5.

Probléma

_______________

Bang.

Térdreesett az előkertben, szemét könnyek lepték el. Egész testében összerezzent a hangos dörrenéstől, ami a kisöccse halálát jelezte.

Bang.

Sam a matracra hanyatlott, fehér felsőjén rögtön hatalmas vérfoltok jelentek meg. Utolsó levegőjét véve lehunyta a szemét, s többé nem nyitotta ki.

Bang.

Dean tüdejéből kiszaladt a levegő, amint a két töltény áthatolt a bőrén. A fájdalom égető volt és borzalmas, de a vég olyan hamar érkezett el, hogy észre sem vette. Zöld szeme élettelenül meredt a plafonra, miközben teste egyik pillanatról a másikra mozdulatlanná vált.

Bang.

A lába a földbe gyökerezett a holttestek láttán. Az ételeszacskót elejtve nagynehezen odarohant hozzájuk, megpróbálva felébreszteni őket, ám hiába. Meghaltak. Ez ellen nem volt mit tenni. Fejét a báty mellkasára hajtva keserves sírásban tört ki, miután felfogta, hogy elveszítette a két legfontosabb embert az életében.

Bang.

A lövések sorozatosan csengtek a fülében, nem hagyva neki egy perc nyugtot sem. Jobbra-balra forgolódott, azonban a rémképek nem tűntek el az elméjéből. Olyan intenzívek és valóságosak voltak, mintha visszautazott volna az időben, hogy újra átélje őket. Látott, halott és érzett mindent, amit akkor is. Az utóbbi hetek gyásza egyszerre csapta meg, akár egy jól becélzott ütés. Kísértette őt éjjelenként és nem hitte, hogy valaha képes lesz elmenekülni előle.

   - Nem- motyogta az ébrenlét és álmodás határán – Nem.

Bang.

Szemét kinyitva hirtelen ülésbe rántotta magát. Körülötte minden sötét volt, az egyetlen hallható hang a saját zihálása. Szőke tincsek hullottak az arcába a nagy lendülettől, viszont ezzel nem törődve egyszerűen felhúzta két térdét a mellkasához, amiket aztán átölelt remegő kezeivel. Rájuk engedte a fejét és igyekezett rendezni a légzését. Nem ment könnyen, de hozzá kellett szoknia.

Szedd össze magad, mondogatta. Számítottál arra, hogy ez lesz. Ez a munkáddal jár. Nem menthetsz meg mindenkit, nem számít mennyire szeretnéd. Minél hamarabb elfogadod ezt, annál hamarabb léphetsz tovább.

Mégis hogy tudnék ezek után tovább lépni? Az ilyesmit nem felejti el az ember egykönnyen.

Akkor talán mégsem volt jó ötlet csatlakozni. Talán jobb lenne hazamenni és folytatni a normális életet. Ahol nem kell várnod a sarkon lesben álló halálra, hogy lecsapjon. Ahol nem kell nonstop a szeretteid biztonsága miatt aggódnod. Ahol nincsenek szörnyek, sem az apokalipszis. Csak te, Jody meg Nate. Átlagos emberek átlagos élettel.

De tényleg erre vágyott volna? Vagy csak szeretett volna vágyni rá?

Előbb-utóbb ketté fogok szakadni.

   - Taylor?- érkezett a halk megszólítás a szoba túlsó végéből.

A lány felnézett a kanapéról abba az irányba, amerre Dean ágyát feltételezte, azonban a sötétség miatt nem tudott kivenni belőle semmit. Egy darabig néma maradt, nem tudván mit mondjon, végül kínosan kinyögte:

   - Bocs. Nem akartalak felébreszteni.

   - Nem te voltál- legyintett – Már fent vagyok egy ideje.

   - Nem vagy fáradt?- tippelt.

   - Olyasmi. És te?

Hezitált a válasszal.

   - Rossz álom.

Rövid szünet.

   - Akarsz róla beszélni?

   - Nem- vágta rá – Megleszek. Csak még… vissza kell szoknom ehhez az egészhez. Ez minden.

   - Mh-hmm. – Elgondolkodott a következő lépésén. Egyértelmű volt mit szeretett volna, csakhogy az eltelt évek mindkettőjüket megváltoztatták. Nem tűnt jó ötletnek. Egy része úgy hitte már nem is működne. Viszont a másik ki akarta próbálni. – Taylor?

   - Hmm?

   - Gyere ide.

Nem volt parancsoló, a teste valamiért mégis engedelmeskedett neki. Kikászálódva a takaró alól átvágott a helyiségen, azután óvatosan kitapogatva az ágyat bemászott az üres oldalra. Hátára fekve hosszan kifújta a levegőt, karjait kínosan összefonta a mellkasán.

Oké. És most?

A matrac megmozdult mellette. Dean egyik kezét bedugva a párna alá az oldalára fordult, hogy jobban láthassa őt. Szeme hamar hozzászokott a gyér fényviszonyokhoz, illetve a távolság lecsökkentése is segített. Addig fürkészte az arcát, amíg Taylor ezt megelégelve oldalra nem döntötte a fejét.

   - Mi az?- kérdezte.

Az idősebb enyhén vállat vont.

   - Semmi. Csak… Az elmúlt napok, meg ami történt. Nem hittem volna, hogy még találkozunk.

   - Én sem. De mégis itt vagyunk. Megint együtt vadászunk szörnyekre, mintha mi sem változott volna.

   - Kivéve, hogy minden megváltozott.

Taylor összepréselt szájjal a másik ágy felé pillantott, meggyőződve arról, hogy Sam mélyen alszik és nem fog hallani semmit a társalgásukból. Mikor a terepet tisztának találta, egy sóhajjal belefogott:

   - Nézd Dean, én…

   - Tudom- szakította félbe – Hallottam minden szavadat a motelben. A bocsánatkérést, az egészet.

   - H-Hogyan…?

   - Fura volt odafent, legyen ennyi elég- zárta le ezzel.

   - Mit láttatok?- érdeklődött.

Ezúttal Dean hezitált.

   - Egy rakás régi emléket- magyarázta lesütött szemmel – Köztük volt az a július 4.-e is, amikor felgyújtottuk a mezőt egy doboznyi tűzijátékkal.

   - Arra emlékszem- mosolyodott el – Nem tudom mikor nevettem utoljára annyit, mint azon az estén. És még mi mást?

   - 1991- felelte – Az az este, amikor…

   - Az egyéves évforduló- fejezte be helyette komoran – Az is megvan.

   - Valamint anyát is láttam- tette hozzá elhalkulva – Egy angyal illúzióként használta arra, hogy… kínozzon. A dolgok, amiket mondott… Tudtam, hogy nem ő az, de… attól még ugyanúgy fájt.

Taylor átgördült a baloldalára, így szembefordulva vele. Bizonytalanul kinyúlt a kezével, amit aztán a Winchester felkarjára simított. A tekintetük találkozott, mire a szőke halványan rámosolygott.

   - Ne agyalj rajta túl sokat. Nem ő volt, ezt te is tudod. Egy szavát sem kell elhinned.

   - De mi van, ha igaz?

   - Nézd- köszörülte meg a torkát – Én nem voltam ott, úgyhogy nem hallottam mit mondott. De biztosra veszem, hogy egy csepp igazság sem volt benne. Az az angyal így akart manipulálni, de nem sikerült neki, igaz?

Nem érkezett válasz.

Taylor tenyere átcsúszott a báty arcára, aki erre a szemét lehunyva ellazította az izmait. Hüvelykujja fel-le mozgott a borostája mentén, ami elérte nála a kellő hatást. Dean percek múltán nagy levegőt véve kinyitotta a szemét.

   - Mi van akkor, ha ez a vég?- kérdezte a semmiből – Ha nem tudjuk megállítani az Ördögöt?

   - Próbálkozni fogunk- jelentette ki – Mert ebben a családban ez így szokás. Nem adjuk fel.

   - És ha belehalunk?

Még csak nem is gondolkodott rajta:

   - Akkor azt is együtt fogjuk csinálni.

A szeméből sugárzó elhatározottság különös érzést váltott ki az idősebből. Reménnyel töltötte meg, miszerint valóban volt esélyük. Hiszen ha idáig eljutottak egymaguk, akkor most miért ne tehetnék meg még egyszer? Nem kellett nekik Isten segítsége. Eddig is megoldották nélküle; ezután is így lesz. Csak egymásra van szükségük, semmi egyébre.

Hárman a világ ellen. Mint a régi szép időkben.

Dean habozás nélkül cselekedett: a derekánál fogva közelebb húzta a lányt, mígnem a feje a mellkasába fúródott. Szorosan tartotta, szemét pedig lehunyta, miközben megkönnyebbülten felsóhajtott.

   - Örülök, hogy itt vagy, Tay- suttogta – Hiányoztál.

Taylor jobb karját átdobta a vadász derekán, s mélyen beszívva az illatát még inkább hozzábújt.

   - Nekem is hiányoztál- motyogta a szívverését hallgatva.

Dean elmosolyodva párszor végig simított a hátán. Hagyott néhány másodpercet a csendnek, végül alig hallhatóan belekezdett a dúdolásba. Taylor izmai ellazultak a közelségétől, az altató pedig perceken belül visszaküldte őt álomvilágba. A rémálmok messzire elkerülték, amiért nem is lehetett volna hálásabb. Félálomban egy utolsót szorított a legjobb barátján, aki menten értette a célzást.

   - Szép álmokat- viszonozta a gesztust a dal végeztével.

Nemsokára már mindketten mélyen aludtak. Zavartalanul és biztonságban, mintha az a 14 év meg sem történt volna.

_____

Taylor jobb keze görcsösen szorította a rongyot a bal vállához. A vágás azonban túl mély volt, így még a nyomáskifejtés sem segített a vérzés elállításában. Valamennyire csillapította, az igaz, de ha nem varrja össze hamarosan, akkor komoly gond is lehet belőle.

Sam és Dean sem nézett ki jobban nála. Ők is megsérültek, egyikük kevésbé, mint a másik. Jelenleg az Impalában ülve száguldottak végig egy sötét úton, a nyomukban egy rakás démonnal. Az ellenség bőven túlerőben volt, ezért választották a menekülést. Ám tudták, hogy ezt sem folytathatják sokáig. Az üzemanyag előbb-utóbb ki fog fogyni, akkor pedig kénytelenek lesznek harcolni.

Egyáltalán nem voltak jók a kilátásaik.

   - Vezess gyorsabban, Dean- utasította az öccse.

   - Nem tudok!- kiáltotta idegesen, majd vetett rájuk egy pillantást – Ti jól vagytok?

   - Ja, fantasztikusan- szűrte ki a fogai között Sam.

   - Taylor?- fordult hátra hozzá.

   - Rohadtul nem így képzeltem el ezt a napot- morrant fel a vérével átáztatott anyagdarab láttán.

Éppen Sioux Falls-ba tartottak, ugyanis másnap lett volna Taylor és Nate négyéves évfordulója. A lány megígérte, hogy addigra otthon lesz, de ezek szerint kénytelen lesz megszegni az ígéretét.

Remek. Pedig már mindent elterveztek.

   - Láttatok már ennyi démont egy helyen?- faggatta a testvéreket.

Sam megrázta a fejét.

   - Nem. Még soha.

   - Mi a fene folyik itt?- tekintett ki a hátsó ablakon.

A következő másodpercben Dean rátaposott a fékre, aminek hatására Taylor előre vetődött, neki az elsőülés támlájának. Fájdalmasan felnyögve húzta vissza magát, s azon volt, hogy szidalmakat szórjon a sofőrre, amikoris megakadt valamin a szeme.

Egy barrikád borította az utat előttük, ami ráadásul lángokban állt. Rejtély, hogy valaki szándékosan művelte e vagy sem, de annyi biztos volt, hogy nem tudtak rajta átkelni. Meg kellett kerülniük.

Dean elkezdett tolatni a kocsival, ám ekkor az összes ablak betört. A démonok minden oldalról körbevették őket, kezeikkel benyúlva igyekezték kirántani valamelyiküket a járműből. Taylor az ülés közepére kúszott, remélve, hogy így megússza, azonban a mocskok nem adták fel ennyinél. Az egyiküknek sikerült megragadni a dzsekijét és közelebb vonni az ablakhoz. A szőke felkiáltott, s megkísérelt kiszabadulni a fogásból.

   - Srácok!

   - Taylor!- Dean orrbavágott egy démont, ezzel eltávolítva azt az ablaktól, csakhogy a helyére rögtön jött egy másik.

Sam-et lekötötte a saját két démonja az anyósülés oldalán, emiatt ő sem tudott segíteni a barátjuknak.

Taylor kelletlenül elvette a kezét a sebéről, azután a könyökét használva arcon ütötte a támadóját. Mikor a következő került sorra, már a lábával rúgta távolabb.

   - Ezt nem fogjuk sokáig bírni!

Amint ezt kimondta, a semmiből felbukkant egy tűzoltóautó. Vagy féltucat nő és férfi tartózkodott rajta, akik a slagokat használva nekiláttak szentelt vízzel locsolni a démonokat. Azok bőre füstölögni és égni kezdett, amitől menten abbahagyták az Impala ostromlását és hátrébb ugrottak.

Taylor elképedve figyelte a történéseket, a sérülése rég elfelejtve. Az egyik férfi, aki valószínűleg a vezető lehetett, belefogott egy kiűzés kántálásába. Hamarosan fekete füst szállt fel az összes testből, s tűnt el az égen. A megszállt emberek eszméletlenül összeestek, a vadászok pedig sokkosan kikászálódtak a kocsiból.

   - Na ilyesmit sem látsz gyakran- nevetett fel Dean.

   - Ti hárman jól vagytok?- kérdezte a vezető.

   - Nem vészes.

   - Legyetek óvatosak- mondta – Nem biztonságos idekint.

Távozni készültek, mire a báty előre lépett.

   - Hé, hé, hé, várjatok.

   - Nem kell megköszönnötök.

   - Mégis kik vagytok?- tudakolta.

   - Az én nevem Rob- mutatkozott be – Mi vagyunk a Szent Evangélikus Milícia.

   - Elnézést. Hogy mi?

   - Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm veletek, de azok démonok voltak, ez meg az apokalipszis. Úgyhogy kössétek be magatokat.

Ja. Hát, ezt már alapból tudták.

   - Úgy tűnik ugyanabban a szakmában vagyunk- jegyezte meg Sam.

   - Kollégák között- tette hozzá Dean – Hol tanultátok ezeket?

   - Ahogy telt az idő- vont vállat egy másik férfi, név szerint Paul.

Nem voltak valami bőbeszédűek.

   - Ne már. Az állam ezen része hemzseg a démonoktól. Mi csak segíteni akarunk.

   - Egy csapatban vagyunk- győzködte őket Sam – Csak mondjátok el mi folyik itt.

A vezető végül beadta a derekát.

   - Kövessetek.

A testvérek megfordultak, hogy visszaüljenek a kocsiba. Dean kiszúrta a vérző sérülést Taylor vállán, valamint a rongy hiányát, mire odalépve hozzá előszedett egy tiszta kendőt a zsebéből.

   - Maradj így- állította meg. Óvatosan lehúzta a dzsekit a válláról, hogy jobban hozzáférhessen a területhez, azután amennyire tudta bekötötte a vágást. Dolga végeztével visszaigazította a ruháját és megsimította a felkarját. – Ez kitart, amíg lesz időnk rendesen lekezelni.

   - Kösz- mosolyodott el halványan.

Mindenki behuppant a helyére, Dean pedig a motort indítva követte a tűzoltóautót keresztül az erdőn. Mikor onnan kiértek egy szögesdróttal elkerített város képe fogadta őket. Fegyveres férfiak őrizték a helyet, akik egy nagy kaput nyitottak ki előttük a bejutáshoz. Ezután egyből leparkoltak, hogy kimászva felmérhessék a terepet.

Mindenki a templomnál gyülekezett, vagyis a vadászok is azt jelölték ki célként. A templom bejáratánál egy ördögcsapda virított a betonon, illetve őrök álltak az ajtó két oldalán. Gyanúsan méregették az új jövevényeket, akik kerülve a többiek pillantását elhaladtak mellettük.

Odabent az összes pad tömve volt, a helyiség végében pedig egy páros ácsorgott. A hármas lefékezett hátul, s szinte azonnal leesett nekik, hogy egy esküvőbe csöppentek.

   - Ki hitte volna, hogy az apokalipszis romantikus is lehet?- szólalt meg Gideon atya – A házasság és a család áldás. Különösen ilyen időkben. Úgyhogy ebbe kapaszkodjatok.

   - Egy esküvő?- suttogta Taylor hitetlenül – Ez most komoly?

   - Igen- bólintott Paul – A héten eddig nyolcat tartottunk.

Mi a fene?

Észrevéve a vendégeknél lévő puskákat, a csapat inkább kisétált, hogy ott várja meg az atyát. Amint a ceremónia lezajlott, meg is közelítették.

   - Rob azt mondja, hogy ti démonokra vadásztok- kezdte a férfi.

Így közelebbről megnézve Taylor el nem hitte volna, hogy ő egy pásztor. A fickó állig fel volt fegyverkezve, pisztolytartó a combján és még a vállán is.

Nem semmi.

   - Uh… Igen, uram- bólintott Sam.

   - Hívjatok Gideonnak. Viszont egy párat elvétettetek.

   - Van bármi ötlete arról, miért vannak itt?- érdeklődött a lány.

Gideon mindössze megrázta a fejét.

   - Uraim, hölgyem, kövessetek- intett a templom felé.

Levezette őket egy hátsóajtón át a pincébe, ahol nyugodtan beszélhettek.

   - Szóval maga egy prédikátor?- kérdezte Dean.

   - Nem erre számítottatok, huh?

   - Egyáltalán nem.

   - Különös idők járnak.

A pince meglepő mód nem volt üres. Emberek végeztek különböző munkákat, mint például sótöltény készítés, amire gyerekeket is befogtak.

   - Az ott egy 12 éves a tölténykészítésnél?- mutatott rá Taylor meghökkenve.

   - Itt mindenki besegít- felelte Gideon.

   - Az egész templom?

   - Az egész város- javította ki.

   - Egy egész város tele vadászokkal- füttyentett elismerőn Dean – Nem tudom, hogy sikítva elfussak, vagy vegyek egy házat.

   - Nos, a démonok meg akartak ölni minket. Tennünk kellett valamit.

   - Miért nem hívták a Nemzeti Őrséget?

   - Mert azt mondták ne tegyük.

   - Ki mondta ezt?- faggatta a szőke, ám választ nem kapott.

   - Ne már- unszolta Dean – Dugig vannak fegyverekkel. Az a kiűzés pedig énoki volt. Valaki csak kisegít titeket.

   - Nézzétek, sajnálom, de erről nem beszélhetek- sóhajtott fel.

   - Apa, semmi baj- jelent meg egy lány a hármas mögött.

Mind megfordultak, s amint Taylor szemet vetett rá, a gyomra görcsbe rándult. Rossz érzés fogta el, mintha valami azt sugallta volna, hogy maradjanak távol tőle.

Ez határozottan nem jelentett jót.

   - Leah…

   - Ők Sam és Dean Winchester- szakította félbe – Nem kell tőlük tartanod. Mindent tudok róluk.

   - Cseppet sem aggasztó- motyogta a kékszemű.

   - Téged viszont nem ismerlek- hunyorított, mikor kiszúrta őt – Hogy hívnak?

   - Taylor Mills- válaszolta hezitálás nélkül. Nem ismerte ezeket az embereket, nem bízott bennük, vagyis nyilván nem fogja nekik megadni az igazi nevét.

   - Honnan tudsz rólunk?- tudakolta Dean.

   - Az angyaloktól.

Na szép. Még csak azok hiányoztak.

   - Remek- forgatta a szemét.

   - Ne aggódjatok. Nem láthatnak titeket. Hiszen ott vannak a szimbólumok a bordáitokon.

Hogy hol?

   - Szóval mindent tudsz rólunk, mert az angyalok beszámoltak neked?- értelmezte Sam.

   - Igen. Többek között.

   - Tőlük van a kiűzés is?

   - És megmutatják nekem hol lesznek a démonok, még mielőtt felbukkannak- részletezte – Valamint hogy hogyan védjük meg magunkat.

   - Soha nem tévedett- mondta Gideon – Egyszer sem. Nagyon különleges.

Meg gyanús, tette hozzá a lány magában.

   - Hadd találjam ki- fordult felé Dean – Mielőtt látsz valamit, rossz fejfájás tör rád.

   - Honnan tudtad?

   - Mert nem te vagy az első próféta, akivel találkoztunk- vont vállat – De az biztos, hogy a legszebb.

Taylor erre megforgatta a szemét.

   - Itt az apokalipszis, Dean- könyökölte oldalba – Fogd vissza magad.

Gideon elnézést kérve félrevonúlt a lányával, akit Taylor továbbra is bizonytalanul méregetett. Mikor ez Deannek feltűnt, nyomban rá is kérdezett:

   - Miért nézel így rá?

   - Valami nem stimmel vele- mondta halkan – Nem tudom mi, de rossz előérzetem van.

Nem ártott résen lenni.

_____

Következő megálló a helyi kocsma. Sam elment italt szerezni, míg Taylor és Dean leültek egy asztalhoz. Utóbbi felvetette, hogy mivel körülöttük amúgy is mindenki vadász, nem keltene feltűnést, ha ott látnák el a sérülését. Taylor nem talált benne kivetnivalót, szimplán beleegyezett.

Visszatérve a kocsitól az elsősegély készlettel, Dean elhelyezkedett a lány baloldalán. Kihúzta a karját a dzsekiből, valamint a pulóverből, ami alatt szerencsére rövidujjút viselt. Leszedte a rajta lévő kendőt, azután elkezdte kitisztítani a sebet.

   - Ez csípni fog- figyelmeztette, mielőtt hozzá érintette a fertőtlenítős anyagdarabot. Taylor felszisszenve el akarta rántani a karját, azonban a báty elkapta azt a szabad kezével és biztosan tartotta. – Én szóltam.

   - Sokra mentem vele- vágott vissza – Nagyon vészes?

   - Á- rázta a fejét – Igaz nem felületi vágás, de nem is túl mély. Rendben leszel.

   - Szuper- támasztotta állát az asztalon pihenő jobbjának tenyerébe – Az első hegem.

   - És minden bizonnyal nem az utolsó- egészítette ki.

Ezek után némaságba burkolóztak. Dean gondosan lekezelte a sérülését, összevarrta és bekötötte, mindeközben olyan óvatossággal dolgozva, mint azelőtt soha. Ujjai egy tollpihe könnyedségével érintették Taylor bőrét, aki elmélyülten figyelte minden mozdulatát. Miután végeztek, a Winchester visszabújtatta a ruháiba és elpakolta az elsősegély készletet.

Pont végszóra Sam betoppanásához.

   - Hagytam Cas-nek egy üzenetet. Azt hiszem- huppant le velük szemben, átadva nekik egy-egy üveg sört – Szóval mit gondoltok? Miért a rengeteg démon támadás?

   - Gőzöm sincs- nyitotta ki mindkét italt Dean – Talán a próféta lányt akarják?

   - Ez a legvalószínűbb- értett egyet vele Taylor. Átvéve tőle az üveget nagyot kortyolt belőle, élvezve az alkohol nyugtató hatását.

Erre már nagyon szüksége volt.

Sam nemtetszően megrázta a fejét.

   - Mi az?

   - Az angyalok ezeket az embereket küldik ki, hogy elvégezzék a piszkos munkát.

   - Igen. És?

   - És szét is téphetik őket.

   - Mind meg fogunk halni, Sam- közölte rezzenéstelenül – Egy, talán két hónap múlva. Ez a világ vége, de ezek az emberek nem vesztették el a fejüket. Sőt, divatosan rohannak a kijárat felé. Nem hiszem, hogy ez olyan hű de rossz lenne.

A pesszimizmusa arra ösztönözte a lányt, hogy még többet igyon. Ő képtelen volt elfogadni, hogy valóban ez várt rájuk, viszont azt is tudta, hogy nem változtathatta meg Dean álláspontját. Úgy tűnik hiába a moteles beszélgetésük, a Winchester hite durván kihalófélben volt.

   - Ki mondja, hogy mind meg fognak halni?- vonta fel a szemöldökét az öcs – Mi lett azzal, hogy megmentjük őket?

Válaszadásra nem adatott meg a lehetőség, mivel egy másodperccel később hangosan kongott a templomi harang. Mindenki felpattant a helyéről és a kijárat felé sietett, mialatt Sam megkérdezte a tulajt:

   - Paul. Mi történik?

   - Leah-nak látomása volt- felelte.

A magasabb már egyenesedett is fel a székéből, invitálón biccentve kifelé.

   - Nincs kedvetek templomba menni?

   - Ismersz engem- mosolyodott el az alacsonyabb – Nagy hívő vagyok.

Tehát átgyalogoltak a templomba, ahol Gideon atya már javában ismertette a helyzetet a város lakóival:

   - 3 mérföldnyire a Talmadge Road-tól- elnémult, merthogy a lánya közelebb hajolva belesúgott valamit a fülébe – 5 mérföldnyire. Démonok gyűltek össze. Nem tudom mennyi, de sokan vannak. Köszönjük, Leah. Szóval ki csatlakozik hozzám?

   - Ki nem hagynám- szólalt fel Rob.

   - Valakinek fedeznie kell Rob seggét- vigyorgott Paul.

   - Mi is benne vagyunk- jelentkezett Dean.

   - Köszönöm- bólintott hálásan – Szeretnék elmondani egy imát. Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben…

   - Ja, nem egészen- mormogta az idősebb testvér.

   - Legalább próbálj meg viselkedni- kérte Taylor.

Amint az ima befejeződött, az emberek kiözönlöttek az utcára. Csoportokba verődve beültek néhány kocsiba, amikkel aztán elhajtottak.

Seperc alatt lerendezték a házban rejtőző hat démont. A munka végeztével Rob és az emberei visszapakoltak a kocsijukba, akárcsak a vadászok tették az Impalánál.

   - Szóval ilyen érzés, huh?- dünnyögte Sam.

   - Micsoda?- nézett rá Taylor.

   - Ha csapatban dolgozol.

Taylor inkább nem mondta ki, hogy számára bőven megfelelt csak a srácokkal csinálni ezt.

   - Dean, Sam, Taylor- sétált oda hozzájuk Dylan, egy korai húszas éveiben járó fiú.

   - Hé.

   - Hé, szóval uh, nem lenne baj, ha uh, veletek tartanék?- érdeklődött bizonytalanul.

Dean mindössze egy biccentéssel lebeszélte ezt Robbal, aki ezután le is lépett a csapatával. A Winchester ezt követően Dylan felé fordult.

   - Hé, már kétszer megmentettél minket. Még egy ilyen, és vezethetsz is. Kérsz egy sört?

Sam kiszedett négy doboz sört a hűtőládából és szétosztotta őket. Taylor rögtön megbontotta a sajátját, s belekortyolt. Alapjáraton nem volt oda a túlzott alkohol fogyasztásért, de ugyan mit árthatott pár sör? Hisz közeledett a világvége. Már úgyis mindegy volt, nem?

   - Kiérdemelted- bökött Dean a fiúra – Ne mond el anyukádnak.

   - Ó hidd el, nem fogom.

Ráérősen iszogattak, nem zavartatva magukat. Körülöttük minden nyugodt volt és csendes…

…mígnem egy kéz megragadta Dylan bokáját és berántotta őt az autó alá.

Felfogva a veszélyt, Sam az Impala másik végéhez rohant, hogy megölje a démont, miközben Taylor és Dean leguggolva igyekezett kihúzni a srácot a jármű alól.

   - Dylan!

Egyszercsak a kiáltozás abbamaradt. Sam megölte a démont, csakhogy túl későn. Addigra már ő is megölte Dylan-t.

   - Nem!

A fiú szeméből kihúnyt az élet, a keze elernyedt Taylor markában. A lány a térdére esve meredt a holttestre, látása homályos a sokk okozta könnyek miatt.

Elvágták a torkát. Még ezt sem voltak képesek megakadályozni.

Hogy akarnak egy egész apokalipszist megfékezni?

   - Taylor…- érintette meg a vállát Dean.

Elhúzódott tőle, tekintete továbbra is a halott Dylan-en.

   - Mit fogunk mondani a szüleinek?- suttogta összetörten.

Ez most tényleg csakis a mi hibánk.

_____

Reggel megrendeztek egy temetést Dylan tiszteletére. A város lakói összesereglettek a templomban, a három vadász azonban odakint várakozott.

Nemsokára felbukkantak a szülők, Rob és Jane. Utóbbi szüntelenül zokogott, míg előbbi próbálta vigasztalni. Meglátva őket Taylor nagy levegőt vett és elindult feléjük.

   - Annyira sajnáljuk- szabadkozott.

   - Ez a ti hibátok- szipogta Jane gyűlölettel a szemében.

Taylor nyelt egyet, kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette.

Rob átkarolta a feleségét és az ajtó irányába terelte őt.

   - Gyerünk, Jane. Menjünk be.

A szőke az ajkát harapdálva lesütötte a pillantását. Visszatartotta a könnyeit, azt mondogatván magának, hogy ez mindennapi ebben a szakmában. Az emberek előbb-utóbb meghalnak. Ez a természet rendje. Nem lehet ellene küzdeni.

Kivéve, hogy ő egyszer már dacolt a természet rendjével. És nyert.

Én miért kaptam egy második esélyt? Mi olyan különleges bennem, hogy mindenáron itt kell lennem?

Úgy elmerült az önmarcangolásban, hogy észre sem vette, amint Dean lefékezett mellette. Egyik kezével átkarolva a vállát magához vonta, mire a lány automatikusan az oldalának dőlt. Egyikük sem szólt semmit, csupán pár másodpercnyi ácsorgás után megindultak befelé.

   - Bárcsak tudnám mit mondjak- hallották meg Gideont – De nem tudom. Annyira sajnálom Jane, Rob. Nincsenek erre szavak. Dylan… Nem tudom miért történt ez. Nincsenek válaszaim. De azt tudom, hogy… - Leah hirtelen kizuhant a padból, majd rángatózva landolt a földön. Az apja menten lesietett a pódiumról, hogy vele legyen. – Leah? Leah. Semmi baj, kicsim. Semmi baj.

   - Apa, Dylan-ről van szó- nyögte ki.

Taylor felkapta a fejét, kíváncsian szemlélve az eseményeket.

   - Csak pihenj egy keveset, oké?

   - Nem, hallgass meg. Dylan vissza fog térni.

   - Mi a franc?- motyogta elképedve a lány.

Mégis hogyan? Az angyalok visszahozzák? Ugyan miért tennék? Nem a szívjóságukról híresek.

Az apja segítségével Leah beállt a pódium mögé, ahol a mikrofonba beszélve a többiekkel is megoszthatta a látomását.

   - Jane, Rob… Minden rendben lesz. Látni fogjátok Dylan-t. Mikor az Ítélet Napja eljön feltámad és együtt lehettek. Mind együtt leszünk. Kiválasztottak vagyunk. Az angyalok földi paradicsomot ígértek nekünk. Mindössze követnünk kell a parancsolataikat.

Badarság, futott át a fején. Kizárt, hogy ez igaz legyen. Miért választanának ki az angyalok egy egész várost és adnák nekik a földi paradicsomot? Ennek semmi értelme.

Az a rossz érzés ismét megmutatkozott a gyomrában. Egyszerűen tudta, hogy ebből a prédikációból semmi nem igazi. Csak csicsás szavak és hamis ígéretek.

Leah nem lehetett próféta.

De akkor mégis mi volt?

   - Se ivászat, se szerencsejáték, se házasság előtti szex- sorolta Sam azokat a feltételeket, miután távoztak a templomból – Dean, ez 90%-ban leírt téged.

   - Ja, hát- vont vállat hanyagul – Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a Rómaiak.

   - Vagyis uh… Neked nincs ezzel bajod?- lepődött meg.

Dean fáradtan felsóhajtott.

   - Nézd, én nem vagyok próféta. Nem vagyunk helyiek. Ez nem az én döntésem- megtorpant, majd a háta mögé bökött – Beszélek Leah-val. Majd utolérlek.

   - Légy óvatos- szaladt ki Taylor száján – Nem hiszem, hogy az, akinek mondja magát.

Dean biccentett.

   - Oké. Vigyázok.

A megmaradt páros is ketté vált. Kezdődő migrénre hivatkozva Taylor becélozta a motelt, Sam pedig a bárba ment inni. Valóban nagy szarban voltak, ha az alkoholért nyúlt.

Belépve a szobájukba a lány levette a dzsekijét és egyenest a fürdőbe masírozott. Megállva a csapnál megnyitotta azt, s összegyűjtve két tenyerében némi vizet alaposan megmosta az arcát. Kezei a porcelán szélét markolták, feje leszegve, szeme csukva. Az elméje megtelt mindenféle zűrös gondolatokkal, amik úgy repkedtek szerteszét, akár egy megrémült madárraj. Semmire sem tudott koncentrálni, kivéve a szaporán dobogó szívére és egyenletlen légzésére.

Az egész egy pillanat alatt tört rá, akkora erővel, hogy kishíján összeesett. A levegő a tüdejében rekedt, amint csukott szeme előtt elképesztő gyorsasággal váltakoztak a képek: véres kezek, egy régi könyv lapjai, egyiken kiemelve a szó „szajha”, egy fakaró, Leah alakja, amint eltorzult arccal fölé tornyosult, illetve legvégül… ahogyan a parkolóban állva nézte a sebesen elhajtó Impalát.

A jelenetek abbamaradtak, Taylor pedig újra tudott lélegezni. Szemét kinyitva egyenesen a tükörképére bámult, ami sápadt volt és zavart. Talán egy kicsit ijedt, de lehet csak rosszul látta. Vízcseppek folytak le az arcáról, amiknek letörlésével nem zavartatta magát. Szimplán leült a hideg csempére, hátát a kádnak döntve, térdeit felhúzva és beletúrt a hajába.

Ez volt eddig a legintenzívebb. Azelőtt csak fura álmai voltak, de most ez… Mi a fene történik vele?

Késztetést érzett, hogy felhívja a testvéreket, azonban egyrészt nem bírt mozdulni a földről az előbbiek utóhatása miatt, másrészt úgy remegtek a kezei, hogy nyomban elejtette volna a készüléket, ami jelenleg az ágyon heverő dzsekije zsebében lapult. Úgyhogy eldöntve, hogy egyszerűen megvárja őket, inkább kényelmesen elhelyezkedett és a nyitott fürdőajtón át figyelte a motel bejáratát.

Fogalma sem volt mennyi idő telt el, mire végre fordult a kulcs a zárban. Dean sétált be a szobába, majd a dzsekijét levetve körülnézett. Ekkor akadt meg a szeme a másik félen.

   - Taylor?- fürkészte őt összevont szemöldökkel – Mit csinálsz te ott?

   - Én csak uh…- nyalta meg az ajkát, keresve a szavakat – Megszédültem és le kellett ülnöm.

   - Megszédültél?- váltott aggódóba. Lábai menten átvitték a küszöbön, azután leguggolva a társa előtt közelebbről is megvizsgálta az állapotát. – De jól vagy?

   - Már jobban- bólintott – Akartalak hívni, de… Nem tudtam felkelni.

Hümmögött egyet, aztán felegyenesedve segítő kezet nyújtott felé.

   - Gyere. – Felhúzta a padlóról, ezután támogatta az ágyig, ahol pedig óvatosan leültette. Megint csak leguggolt előtte, az aggodalomtól csillogó szemei megtalálták az övét. Fakónak tűntek a megszokott ragyogó kék helyett, érzelmek tömkelege kavargott bennük, akár egy hurrikán. – Biztos jól vagy? Nem érzel fáradtságot? Nem fáj semmi?

   - Jól vagyok, Dean- nyugtatta szüntelen.

Viszont mintha meg sem hallotta volna.

   - Kizárt, hogy elfertőződött volna a sérülésed, de azért nem árt megnézni…

   - Dean…

   - Csak a biztonság kedvéért…

   - A sérülésnek semmi köze ehhez- szakította félbe határozottan. Nem volt más választása, színt kellett vallania. Csak nem fogja rosszul fogadni, igaz? Hiszen Sam is hasonlón esett át néhány éve. Oké Taylor, menni fog ez. Nagy levegő és bökd ki. Őszintén. Most vagy soha. – Látomásom volt.

Na erre aztán végképp nem számított.

Dean kissé hátra dőlt a meglepettségtől, szemöldöke felvonva, ajkai enyhén szétnyílva. A hang a torkán akadt, nem tudott mit mondani. Először azt hitte rosszul hallotta. Aztán lassan elkezdte felfogni az információt.

   - Egy látomás- ismételte el – Miféle látomás?

   - Olyasmi, amivel Sam is küzdött anno- felelte – Az elején uh… Az elején még csak különös álmok voltak, furcsa megérzések, mint Leah-val kapcsolatban. Aztán a temetés után éreztem egy migrén közeledését, visszajöttem ide, hogy pihenjek, de mikor beértem a fürdőbe minden egyszerre tört rám. Nem tudtam mi történik, bepánikoltam, azelőtt ilyesmi sosem fordult elő, nem értem miért most kezdett jelentkezni.

   - Taylor…

   - Az álmokkal még úgy ahogy megbirkóztam, de ez, én nem…

   - Hé, hé, hé- fogta meg a kezét, ezzel beléfojtva a hadarást – Taylor, lassíts le. Nézz rám. - Szófogadón tette, amire kérte. – Vegyél egy nagy levegőt… aztán fújd ki. Ez az. Még egyszer. Látod, megy ez.

   - Kösz- préselte ki két sóhaj között.

   - Semmiség- mosolyodott el halványan, hüvelykujjait fel-le mozgatva a kézfején – Most, hogy már nem hiperventilálsz… Mond el mit láttál. Szép lassan, oké? Van időnk.

   - Pont, hogy nincs, Dean- rázta a fejét ellenkezően – A látomásom a mostani ügyünkhöz kapcsolódott. Uh, több dolgot is láttam, az egész kissé gyors volt és kusza, de…

   - Nem gond- unszolta – Csak sorold fel őket. Ne agyald túl.

   - Oké- hunyta le a szemét egy röpke másodpercre. Koncentrálva a bőrük érintkezésére, Taylor engedte az elméjének, hogy visszajátssza a látottakat. – Véres kezek. Ez az első. De azt nem tudom kié. Egy régi könyv lapjai, kiemelve rajtuk a „szajha” szó. Egy fakaró, aztán Leah, amint fölém hajolt, viszont az arca… valami nem stimmelt az arcával. Az utolsó pedig…

Elakadt. Ettől a résztől tartott a leginkább, és gőze sem volt miért. Hisz ez volt a legkevésbé aggasztó. Akkor meg miért érzett rémületet, mikor rá gondolt?

   - Mi volt az utolsó?- kérdezte Dean 1-2 perc elteltével – Taylor?

Megszorította az egymást markoló kezüket, minek hatására a lány szemei kinyíltak. Ezúttal ragyogtak, azonban csakis a bennük gyűlő könnyek miatt.

   - Az utolsóban a motel parkolójában álltam és néztem, ahogy az Impala elhajtott- mesélte nagy nehezen – Valamiért rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban.

   - Csak ezzel az eggyel kapcsolatban?- vonta fel a szemöldökét hitetlenül – Nekem pont ez tűnik a legártalmatlanabbnak.

   - De a látomásomban a kocsi sietve tűnt el- részletezte – És én nem ültem benne. Kötve hiszem, hogy Sam random elvinné egy futamra, szóval…

   - Szóval?

   - Van valami, amit el akarsz mondani nekem?

   - Már mit akarnék elmondani?- értetlenkedett.

   - Nem tudom- vont vállat – Talán azt, hogy valami hülyeséget fontolgatsz.

   - Esküszöm, hogy ilyesmiről nincs szó- biztosította.

   - Biztos? Csak mert újabban…

   - Hé- hajolt közelebb – Ígérem nincs miért aggódnod. Jól vagyok. Nem tervezek semmit.

   - Én csak…- szipogott – Nem akarlak megint elveszíteni. Egyszer már megtörtént az én hibámból, aztán jött a második eset és… Ezek ébresztettek rá mennyire szükségem van rátok. Ha most úgy döntesz, hogy feladod és lelépsz…

Az első könnycsepp legördült az arcán. Dean ösztönösen odanyúlt és letörölte. Hüvelykujjával végig simított a bőrén, közben a kezével kissé megemelte a fejét, hogy szemkontaktust vehessenek fel.

   - Itt vagyok, oké? Holnap is itt leszek. Meg azután is. Nem megyek sehová. Nem hagylak el.

   - Megígéred?

   - Megígérem- zárta le a témát. Feltápászkodva megpuszilta a homlokát, végezetül visszahúzta a kezét. – Egész éjjel ébren voltál. Próbálj meg aludni.

   - Te addig mit csinálsz?- bújt ki a bakancsából.

   - Vigyázok rád- vágta rá, miközben helyet foglalt az asztalnál – Felkeltelek, mikor Sam visszajön.

   - Oké- bólintott, majd feljebb kúszott a matracon, hogy a párnára hajthassa a fejét. Az oldalára fordult, térdek felhúzva, kezek közel a mellkasához. Ám mielőtt lehunyta volna a szemét, még hozzá tette. – Dean?

   - Hmm?

   - Kösz. Mindenért.

   - Ez csak természetes.

Perceken belül kidőlt, Dean pedig le sem vette róla a szemét, még véletlenül sem. Az ő nyugalmát nézni számára is hasonló érzést hozott, ezért ki akarta élvezni, amíg tartott. Az összes másodpercet, amit vele tölthetett.

Mert nem tudta melyik lesz az utolsó.

_____

Mikor pár óra múlva Sam betoppant, a következő látvány tárult elé:

Taylor magzatpózban fekve aludt az egyik ágyon, az arca fele belefúrva a párnába. Dean mellette ült a matrac szélén, két könyöke a térdén, ujjai összefonva, miközben némán figyelte őt.

Akár egy őrkutya, futott át az öcs zavaros, részeges elméjén. Egy elhivatott védelmező, aki kész bármilyen fenyegetéssel szembeszállni, hogy megvédje a társát.

Ezzel meglepően jól leírta a párosukat.

   - Hé- botladozott beljebb a küszöbről.

Dean menten felé kapta a fejét, s kíváncsian végig mérte.

   - Te meg merre jártál?

   - Iszogattam.

   - A kis lázadó- villantott egy gúnyos mosolyt.

   - Tovább is maradtam volna, de takarodó volt- magyarázta egy csuklás közepette – Tudtad, hogy lekapcsolták a mobiltornyokat?

   - Nem- ingatta a fejét – Ez uh, nekem is új hír.

   - Ja- biccentett – Se TV, se internet. Teljesen elvágva a „külvilág korrupciójától”.

   - Huh.

   - Hát nem érted?- tárta szét a karját – Átváltoztatják a várost egy fundamentalista létesítménnyé.

   - Értem én- bizonygatta.

   - Mégis csak annyit mondasz, hogy „huh”? Mi ütött beléd?

   - Én értem- ismételte el – Csak nem érdekel.

   - Hogy mi?

   - Mi a különbség?

   - Hogy mi a k… - hökkent meg a hallottaktól – Mégis mikor vált ez túl sokká számodra? Nem látod, hogy az angyalok játszanak ezekkel az emberekkel?!

   - Mi lenne, ha nem kiabálnál? Fel fogod ébreszteni- biccentett állával az alvó harmadik tag irányába. Meggyőződött róla, hogy nem zavarták fel, azután vállat vont. – Angyalok világa, angyalok szabályai, öcskös.

   - És neked ez mióta oké?- tudakolta.

Taylor igyekezett nem leleplezni magát, amint alvást színlelve hallgatta a beszélgetésüket. Vagy inkább vitájukat. Nem végzett rossz munkát, tekintve, hogy egy része még mindig az alvás hatása alatt volt, ezért épphogy az ébrenlét határán táncolt. Küzdött az ellen, hogy megadja magát a békés álmok erejének és végül győzedelmeskedett.

   - Mióta az angyaloknak van egyedül mentőhajójuk a Titanicon- válaszolta – Mármint, ugyan kinek kéne megjelennie, hogy megmentse ezeket az embereket? Nekünk kellett volna, de mi nem vagyunk rá képesek.

   - Akkor mi lesz? Bedobod a törölközőt és csak úgy félreállsz?

   - Nem tudom, talán.

Taylor erre észrevétlenül még jobban a párnába nyomta a fejét, hogy elrejtse a szeméből kicsorduló könnyeket. Keze megrándult, ki akart nyúlni a tőle nem messze ülő felé, hogy megvigasztalja és megpróbáljon lelket önteni belé, de tudta, hogy annak nem most volt az ideje. Ez Samre és Deanre tartozott, ő majd később mondja el a saját véleményét.

Remélhetőleg lesz rá esélye.

   - Ne mond ezt- kérte Sam.

   - Miért ne?

   - Mert nem teheted ezt.

   - Ó, dehogynem.

   - Nem, nem teheted- csóválta a fejét – Nem teheted ezt velem. Velünk- intett az „alvó” lány felé – Egyetlen egy dolog tartja bennem a lelket. Szerinted csak te vagy nehéz helyzetben, Dean? Senki másra nem számíthatok. Nem tudom ezt egyedül végig csinálni.

   - Nem vagy egyedül. Itt van Taylor is. – Feltápászkodott, megindulva az ajtóhoz. – Ha felébredne, mond meg neki, hogy vissza fogok jönni.

   - Hová mész?

   - Ki kell szellőztetnem a fejem- húzta fel a dzsekijét – Beszélünk, miután visszaértem.

   - Hiszen már rég takarodó van. Dean.

Mindhiába, a bátyja meg sem hallotta. Minden egyéb nélkül kisétált az ajtón, magukra hagyva őket.

Taylor ekkor a hátára fordult és kinyitotta a szemét, jelezve az ébrenlétét. Némi céltalan plafonra meredést követően ülésbe tornázta magát, s tekintetével megállapodott az ifjabb Winchesteren. Fáradt volt és gondterhelt, akárcsak ő. Felkelt a matracról, azután odalépve hozzá a dereka köré fonta két karját, arcát pedig a mellkasára fektette. Nagy szüksége lehetett erre, ugyanis Sam azonnal visszaölelte. Izmait ellazította, száján kiszaladt egy hosszú sóhaj.

Durva napok álltak mögöttük. És még közel sem volt vége.

   - Rám számíthatsz- motyogta a szőke – Nem megyek sehová. Ezúttal nem.

S hogy megerősítse szavai súlyát, a lány ezek után belefogott a kutatásba. Sammel együtt leült az asztalhoz, előttük kiterítve egy rakás könyv, amikből az aktuális szituációjukra próbáltak megoldást kiszedni.

Persze nem jártak sikerrel, mert ugyan miért is lett volna a szerencse az ő oldalukon?

   - Az ég szerelmére- dőlt hátra a székében Taylor idegesen – Most tényleg jól jönne egy jel fentről.

   - Hello, Taylor Grace.

Mindketten megugrottak és a forrás irányába kapták a fejüket. Castiel imbolygott a szoba bejáratánál, akár egy részeg hajós, aki túl sok rumot ivott. Ezen kívül fáradtnak tűnt, és nem feltétlenül fizikai értelemben.

Pont a legjobbkor.

   - Cas?- csodálkozott el Sam az állapotán.

   - Megkaptam az üzeneted- tért a lényegre – Hosszú üzenet volt. A hangodat pedig fülsértőnek találtam.

Ejha. Most már biztos, hogy részeg.

   - Mi van veled?- kelt fel az öcs a helyéről – Csak nem… részeg vagy?

   - Nem!- kiáltott fel, közben véletlenül beverve a vállát a falba – De igen.

   - Merre voltál?

   - Találtam egy italboltot- felelte.

   - És?

   - És kiittam. Miért hívtál?

Előre akart lépni, csakhogy elvesztette az egyensúlyát és kishíján összeesett. A két vadász ott termett egy-egy oldalán, hogy támogassák, mielőtt még a földön kötött volna ki.

   - Hé. Ne olyan hevesen- fogta meg a karját Sam – Jól vagy?

Castiel közelebb hajolt, belesúgva a fülébe:

   - Ne kérdezz ostobaságokat. Mondd el mire van szükségetek.

Taylor jobbnak látta, ha nem vesztegetik tovább az időt.

   - Történt néhány démon támadás a városon kívül- kezdte – Nem tudjuk kitalálni miért…

   - Bármi jele angyaloknak?

   - Egy prófétához beszélnek- mondta Sam.

   - Kihez?

   - Leah Gideon.

   - Ő nem egy próféta- vágta rá nyomban.

Tehát igazam volt.

Castiel erre ránézett, mintha hallotta volna a gondolatait. Taylor reflexből lesütötte a szemét, hogy nekiálljon tanulmányozni a szőnyeget. Szerencsére Sam figyelmét elkerülte az interakció.

   - Biztos vagyok benne, hogy az- folytatta – Látomásai vannak, fejfájások. Az egész csomag.

Castiel megcsóválta a fejét, amivel csak azt érte el, hogy a szoba forogni kezdett körülötte.

   - Az összes próféta neve bele van égetve az agyamba. Leah Gideon nincs közöttük.

   - Akkor mégis mi ő?

Az angyal jelentőségteljesen a lányra pillantott.

   - Úgy érzem Taylor Grace-nek már van is egy sejtése.

De még mennyire, hogy volt.

_____

Dean egész éjjel nem tért vissza. Mire a kora reggeli napsugarak besütöttek az ablakon, Taylor egyre növekvő frusztráltsággal járkált fel-alá a szobában, nem tudva mitévő legyen. Már azon volt, hogy megy és átfésüli a város összes négyzetcentijét, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és besétált a keresett személy.

Ó, hála az égnek.

   - Hát itt vagy. Tudod te mennyire…- szavai a torkára fagytak, amint szemet vetett a vérrel borított kezeire. Az aggodalom átvette felette az irányítást, és arra ösztönözte, hogy odarohanva hozzá ellenőrizze őt esetleges sérülések után kutatva. – Minden rendben? Mi történt? Megsérültél?

   - Semmi bajom- nyugtatta. Kissé meglepte az a mennyiségű törődés, amit az irányába tanúsított, ám úgy döntött szó nélkül hagyja. – Ez uh… Ez nem az én vérem. Paul meghalt.

   - Hogy mi?!- döbbent le Sam.

   - Jane lelőtte őt.

Az a nő rendesen megkergült.

   - Elkezdődött- jelentette ki Castiel, aki egy cseppet még mindig részeg volt az előző esti ivászatától.

   - Mi kezdődött el? És merre jártál?- faggatta.

   - Az most nem fontos- zárta le a témát – Arról kell beszélnünk, ami itt történik.

   - Nos, csupa fül vagyok- készült elsétálni, hogy lemossa a vért a kezéről, amikor a semmiből két tenyér fonódott a csuklói köré. Megtorpant, s értetlenül figyelte, ahogy Taylor a kezeire meredt, arcán lassan realizáció jelei mutatkoztak. – Tay? Minden oké?

   - Véres kezek- motyogta.

   - Hogy mondod?

   - Véres kezek- ismételte el hangosabban, felnézve rá – Dean, ezzel kezdődött a látomásom. Tényleg valóra válik.

Nem kellett sok idő, hogy összerakja a darabkákat. Eszébe jutott az esti beszélgetésük, mire minden értelmet nyert.

   - Basszus- szaladt ki a száján, aztán felötlött benne még valami – Várj. Ők tudják?

   - Igen- bólintott – Elmondtam nekik. És ez segített előbbre jutni az ügyben.

   - Be is fogsz avatni?- várakozott türelmetlenül.

   - Máris- húzta őt a mosogató felé – Először is… Igazam volt Leah-val kapcsolatban. Nem egy próféta.

   - Hanem mi pontosan?- dugta a kezét a csap alá.

   - A szajha.

   - Wow- ámult – Oké Cas, ne fogd vissza magad.

   - Dean- vonta magára a figyelmét, miközben megnyitotta a vizet – Ez volt a következő, amit láttam. Emlékszel? A könyvek, kiemelve ez a szó. Már akkor tudtam mivel van dolgunk.

   - Akkor jelenik meg, mikor Lucifer a földön jár- magyarázta az angyal – Ez a lény képes emberi alakot ölteni és mások elméjében olvasni. A Jelenések könyve úgy nevezi őt: A babiloni szajha.

   - Az igazi Leah valószínűleg hónapok óta halott- sóhajtott fel Taylor, mialatt öntudatlanul besegített Deannek a vér lemosásában. A víz hamar vörösesre vált az anyagtól, Dean pedig némán engedte neki, hogy folytassa. Miután befejezte, a szőke fogott egy konyharuhát és átnyújtotta neki. – Tessék.

   - Kösz- vette el tőle. Ujjaik érintkeztek a mozdulat közben, viszont egyikük sem reagált rá semmit.

Taylor halványan elmosolyodott, azután a konyhaszekrénynek dőlve a pulóvere zsebébe süllyesztette a kezét. Dean lerakva a rongyot megtámaszkodott mellette, olyan közelségben, hogy a válluk összeért.

   - Mi van a démonokkal, amik a várost támadták?- kérdezte.

   - Az ő irányítása alatt vannak- felelte Cas a kanapéról.

   - Az énoki kiűzés?

   - Hamis. Valójában arra fordítható le, hogy: „közösülj egy kecske szájával” – röviden felnevetett, de senki sem csatlakozott hozzá, ezért abbahagyta – Énokiul viccesebb.

   - Vagyis a kifüstölgés is csak kamu?- értelmezte – De miért? Mi itt a végjáték?

   - Amit ti láttatok, az ártatlan vér ontása volt Isten nevében.

   - Manipulálja az embereket- folytatta Sam.

   - Hogy aztán megölje őket. Remek.

   - A célja az, hogy annyi lelket juttasson pokolra, amennyit csak lehet- fejtette ki Castiel – Ez pedig… csak a kezdet. Jó úton halad ahhoz, hogy az egész várost magával rántsa.

   - Rendben- bólintott Dean – Hogy öljük meg?

   - Hát azzal- bökött Taylor az asztalon heverő karóra – Egy babiloni ciprusfából készült. Szintén benne volt a látomásomban.

   - Jól érzem, hogy most büszke vagy magadra?- pillantott rá oldalvást.

   - Aha- vigyorgott elégedetten – Ez még hasznos képesség lehet a jövőben.

   - Már nem akaszt ki?- vonta fel a szemöldökét.

   - Majd hozzászokom- vont vállat – Nem nagy ügy.

Dean azon volt, hogy mondjon valamit, mikor Castiel közbeszólt:

   - Nem lesz könnyű feladat.

   - Mert miért is lenne az?- kérdezte gúnyosan a báty.

   - A szajhát csak a Mennyek Igaz Szolgája ölheti meg- közölte.

   - Szolga, mint…

   - Nem te- intette le Dean-t egyből – Vagy én. Sam meg egy förtelem. Valaki mást kell találnunk.

   - Mi van velem?- jelentkezett önként Taylor – Én nem tettem semmi világrengetően rosszat. Én nem felelnék meg?

Castiel elgondolkodva vizslatta őt, végül rábólintott.

   - Működhet.

   - Szuper- csapta össze a tenyerét – Már csak az apján kell átjutnunk.

Az szintén nem volt nehéz. Hála Castiel angyali asszisztálásának, a csapat meg tudta győzni Gideon atyát, hogy becsempéssze őket a templomba. A tervet még aznap este végre kellett hajtaniuk.

   - Hé, uh…- szólalt meg Dean, mialatt magához vette a pisztolyát az Impala csomagtartójából – Biztos nem okoz ez neked gondot?

   - Már miért okozna?- fordult felé Taylor értetlenül.

A többiek még a szobában voltak, ahol utoljára átbeszélték a teendőket. Remek alkalom a kételyek megosztására és érzelmes szóváltásokra.

Mert azokban mindig olyan jók voltak.

   - Én csak belegondoltam, uh… Ez az első ügyed azóta, hogy…

   - Tudom- vágott a szavába bólintva – De legyen szó bármennyi évről, a tanultak nem tűnnek el. Te és John kiképeztetek, amit ideje végre használnom. Plusz nem mintha lenne más önként jelentkező.

   - Ott van Gideon atya- javasolta.

   - Nem fogja tudni megölni a szörnyet, aki a lánya kiköpött mása- ingatta a fejét – Ezt te is tudod. Nekem kell megtennem, és meg is fogom.

   - Csak nem akarom, hogy úgy érezd…

   - Dean- helyezte kezét az alkarjára megnyugtatón – Nem lesz bajom, oké? Készen állok. És ott lesztek ti hárman is, hogy fedezzetek.

   - Az legutóbb sem végződött valami jól- motyogta bűntudatosan.

Taylor közelebb lépett hozzá, szemkontaktust véve fel.

   - Annak már 14 éve- mondta halkan – Nem a te hibád volt.

   - Vigyáznom kellett volna rád…

   - És azt is tetted- bólintott – 5 éven keresztül mást sem tettél. Most pedig ideje ezt viszonoznom.

El akarta húzni a kezét, viszont Dean megfogta azt a sajátjával. Finoman megszorította, majd azzal fejezte be:

   - Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

Taylor halványan elmosolyodott.

   - Megígérem.

Kinyílt a motel ajtaja, mire lassan elléptek egymástól. Mindenki végig nézett a másikon, megbizonyosodva arról, hogy senki nem gondolta meg magát. Egyöntetű biccentés jelezte, hogy minden oké.

Ideje volt indulni.

_____

Pont jókor érkeztek. Leah éppen levált a többi templomi embertől és bement az irodába, megadva ezzel a tökéletes támadási lehetőséget a vadászok számára.

Ellenőrizte a külsejét a szekrény belsejébe szerelt tükörben, azután becsukta annak ajtaját. Castiel amögött várakozott. Megragadta őt és megfordítva a háta mögé vonta a karjait, így azokat nem tudta használni.

Ekkor sietett be Taylor, kezében a karóval. Arra azonban nem számított, hogy Leah gyorsan kapcsol és visszatámad. Egy énoki igét kántálva a földre küldte az angyalt, amit követően egy másik képességével a falhoz vágta mindkét Winchestert és Gideon atyát. Megkísérelt bevinni egy ütést a szőkének, aki ellenben kikerülte azt.

Először. Másodszor már nem. Taylor a földre zuhant, esélyt adva a szörnynek a menekülésre.

   - Az a francos szajha- szitkozódott feltápászkodva – Huh. Nem hittem volna, hogy ezt valaha kimondom.

Nem várva a társaira egyszerűen kirohant a szobából. Végig kergette Leah-t a folyosókon, aki szerepet öltve menten segítségért kiabált.

   - Segítség! Ő egy démon!

Berontva a fő helyiségbe egy rakás dühös városi fogadta. Nekiestek, megpróbálták lefogni. Úgy küzdött, mint még soha, osztotta az ütéseket, nem érdekelvén kit és hol talál el velük. Egyedül a cél lebegett a szeme előtt, valamint annak elérése.

Ráadásul a frusztrációját is levezethette. Két legyet egy csapással.

Időközben valahogy elhagyta a karót, de az ő segítsége is betoppant. Sam, Dean és Gideon igyekeztek lefoglalni az embereket, hogy ő eljuthasson Leah-hoz és befejezze ezt.

Nos, végül Leah jutott el hozzá. Az erejét használva a földre küldte, majd hezitálás nélkül ráugrott. Két keze a torkára fonódott, hamar elvágva a levegő útját. Taylor azonban nem adta fel. Lábaival rugdalózott, egyik kezével megkísérelt ütni, míg a másikat kinyújtotta a tőle nem messze heverő karó felé.

Olyan közel volt. Csak még egy kicsit. Gyerünk. Menni fog ez.

   - Te lennél a Mennyek Igaz Szolgája?- kérdezte gúnyosan – Ugyan kérlek. Túl gyenge vagy. Tele megbánással, önérzeti problémákkal és az elhagyástól való félelemmel.

   - Fogd… be- küszködött a levegőért.

A világ forgott körülötte, a fejében apránként nyomás képződött. Az a rohadt karó pedig csak nem akart a kezében landolni.

Mi lesz már? Ennek nem lehet így vége.

   - Méghogy a neved Mills- nevetett fel keserűen, szippantva egyet a levegőbe – Árad belőled a Jenkins vér bűze. Szánalmas egy család, ha engem kérdezel. Nem csoda, hogy a szüleid már nem élnek. Ők is gyengék voltak, pont, mint te. Volt kitől örökölnöd.

Itt is volt. Az extra löket, ami kellett.

Taylor egy utolsó nyújtózással végre megkaparintotta a fegyvert. Szabad kezével bevitt egy erős jobbhorgot, ami ledöntötte róla a szörnyet, azután fordítva az állásukon ő került felülre és rögtön lecsapott. Egy haragos kiáltással belevágta a fadarabot a szajha mellkasába, aki meghökkenve meredt rá, ugyanis nem hitte volna, hogy veszíteni fog.

   - Szart sem tudsz rólam, vagy a családomról- sziszegte, mielőtt felegyenesedett.

Egy lépést hátra téve figyelte, ahogyan a teste rázkódni kezdett, végezetül lángra kapva teljesen porrá égett.

Az emberek abbahagyták a verekedést, Sam és Dean elképedve nézték az előttük lejátszódó jelenetet. Taylor még akkor sem mozdult, mikor a tűz kialudt. Mereven szuggerálta a hamukupacot, kezei ökölbe szorítva, légzése kissé szapora.

Viszont nem érzett késztetést arra, hogy sírjon. Most először büszke volt magára, mert egyedül megölt egy szörnyet. Sikerült felülkerekednie és megmutatta, hogy egyáltalán nem gyenge.

Megcsinálta.

Bárcsak a szülei is látták volna.

   - Nem értem- törte meg a csendet Jane – Így hogy fogunk eljutni a paradicsomba?

Sehogy.

   - Sajnálom. Ezek után a jegyetek inkább lefelé fog szólni- közölte Dean. Óvatosan közelebb araszolt a társához, s a vállánál fogva maga felé fordította őt. Mivel többen is nézték őket, okosan döntve rövidre fogta. – Megcsináltad.

Taylor mindössze bólintott.

Dean közelebb hajolt, hogy más ne hallja a szavait:

   - Büszkék lennének rád. Én az vagyok.

Ezen a ponton lábadt könnybe a szeme.

_____

Taylor a motel mosdójának padlóján gubbasztott. Ugyanúgy, mint korábban, térdek felhúzva, két karja és feje azokon pihent. Tekintete a csukott ajtóra tapadt, aminek túloldalán a kimerült Castiel feküdt az egyik ágyon, Sam és Dean pedig Gideon atya sérüléseit látták el.

Képtelen volt kimenni közéjük. A történtek jobban megrázták, mint azt hitte, illetve volt még valami, ami igencsak aggasztotta: a látomása minden egyes képkockája valóra vált… kivéve az utolsót. Az vajon mikor következik be? A mellkasában szüntelen jelen lévő szorító érzés alapján nemsokára.

Ez a felismerés idegessé tette. Másra sem tudott gondolni, csak erre; mint mikor sejted, hogy valami rettenetes dolog vár rád az út végén, ezért minél közelebb jutsz hozzá, annál jobban kikészülsz tőle. Vagy mint amikor gyűlnek feletted a sötét, baljós felhők, te meg tehetetlenül vársz a záporra. Nem tudod mi lesz az, csak annyit, hogy nem tehetsz ellene semmit.

Nem lehetett volna egy kicsit részletesebb az a látomás? Gőze sincs mit kezdjen vele.

Kopogás hangzott fel az ajtón, kizökkentve őt a merengésből. Lenyomódott a kilincs, majd egy kis résen át Dean dugta be a fejét.

   - Bejöhetek?

Taylor csupán bólintott.

A báty ezután belépett és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Egyik kezében némi vattát és fertőtlenítőt tartva mérte végig a lányt, akinek eszébe sem jutott a sérülései lekezelése. Bár nem is volt belőlük sok: egy nem túl vészes, pár centi hosszú vágás a homlokán, valamint egy vérző orr és felrepedt bal szemöldök. Semmi komoly.

Szerencsére.

   - Hogy érzed magad?- érdeklődött.

   - Voltam rosszabbul is- vont vállat – Mi van Gideonnal?

   - Enyhe agyrázkódás. Rendben lesz.

   - Hmm.

Megállva előtte leguggolt, és lerakta a cuccokat maguk mellé a földre.

   - Hadd nézzem a nyakad- kérte. Taylor erre hátra dőlt, közszemlére téve a területet. Halványan formálódott néhány sötét folt a bőrén a fojtogatástól, azonban saccra azt mondta volna, hogy napok alatt el is fognak tűnni. Lassan kinyújtotta felé a kezét, ujjaival alig érintve az érzékeny részt. – Nagyon fáj?

   - Alig érzem- válaszolta kissé rekedten – Majd eltakarom sminkkel, vagy valami. Jody és Nate kiakadna, ha meglátnák- ekkor jutott eszébe – Basszus. Nem hívtam fel Nate-et. Úgy volt, hogy mostanra otthon leszek, de…

   - Biztos megérti- nyugtatta Dean, miközben fertőtlenítőt öntött a vattára – Hány éve is vagytok együtt?

   - Most volt négy- felelte. Izmait ellazítva engedte, hogy lemossa az arcáról a vért, és kitisztítsa a vágást. – Az egyetem után találkoztunk.

   - Szerelem első látásra?- mosolygott féloldalasan.

   - Inkább első italozásra- javította ki – A diplomaosztó után ünnepeltünk páran egy bárban. Ő megjelent a haverjaival, leült a mellettünk lévő asztalhoz és megkérdezte mi a nagy esemény. Elmondtuk neki, mire kijelentette, hogy ő állja a következő körünket. Az este folyamán többször is mellettem kötött ki, én pedig nem bántam. Jól kijöttünk, mintha évek óta ismertük volna egymást. Megadtam neki a számomat, másnap meg jött az üzenet, hogy elmennék-e vele kávézni. Egy hét után kezdtünk el járni. És ennek már négy éve.

   - Nem semmi- biccentett elismerően. Szabad kezét az arcára simította, hogy egyhelyben tartsa a fejét, amíg a másikkal a vágást intézte. – És uh… Gondolkodtatok már a jövőn?

   - Úgy érted…?

   - Ja. Közös ház, gyerekek, talán egy kutya.

   - Én inkább macskás vagyok- húzta el a száját.

   - Tényleg?- lepődött meg – Nem hittem volna.

   - Nos, most már ezt is tudod.

   - Aha- áttért az orrához, ahol a kifolyt vér rászáradt a bőrére – Szóval beszéltetek már róla?

   - Még nem igazán. Jelenleg minden jó úgy, ahogy van. Én inkább az időre bízom. Ha úgy döntene, hogy lépjünk eggyel feljebb, én benne lennék. Bár így, hogy állandóan úton vagyok…

   - Épp erről akartam veled beszélni- tért rá a témára – Miután ezt az egész apokalipszis dolgot lerendeztük szeretném, ha hazamennél. Nincs több vadászat. Folytasd a normális életet. Állapodj meg, kezdj saját családot.

   - És mi lesz veletek?

   - Sammy és én megleszünk- biztosította – De te ne halaszd el az esélyed. Nem éri meg.

   - Dean…

   - Megérdemled a boldogságot, Taylor- ignorálta a próbálkozását – Egy hosszú, nyugodt életet a szeretteid között. Biztonságban.

   - Miért most mondod nekem ezeket?- faggatta – Mire készülsz?

   - Miből gondolod, hogy…

   - Ez eléggé úgy hangzott, mint egy búcsúbeszéd- hajolt el tőle – Szóval mi jár a fejedben?

Feltápászkodott, elpakolva a holmikat a földről.

   - Nincs miért aggódnod- mondta – Helyre fogom ezt hozni.

   - Hogyan, Dean?- tudakolta rossz előérzettel. Felkelt a kőről és felé lépett. – Ugye nem azt tervezed, hogy igent mondasz Mihálynak? – Nem érkezett válasz. Viszont a pillantása elárult mindent, amit tudnia kellett. – Dean, ne csináld. Hallod? Találunk más megoldást.

   - De ha egyszer nincs más megoldás?- tárta szét a karját.

   - Ezt te sem hiheted el- csóválta a fejét.

   - Sajnos elhiszem- váltott komorra – Közeledik a vég, ez pedig az egyetlen módja annak, hogy téged és Sam-et biztonságban tudjalak. Meg kell tennem.

   - Semmit sem „kell” tenned- hangsúlyozta ki a szót – Mi lett azzal, hogy az angyalok bekaphatják? Mi lett azzal, hogy harcolunk, ameddig csak lehet? Mi lett azzal, hogy maradsz?

A hangja elcsuklott, szemét könnyek lepték el. Összepréselt szájjal igyekezett megfékezni őket, csakhogy semmi értelme nem volt. Úgysem bírta volna ki sokáig.

   - Tudom mit ígértem…

   - Ez az. Megígérted. Nem hátrálhatsz ki csak úgy.

   - Nincs választásom- mentegetőzött – Lucifer szabad, és most rajtam áll vagy bukik minden. Ha nem teszem meg, emberek milliói halnak meg.

   - Akkor is így lesz, ha megteszed- vitatkozott – Ráadásul te is velük halsz.

   - Nézd, néha áldozatot kell hoznunk…

   - Nem!- szakította félbe határozottan, arcán lefolytak az első könnycseppek – Ne gyere nekem a „szükséges áldozat” dumával, Dean. Nem teheted ezt. Épp csak visszakaptalak. Nem veszíthetlek el megint.

   - Nélkülem is megleszel- lépett elé, lecsökkentve a távolságot.

   - Nem- rázta a fejét tiltakozón – Nem, Dean, ne mondj ilyeneket.

   - Figyelj…

   - Nem, te figyelj. Beszéljük ezt meg, oké? Ne hozz felelőtlen döntéseket. Még van időnk, csak…

   - Taylor- fogta két keze közé az arcát gyengéden – Már meghoztam a döntésem. Megteszem, ha tetszik neked, ha nem. Ez az én életem, mindig tudtam, hogy így fog véget érni. És nincs vele bajom. Viszont szeretném, ha tudnád…- elakadt, száját megnyalva próbált nem szétesni - …hogy mikor boldognak képzelem el magam… mindig veled vagyok.

   - Dean…

   - Örülök, hogy megtaláltalak, mert… így legalább eltölthettem veled még egy kis időt. Ez volt minden, amit akartam. Hogy láthassalak még egyszer. Hogy elmondhassam mennyire fontos voltál… és vagy nekem. Soha nem felejtettelek el.

Előre hajolva lehunyta a szemét, s megpuszilta a homlokát. Másodpercekkel később húzódott csak el, szemében könnyek csillogtak.

Taylor ujjaival átfogta a csuklóját, nem akarván elengedni őt.

   - Ne csináld, Dean. Kérlek.

   - Sajnálom, Tay- elvette róla a kezét, majd magához vonta egy utolsó ölelésre – Sajnálom.

   - Kérlek ne tedd- kapaszkodott a dzsekijébe, feje a vállába fúrva – Ne menj el. Ne hagyj itt. Szükségem van rád, Dean. Kérlek.

Finoman megszorította, mintha örökre az elméjébe akarta volna vésni az érzést. Óráknak tűnő ideig tartotta őt, ám végül elérkezett az elválás pillanata.

   - Vigyázz magadra- suttogta, mielőtt hátra lépett.

   - Ne- kapta el az egyik karját, visszahúzva az ajtótól – Könyörgöm, ne csináld. Gondolj Sam-re. Gondolj arra, amit múlt éjjel mondott. Szüksége van rád. Dean…

   - Meglesztek nélkülem- ingatta a fejét – Ott lesztek egymásnak.

Nem tudta mi mást mondhatna.

   - Kérlek.

Addigra leplezetlenül sírt. Arca kivörösödött, szeméből megállás nélkül folytak a könnyek. Kétségbeesetten markolta a vadász karját, remélvén, hogy majd meggondolja magát.

De sajnos nem így lett.

   - Viszlát, Taylor.

Azzal erőt véve magán elhúzódott, s megfordulva kisétált a fürdőből.

Taylor lefagyva meredt utána, karja visszahullott az oldala mellé. Sírás rázta a vállait, amint tehetetlenül leszegte a fejét. Még fel sem dolgozta a hallottakat, mikor a hideg végig futott a hátán. A rideg magány. Régi jó ismerőse.

Őt követte a felismerés: ez lesz az. A rossz megérzés, amitől annyira tartott. Az út végén lévő ijesztő dolog, a sötét viharfelhő.

A látomása befejezése.

Menten felkapva a fejét nem habozott tovább, hanem kirontott a helyiségből. Elviharzott Sam és Gideon mellett, egyenest az ajtó felé. Keze már a kilincsen, mikor az öcs megszólalt:

   - Taylor? Mi történt?

Tudomásul sem véve őt kiszaladt a szobából, pont időben ahhoz, hogy lássa a parkolóból sebesen kihajtó Impalát.

   - Dean!- kiabált utána, persze mindhiába – DEAN!

Hullámokban tört rá a remegés a zokogástól, miközben két kezével frusztráltan a hajába túrt. Legszívesebben sikított volna, azonban az álláshoz is alig maradt benne erő.

Lépések hangzottak fel mögötte, majd Sam fékezett le mellette.

   - Taylor, mi a fene történt? Hová ment Dean?

A válaszát alig lehetett hallani:

   - Megöletni magát.

   - Hogy mi?

   - Sajnálom, Sam- szabadkozott – Az egész az én hibám.

   - Már hogy lenne az?- tudakolta.

   - Tudtam, hogy történni fog valami- szipogott a levegőt kapkodva – De nem tudtam mi, és…

   - Volt még egy látomásod? Mikor?

   - Múlt éjjel- motyogta, azután felé fordult – Ez annak a befejezése.

Egyúttal pedig a reményteli időszaké is.

_______________