3.

Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem

_______________

1995.

Egyszerű ügynek tűnt.

Green River városa Wyoming-ban helyezkedett el, alig 12000 lakossal. Nyugodt vidék volt, kedves emberekkel és alacsony bűnözési mércével. Az egyetlen, ami rettegésben tartotta az ott élőket: a Morris ház. Isaac Morris a 60-as évek végén költözött be feleségével és két gyerekével. A helyiek közül mindenki szerette őket, szinte már híresek voltak. Sokan irigyelték a házasságukat, ami annyira tökéletes volt, hogy mások lehetetlenségként emlegették. Valami, ami biztosan nem volt igazi, inkább csak mesékből kiragadott.

Na azok az emberek tudták jól.

Ugyanis a ragyogó felszín alatt rengeteg törés és zűrzavar lappangott. A pár számtalanszor veszekedett zárt ajtók mögött, ami a gyerekekre is kihatott. A helyzet még rosszabbra fordult, amikor Isaac elvesztette a munkáját egy jól fizető cégnél. Anyagi gondjaik akadtak, amiket nem tudtak megoldani pusztán a feleség, Barbara keresetéből. A férfi az alkohol menedékét választotta, elindulva egy sötét úton, ami később tragédiához vezetett.

Barbarára hárult az összes házkörüli munka, a rendes munkája a varrodában, illetve a gyerekek ellátása is. Férje teljesen elhanyagolta, emiatt pedig egyre megviseltebbé vált érzelmileg.

Ekkor lépett a képbe James Thornton. A pékség tulaja, ahová a nő munka után mindig betévedt. Beszélgetni kezdtek és hamar összehangolódtak. Hétvégente találkoztak a parkban, végül engedve az egymás iránt érzett vonzalomnak, kialakult köztük a viszony. James mosolyt varázsolt Barbara arcára, s visszaadta az életkedvét. Igyekezett kisegíteni némi pénzzel is, persze csak titokban. Olyan szerelmesek voltak, akár két tinédzser, akik bele sem gondoltak a döntéseik következményeibe.

Pedig nem ártott volna.

A titok ugyanis napvilágra került 1976-ban. Mikor az affér Isaac tudomására jutott, az addigra menthetetlen alkoholista éktelen haragra gerjedt. Egy este dühösen várta a sokáig kimaradt feleségét, akinek sejtelme sem volt arra, mi várt rá. Mikor belépett az ajtón, Isaac azonnal kérdőre vonta. Barbara nem is próbálta tagadni, rögtön bevallotta a James-sel folytatott viszonyát.

Ezzel viszont aláírta a saját halálos ítéletét. A megbántott, zavaros elméjű férfi a semmiből pisztolyt rántott, majd fejbelőtte őt a konyha közepén. Ez azonban nem volt neki elég. Felviharzott az emeletre, be a gyerekek szobájába, ahol az ő életüket is kioltotta álmukban.

Nem akarta elengedni a családját; úgy hitte, hogy hozzá tartoznak és senki nem veheti el őket. Ha az övéi nem lehettek, akkor másé sem. S hogy hű maradjon ehhez a gondolathoz, végső tetteként visszament a konyhába, megállt felesége teste felett, azután golyót repített a koponyájába.

A város lakóit megrázták a hírek. Páran számítottak valami drasztikusra, mikor a titok kiderült, ám ez túlment minden elképzelésükön. Az újságok megírták a hírt, ami úgy terjedt szerte az államban, mint a pestis. A házat hónapokkal később felkészítették eladásra, csakhogy senki nem volt hajlandó megvenni. Hiszen ki akarna ott élni, ahol egy őrült kegyetlenül lemészárolta a családját?

Az épület lassan lepukkantá vált az évek során, amit mindenki messze elkerült. Néhányan úgy vélték, hogy sötét energia vette körül a helyet, ami taszította az élőket. Az esetenként véletlenül arra járók különös zajokat, illetve pislákoló fényeket jelentettek, ami a lapokba bekerülve felkeltette az érdeklődők figyelmét.

Egy kisebb csoport, amelyik nyomon követte az esetet úgy döntött, ellátogat a házhoz 1981-ben. Bemerészkedtek és felfedezték a terepet, egy darabig nem találva semmi furcsaságot. Aztán este 11-et ütött az óra, ami köztudottan a gyilkosság időpontja volt. Mindenki lefagyva várakozott, hátha történik valami.

A katasztrófa pillanatokon belül bekövetkezett. A fények pislákolni kezdtek, az ajtók bezáródtak. Keserves sikolyok hangzottak fel az összes irányból, visszhangot árasztva az emeleteken. Egy fiatal lány tartózkodott a konyhában, kinek zseblámpája kiesett a kezéből, amikor váratlan, erős fájdalom hasított a mellkasába. Isaac vérszomjas szelleme megjelent előtte, arcán beteges mosoly, amint kezébe fogva szorította a lány szívét. Vér ömlött a mellkasából, a teste hamarosan a padlón kötött ki az összegyűlt tócsában.

Társai arra rontottak be a szobába, hogy a szellem felette állva tartotta a szívét, ami az utolsókat verte. Menekülni akartak, de ekkor újabb alakok tűntek fel. Barbara és a két kisgyerek. Ki akartak jutni a házból, ahol a férj csapdába zárta őket, ám mindhiába. Isaac senkit sem engedett távozni. Senkit. Végzett a turistákkal, mire pedig éjfélt ütött az óra, a házra ismét csend borult.

Azóta talán egy-két próbálkozó volt, akik bátorságukat bizonyítva átlépték a küszöböt. Főként részeg és szórakozni akaró tinédzserek, hajszolva az élet izgalmait. Sajnos ráfáztak, ugyanis ki már nem sétáltak.

A Morris házat kísértetjárta helynek bélyegezték, s arra intették az embereket, hogy kerüljék el, ha jót akarnak maguknak.

Nyilván ez a figyelmeztetés nem rémisztette meg John Winchestert, aki 1995 augusztusában rátalált az ügyre.

_____

A motelszobára fullasztó csend telepedett. Olyan mértékűre nőtt a feszültség, hogy szinte vágni lehetett volna. Az elhangzott vallomás újra és újra lejátszódott a két testvér fejében, míg a lány bizonytalanul várt valamiféle reakcióra a részükről.

Már lassan egy hete annak, hogy Taylor útra kelt a Winchesterekkel. Nem volt könnyű, mikor el kellett válnia Jody-tól, de a múltja feltárása után a sheriff megértette a motivációját. Elengedte az egyetlen megmaradt családtagját, remélve, hogy nem akkor látta őt utoljára.

Idáig egyetlen üggyel sem találkoztak, ami ezúttal inkább rossz volt, mint jó. Ugyanis így nem volt semmi, ami leköthette a csapatot, kivéve a céltalan kocsikázást és kínos motelszobás órákat. Az apokalipszis megállításáért folytatott keresésük sem haladt jól, ami csak extra idegességet adott a mixhez.

Sam igyekezett bevonni Taylor-t a mindennapjaikba. Beszélgetett vele mikor tudott, együtt ettek, illetve meggyőződött arról, hogy nem érzi kivülállónak magát.

Dean már nem volt ennyire rendes. Ugyanúgy ignorálta őt, mint azelőtt, csak akkor szólva hozzá, ha nagyon muszáj. A felbukkanása feltépett benne néhány régi sebet, amik túlságosan fájtak ahhoz, hogy csak úgy megfeledkezzen róluk és megbocsásson a múlt vétkeiért. Időre volt szüksége, ám gőze sem volt mennyire. Egyet tudott mindössze: nem állt készen a lány befogadására.

Egyetlen dolog nyomasztotta Taylor-t minden egyes eltelt nappal. Az, hogy megossza velük az utolsó titkot, amit évek óta magában tartogatott. A titkot, miszerint tisztában volt az összes eseménnyel, ami az elmúlt 14 évben lejátszódott a testvérek életében, köszönhetően Bobby-nak. A vadász megosztotta vele a részleteket a látogatásai során, így Taylor biztos lehetett abban, hogy a srácok még éltek és csinálták, amihez értettek.

Sokszor meglepődött a hallottaktól, sokszor kívánta, hogy bárcsak velük lenne és segíthetné őket. Ám valahányszor megfordult a fejében a felkeresésük gondolata, a józan esze meggyőzte arról, hogy maradjon ki belőle. Jó élete volt egy remek családdal, munkája és egy barátja, aki szerette. Nem akarta elszúrni azzal, hogy visszatér a régi életéhez. Ezért bármennyire is fájt, Taylor rejtve maradt a Winchesterek elől, valamint megígértette Bobby-val, hogy nem árulja el nekik a találkáikat.

Most viszont nem halogathatta tovább. El kellett nekik mondania. Megérdemelték, hogy tudják. Talán utálni fogják őt érte, talán nem. Így volt a helyes, ezért aznap leültette őket és színt vallott.

Ennek már vagy fél órája. Viszonylag hamar befejezte, azután felváltva nézte kettejüket, arra számítva, hogy majd mondanak valamit. Az arckifejezésük ezúttal is eltérő volt, mint azon az estén Bobby házában.

Sam megdöbbent, ez egyértelműen látszott rajta. Próbálta feldolgozni az információt, egyelőre sikertelenül. De legalább nem tűnt dühösnek, ami jó jel.

Dean azonban… Először lesokkolták a hallottak, azt követően dühössé tették. Nem akarta elhinni, hogy ez igaz. Hogy a gyerekkori legjobb barátja ilyesmire vetemedett. A megtudottak csak növelték a fájdalmát, ami nemsokára elviselhetetlenné vált.

Ekkor lettek úrrá rajta az indulatai.

   - Tudtad. Mindenről tudtál, ami velünk történt, mégsem tartottad fontosnak, hogy megkeress minket! Vagy legalább felhívj! Tudod te min mentünk keresztül azután, hogy leléptél? Hogy mit éreztünk? Hogy én mit éreztem?!- bökött magára – Van fogalmad arról milyen volt nem tudni, hogy egyáltalán élsz-e még? Hogy mennyit aggódtunk? Napokig kerestünk téged, de te úgy eltűntél, mintha a föld nyelt volna el. Nekem kellett volna vigyáznom rád, Taylor! És mikor apa megtudta, hogy elszöktél a felügyeletem alatt…- realizálva mit készült mondani, Dean szándékosan nem fejezte be. Helyette rendezte a vonásait és témát váltott. – Erre kiderül, hogy végig ott voltál az orrunk előtt! Bobby tudott rólad. Mégsem szólt nekünk semmit, mert te rávetted, hogy hazudjon! Mégis mit képzeltél?

   - Dean, én…

   - Nem!- szakította félbe haragosan – Szükségünk volt rád. Mikor apa eltűnt, vagy mikor meghalt, vagy mikor kinyílt az Ördög Kapuja. Még arról is tudtál, hogy mindketten meghaltunk, mégsem gondoltad fontosnak, hogy megjelenj. Ennyire nem érdeklünk téged?

   - Nem erről van szó- rázta a fejét tiltakozón.

   - Tényleg? Csak mert nekem eléggé úgy tűnik, hogy szartál ránk! Azok után, amiken keresztül mentünk. Fogtad magad és leléptél, aztán meg elfelejtettél minket, mintha nem is számítottunk volna. Jelentett neked egyáltalán valamit az az 5 év? Huh?

   - Persze, hogy jelentett- vágta rá – A családom voltatok.

   - Ha valóban azok lettünk volna, nem hagytál volna hátra- kontrázott ridegen.

Egész testében remegett a dühtől. Kezei ökölbe szorítva az oldalánál, a torkában gombóc, a szemét könnyek égették. Nem zavarta Sam jelenléte, nem igyekezett erős és összeszedett maradni előtte. Ezalkalommal nem.

Taylor tett felé egy lépést, ám menten megtorpant a szikrát szóró zöld szemek láttán. Összepréselt szájjal azon gondolkodott mit mondjon, csakhogy semmi sem bizonyult megfelelőnek.

Itt egy szimpla sajnálom nem lesz elég. Deannek nem.

   - Nézd, megvolt rá az okom, hogy…

   - Ja, a normális élet. Hát, remélem élvezted, amíg tartott. Most pedig beláthatod, hogy hiába menekültél el, az élet megtalálta a módját, hogy visszarántson. Mindezt megspórolhattad volna azzal, ha velünk maradsz.

   - Muszáj volt adnom neki egy esélyt- érvelt – Ki kellett szabadulnom…

   - Ó, mert olyan borzalmas volt velünk?- vonta fel a szemöldökét – Legalább nem voltál egyedül és volt mit enned. Volt aki megvédjen. Nem lehetett olyan rossz.

   - Majdnem meghaltam!- emelte meg a hangját.

   - Ez a munkánk velejárója!

   - 13 voltam! Nem álltam készen a halálra!

   - Senki sem áll rá készen, oké? Mégis megtörténik- tárta szét a karját – Ez nem ok arra, hogy szó nélkül elhúzd a csíkot.

   - Hagytam egy levelet- emlékeztette.

   - Sokra mentem vele.

   - Elolvastad egyáltalán?- kérdezte.

A válasz hezitálás nélkül érkezett:

   - Nem.

Ezt hallani jobban fájt, mint azt hitte. A szíve összeszorult, a könnyek elkezdtek felszínre törni. Taylor nagyot nyelt, megkísérelve higgadt maradni.

   - Miért nem?

Dean mindössze vállat vont.

   - Nem érdekelt. Idővel pedig hozzászoktam ahhoz, hogy nem vagy velünk. Elengedtelek.

Hazug. Nem engedett el semmit sem.

   - Sajnálom- nyögte ki utolsó mentsvárként.

Megért egy próbát.

   - Ja. Hát- sütötte le a szemét, mielőtt bevitte volna a végső ütést – Ez nem változtat az irántad érzett utálatomon.

Taylor engedte az első könnycseppnek, hogy legördüljön az arcán.

_____

A reggeli nap fénye besütött az ablakon keresztül, arra ösztönözve Dean-t, hogy elforduljon tőle. Halkan morgolódva átgördült a hasára, egyik kezét bedugva a párnája alá. Kényelmesen elhelyezkedve éppen azon volt, hogy visszaaludjon, mikor a ködös agyában valami különös tudatosult.

A pisztoly, amit mindig a párnája alatt tartott, most nem volt sehol.

Mi a…?

   - Ezt keresed?- érkezett a hang nem is olyan messziről.

Valaki kivette a töltényeket a fegyverből és eldobta őket a szoba másik végébe.

Dean feltámaszkodott az alkarjára, majd átnézett a válla felett. Sam a másik ágyon ült, kezek felemelve, amint egy sötétruhás, maszkos fickó puskát fogott rá. Ugyanez a látvány köszöntötte az idősebbet is, mikor felülve előre fordította a fejét.

Remek. Már csak ez hiányzott.

   - ’Reggelt- üdvözölte a párost rekedten.

Taylor-t nem szúrta ki sehol, vagyis már nyilván felébredt. Biztosan elment kávéért, vagy valami.

Hál’ Istennek. Legalább nem kell ebben részt vennie. Biztonságban vagy. Egyelőre.

   - Pofa be- morrant a pasas az ágyával szemben – Fel a kezekkel.

Dean tette, amire kérte.

Inkább nem akarta felbosszantani a támadóikat.

   - Várjunk egy percet- döntötte oldalra a fejét – Te vagy az, Roy? Bizony, hogy te. Akkor te csak Walt lehetsz- tekintett a másikra – Hello Walt.

A maszkosok egymásra néztek. Minden mindegy alapon Walt végül leszedte az arcát eltakaró anyagot. Már úgysem volt rá szüksége.

   - Nem számít.

Roy követte a példáját.

   - Csak én gondolom így, vagy tényleg kissé idegesnek tűntök?- mélázott Dean.

Walt ekkor a fiatalabbnak szegezte a kérdést:

   - Azt hiszed beindíthatod az apokalipszist, aztán meg simán elsétálhatsz, Sam?

Ó. Szóval innen fújt a szél.

   - Ezt ki mondta neked?- faggatta Sam.

   - Nem mi vagyunk az egyetlen vadászok a nyomotokban- közölte, miközben betárazta a puskát – Találkozunk a következő életedben.

   - Hallgassatok meg- kérte – Megmagyarázhatom, oké? Kérlek.

Rövid szünet. Senki nem mozdult. Sam azt hitte megúszták.

Majd Walt hirtelen meghúzta a ravaszt és kétszer belelőtt az öcs mellkasába.

Sam hátra vetődött a lendülettől, s azonnal életét vesztette. Dean reflexből ugrott volna hozzá, azonban Roy ezt nem engedte.

   - Maradj, ahol vagy- utasította.

   - Lődd le- mondta Walt.

   - Sam-et megölni rendben volt, de Dean-t…

   - Tudja kik vagyunk, és épp most öltük meg az öccsét, te idióta- sziszegte – Úgy akarod leélni az életed, hogy Dean Winchester üldöz téged, mert én nem. Lődd le.

Dean mindeddig érzelemmentesen meredt Sam testére. Állkapcsa megfeszítve, ujjai a lepedőt markolták. A harag gyorsan felszínre tört benne, minek hatására tekintetét ráirányította Roy-ra.

   - Rajta Roy, csináld- biztatta – De figyelmeztetlek… Mikor visszajövök, dühös leszek. – Ha egy pillantással ölni lehetett volna… Semmire sem gondolt. Még arra sem mi lesz akkor, ha Taylor visszatér és meglátja őket holtan. Elvakította a méreg, na meg a gyász. – Gyerünk! Indítsuk el ezt a bulit.

Roy hezitált. Nem ez volt a terv. Ő nem ezt akarta.

   - Gyerünk már- lépett mellé Walt, megelégelve a várakozást. Ismét lőtt a puskával, ugyanúgy kétszer a báty mellkasába.

Dean a matracra hanyatlott, pólóját rögtön vér itatta át. A fájdalom túl intenzív volt, ő pedig nem is küzdött ellene. Mindent elengedve egy utolsó levegőt vett. Miután azt kifújta, a mellkasa többé nem emelkedett fel.

Sam és Dean Winchester meghalt.

Megint.

_____

Útban Wyoming felé John kitette Sam-et Bobby-nál. Őt amúgy sem tervezte terepre vinni, úgyhogy logikus lépés volt biztos helyen hagyni, amíg Taylor-al és Deannel elintézi ezt. A lányt sem lett volna muszáj vinnie, viszont némi kérlelés után beadta a derekát. Plusz úgy gondolta nem ártott neki is egy kis gyakorlás. És mivel a szülei azelőtt soha nem vitték magukkal az igazi akcióra, John elhatározta, hogy ideje volt ezen változtatni.

Valamivel 11 előtt parkoltak le a ház közelében. Egy órájuk lesz a munka elvégzésére, szóval nem ártott sietniük. Kiszállva a kocsiból mindenki magához vette a fegyverét. John felkapta a felszereléssel teli táskát, azután nekiláttak a sétának.

Az apa haladt elől, mögötte a két gyerek. Taylor-on egyértelműen mutatkozott az idegesség. Úgy szorította magához a puskáját, mintha az élete múlott volna rajta. Szája összepréselve, légzése enyhén rendezetlen. Nem tartott sokáig, mire Dean észrevette.

   - Hé- lökte meg a vállát finoman – Csak nyugi. Nem lesz baj. Jó lövész vagy, és mi is itt vagyunk apával. Vigyázunk rád, oké?

Taylor felé fordult, viszonozva a megnyugtató mosolyát.

   - Oké- bólintott aprót ráadásként.

10:55 volt, mikor odaértek a bejárathoz. John benyitott, majd jelezte a párosnak, hogy kövesse. Fegyvereiket a levegőbe emelve araszoltak beljebb, végig közel maradva egymáshoz.

   - Tiétek a földszint- mondta – Az enyém az emelet.

   - Értettük- bólintott Dean.

Azzal pedig szétváltak. John felsétált a lépcsőn, míg a gyerekek tovább vándoroltak odalent.

Elsőként a nappalit fésülték át. Innen következett a konyha, vagyis a tett helyszíne.

   - Mennyi az idő?- kérdezte Taylor halkan.

Dean lenézett az órájára.

   - 11:59.

   - Egy perc és elszabadul a káosz- fújta ki a levegőt idegesen – Szuper.

   - Nincs miért aggódnod- biztosította – Amíg együtt maradunk, nem eshet bajod. Megígérem.

   - Kösz, Dean- pillantott felé hálásan.

Jólesett tudni, hogy valaki vigyázott rá. Megnyugtatta. Nem sűrűn érzett így a szülei halála óta.

Eljött a 11 óra, amit a nappaliban álló méretes ingaóra megszólalása jelzett számukra. A fiatalabb egyik kezét a szívéhez kapva rémülten ugrott egyet a hirtelen hang hatására.

   - Baszki!

   - Hé!- szidta le vigyorát visszafojtva az idősebb – Vigyázz a szádra!

   - Nem hittem, hogy az még működik.

Perceken át ez adta a háttérzajt. Nem akart elhalkulni, mintha valami táplálta volna energiával. Nemsokára a lámpák is pislákolni kezdtek, ami a plafonra vonzotta a figyelmüket.

   - Maradj mellettem- mondta Dean betárazva a puskáját.

   - Nem kell kétszer kérned- csoszogott közelebb hozzá Taylor.

Ekkor hallották meg az első sikolyt. Fülsiketítő volt és kétségbeesett. Taylor behunyta a szemét, igyekezve kiszűrni, ám sikertelenül. Az ajtók hangosan becsapódtak, a föld alig érezhetően megremegett.

   - Dean…

   - Semmi baj- hajtogatta – Csak ne menj messzire, és…

Mielőtt befejezhette volna, valami megragadta őt a dzsekije nyakánál, s rántva rajta egyet egészen a nappaliig repítette. A fegyver kiesett a kezéből, teste tompa puffanással landolt a padlón.

   - Dean!

   - Jól vagyok!

Taylor oda akart rohanni, hogy felsegítse, azonban a következő másodpercben a földbe gyökerezett a lába. Kirázta a hideg, a lehelete pedig látszott a levegőben, mikor kieresztette. Idegen jelenlétet érzett maga mögött, ám nem mert megfordulni, hogy ellenőrizze.

Egyszercsak valami megragadta a karját. A szíve kihagyott egy ütemet, a légzése elakadt. Nagyot nyelt, majd lepillantott. Csontos ujjak fonódtak az alkarja köré egy vasmarok erősségével. Követte őket a szemével, mígnem elért a sápadt archoz, amin beteges vigyor virított.

Isaac.

Ó, basszus.

Nem volt lehetősége reagálni. Mire észbekapott, már ütközött a fallal. Fájdalmasan felnyögve lecsúszott a földre, ahol fontos dologra jött rá: többé nem volt nála a puskája.

   - Francba- szaladt ki a száján.

Isaac szelleme elindult felé. Gyorsan reagálva felpattant és egyből a szekrényekhez futott, só után kutatva. Az alsó tárolókban nem talált semmit, tehát fent kellett lennie. Csak annyi volt a baj, hogy azokat meg nem érte el. Nem volt elég magas.

   - Ugye most csak szórakozol velem?

Megperdült, hogy kijusson a szobából, de addigra Isaac beérte őt. Szemtől-szembe került vele, ennek tudata pedig kicsalt belőle egy rövid sikolyt. A végtagjai lebénultak, az agya kiürült. Nem tudta mitévő legyen.

   - Kérem ne- könyörgött halkan.

Mégis mit gondolt? Szellemekre nem lehet hatni. Azért egy próbát megért. Plusz mi mást tehetne egy rémült, védtelen 13 éves, ha nem ezt?

A férfi szemében vérszomj csillant. A keze olyan sebességgel mozdult, hogy Taylor fel sem fogta mit művelt. Csupán akkor értette meg, mikor már túl késő volt.

Az összes levegő eltűnt a tüdejéből, amint megérezte az éles fájdalmat a mellkasában. Lehajtva a fejét meglátta a testébe nyúló kart, valamint a pólóján egyre térjedő vérfoltot. Nyomást érzett a szívén, amitől a szeme könnybe lábadt.

Az agya ezután pánikmódba kapcsolt. Egyetlen dologra tudott gondolni, ami nem más, mint:

   - DEAN!

_____

Az ég hatalmasat dörrent, felzavarva Dean-t. Álmosan pislogva körülnézett, s realizálta, hogy az Impalában ült. Egyedül volt egy mező szélén, odakint koromsötét. Bob Dylan Knocking on Heaven’s Door című száma hallatszott halkan a rádióból.

Hogy kerültem ide, gondolta magában. Uh. Biztos csak álmodom.

Beletúrt a hajába, majd kinyitva az ajtót kiszállt a kocsiból. Pont ekkor csukódott le a csomagtartó, ami felkeltette a figyelmét. Arra fordítva a fejét a szeme tágra nyílt, amint meglátta az öccsét. Úgy 12 éves lehetett, izgatott mosollyal az arcán, kezében egy kartondoboz tele tűzijátékkal.

Érdekes egy álom.

   - Sammy?- kérdezte meglepetten.

   - Gyerünk- noszogatta, azzal elrohant.

Dean egy darabig csak meredt utána, végül elkezdte követni.

   - Furcsa egy álom- jegyezte meg hangosan is. Lefékezett az Impala végében, nekidőlve a csomagtartónak. Kezeit zsebre vágta, tekintete az égre vándorolt. Csillagok borították be mindenfelé, ami kifejezetten gyönyörű látvány volt.

   - Biztonságos őt egyedül hagyni azokkal?- érkezett a hang a baljáról.

A báty a forrás irányába kapta a fejét, mire teljes döbbenet lett úrrá rajta.

   - Taylor?- ámult el a jelenlététől.

A 13 éves lány úgy méregette őt, mintha nem lenne normális. Karok összefonva a mellkasán, szőke haja össze-vissza omlott a vállára, a tincsek alja pedig rikító pinkre volt festve.

Ó, igen, a punk korszaka. Erre emlékszem.

Várjunk. Ez most egy álom, vagy egy emlék?

   - Miért nézel így rám?- értetlenkedett.

Dean gyorsan megrázta a fejét, elűzve azt a furcsa, deja vu érzést.

   - Ja, uh, semmi. Csak uh… még hozzá kell szoknom a hajadhoz.

   - Annyira azért nem szörnyű- vont vállat.

   - Nem, tényleg nem- értett egyet – Sőt, egész jól áll.

Taylor erre hümmögött egy sort, azután ismét előre nézett.

   - Nálad van az öngyújtó?- szaladt vissza Sam néhány tűzijátékot fogva.

Az idősebb ellenőrizte a zsebeit, és meg is találta a keresett tárgyat.

   - Huh- vette szemügyre a gyújtót – Ezt már évek óta nem láttam.

   - Gyújtsd meg őket- unszolta az öccse.

Dean eszerint is tett. A vörös szikrák nagy robajjal lőttek ki az égbe, mosolyt csalva mindkét testvér arcára.

   - Erre emlékszem!- jött rá – Július 4.-e, 1995.

Kicsivel több, mint egy hónappal azelőtt, hogy Taylor lelépett. Ez volt az egyik utolsó boldog emléke vele.

   - Apa soha nem engedné, hogy ilyesmit csináljunk- mondta Sam, mikor a fények elhaltak – Kösz, Dean. Ez szuper.

Szorosan megölelte a nagytestvérét, aki nemsokára viszonozta a gesztust. Ezután Sam elrohant a gyújtóval, vissza a többi tűzijátékhoz, s sorra meggyújtotta azokat is.

Dean tovább mosolygott, viszont a tekintete áttért a szőkére.

   - Te miért nem segítesz neki?- biccentett a jól szórakozó 12 felé.

   - Nekem jó itt- zárta le ennyivel Taylor.

A szülei halála után már nem szerette az ünnepeket. Egyszerűen nem volt kedve hozzájuk. Dean ezt nagyon jól tudta, ám ettől még folyamatosan próbálkozott, hogy őt is bevonja.

Mint most is.

   - Oké- ellökte magát a kocsitól, elé lépett, majd neki háttal kissé leguggolt – Pattanj fel.

   - Nem.

   - Ne már, Tay- használta az általa „kreált” becenevet – 13 vagy. Mulass egy kicsit.

Taylor egy sóhajjal lecsúszott a csomagtartóról.

   - Ugye nem fogsz leejteni?- kérdezte bizonytalanul.

   - Persze, hogy nem- vágta rá – Tudod, hogy olyat soha nem tennék.

A lány gondolkodott egy darabig, de végül egy halvány mosollyal beadta a derekát.

   - Legyen- bólintott. Két karját a Winchester nyaka köré fonta, azután pedig lendületet véve felugrott a hátára.

   - Oké- egyenesedett fel, kezek a másik fél combja alatt – Foglak.

Taylor ennek ellenére még erősebben ölelte a karjaival, csak a biztonság kedvéért. Fejét a vállára hajtva felnézett, követve a fények útját az égen.

   - Szépek- jegyezte meg halkan – Honnan szerezted őket?

   - Volt egy bolt a motelhez közel- válaszolta, miközben lassan a mező közepére sétált – Ne mondd el apának. Nincs oda az ilyesmiért.

   - Nem mondom el- ígérte. Minél több tűzijáték táncolt odafent, annál szélesebb lett a mosolya. Rövidesen már boldogan vigyorgott, akárcsak Sam. – Oké, ez tényleg király. Kösz, Dean.

   - Semmiség- intézte el ennyivel.

Ő már annak örült, hogy sikerült kicsalnia belőle egy mosolyt.

Az idillnek egy szokatlanul hangos robbanás vetett véget. Dean hirtelen a motelben találta magát, amint Walt puskát szegezett rá. Hallotta a lövéseket, érezte a fájdalmat, azonban a következő másodpercben ismét a réten volt.

Csupán annyi különbséggel, hogy a tűzijátékok eltűntek Sammel és Taylor-al együtt.

Mi a fene? Mégis mi történt az imént?

   - Sam? Taylor?

   - Dean!

Valaki szólongatta a közelből. Követte a hangot az autóig, ahol aztán bepattant a kormány mögé.

   - Cas?- méregette a rádiót gyanakvón.

   - Igen- erősítette meg – Én vagyok az.

   - Abba kell hagynod az álmaimban való vájkálást- csóválta a fejét – Szükségem van egy kis én időre.

   - Idehallgass. Ez nem egy álom.

   - Hanem akkor mi?

   - Mélyen legbelül már te is tudod.

Újra felvillantak előtte az előbbi képek. A motel, Walt, Sam, a lövések, valamint a fájdalom és az a sok vér.

Ekkor esett le neki.

   - Meghaltam.

   - Részvétem.

   - Hol vagyok?

   - A Mennyben.

   - A Mennyben?- hökkent meg – Hogy jutottam fel ide?

   - Kérlek, figyelj rám. Ezt a kapcsolatot nehéz fent tartani.

   - Várjunk. Ha a Mennyben vagyok, akkor hol van Sam? És mi van Taylor-al? Ő jól van?

Vajon visszaért már a motelbe?

   - Mit látsz?- faggatta Castiel.

   - Hogy érted, hogy mit látok?

   - Néhányan egy alagutat látnak, vagy egy folyót- magyarázta – Te mit látsz?

   - Semmit- felelte – A műszerfalat. A kocsimban vagyok egy úton.

   - Rendben. Egy út. Neked egy út. Kövesd Dean. Meg fogod találni Sam-et- recsegés hangzott fel – Taylor miatt ne aggódj. Életben van. – Statikus zaj, egyre sűrűbben. – Kövesd az utat.

A rádió kikapcsolt.

   - Oké- fújta ki a levegőt Dean, közben beindította a motort – Akkor kocsikázzunk.

Ki hitte volna, hogy egy nap a Mennyben fogok vezetni?

_____

Annyi várakozás után Taylor végre megkapta a rendelését és elhagyhatta az étkezdét. Egyik kezében fogva az elviteres zacskót sétált az utcákon, nem sietve sehová. Az előző esti vitájuk után határozottan jólesett kiszabadulni a friss levegőre, távol a két testvértől.

Dean utolsó hozzá intézett mondata továbbra is visszhangzott a fülében. Utálta őt, méghozzá jogosan. Élete eddigi legnagyobb hibáját vétette azzal, hogy úgy hagyta ott őket, ahogy. Na meg azt sem felejtheti el, amit utána tett. Az egész Bobby ügy a titoktartással eléggé elcseszett volt. De akkor úgy hitte, hogy helyesen cselekszik. Most pedig már amúgy sem változtathat rajta.

Kitalálok valamit, hogy megbékítsem, határozta el. Az nem lehet, hogy így érjen véget a barátságunk. Muszáj adnom neki egy esélyt.

A mobilja megcsörrent a zsebében, mire a szabad kezével előhalászta. Nate neve virított a kijelzőn. Taylor egy pillanatra megtorpant a járdán, s ajkát harapdálva elgondolkodott azon, vajon felvegye-e.

Egyszerű búcsújuk volt. Nem szakítottak, inkább amellett döntöttek, hogy megpróbálják a távkapcsolatot. Taylor megígérte, hogy azért hazamegy, amikor tud, de őszinten gőze sem volt arról, hogy az mikor lesz.

Hosszan sóhajtva végül megnyomta a hívás fogadása gombot, és a füléhez emelte a készüléket.

   - Szia- köszönt bele egy halvány mosollyal.

   - Szia- hallatszott a barátja hangja a túloldalról – Merre vagytok?

   - Valami kisvárosban- vont vállat – Nem igazán tudom a nevét.

   - Értem. És mit csináltok?

   - Ó, tudod. Csak látványosságokat látogatunk meg- hazudta egyszerűen.

Nem avatta be annak valódi okába, amiért távoznia kellett a városból. Szimplán azt mondta, hogy utazgatni szeretne a régen látott gyerekkori barátaival, akik heccből bejárják az államokat. Meglepő módon elhitte.

   - Biztos szuper lehet- jegyezte meg – Mikor jöttök vissza?

   - Egyelőre ötletem sincs, Nate- rázta a fejét, befordulva a motel parkolójába – De mindenképp hívlak, mikor megtudom.

   - Rendben. Nos, akkor legyen jó napod.

   - Köszi. Neked is.

   - Már amennyire egy dupla műszak jó lehet- nevetett fel.

   - Uh- húzta el a száját együttérzőn – Sajnállak. De kitartást.

   - Valahogy átvészelem- biztosította – Mennem kell, itt a főnök. Szeretlek.

   - Én is téged- azzal letette.

Odaérve a szobájuk ajtajához a lány megdöbbenve tapasztalta, hogy az nem volt zárva. Emiatt rögtön vadászmódba kapcsolt, az izmai megfeszültek, amint óvatosan a kilincsért nyúlt. Apránként benyitott, közben felkészítette magát minden lehetőségre.

Kivéve arra az egyre, ami végül fogadta.

Sam és Dean az ágyukban feküdtek mozdulatlanul, szemük mereven a plafonra szegezve. Alattuk a lepedőt vér áztatta, ami a mellkasukon tátongó golyóütötte lyukakból szivárgott ki. A szoba rendezett volt, vagyis nem küzdöttek a támadóikkal. Minden bizonnyal alvás közben ütöttek rajtuk.

   - Nem- suttogta hitetlenül, üres kezét a szájához emelve – Nem, nem, nem.

A zacskó kiesett a kezéből, ám nem törődött vele. Berontott a helyiségbe, s lefékezett az ajtóhoz közelebbi ágynál. Megragadta Sam vállát és megrázta, azonban nem történt semmi.

Miért is történt volna? Hiszen meghalt.

Meghalt.

   - Sam? Sam!- szólongatta keservesen, miközben szemét könnyek égették. Fejét rázva elhátrált, kezei ökölbe szorítva. Átfutott a másik ágyhoz, ahol ugyanezt megismételte Deannel is. – Gyerünk, ébredj fel! Dean! Kérlek!- markolászta kétségbeesetten az ingét. Vér került a kezére, ez viszont cseppet sem érdekelte. Talán fel sem fogta. – Nem lehetsz halott. Hallod? Nem. Kérlek…- a hangja elcsuklott, szeméből megindultak a könnyek – Ne hagyjatok itt. Szükségem van rátok. Tudom, hogy elcsesztem, és sajnálom Dean, annyira sajnálom. De vissza kell jönnötök. Nem lehet így vége. Nem ezt érdemeltétek.

A szétesett szó enyhe kifejezés lett volna az érzelmi állapotára. Seperc alatt hisztérikus sírásban tört ki, a levegő nehezen jutott el a tüdejébe. Alig látott valamit a könnyeitől, a mellkasa sajgott a zokogástól. Ujjai elfehéredtek az erőtől, amivel az idősebb testvér ruhájába kapaszkodott.

Ez nem lehet a valóság. Kizárt. Nem halhattak meg. Az nem lehet.

   - Nem- szegte le a fejét, egyik térde megtámasztva a matracon. Leengedte homlokát a báty vállára, beletemetve az arcát abba a zöld ingbe, amit viselt. – Nem veszíthetlek el titeket is. Kérlek. Kérlek!

Semmi nem használt. Nem tudta visszahozni őket, hiszen csak egy ember volt. Egy egyszerű, gyenge, haszontalan ember, aki senkit sem volt képes megmenteni.

Elbuktál. Elbuktál. Elbuktál.

Ha most a szülei látnák…

Szánalmas.

   - Dean- préselte ki magából nagynehezen – Sajnálom. Sajnálom, hogy leléptem. Sajnálom, hogy megbántottalak. Helyre akartam hozni, tényleg. De… De most már nem tudom. Pedig mindent megadtam volna azért, h-hogy megint barátok le-legyünk. Hogy tudd mennyire fontosak vagytok nekem. Mert az az 5 év, amit veletek töltöttem… mindennél többet jelentett számomra. Ott voltatok nekem, amikor senkim nem volt. És még csak meg sem tudom köszönni.

Hosszas csend következett. Az egyetlen zaj Taylor szívszaggató zokogása volt. Egész testében remegett, a gyász ridegsége felemésztette. Ez még Sean és Owen halálánál is mélyebben érintette. Utoljára a szülei halálakor érzett ekkora ürességet. Abból is nehezen lábalt ki, na de ebből…

Lehetetlennek tartotta.

   - Sajnálom- ismételgette elhaló, rekedt hangon – Sajnálom. Sajnálom.

Annyira sajnálom.

_____

A riadt kiáltás hallatára Dean menten talpra ugrott. Sebesen felkapta a puskáját, azután hezitálás nélkül becélozta a szellemet és lőtt. A kősótölténynek hála Isaac kámforrá vált, elengedve Taylor szívét, ami így tovább doboghatott a mellkasában.

Azonban már nem sokáig.

   - Taylor?- rebegte a báty, amint az agya felfogta az előtte lejátszódó jelenetet.

A lány habozva lenézett a mellkasára. Egy egyre inkább növekvő sötét folt szennyezte a felsőjét, a forrásból pedig égető fájdalom sugárzott. A pulzusa az egekben volt, szinte hallotta a lüktetést a fülében. A légzése szapora az adrenalinnak hála, a látása homályos a könnyektől. Lábain meginogva hamar elvesztette az egyensúlyérzékét; a talaj kiszaladt alóla, ő viszont nem tett semmit, hogy ezt megakadályozza. Úgy esett össze a konyhakövön, akár egy rongybaba, s azután sem mozdult.

   - Ne!- sprintelt oda hozzá Dean. Lerakva a fegyverét letérdelt mellette, majd óvatosan ülőhelyzetbe húzta őt. Kirántott egy kendőt a zsebéből, amit azonnal a sérülésre nyomott, hogy enyhítse a vérzést. Taylor felsírt a nyomástól, kezével a sajgó területhez kapott. – Sajnálom. Tudom, hogy fáj, de el kell állítanom a vérzést.

   - De a sz-szellem…- igyekezett kinyögni.

   - Egy darabig nem jön vissza- csitította. Szabad kezével megtámasztotta a szőkét, miközben tekintetével aggódva fürkészte az arcát. Nyugtalanítóan sápadt volt, táncolva az eszméletlenség határán. – Taylor, szeretném, ha ébren maradnál. Hallod? Maradj ébren a kedvemért.

   - O-Oké- csikart ki egy bólintást.

Dean a lépcső irányába fordult, hangosan elkiáltva magát:

   - APA!

A 13 éves köhögőrohamban tört ki. Vér gyűlt össze a szájában, majd folyt le az állán. Forgott körülötte a világ és olyan érzés volt, mintha lebegne. Feje erőtlenül hátra bicsaklott, szemét egyre nehezebb volt nyitva tartani.

Ez lett volna az? A nap, amikor távozik az élők közül? Amikor újra találkozik a szüleivel? Vajon lesz esélye látni őket? Vajon létezik a Menny? Hová fog kerülni ezután? Annyi kérdés és mindegyik csak táplálta az ismeretlentől való félelmét.

Nem állt készen a halálra. Még nem. Nem itt és nem így.

   - Dean…- suttogta gyengén, felhívva a figyelmét – Me… Meg fogok halni?

A kérdés hallatán legördült az első könnycsepp a Winchester arcán. Muszáj volt bizakodónak és erősnek maradnia, azonban egyre komplikáltabbnak bizonyult a pajzs fenntartása, ami az érzelmektől védte. Kezdett szétesni, a pánik jelei mutatkoztak rajta.

   - Nem lesz semmi baj- nyugtatta.

   - Nem akarok meghalni- zokogott halkan.

Dean szíve megszakadt érte. Hisz még csak egy gyerek volt, egyáltalán nem ezt érdemelte. Nem is lett volna szabad elhozni ide. Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Neki kellett volna vigyáznia rá, erre mi történt? Elszúrta. Taylor miatta sérült meg. És talán most miatta is fog…

Nem. Ezt be se fejezd. Nem fog meghalni. Nem az ő felügyelete alatt. Nem, ha neki is van beleszólása.

   - Nem fogsz meghalni- ígérte – Vigyázok rád, oké? Ezért vagyok itt, nem?

Igyekezett mosolyogni, ám kifejezetten nehezére esett. A kendőt fogó ujjait vér áztatta, az arca nedves a könnyektől. Legszívesebben felüvöltött volna, de azzal semmin sem javított volna.

Ez az én hibám. Csakis az enyém. Elszúrtam.

Léptek dobogtak lefelé a lépcsőn, John Winchester alakja nemsokára megjelent az ajtóban. Arcán sokk és rémület keveréke, amint odafutott a gyerekekhez és térdre ereszkedett a fiatalabb másik oldalán.

   - Mi történt?- tudakolta a fiától.

   - A szellem- csuklott el a hangja – Elválasztott minket. Mire feleszméltem, már… már késő volt. Apa, én…

   - Hadd nézzem- hajolt közelebb, hogy megvizsgálja a sebet. A légzése elakadt, mikor felfogta a helyzet súlyosságát. Könnyes szemekkel pillantott előbb a lányra, aztán a fiúra. – Ezt nem tudjuk ellátni. Túl mély. Kórházba kell vinnünk.

   - Elvérzik, mire odaérünk- tiltakozott – Meg kell próbálnunk itt megcsinálni.

   - Nincs meg a megfelelő felszerelésünk, Dean- rázta a fejét – Ráadásul vérre van szüksége. Nem is kevésre. A kórházban minden megvan, ami…

   - Az túl messze van!- kiáltotta idegesen – Most kell lépnünk, vagy…

Képtelen volt befejezni a mondatot. Lehajtva a fejét megtalálta a kék szempárt, amiből lassacskán eltűnt a ragyogás. Mint egy haldokló csillag, ami éppen elveszti a fényét. Borzalmas volt látni.

   - Kölyök?- helyezte tenyerét a lány arcára John – Kibírod a kórházig?

   - P-Persze.

Mi mást mondhatott volna?

   - Dean- fordult az idősebbhez – Emeld meg. Óvatosan.

   - Oké- nyelt egyet, azután meggyőződve arról, hogy Taylor kezei szorították a rongyot a sebére, felvette őt a karjaiba. Gyengéden tartotta, mintha csak díszes üveg lett volna; ám alig emelte meg néhány centiméternyire, mikor a szőke hirtelen feljajdult. Szemét lehunyva beharapta az ajkát, viszont így is hallották a fájdalmát. Dean menten visszafektette a padlóra, egyik keze a hátán, a másik megmarkolta a véres kezét. – Sajnálom. Sajnálom.

Tehetetlenül figyelték a szenvedését, miközben a szívük darabokra hullott. Dean addigra felhagyott a magabiztossággal és sírva fakadt. Ráhajtotta Taylor fejét a mellkasára, azután finoman megpuszilta a haját. Úgy kapaszkodott belé, mintha megvédhette volna az elkerülhetetlentől. Mintha lehorgonyozhatta volna a lelkét, így akadályozva meg, hogy az elszálljon a testéből. Mintha egy puszta öleléssel életben tarthatta volna.

Viszont az igazság az, hogy ezek közül egyre sem volt képes. Nem menthette meg a lelkét, ahogyan a sérülést sem gyógyíthatta meg. Mindössze annyit tehetett, hogy kihasználta az utolsó pillanatokat, amiket még eltölthetett vele.

Ennek nem így kellett volna történnie. Nekem kéne a helyében lennem. Ez nem fair.

   - Annyira sajnálom, Tay- szipogta – Nem tudtam betartani az ígéretem.

Taylor felvezette a tekintetét az arcára, s halvány mosolyt erőltetett magára.

   - Ez n-nem a te hibád- motyogta – Megesik. Legalább most… újra láthatom a szüleimet. Nem leszek egyedül.

   - Bizony, hogy nem leszel- bólintott – Egy jobb helyre kerülsz. Ahol nem érzel majd fájdalmat. Vidám leszel és… fentről nézel majd minket.

Nem hitt az ilyesmiben. Viszont tudta, hogy ezt kellett hallania ahhoz, hogy ne féljen, ezért azt mondta, ami szükséges volt.

   - Hé- jutott eszébe – Meg… Megmondanál valamit Samnek?

   - Persze- vágta rá – Mi az?

Megnyalta kiszáradt ajkát, végül belekezdett:

   - M-Mondd meg neki, hogy…

Élesen vette a levegőt, s lassan fújta ki. A mellkasa egyszercsak nem mozdult többé, a keze elernyedt a báty markában. Szeméből egy utolsó könnycsepp csordult ki, amint a feje visszahanyatlott a vadász vállára.

Taylor Jenkins meghalt.

   - Taylor?- szólongatta Dean elkerekedett szemekkel – Taylor! Ez nem vicces, hallod? Ne csináld ezt! Kérlek! Taylor? – Semmi reakció. Elveszítette. – Nem. Nem, nem, nem. Taylor.

Nem vették őt észre, amint az ajtóban ácsorgott. Tekintete a saját élettelen testére tapadt, illetve a Winchesterre, aki zokogva ölelte magához. Mellettük John arcán némán folytak le a könnyek, vállai leszegve, amint realizálta a veszteségüket.

Taylor oda akart menni hozzájuk, beszélni velük, hogy tudják jól van. Csakhogy ekkor fény áradt be az ablakokon, amire a páros látszólag nem figyelt fel. Csak ő látta volna? Vakító volt, akár a Nap. Ez lett volna a Menny?

   - Attól tartok nem- szólalt meg egy mély hang a közelében – Még nem jött el az ideje, hogy belépj oda.

Meg akarta találni a hangot, de az összes irányból hallotta. Mintha a fény beszélt volna hozzá.

   - Ki vagy te?- faggatta körbe forogva – Mi történik?

   - Minden rendben lesz- mondta, majd egy tenyér nehezedett a vállára – Visszaküldelek az életbe. Biztonságban leszel.

   - De…- kapta a fejét hátra, hogy lássa az illetőt.

A következő másodpercben melegség vette körül. Ismerős illat töltötte meg az orrát, valaki pedig keservesen sírt felette. Az összes izma egyszerre rándult meg, a tüdeje oxigént követelt. Hatalmas levegőt véve emelte meg a fejét a bőrdzseki borította vállról, mialatt a világ apránként kitisztult előtte.

Megint az élők között volt. De mégis hogyan? Ki hozta vissza? Vagy inkább mi?

   - Taylor?

Belenézett a döbbent zöld szemekbe, amik kivörösödtek a sok sírástól. Dean nem hitte el, hogy ez valóban megtörtént. Álmodott volna?

   - Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem- mondta rekedten, s elmosolyodott.

Dean-ből megkönnyebbült nevetés szakadt ki, amit követően szorosan magához húzta a lányt, arca beletemetve a szőke tincsekbe. Egymásba kapaszkodtak, még mindig jócskán a sokk hatása alatt.

Életben volt. Taylor életben volt. Az sem érdekelte hogyan, hiszen visszakapta őt.

Semmi más nem számított.

   - Soha többé ne ijessz így rám.

_____

Némi vezetés után Dean végre ráakadt az öccsére. Különös volt, ugyanis Sam egy idegen családdal vacsorázott, ráadásul elegánsan felöltözve. A bátyja nem tudta hova tenni, úgyhogy egyelőre inkább szó nélkül hagyta. Ennél jelenleg voltak fontosabb gondjaik is.

Félrehívta őt a nappaliba, ami fel sem tűnt a családnak. Úgy ettek tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha Sam még ott lett volna velük.

   - Tudod azt mondják, hogy mikor meghalsz, az életed lepereg a szemed előtt- mondta az ifjabb.

   - Mire akarsz ezzel célozni?

   - Ez a ház egyike az emlékeimnek.

Dean ekkor kezdte megérteni.

   - Mikor felébredtem, én is egy emlékben voltam. Az a július 4.-e, amikor leégettük azt a mezőt? Taylor is velünk volt.

   - Talán erről szól a Menny. Egy hely, ahol újraéled a sikereidet.

   - Várjunk, akkor…- bökött a konyhába – Ez neked egy sikerélmény?

   - Dean, 11 voltam- vont vállat – Ez volt az első igazi Hálaadásom.

   - Miről beszélsz? Minden évben megünnepeltük a Hálaadást.

   - Ja, egy vödör csirkeszárnnyal, amíg apa kidőlt a kanapén.

Hangos zajok hallatszódtak be kintről, a föld pedig megremegett alattuk. A két Winchester összenézett.

   - Erre nem emlékszem.

Üveg tört össze körülöttük, képek estek le a falról, a fények pislákoltak. A testvérek elbújtak, s csak akkor jöttek elő, mikor elhárult a veszély.

A nappaliban bekapcsolt a fekete-fehér TV, ami Castiel arcát mutatta.

   - Cas!- pillantotta meg Dean.

   - Hallak titeket- bólintott.

   - Cas. Hé! Én uh, megtaláltam Sam-et, de történt valami. Valami furcsa fényvillanás.

   - Ne menjetek a fénybe- utasította őket.

   - Oké, kösz, Carol Ann- forgatta a szemét – Mi volt az?

   - Nem mi, hanem ki- javította ki – Zakariás. Titeket keres.

   - És ha megtalál minket?- kérdezte Sam.

   - Nem mondhattok igent Mihálynak és Lucifernek, ha halottak vagytok, szóval Zakariás vissza akar vinni titeket a testetekhez.

   - Remek! Probléma megoldva.

   - Nem- ellenkezett – Nem értitek. A Fal mögött vagytok. Ez egy ritka lehetőség.

Cas ezt követően elmagyarázta nekik, hogy van egy angyal a Mennyben, név szerint Joshua, aki beszél Istennel. Őt kell megkeresniük ahhoz, hogy választ kapjanak. Az úton haladva el kell jutniuk a Kerthez, ahol a fickó tartózkodik.

Egyszerű, nem?

Már azon voltak, hogy távozzanak, mikor a TV ismét bekapcsolt. A kép sötét volt és csíkos, a hang össze-vissza recsegett, de ennek ellenére is felismerték a képernyőn mutatott személyt.

   - Dean- préselte ki magából nagynehezen – Sajnálom. Sajnálom, hogy leléptem. Sajnálom, hogy megbántottalak. Helyre akartam hozni, tényleg. De… De most már nem tudom. Pedig mindent megadtam volna azért, h-hogy megint barátok le-legyünk. Hogy tudd mennyire fontosak vagytok nekem. Mert az az 5 év, amit veletek töltöttem… mindennél többet jelentett számomra. Ott voltatok nekem, amikor senkim nem volt. És még csak meg sem tudom köszönni.

Taylor.

Ezek szerint visszaért a szobába.

Mindkettőjüket szíven ütötte a jelenet. Szemük könnybe lábadt, a nyelés bonyolulttá vált a torkukban nőtt gombóc miatt. Sam elkapta a tekintetét, nem akarva tovább nézni, amint a gyerekkori legjobb barátja összeomlott. Dean a hallottakat igyekezett feldolgozni. Eszébe jutott az előző esti vitájuk, hogy mennyi mindent a fejéhez vágott. Az utolsó szava a lányhoz az „utállak” volt. Nyilván nem gondolta komolyan, csak sértett volt és dühös. De ezt Taylor nem tudta.

Helyre akarta hozni a srácokkal. Megbánta a döntését és bocsánatot kért. Mi más kellhet még?

Azt hiszi elvesztett minket. Vissza kell mennünk hozzá. Minél hamarabb.

   - Tudtam én- méregette a bátyját Sam mindenttudón.

   - Micsodát?- szakította el a pillantását a TV-től.

   - Hogy igazából nem is utálod őt.

Erre már nem mondott semmit; helyette összeszedve magát kiviharzott a házból. Elő kellett keríteniük ezt a Joshua-t, méghozzá hamar.

Taylor várta őket vissza.

_______________