent meg.

   - Túl sokan vannak- részletezte, mialatt leszedte róla a bilincset – Nem csinálhatjuk egyedül. És uh, tulajdonképpen csak rád számíthatunk.

   - Szerinted ez nem rossz ötlet?- vonta fel a szemöldökét.

   - Szerintem pocsék ötlet- vágta rá Taylor mellékesen – Ahogy Cas és Bobby szerint is. Sam az, aki bizonytalan.

A hangjához tartozó él olyan volt, akár egy késszúrás. Dean képtelen volt ránézni, így hát szigorúan Sam-re koncentrált, ignorálva a fájdalmat a mellkasában.

Ezt soha nem fogja nekem megbocsátani.

   - Taylor-éknak van igaza- mondta – Mert ez vagy egy csapda, hogy odacsaljanak és rávegyenek, hogy igent mondjak, vagy nem egy csapda és akkor is igent mondok. Megteszem. Ez egy figyelmeztetés.

   - Nem, nem fogod- ingatta a fejét az ifjabb – Mikor arra kerül sor, a helyes döntést fogod meghozni.

   - Tudod, ha fordított lenne a helyzet… Én hagynálak itt rohadni. Én már hagytalak itt rohadni.

   - Ja, hát…- vont vállat hanyagul – Azt hiszem én nem vagyok olyan okos.

   - Nem értem. Miért csinálod ezt, Sam?

   - Azért… mert a bátyám vagy.

Mindössze ennyivel indokolta, ugyanis ennyi bőven elég volt. Felkelve megveregette a vállát, azután kisétált, magukra hagyva a másik kettőt.

Dean óvakodva a lányra pillantott. Tekintetük találkozott, ő pedig megköszörülte a torkát, készen a beszédre:

   - Nézd, Taylor, én…

   - Aha- azzal távozott a szobából.

Dean fáradtan sóhajtva beletúrt a hajába, közben átkozta magát az idióta döntésért, amit meghozott.

Ezt határozottan megérdemelte.

A terv összerakása után mindhárom vadász beült az Impalába, amit Dean elvezetett a Castiel által megadott lokációra. Az angyal már ott várt rájuk, így a kiszállást követően egyből megkérdezhették:

   - Hol a fenében vagyunk?

   - Van Nuys, California.

   - Hol van a gyönyörű szoba?

   - Odabent- bökött a mellettük magasodó elhagyatott raktárépületre.

Ez most komoly?

   - A gyönyörű szoba egy elhagyatott raktárépületben van California-ban?- értelmezte Dean.

   - Mit gondoltál hol van?

   - Nem tudom. A Jupiteren? Egy füves mezőn? De nem Van Nuys-ben.

   - Mondd el még egyszer, hogy miért nem tudod csak megragadni Adam-et és kiteleportálni onnan- kérte Taylor, visszatérítve a témát a lényegre.

   - Mert legalább 5 angyal van odabent- felelte.

   - És? Te gyors vagy.

   - Ők gyorsabbak- levette a nyakkendőjét, amit ezután a tenyerére kötött – Én elintézem őket. Ti fogjátok a fiút. Ez az egyetlen esélyünk.

   - Hé, várj- állította meg Dean – Egyedül akarsz nekimenni 5 angyalnak?

   - Igen.

   - Ez nem öngyilkosság?

   - Talán az- bólintott – De akkor nem kell végig néznem, amint elbuksz. Sajnálom, Dean. Sammel és Taylor Grace-el ellentétben én nem hiszek benned.

A második részt hallva Dean akaratlanul is a mögöttük ácsorgó lányra pillantott. Taylor persze kerülte a tekintetét, de a kifejezése elmondott mindent, amit tudnia kellett. Castiel nem hazudott. Tényleg hitt benne.

Talán mégsem volt minden veszve köztük.

   - Azzal meg mit akarsz csinálni?- tudakolta Sam, mikor az angyal előhúzott egy doboz vágót a zsebéből.

   - Ne szúrjátok el.

Csupán ennyit mondott, mielőtt eltűnt.

Még 5 perc sem telt el, mikor vakító fény áradt ki az ablakokon át. Ez volt a jel, amire vártak. Az angyaloknak annyi, vagyis biztonságos volt bemenni.

Bent valóban üresség fogadta őket, leszámítva egyetlen halott, kiégett szemű angyalt. Őt átlépve kinyitottak egy újabb ajtót, ami már tényleg a szobába vezetett.

Fehér és arany voltak az uralkodó színek, a dekoráció pedig… túlontúl csicsás. Adam a szemközti fal mentén ült félig ájultan, a szájából vér folyt ki és haladt lefelé az állán. Dean menten odasietett hozzá, viszont Taylor és Sam az ajtónál maradt, utóbbi kezében egy angyal penge a biztonság kedvéért.

   - Adam, hé. Hé.

   - Eljöttetek értem- motyogta kábán.

   - Hiszen családtag vagy- érvelt.

   - Dean, ez egy csapda.

   - Rájöttünk.

   - Dean, kérlek- jelent meg Zakariás mögöttük – Tényleg azt gondoltad, hogy ilyen könnyű lesz?

   - És te?- kérdezte elvigyorodva.

Sam megtámadta, azonban az angyal könnyűszerrel kiütötte a kezéből a pengét, s az erejével nekirepítette a falnak.

   - Sam!- kiáltott fel Dean.

Taylor készült felkapni a fegyvert, csakhogy a férfi ekkor szembefordult vele.

   - Lám, lám, lám- mosolygott ördögien, azután felmérte őt – Hát te meg ki vagy?

   - Számodra senki fontos- vágta rá.

Zakariás felnevetett.

   - Ó, de lefogadom, hogy számára az vagy- célzott az idősebbre – Ideje kideríteni, hogy mennyire.

Egyetlen másodperc alatt kinyúlt felé és megragadta a nyakát. Taylor levegőért kapva felnyögött, ujjaival megkísérelte lefeszíteni magáról a fickó vasmarkát. Hamar belátta, hogy ennek semmi haszna, ugyanis az angyallét kétszer akkora erővel ruházta fel, mint egy átlagembert. Nem volt ellene esélye.

   - Taylor!- egyenesedett fel Dean Adammel együtt.

Zakariás rájuk nézett a válla felett.

   - Tudod mit tanultam ebből, Dean? Hogy legyek türelmes.

Meglendítette a szabad kezét, mire Adam a földre zuhant és vért kezdett felköhögni.

   - Adam? Engedd őt el, te rohadék.

   - Azt hittem elveszítettem a munkámat- folytatta – És nálunk a kirúgás végleges. De bíznom kellett volna a főnökben. Minden úgy történik, ahogyan ő mondta. Te, én, az elvérző testvéreid… - egyetlen mozdulat és Sam köhögésben tört ki - …valamint ez a fiatal hölgy, aki mindjárt a saját vérében fog megfulladni.

Elengedve a nyakát hagyta, hogy a földre zuhanjon. Négykézláb érkezett, ám nem érdemelte ki a szabad légzés jutalmát, mivelhogy nyomban elkezdett vért felköhögni. Szeme könnybelábadt, egész teste remegett az intenzitástól. Egy ponton inkább öklendezésbe fordult át a dolog, így olyan volt, mintha hányta volna a vért.

   - Végre készen állsz, nem igaz?- fordult Dean felé.

A Winchester előbb Adam-re és Samre pillantott, végül félve elérkezett Taylor-hoz. A szenvedésének látványa bőven elég volt ahhoz, hogy könnyek árasszák el a szemét, illetve a szíve kihagyjon egy ütemet. A mellkasát fájdalom és bűntudat feszítette, hiszen ő rángatta bele ebbe a helyzetbe.

Ezt kapja, amiért hitt bennem.

   - Tudod, hogy nincs más választásod- sétált elé – Soha nem volt.

   - Hagyd abba- kérte – Hagyd abba, most azonnal!

   - Mit adsz cserébe?

   - A francba is, Zakariás. Hagyd abba, kérlek. Megteszem.

   - Elnézést- tette a kezét a füléhez – Mit mondtál?

   - Oké, igen- ismételte el – A válasz igen.

   - Dean!- nyögte Sam mindhiába.

   - Hallod? Hívd ide Mihályt, te mocsok!

   - Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?- bizonytalankodott.

   - Úgy nézek ki, mint aki hazudik?- húzta ki magát elhivatottan. A szíve hevesen dobogott az idegességtől, az elméje zavaros a rengeteg gondolattól. Az egyetlen dolog, ami képes volt őt megnyugtatni, az a hideg ezüstmedál, ami a pólója alatt érintkezett a bőrével.

Ez a nyaklánc tartotta bennem az erőt, mikor szükségem volt rá, visszhangzott a fejében, amit még Taylor mondott neki évekkel ezelőtt. Bátorságot adott.

Remélem nálam is beválik.

   - Dean, ne csináld- préselte ki Taylor, mielőtt az oldalára dőlt volna.

Térdeit felhúzva magzatpózba ölelte a hasát, ami sajgott a rengeteg köhögéstől/öklendezéstől. Könnyes szemekkel kereste meg Dean-t, aki elkeseredetten nézett vissza rá. Talán a könnyek zavarhattak be, de megesküdött rá, hogy a vadász kacsintott egyet.

Mégis mire készült?

   - Zodiredo… noco… aberamage… nazodpesade… - kántálta a szöveget Zakariás – Már jön.

   - Persze van néhány feltételem- közölte hirtelen.

   - Mik azok?

   - Garantálnod kell néhány ember biztonságát, mielőtt igent mondok.

   - Rendben- sóhajtott fel – Írj egy listát.

   - De a legfontosabb- tartott szünetet – Mihály nem kap meg engem, amíg téged szét nem bomlaszt.

   - Mit mondtál?- morogta.

Ez is a terve része lenne? Taylor képtelen volt rájönni mit akarhatott, mivel lefoglalta, hogy eszméleténél maradjon.

   - Azt mondtam…- komorodott el – Mielőtt Mihály megkaparintaná ezt a kiváló testet… faszénné kell változtatnia téged.

   - Tényleg azt hiszed, hogy Mihály belemenne ebbe?

   - Ki fontosabb most neki? Te… vagy én?- mosolygott.

   - Idehallgass. Te nem vagy több egy kukacnál a féreg fenekében. Tudod te ki leszek én… miután átadlak Mihálynak?

   - Feláldozható.

   - Mihály nem fog megölni engem- jelentette ki.

   - Talán nem- biccentett – De én igen.

Zakariásnak ideje sem volt reagálni, mielőtt Dean felrántotta a kezében szorongatott angyal pengét, amit a dzsekije ujjában rejtegetett. Az állán keresztül belevágta a fejébe a fegyvert, minek hatására hangos kiáltozás és éles fény öntötte el a szobát. Az angyal holtan esett össze, ám itt még nem volt vége.

Fülsiketítő zaj hallatszott, valamint fény tört be a helyiségbe, jelezve Mihály közeledését.

El kellett onnan tűnniük. Méghozzá minél hamarabb.

Dean rohamtempóban felsegítette a hozzá közelebb lévő Adam-et és Sam-et, végezetül odasietett Taylor-hoz.

   - Taylor- segítette fel ülésbe – Tudsz járni?

   - Azt hiszem- mondta egy adag vért visszanyelve.

   - Oké- egyik keze a hátán, másikkal megfogta a csuklóját – Gyere.

Felsegítette, azután ahelyett, hogy elengedte volna tovább támogatta az ajtóig. Sam szorosan mögöttük, pár másodperccel később kifutottak az ajtón. Az viszont amint kiértek, becsapódott mögöttük.

Csakhogy Adam még mindig bent volt.

   - Ne! Dean! Segíts! Nem nyílik az ajtó!

Dean Sam-re bízta Taylor-t, majd visszaszaladt, hogy kihozza a féltestvérét. Alighogy megragadta a kilincset el is rántotta a kezét, ugyanis az tűzforró volt.

   - Dean, segíts!- könyörgött – Dean!

   - Tarts ki! Kihozunk onnan!- ígérte – Adam! Hallasz engem?!

A fény egyre erősebb és erősebb lesz, mígnem… kialszik. A kilincs nem égetett többé, így Dean belökhette az ajtót… hogy egy régi iroda berendezését találja odabent.

   - Adam?

Nem érkezett válasz.

   - Sajnálom- suttogta Taylor erőtlenül.

Dean felé fordult, épp időben ahhoz, hogy lássa, amint a térdei megbicsaklottak és az erő kiszaladt a testéből. Sam ott volt, hogy elkapja, egy pillanat alatt pedig a báty is mellette termett.

   - Taylor- rázta meg a vállát, nem kapva semmi reakciót – Taylor, hallasz engem? Térj magadhoz!

   - Dean…

   - Taylor!- szólongatta kétségbeesetten, figyelmen kívül hagyva öccse szavait – Ne csináld ezt velem.

Rémisztően sápadt volt, állát és felsője egy részét vér borította. Dean aggodalma teljesen úrrá lett rajta, meggátolva számára a logikus gondolkodást.

Ez az én hibám. Az egész csakis az én hibám.

   - Mennünk kell, Dean- sürgette őt Sam, megigazítva a fogását az ájult lányon.

Dean vontottan bólintott.

   - Oké. Oké, menjünk.

Kihalászta a kulcsait a zsebéből, s elsőként hagyta el az épületet, hogy kinyissa a kocsit. Sam befektette Taylor-t a hátsóülésre, ahol nyugodtan pihenhetett. A testvérek beszálltak előre, percek múltán pedig már úton is voltak.

   - Szerinted Adam jól van?- kérdezte Sam, megszakítva a hosszú némaságot.

   - Nem hiszem- rázta a fejét Dean – Ugyanez igaz Cas-re. De megtaláljuk őket.

   - Szóval.

   - Szóval mi?

   - Láttam a szemeidet. Komolyan gondoltad azt az „igen”-t. Mi változott?

   - Őszintén? A világnak annyi. A falak szűkülnek körülöttünk, én rátok nézek és azt gondolom „ez a két idióta juttatott ide”. Én csak nem akartalak cserbenhagyni titeket.

Tekintete Taylor-ra vándorolt a visszapillantóban. Ellenőrizték a pulzusát és az egyenletes volt, vagyis csak kimerült. Pár nap pihenés helyrehozza.

Rendben lesz. Még itt van velem.

   - Nem hagytál cserben- mondta a fiatalabb – Csak majdnem. De nem tetted meg.

   - Tartozom egy bocsánatkéréssel. Neked is és neki is.

   - Nem tartozol semmivel- nyugtatta – Sem nekem, sem neki.

   - Utál engem, Sam.

   - Dehogy utál- ellenkezett – Fáj neki, hogy hazudtál, de ez minden. Helyre tudod hozni. És helyre is fogod.

De még mennyire. Ha addig élek is.

   - Csak… hadd mondjam el ezt- tért vissza az előbbire – Talán azért, mert a bátyád vagyok, de számomra mindig is az a taknyos orrú kölyök voltál, akire vigyáznom kellett. Szerintem mindketten tudjuk, hogy már nem vagy az. És ha felnőttél annyira, hogy még ilyenkor se veszítsd el bennem a hited… akkor a legkevesebb, amit tehetek az az, hogy viszonzom a szívességet. Szóval csessze meg a sors. Harcolni fogunk, de a magunk módján tesszük.

Sam bólintott, arcán halvány, büszke mosoly.

   - Jól hangzik.

_____

Nem volt egy rövid út, de visszaértek Bobby-hoz. A kocsi leparkolása után mindketten kiszálltak, Dean pedig nyitotta a hátsóülés ajtaját, hogy kiszedje Taylor-t. A karjában vitte be a házba, meg sem állva a szobájáig az emeleti folyosó végén.

Levette a dzsekijét és bakancsát, ezt követően egy vizes ronggyal megtisztította az arcát. Mire végzett, csak a kissé véres felső tudatta, hogy történt vele valami; különben meg békésen aludt az oldalán fekve, befordulva a fal felé.

Rendben lesz, mondogatta magának Dean. Eljutott idáig, ezután sem lesz baja. Erős lány.

Fel sem tűnt neki, hogy percek óta nézte őt az ágy mellett állva. Gondolt rá, hogy távoznia kéne, azonban valahányszor megpróbálta, a lába nem engedelmeskedett. Nem tudta itt hagyni. Nem, amíg fel nem ébredt.

Egy halk sóhajjal meghozta a döntését. Megszabadulva a dzsekijétől és bakancsától ledőlt mellé a matracra. Hezitálva átvetette egyik karját a derekán, hogy közelebb húzza, mire a lány megmozdult. Felé fordította a fejét, hunyorogva igyekezve kitalálni ki az.

   - Dean?- kérdezte rekedten.

   - Hé- szólalt meg halkan – Nem akartalak felkelteni.

   - Hol vagyunk?

   - Bobby-nál- felelte – Nemrég értünk vissza.

   - Felhoztál a szobámba?- lepődött meg.

   - Gondoltam rád férne a pihenés- vont vállat – Durva napokon vagyunk túl.

   - Mh-hmm- lassan szembefordult vele, nem törődve a derekán pihenő kezével – Ha visszaalszom megint megszöksz?

   - Nem- ingatta a fejét – Többé nem megyek sehová. Megmondtam Samnek, hogy együtt csináljuk ezt végig. Nincs kiszállás.

   - Tényleg?

   - Tényleg. Nem hagylak magadra.

Belenézett a szemébe, hazugság jeleit keresve. Egyet sem talált. Színtiszta őszinteség sugárzott belőle.

Azok a zöld szemek. Senki máséval nem tudná összetéveszteni őket. Hogy-hogy nem ismerte fel az álmában? Hiszen annyiszor látta már élőben, annyiszor merült el benne. Ez volt az egyik kedvence Dean-ben. Egyszer el is árulta neki, mire ő csak nevetett, mondván képtelenség, hogy ennyire gyönyörű legyen. Pedig az volt. Még most is az.

   - Mitől gondoltad meg magad?- érdeklődött.

   - Több okom is volt- válaszolta tömören – Az egyikük te vagy.

   - Én?

   - Mh-hmm. Minden, amit korábban mondtál. Az erőről, a bátorságról… hogy kitartasz mellettem, amíg csak kell. Hittél bennem, és ezért… hálás vagyok. Pedig megérdemeltem volna, hogy lemondj rólam. Azok után, amit tettem…

   - Dean- vágott a szavába gyengéden. Tenyerét az arcára simította, hüvelykujja finoman mozgott a bőrén. – Történjék bármi, mondj bármit… én nem fogok lemondani rólad. Soha. Nem tenném ezt egy családtaggal.

Dean közelebb bújt hozzá, tenyere a lány hátára csúszott.

   - Szóval velünk vagy?- vonta fel a szemöldökét.

   - A végsőkig- mosolyodott el.

Viszonozta a gesztust, közben a tekintete letévedt a szájára. A sajátja hirtelen száraznak érződött, Taylor érintésétől bizsergés terjedt szét benne. Nem értette mi ütött belé, de tisztában volt a húzó érzéssel a mellkasában. A lány mágnesként vonzotta őt. A köztük lévő távolság alig egy méter, ám számára az is sok. Le akarta csökkenteni.

Visszanézett a szemébe. A szíve hevesen dobogott, a légzése kissé szapora. Mintha egy szakadék szélén állt volna, készen arra, hogy belezuhanjon. Vágyott a zuhanásra.

Mit művelsz? Hagyd abba, hisz van valakije. Különben is csak barátként tekint rád. Fékezd magad, mielőtt még ezt is elszúrod.

A józan ész hangja apránként eltompult a fejében addig a pontig, ahol már egyáltalán nem hallotta. Még egy tétova pillantás az ajkaira, közben megnyalta a sajátját.

Egyszer élünk, nem? Ők mondjuk pont nem, de itt az apokalipszis, úgyhogy kit izgat?

Carpe diem.

   - Dean…- fürkészte az arcát Taylor.

Csessze meg.

A lány szóra nyitotta a száját, ám hang végül nem jött ki rajta. Dean egyetlen másodperc alatt emelte meg a fejét a párnáról, majd előre hajolva hezitálás nélkül megcsókolta. A szíve kishíján kiugrott a mellkasából, mikor megérezte Taylor ajkait a sajátján.

Biztos volt benne, hogy elment az esze, de egy cseppet sem érdekelte. Ezekben a napokban már nem vesztegethette az idejét. Nem gondolhatott arra mi lett volna, ha… Meg kellett tennie, mert ezt akarta. A következmények nem számítottak.

Taylor-t meglepte a csók. Először teljesen lefagyott, fel sem fogva a dolgot…

…aztán pedig viszonozta.

_______________