11.

Hattyúdal

_______________

Taylor a Nappal együtt kelt. Az ablakon besütő fény melengette fedetlen vállát, a szobára pedig kellemes csend borult. Minimális mocorgással közelebb bújt Dean-hez, majd sűrűn pislogva kinyitotta a szemét, hogy felnézzen az arcára. Még mindig mélyen aludt, tekintve a nyugodt arckifejezését. Nem egyszer megállapította, hogy ilyenkor volt a legbékésebb. Nem gyötörte se aggodalom, se idegesség, mindössze halkan szuszogott, egyik karja védelmezőn a lány dereka körül, míg a másik a hasán pihent.

Taylor kis köröket rajzolt a kézfejére, azután lassan elindult felfelé a mellkasához. Ujjbegyei egy tollpihe könnyedségével siklottak a bőrén, amíg elért a nyakláncához. Felemelve a bilétát végig futtatta a hüvelykujját a szimbólumon és a latin szón, miközben arcára halvány mosoly kúszott.

Nem hiszem el, hogy megtartotta. Annyi év után. Ez mindvégig emlékeztette őt rám. Hülyeség volt őket otthagyni. Talán most minden másképp lenne, ha akkor nem léptem volna le. Akkor több időnk lett volna egymásra. Így viszont…

   - Hé- érkezett a rekedtes hang, amit az arcán végig simító kéz követett – Minden rendben?

Ekkor kizökkent, s rájött, hogy elkezdtek hullani a könnyei. Elpislogva őket némán bólintott, arcát a másik fél mellkasába fúrta.

   - Jól vagyok- motyogta – Csak…

   - Min gondolkodtál?- kérdezte beletúrva a szőke tincsekbe. Finoman masszírozta a fejbőrét, várva a válaszra.

   - Csak a múlton- felelte végül – Hogy mit tehettem volna másként.

   - Taylor…

   - Ha veletek maradok, akkor sokkal több időt tölthettünk volna együtt- folytatta a megállítási kísérlet ellenére – Nem érezném úgy, hogy nincs elég közös emlékünk.

   - Ezt csak azért mondod, mert itt a vég.

   - Hogy tudod ilyen könnyen kezelni?- értetlenkedett – Én másra sem tudok gondolni csak arra, hogy vajon hány óránk maradt? Az egésztől halálra rémülök.

Dean az álla alá nyúlva óvatosan megemelte a fejét, hogy belenézhessen a szemébe.

   - Én is félek- ismételte el az előző esti vallomását – De megnyugtat a tudat, hogy legalább veled vagyok. Nekem ennél nem kell több.

   - Oké, most már tényleg meg fogsz siratni- nevetett fel kínosan – Nem akarok sírni az utolsó napomon.

   - Akkor csináljunk valamit, ami eltereli a figyelmed- javasolta – Például ehetnénk valamit. Éhen halok.

   - Nem is csodálom- vigyorgott – Rendesen kidolgoztad magad tegnap este.

   - Ó, arra is visszatérhetünk még- másolta le a vigyorát, mielőtt közelebb húzva megcsókolta – Ha benne vagy még egy menetben.

   - Még meglátjuk- hajolt vissza egy újabb csókra – Előbb viszont- felkönyökölve a matracon kihámozta magát a vadász karjaiból, hogy felkelhessen – Te vagy a reggeli felelős.

   - Igenis- figyelte, amint felállva nyújtózott egyet, szemei ráérősen végig mérték tetőtől talpig.

   - Mi az?- faggatta, mikor kiszúrta az apró mosolyát.

Dean egyszerűen kimondta, amire gondolt:

   - Gyönyörű vagy.

Az arca automatikusan felforrósodott a bóktól. Egy darabig úgy mosolygott rá, mint valami idióta, végül észhez tért és kiszedett magának pár ruhát a szekrényéből, hogy felöltözzön. A fürdőhöz menet felkapta a padlóról azt a sötétkék inget, amit a Winchester viselt előző nap és hozzáadta a kezében lévő kupachoz.

Félóra múlva megjelent a küszöbön egy fekete farmerban, bakancsban, szürke AC/DC-s pólóban és abban a sötétkék ingben. Szőke haja hullámokban omlott a vállára, arcán minimális smink.

Az idősebb álla kishíján leesett, mikor felpillantva a bakancsa megkötéséből kiszúrta őt.

   - A rohadt életbe- szaladt ki a száján elképedve – Mikor kerültem fel a Mennybe?

   - Te soha nem állsz le, mi?- dőlt az ajtófélfának karbatett kézzel.

   - Nem, ha rólad van szó- vágta rá felegyenesedve. Odalépve hozzá megcsókolta, egyik keze kényelmesen megpihent a derekán. – Jól áll rajtad az ingem.

   - Most már az enyém- közölte, azzal kifordult a folyosóra és célba vette a lépcsőt.

A báty szorosan követte; tenyere a Jenkins hátán, még véletlenül sem engedve őt el. Ha valóban ezek az utolsó óráik, akkor ki fogja hozni belőlük a legtöbbet. Annyiszor fogja megérinteni és megcsókolni, ahányszor csak tudja, így vésve bele örökre az emlékét az elméjébe.

A fiatalabbnak egyáltalán nem volt ezzel problémája. Engedve a negatív hang hatásának, megfeledkezett a külvilágról, ahová Nate is tartozott. Számára jelenleg csak ők ketten léteztek Deannel, a boldog kis világukban, ahol nem kellett a közelgő pusztulás miatt aggódniuk. Úgy viselkedtek, akár egy normális pár egy normális reggelen, amire akkor és ott mindkettőjüknek nagy szüksége volt.

Egymásra volt szükségük. Jobban, mint valaha.

Beérve a konyhába Taylor rögtön helyet foglalt az asztalnál; két alkarját felrakta rá, állát rájuk helyezte. Szemeit le sem vette Dean-ről, amint ő a szekrényeket meg a hűtőt nyitogatva belefogott a reggelijük elkészítésébe. Szája halvány mosolyra húzódott, amint nézte milyen jól állt neki a normális élet. Sürgölődött a tűzhelynél, közben halkan dúdolt valamit, amit nem sikerült felismernie. Ha behunyta a szemét, szinte el tudta magukat képzelni a saját házukban, egy átlagos reggelen a konyhában, mialatt a gyerekek fel-le rohangáltak, várva az ételre.

A realizáció, miszerint ez soha nem fog valóra válni, éles fájdalomként hasított a szívébe. Már azzal meglepte magát, hogy ilyesmiken gondolkodott, tekintve, hogy csupán egyetlen éjszakát töltöttek együtt; technikailag nem is voltak egy pár. Csak két barát, akik egyszer lefekedtük egymással, mert kíváncsiak voltak milyen lenne.

Talán ez is része Dean vonzerejének, gondolta. Eltöltesz vele egy alkalmat és úgy belé habarodsz, hogy már látod is a közös jövőtöket.

Hülyeség. Egyszerű vágyálom. Az ő életükben ez elérhetetlen lenne.

Hacsak nem szállnak ki. Nem, hosszútávon az sem működne. Előbb-utóbb megtalálnák őket a szörnyek és elpusztítanának mindent, amit addig felépítettek.

Törődj bele, Taylor. Soha nem lesz meg a happy end, amiről álmodozol.

   - Meg is van- tett le elé egy tányérat Dean, majd leült vele szemben egy másikkal – Reggeli két főre. Jó étvágyat.

   - Kösz- erőltetett magára jókedvet, azután az evőeszközt kézbe véve hozzá látott. Olyan régen evett házi kosztot, hogy még egy egyszerű baconös rántotta is maga volt a mennyország. – Mmmm. Ez isteni.

   - Elfogult vagy- reagálta le egy legyintéssel.

Taylor a fejét rázva lenyelte a falatot.

   - Komolyan mondom. Nagyon jól főzöl.

   - Hát, kénytelen voltam megtanulni- vont vállat, mielőtt belapátolt egy adagot a szájába – Sammy-nek ennie kellett, úgyhogy…

Az öccse nevének említése komorságot hozott magával. Dean elnémult, tekintetét lesütötte. Villájával piszkálgatta az ételét, nem érezve többé az éhséget.

Ezt látva a lány szíve csak még inkább összeszorult.

   - Hé- nyúlt át az asztalon, hogy megfogja az üres kezét – Nem a te hibád, ami történt. Nem tehettél volna semmit, hogy megakadályozd.

   - Kirángathattam volna, mielőtt igent mondott. Meg kellett volna próbálnom…

   - Dean- felkelve a keze elengedése nélkül odaállt mellé, azután az álla alá nyúlva megemelte a fejét, hogy felhívja a figyelmét – Sam már felnőtt, ahogyan te is mondtad. Meghozta a döntését, mi pedig tiszteletben tartottuk. Nem tudhattuk előre, hogy Lucifer egy lépéssel előttünk jár.

   - Sejthettük volna.

   - Elég- szólt rá határozottan – Ne hibáztasd magad, mert ő sem ezt akarná. Most pedig egyél, mielőtt még kihűl. Nem hagyjuk kárbaveszni, amit csináltál.

   - Kösz, Taylor- bólintott egy aprót, száján mosoly suhant át.

   - Szívesen- megpuszilta a fejét, végül visszaült a székébe és folytatta az evést.

Csendben befejezték a reggelit, utána Taylor magára vállalta a mosogatást.

   - Biztos ne segítsek?

   - Intézem- szedte össze a tányérokat, hogy a mosogatóhoz vigye őket. Épp azon volt, hogy megnyissa a vizet, amikor a halántékába hirtelen fájdalom nyilallt. Száját összepréselve lehunyta a szemét, igyekezve ignorálni, ám amikor a második alkalommal is megtörtént, akarata ellenére felszisszent. – Basszus.

   - Jól vagy?- kapta fel a fejét Dean, aggódva méregetve őt.

   - Aha, csak… - támaszkodott meg a pulton – Csak a fejem. Biztos késői másnaposság.

   - Egész biztos?

   - Igen- bólintott – Mindjárt jobb lesz. Pár másodperc.

Nem lett jobb.

A következő szúrásnál még a levegő is kiszaladt a tüdejéből. Hideg kezdett futkosni a hátán, ami pillanatokon belül elérte a tarkóját. Mire feleszmélt, a térde már megbicsaklott, a karjából kiment az erő, a teste pedig összeesett.

Dean rekordgyorsasággal termett mellette és kapta el, mielőtt a földön landolhatott volna. Letérdelve a mellkasához húzta őt, majd próbált nem kiakadni, miközben arra várt, hogy véget érjen a látomása. Az arcát fürkészve simogatta a haját, aztán mikor látszott, hogy kiszakadt a transzból, egyből rákérdezett:

   - Mit láttál?

   - Én uh… - rázta a fejét kábán, légzése kissé szapora – Én nem…

   - Napsugár, nézz rám- kérte, mire így is tett – Semmi baj. Csak lélegezz.

Beletelt egy kis időbe, amíg sikerült helyre jönnie.

   - Láttam egy… egy temetőt- emlékezett vissza – Régi volt, a neve… uh… Azt hiszem a Stull Temető.

   - A Stull Temető?- kérdezte megdöbbenve – Az Lawrence-ben van. Mégis miért…? Várjunk. Mi mást láttál még?

   - Sam-et… vagyis Lucifert- javította ki magát – És Mihályt, Adam testében. Szerintem a temetőben fognak összecsapni.

   - De így, hogy tudjuk a helyszínt, odamehetünk és megállíthatjuk- jelentette ki a báty. Megkönnyebbülés és öröm lett urrá rajta, amint a semmiből megcsókolta a karjaiban tartott szőkét. – Köszönöm.

   - Micsodát?- kérdezte összezavarodva.

   - Hogy visszaadtad nekem a reményt- azzal felsegítette, vigyázva, nehogy hirtelen mozdulatot tegyen – Így már talán van esélyünk. Megmenthetjük Sam-et. Velem vagy?

   - Rémlik még, mikor azt mondtam, hogy a világ végére is követnélek?

Neki mindössze ennyi kellett.

Felvéve a dzsekijüket kirohantak a házból, egyenesen az Impalához. Ellenőrizték a fegyvereket, s a páros kész volt indulni, amikor kinyílt a ház ajtaja és Bobby Singer jelent meg a tornácon.

   - Indultok valahová?- tudakolta – Valami hülyeségre készültök. Rátok van írva.

   - Megyünk és beszélünk Sammel- közölte Dean, lecsukva a csomagtartót.

   - Csak nem adjátok fel- ingatta a fejét.

   - Sam-ről van szó!

   - Ha a házban nem tudtad elérni, akkor a csatamezőn sem fog sikerülni- sétált ki Castiel, felrázva magát a másnaposságból.

   - Hát, már nem nagyon van mit veszítenünk, nem igaz?- vont vállat.

   - Csak szeretném, ha megértenétek- mondta az angyal – Az egyetlen dolog, amit látni fogtok odakint az Mihály, amint megöli Sam-et.

   - Nos, akkor legalább nem hagyjuk egyedül meghalni- szólalt meg Taylor komoran.

Mindenkit megleptek a szavai, ám nem volt idő reagálni rájuk. A két vadász ezek után beszállt az autóba és sietve elhajtott.

Jövünk már, Sammy.

_____

Taylor mindig is képes volt jól kifejezni magát az íráson keresztül. Egyszerűbbnek találta ezt a módszert, mert ilyenkor alaposan átgondolhatta mit szeretne közölni, valamint a szavak is könnyebben megfogalmazódtak a fejében.

Kivéve persze most.

Az Impala anyósülésén ülve, naplójával az ölében, egyik kezében a tollát pörgetve gondolkozott azon, vajon mégis mit kéne írnia. Elméje teljesen üres volt, akár egy sötét verem, amiből az ember képtelen bármit is felhúzni. Ha véletlenül akadt egy ötlete arra, hogyan kezdje el, azt azonnal elvetette, mondván nem volt elég megfelelő. A tökéletes változatot kereste, ami viszont nem létezett.

Vagy csak ezzel leplezte az igazságot, miszerint nem akart elbúcsúzni.

Az arca belsejét harapdálva tolla végével megvakarta a fejét, közben szemeivel intenzíven szuggerálta az előtte heverő hófehér lapot. Homloka enyhén ráncba szaladt a koncentrációtól, egyik lába ütemesen topogott az autó kárpitján. Olyannyira elmerült a saját kis világában, hogy fel sem tűnt neki, amikor a sofőr oldalra pillantva kíváncsian végig mérte.

Dean tisztán látta, hogy küszködött valamivel. Felismerte a jeleket, amiket ilyenkor produkált, ám nem volt benne biztos, hogy mit kezdjen velük. Megemlítse őket és próbáljon segíteni, vagy hagyja és majd magától kitalálja? Nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar megoldást fog találni, ugyanakkor nem is tűnt nyitottnak a tanácskérésben. Utóbbi valószínűleg a makacsságából fakadt. Valahányszor akadályba ütközött, előbb mindig egymaga igyekezett leküzdeni, s csak azután kért segítséget másoktól, miután a saját módszere kudarcot vallott. A bátynak gőze sem volt ezúttal mikor éri el azt a pontot. Már majdnem egyórája utaztak, de még előttük volt hat másik.

Nem hagyhatta, hogy az egész út így teljen el; ezért hát a torkát megköszörülve vetett felé még egy pillantást.

   - Mi az, ami ennyire kifog rajtad?- érdeklődött könnyed hangnemben – Neked még a házi feladat írás sem okozott gondot gyerekként. Mi lehet annál nehezebb?

Viccelődéssel szándékozott oldani a feszültséget. Csakhogy az útitársa jelenleg nem volt vevő rá.

   - Próbálok megírni egy levelet- motyogta, figyelmét továbbra is a feladatnak szentelve – De valamiért nem sikerül.

   - Miféle levelet?- faggatta – És kinek?

A szőke ajkait összepréselve hezitált a válaszadással.

   - Csak egy búcsúlevél- mondta halkan, feje leszegve – Jody-nak és Nate-nek.

   - Ó- értette meg.

Szóval ezen ügyködött.

A hangulat egyszeriben komor lett a járműben. Mindkét fél csendben tért vissza ahhoz, amit addig csinált; Taylor szenvedett a naplója felett, Dean kínosan meredve az útra vezetett. Egy röpke másodperc erejéig megfordult a fejében, hogy bekapcsolja a rádiót, ezzel legalább háttérzajt szolgáltatva; ám amilyen gyorsan jött az ötlet, olyan gyorsan el is vetette. Jobban belegondolva nem is volt kedve zenét hallgatni, s le merte volna fogadni, hogy a mellette ülő hasonlóan vélekedett.

Helyette inkább a következő megszólalásán törte a fejét. Nem sokat tudott hozzáfűzni a témához, mégis úgy érezte adnia kéne neki egy esélyt. Hátha ketten együtt össze tudnak hozni valamit.

Úgyhogy ismét megköszörülte a torkát.

   - Mennyire akarsz belemenni a részletekbe?- igyekezett semleges hangnemet megütni.

Taylor mindössze megrázta a fejét.

   - Nem tudom.

   - Külön írsz mindkettőjüknek, vagy egybe?

   - Nem tudom.

   - Hogy akarod velük közölni az egészet?

   - Nem tudom!- emelte meg a hangját frusztráltan, miközben levágta a tollat a két lap közé – Nem tudom Dean, oké? Semmit sem tudok- két kezével beletúrt a hajába és lehunyta a szemét. Hátradőlve lecsúszott az ülésen, majd kiengedett egy hosszú, mély sóhajt. – Ne haragudj. Nem akartam kiabálni.

   - Semmi baj- pillantott rá oldalvást, homloka aggódón ráncba szaladt – Nem tartasz inkább egy kis szünetet? Talán később megjön az ihlet.

   - Á- ingatta a fejét megint, közben karjait leejtette az oldala mellé – Kötve hiszem. Szerintem ebből már nem lesz semmi.

   - Miért vagy olyan biztos benne?

   - Mert az agyam egyszerűen nem akar együtt működni velem- fakadt ki a problémáját illetően – Gőzöm sincs mit írjak, pedig nem ez az első búcsúlevelem.

   - Nem semmi szöveget hoztál össze 13 évesen- ismerte el.

   - Ja, hát úgy látszik az egyszeri csoda volt- azzal becsukta a füzetet, amit aztán vakon a hátsó ülésre dobott – Rá sem akarok nézni- torzult grimaszba az arca – Csak megfájdul tőle a fejem.

   - Vigyázz, a végén még elkezdesz füstölni- küldött felé egy vigyort a társa.

Taylor meglepő mód viszonozta.

   - Még csak az kéne- karjait a mellkasán összefonva fejét az üléstámlának döntötte – Hülye ötlet volt. Én csak… Gondoltam ha már személyesen nem búcsúzhatok el, akkor… De a világnak amúgy is pár órán belül vége, senkit nem érdekelt volna egy darab papír.

   - Azt te nem tudhatod- fordította felé a fejét – Talán nekik sokat jelentett volna.

   - Már mindegy- zárta le a témát – Különben sem tudom hogy kapták volna meg. Senkinek nem mondtuk el hol leszünk. Még Bobby-nak sem.

   - Vagyis nem veszel tőlük búcsút?- vonta fel a szemöldökét.

   - Nem- jelentette ki – Jobb így. Legalább nem tudják mi készül. Élvezhetik az utolsó napjukat.

A lehangoltsága nem kerülte el Dean figyelmét. Tekintete az úton, hüvelykujja idegesen dobolt a kormányon.

   - Nézd, Taylor…- nyalta meg a száját, feloszlatva az épp csak rájuk telepedett némaságot – Én… Még nem vagyunk olyan messze. Ha vissza akarsz fordulni, hogy velük lehess…

   - Ezt be ne merd fejezni- állapodott meg rajta a szemével – Verd ki a fejedből. Nem fordulunk sehová, megyünk tovább és kész. Nem futamodok meg.

   - Nem azért mondtam…

   - Tudom miért mondtad- szakította félbe higgadtan – És értékelem, tényleg. De a válaszom akkor is nem. Nem hagyom, hogy ezt egyedül csináld.

Egy-két percnyi üresjárat, amit a motor halk búgása töltött ki.

Aztán…

   - Köszönöm- kezdte hálásan – Tudod, hogy… hogy itt vagy. Hogy az utóbbi hetekben segítettél. Nagyra értékelem.

   - Hát…- vont vállat egy sóhajjal - …talán ezt az egészet nem együtt kezdtük el… de az biztos, hogy együtt fogjuk befejezni. Ti srácok olyanok vagytok, akár a második családom. Ha ma valóban elpusztul a világ… nincs más, akivel szívesebben tölteném az utolsó óráimat.

A Winchester erre hitetlenül felnevetett.

   - Még hogy szóban nem tudod jól kifejezni magad- jegyezte meg enyhe gúnnyal – Hallod te magad, mikor ilyeneket mondasz?

   - És te hallod magad, amikor elszúrod az olyan pillanatokat, mint ez?- csapta finoman vállon a kézfejével – Muszáj mindig ezt csinálnod? Én épp feltártam a szívem…

   - Ahogy én is- bizonygatta.

   - Ó, igen, annyira meghatódtam- helyezte tenyerét a mellkasára drámaian – Mindjárt sírok.

   - Nagyon vicces- forgatta a szemét – Látod, hogy szakadok?

Taylor a fejét mosolyogva megcsóválva kinézett az ablakon. Könyökét megtámasztotta az ajtón lévő könyöklőn, fejét a tenyerébe hajtotta. Az elsuhanó táj egész pontosan 5 percig kötötte le, azt követően muszáj volt megkérdeznie:

   - Mondd csak, morcos- vigyorgott magában – Te írtál már valaha búcsúlevelet? Mert addig nem értheted meg mekkora küszködéssel jár, amíg…

   - Igen, írtam- közölte. A szőke hirtelen hallgatagsága arra ösztönözte, hogy folytassa. – Amikor arra készültem, hogy igent mondok Mihálynak. Írtam egy levelet Samnek, Bobby-nak és neked, amit beletettem abba a dobozba a többi cuccommal együtt.

   - Hol van most az a levél?- érdeklődött komolyra váltva. Kék szemei kíváncsian fürkészték az arcát.

   - Elégettem- felelte egyszerűen – Már nem volt rá szükség.

   - Értem- bólintott – És uh… Mit írtál le benne?

A báty vállat vont.

   - Már sosem tudod meg.

   - Ne már, Dean…

   - Titok- makacsolta meg magát – Úgyhogy ne kíváncsiskodj.

   - Csak tudni akarom mit írtál nekem- védekezett – Ez olyan nagy baj?

   - Már tudsz mindent- intézte el ennyivel – Személyesen elmondtam, amit akartam. Még előtte való este a motelben, aztán a pánikszobában Bobby-nál. A levélben semmi újdonság nem lett volna.

   - Ez biztos?- kételkedett.

   - Biztos- bólintott – A szavamat adom.

   - Oké- ezúttal ő bólintott – Akkor nem faggatózom tovább.

   - Oké.

Pillantása újfent kivándorolt a szélvédőn túlra, elkalandozva a különböző épületeken és növényzeten. Az imént hagytak maguk mögött egy várost, amit egy darabig erdős rész követett. A sűrű fák kétoldalt szegélyezték az utat, felettük az ég kissé felhős, a napnak nyoma sehol. Nem kimondottan esőre álló, de azért nem is az ellenkezője. Tipikus kora tavaszi időjárás.

Annyira elbambult, hogy fel sem tűnt neki az idegesen járó lába, amíg a vadász rá nem helyezte a kezét, hogy megállítsa.

   - Hé- simította tenyerét a combjára Dean, ezzel kizökkentve a merengésből – Megint csinálod.

   - Mit?- irányította szemeit lefelé, kiszúrva amire célzott – Ó. Bocs. Észre sem vettem.

   - Semmi baj- mosolygott rá megnyugtatóan – Csak próbálj meg lazítani.

   - Nem hiszem, hogy a körülményeket tekintve az lehetséges- húzta el a száját, nagynehezen felnézve a combján nyugvó kézről.

Ne most gyere zavarba Jenkins, ne most.

   - Tudom- bólintott előre fordulva – Nekem sem könnyű. De… próbáld elterelni a figyelmed róla.

   - Hogyan?

   - Mit szólsz a zenéhez?- vetette fel.

Taylor összeszűkült szemmel meredt rá.

   - Te hogy csinálod?

   - Hát, nekem itt vagy te- húzta félmosolyra a száját – Te elég jól eltereled a figyelmem.

   - Tényleg most akarsz flörtölni?- lepődött meg.

   - Mikor, ha nem most?- rántotta meg a vállát.

   - Oké- nevetett fel röviden, leplezve a megilletődöttségét – Inkább hallgassunk zenét.

   - Oké- készült elvenni jobbját a lábáról, hogy a rádióért nyúljon, mikor a lány keze visszanyomta az övét az addigi helyére.

   - Hagyd csak- dőlt előre, s bekapcsolta a készüléket – Majd én.

   - Mi az Jenkins?- vigyorgott rá elragadón – Most nem zavar a tapizás?

   - Fogd be- motyogta, amint felhangosította a dalt.

Felcsendült a Highway to Hell az AC/DC-től, amit mindketten kellően irónikusnak találtak. Szinkronban nevettek fel, Dean ujjai óvatosan rászorítottak Taylor combjára, hamarosan pedig már együtt énekeltek a bandával, mintha semmi más nem számított volna.

Mert abban a pár, kocsiban eltöltött órában valóban nem számított más rajtuk kívül.

_____

Megállás nélkül utazták végig azt a maradék hat órát; csupán egyszer tartottak szünetet, akkor is azért, hogy tankoljanak. Taylor vett maguknak valami ennivalót a benzinkúton, ám étvágya nem igazán volt egyiküknek sem. De végül mégis leerőszakolták azt az utolsó falatig, mondván szükségük lesz az energiára.

Valamikor délután tájékán érkeztek meg Lawrence-be. Innen már nem volt messze a temető, ennek realizációja pedig ismét elültette a lányban az idegesség magját. Az ablakon keresztül figyelte az elhaladó külvilágot, mígnem az Impala lassítani kezdett, s lefékezett az út szélén.

A Jenkins értetlenül húzta ki magát az ülésben, majd fordult kérdőn a társa felé:

   - Dean, miért…

Nem volt alkalma befejezni, ugyanis a Winchester egy másodperc alatt két keze közé fogta az arcát, hogy közelebb húzva őt határozottan megcsókolja. Ajkaik érintkezése meglepett nyögést váltott ki a szőkéből, aki kis fáziskéséssel ugyan, de viszonozta a cselekvést. Megmarkolva a vadász bőrdzsekijének gallérját kapaszkodott belé minden erejével, szemeit szorosan behunyta. Körülöttük mintha minden más lefagyott volna egy darabig, engedve nekik, hogy kiélvezzék a pillanatot.

Az egész hirtelen jött, viszont a gesztusból áradó kétségbeesés magával ragadta mindkettőjüket, lehetetlenné téve az elhúzódást. Elnyújtották amíg csak lehetett, mert nagy valószínűséggel ez volt az utolsó alkalmuk rá. Belevésték az érzést az emlékezetükbe, hogy még a vég után se felejtsék el. Aztán mikor a levegőhiány közbe avatkozott, ők megadták magukat és elszakadtak egymástól.

   - Én uh…- igyekezett előhozakodni valamivel Dean, szeme továbbra is csukva, amint rendezte a légzését.

   - Nem kell mondanod semmit- motyogta Taylor, elengedve a dzsekijét – Nem szükséges.

   - Oké- simított végig két hüvelykujjával az arcán, mielőtt elvette volna róla a kezeit – Oké.

Előre fordultak, hallgatva a motor kellemes búgását. A báty ujjai a kormány köré fonódtak, azonban még nem nyomta le a gázpedált. Alsó ajkát harapdálva feszülten meredt az előttük lévő útra, mintha azon gondolkodott volna mitévő legyen.

A kékszemű kíváncsian vizslatta őt az anyósülésről, miközben ujjaival babrált az ölében. Várt néhány másodpercet, azt követően halkan megkérdezte:

   - Készen állsz?

Dean vontatottan bólintott.

   - Igen- hosszan kifújva a levegőt előhalászott egy kazettát a lábánál heverő dobozból, amit aztán bepattintott a lejátszóba – Adjuk meg a módját- feltekerve a hangerőt oldalvást a szőkére pillantott – Te készen állsz?

Apró bólintás volt a válasz.

   - Igen.

   - Akkor vágjunk bele.

Azzal a motort felbőgetve behajtott a temetőbe, ablakok lehúzva, hogy kint is hallani lehessen a zenét.

Lucifer és Mihály már ott voltak, egymással szemben ácsorogva figyelték a közeledő autót. Az leparkolt pár méterre tőlük, az utasok pedig egyszerre szálltak ki.

   - Hogysmint fiúk?- csukta be a kocsiajtót Dean – Bocs. Talán megzavartunk valamit?

   - Beszélnünk kell- intézte szavait Taylor „Sam”-nek.

A megszólított haragosan méregette a párost.

   - Taylor, Dean, ez még tőletek is rendkívül ostoba lépés volt.

   - Nem hozzád beszélünk- sétált előrébb az idősebb – Hanem Sam-hez.

   - Te már nem vagy többé a porhüvely, Dean- ingatta a fejét Mihály – Se neked, se a Hírnöknek nincs itt semmi keresnivalótok.

   - Van rendes nevem is, ugye tudod?- szaladt ki a fiatalabb száján, amint a társa mellé lépett – Nem nehéz megjegyezni.

   - Adam, ha odabent vagy valahol, annyira sajnálom- sóhajtott a féltestvére.

   - Adam most nincs itthon.

   - Akkor hozzád még visszatérünk- színlelt a lány udvarias vigyort, majd odafordult az ördöghöz – Csak 5 percre lenne szükségünk.

   - Ti férgek- sziszegte Mihály – Ti nem vagytok részesei ennek a történetnek!

Az arkangyal kész volt támadni, csakhogy ekkor egy új hang csatlakozott be a társalgásba:

   - Hé, segg-popó!

Mindenki a tőlük nem messze megjelenő Castiel és Bobby irányába kapta a fejét. Előbbi kezében egy Molotov-koktél virított, amit habozás nélkül el is hajított. Az üveg széttört, a benne lévő szentelt olaj pedig meggyulladva lángba borította Adam testét. Fájdalmas kiáltozások közepette égett el a szemük láttára, mígnem egyszercsak eltűnt a temetőből.

Remek. Eggyel kevesebb.

   - Segg-popó?- ráncolta a homlokát Dean, mire Castiel vállat vont.

   - Vissza fog jönni- mondta – És dühös lesz. De kaptatok 5 percet.

   - Castiel- kezdte kimérten Lucifer – Te az imént tényleg Molotov-koktélt dobtál a testvéremre?

   - Uh- hátrált idegesen – Nem.

   - Csak én szúrhatok ki Mihállyal- morogta.

Egyetlen csettintés. Ennyi kellett ahhoz, hogy Lucifer apró cafatokra robbantsa szét a másik angyalt. Vér és egyéb darabkák hullottak mindenfelé; Taylor egyik kezét a szája elé kapva visszafojtott egy sikolyt, szeme könnybe lábadt. Egész testében összerezzent, izmai megfeszültek a félelemtől.

Ez nem lehet a valóság. Igaz?

   - Sammy, hallasz engem?- kérdezte a bátyja reménykedve.

   - Tudjátok… én próbáltam kedves lenni… Sammy kedvéért. De ti ketten…- megindult feléjük -…annyira…- egy-egy kezével megragadta a dzsekijük gallérját -…idegesítőek vagytok.

Mire észbekaptak, már a levegőben repültek. Egyenest az Impala szélvédőjén landoltak, alattuk berepedt az üveg. Fájdalmasan felnyögtek, Taylor tüdejéből kiszaladt a levegő. Először nem mert mozdulni, nem tudván, hogy szenvedett-e bármiféle sérülést.

Lucifer ismét megközelítette őket, azonban rögtön megtorpant, mikor valaki többszörösen is hátba lőtte. Az arkangyal méregtől égő tekintettel fordult meg, nem is törődve a mellkasába érkező újabb tölténnyel.

   - Ne- hagyta el a lány száját erőtlenül, amint rájött a lövéseket leadó fél kilétére. Hideg futott végig a hátán, a pánik jeges érzése beköltözött a csontjaiba. Nagynehezen legurult a kocsiról, s lábra küzdötte magát. A szíve zakatolt, tekintete találkozott Bobby-éval.

Ne. Kérlek, csak ezt ne.

Lucifer megemelte a kezét. Taylor futásnak eredt.

   - Ne!

   - Taylor!

Elkésett.

Lucifer csettintett, eltörve ezzel Bobby nyakát. A férfi élettelen teste tompa puffanással landolt a füvön.

Ennyi volt. Meghalt. Mégis csak elveszítette.

   - NE!- zuhant térdre valamivel az arkangyal mögött. Zihálva kapkodta a levegőt, szeméből könnyek folytak. Biztosra vette, hogy ezt soha nem lesz képes kiverni a fejéből.

   - De igen- fordult meg, hogy lenézzen rá, arcán gonosz vigyor – Tényleg azt hitted van esélyed megmenteni? Szánalmas.

Állkapcsa megfeszült, kezei ökölbe szorultak. A düh lávaként tört felszínre benne, valamint árasztotta el egy újfajta energiával. Már ismerős volt számára. Az ereiben száguldott, s összegyűlt a kezében, ujjai bizseregtek tőle. Megint ahhoz a képzeletbeli lezárt üveghez tudta volna hasonlítani, amiben egyre csak nőtt és nőtt a nyomás, mígnem az egész hirtelen… felrobbant.

A szél enyhén feltámadt, az ég beborult. Ha eléggé hallgatóztak, talán még egy villámlást is hallottak volna. Taylor teljes testében remegett a haragtól; a világot kizárva engedte, hogy az a különös erő átvegye felette az irányítást. Nagy levegőt véve felnézett az előtte magasló ördögre, akinek öntelt mosolya egyszeriben lefagyott.

A Jenkins arcáról felszívódott minden érzelem; bőre az elhullajtott könnyektől csillogott, míg a szeme… fehéren ragyogott. Pont, mint az étkezde mosdójában napokkal ezelőtt. Se az íriszét, se a pupilláját nem lehetett látni, kizárólag a már-már vakító fehérséget.

Lucifer kifejezésén egy röpke másodpercre félelem suhant át.

   - Mi az?- döntötte kissé oldalra a fejét Taylor, hangja jegesen csengett – Már nincs kedved mosolyogni?

   - Mégis hogyan…

   - Köszönd Gabriel-nek- tápászkodott fel lassan – Ezt részben érte kapod.

Kinyújtva egyik kezét tenyerével megérintette a mellkasát, amitől az energia kilőtt a kezéből egy fehér villanás kíséretében, s méterekkel hátrébb taszította őt a levegőben. A sátán egy fa tövében landolt és menten talpra állt, mintha mi sem történt volna.

   - Ez minden, amit tudsz?- hergelte széttárt karokkal közeledve felé – Gyerünk, Taylor! Van ott még potenciál bőven! Ne fogd vissza magad!

   - Taylor!

Ignorálva a Winchester kiáltozását, a Jenkins határozott léptekkel elstartolt a helyéről. Félúton találkozva az ellenfelével lendítette az öklét, csapást mérve az állkapocsra. Sikeresen betalált, ám a másodikkal már nem volt ilyen szerencsés. Lucifer megfékezte az ütést, tenyere befedte a lány öklét. Ezt kihasználva megforgatta és magához rántotta őt, fojtófogást alkalmazva rajta.

   - Úgy látszik valaki nem gyakorolt eleget- nevetett fel Lucifer, mielőtt a fülébe súgta – Gyengébb vagy, mint hittem.

Taylor hevesen kapálózva igyekezett kiszabadulni, csakhogy abból a vasmarokból lehetetlen volt. Érezte, amint fogy a levegője, a látóterében apró fekete foltok jelentek meg. Ahogy teltek a másodpercek, úgy csökkent a fizikai ereje is.

Ezen a ponton csatlakozott be az adrenalin. Túlélő módba kapcsolta a testét, illetve az elméjét, minek hatására gondolkodás nélkül cselekedett. Két tenyerét a saját mellkasára nyomta, azután hagyta az energiát dolgozni. Az a hátából kilövellve elérte Lucifert, aki ettől azonnal lerepült róla.

Taylor a levegőt kapkodva hátrált sebesen. Bőrén mintha szikrák táncoltak volna, mindkét keze remegett. Fülében érezte a vére pumpálását, szíve kishíján kiugrott a mellkasából.

Lélegezz, Taylor. Menni fog. Csak koncentrálj.

Lucifer hamar rendbe szedte magát, ezután a finomkodást félretéve nekirontott. Taylor reflexszerűen kirakta maga elé a kezeit, várva a becsapódást, ami viszont nem jött el. Egy fehér energiafal formálódott közte és a sátán között, ami megakadályozta a továbbjutásban. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, ám a neheze még hátra volt.

Az ördög minden erejét beleadva préselődött neki a védvonalnak. Szemei vörösen felvillantak, állkapcsa megfeszült. Nem volt hajlandó feladni, ahogyan a vele szemben álló sem.

A szőke a lábát megvetve kitartott, izmai égtek a sorozatos erőfeszítéstől. Magabiztossága egy percre sem lankadt, még akkor sem, amikor orrából vér kezdett csöpögni. Nyilvánvaló volt, hogy túl sok energiát akart felhasználni egyszerre, amihez a teste nem volt hozzászokva. Vészesen közel került a kimerüléshez, ő ellenben addig feszegette a határait, amíg át nem tört rajtuk.

Lucifer látta, hogy már nem bírja sokáig. Ekkor kissé visszahúzódott, aztán egy másodperccel később óriási erővel vetődött neki a pajzsnak. Az nem volt képes tovább kezelni a nyomást, egy vakító fényrobbanással ripityára hullott.

Az ebből keletkező lendület a levegőbe hajította Taylor-t. Egészen az Impaláig repült, ahol az ajtónak ütközve végül a földön landolt. Feje akkora hévvel ütődött neki az ablaküvegnek, hogy az csörömpölve darabjaira esett szét. Halkan felnyögve dőlt a járműnek, szeme visszaváltott a normális színére. Minden porcikája sajgott, a látása elhomályosult. Az orra még mindig vérzett, a bizsergés megszűnt az ujjaiban.

Ennyi volt. Az összes erejét felhasználta.

   - Taylor, hé- guggolt le mellette Dean, két kezébe véve az arcát – Nézz rám.

   - Dean…

   - Itt vagyok- nyugtatta meg, miközben aggódva fürkészte a sápadt bőrét – Nem lesz semmi ba…

A meleg érintés megszűnt az arcán, amikor Lucifer kegyetlenül elragadta tőle a vadászt. Nem tehetett semmit, mindössze nézte, ahogyan az arkangyal ütlegelni kezdte a legjobb barátját.

   - Tudod az öcséd idebent van- mondta, mielőtt behúzott neki egyet. Dean a lány oldalán kötött ki, de nem sokáig, ugyanis a gallérjánál fogva megint felrántották. – Érezni fogja, amint eltöröm a csontjaidat- éles jobbhorog – Egyesével, kiélvezve minden másodpercet.

Újra és újra megütötte az idősebb Winchestert, akinek esélye sem volt védekezni. A csapások zaja szinte visszhangzott Taylor fülében, aki fogait összeszorítva megkapaszkodott az ajtóban és felhúzta magát álló pozícióba. Ezek után nagy levegőt véve oldalba rúgta Lucifert, amivel persze nem okozott benne kárt, de legalább felkeltette a figyelmét.

Amíg Dean-t békén hagyja…

Bevált a terve. Az ördög elengedte Dean-t, helyette pedig az ő dzsekijét ragadta meg.

   - Csak nem kifogytál az erődből?- nevetett fel, amihez egy ütést is társított – Milyen kár. Nem is voltál olyan rossz ellenfél. De azt hiszem…- belevágta az öklét a lány állkapcsába, eltörve azt -…ideje ezt befejezni.

Taylor szájából vér spriccelt, a fájdalom az egész koponyájára kiterjedt. Egyáltalán nem ellenkezett, amikor az arkangyal a képességét használva rögzítette a testét az autóhoz, azután ugyanígy tett a társával is.

Tudták, hogy ennek nem lesz jó vége. Mégsem küzdöttek. Mert megfogadták, hogy nem hagyják magára Sam-et.

Még akkor sem, ha az életüket vesztik.

   - Sam, semmi baj- motyogta Dean, arca csupa vér és fel volt dagadva – Semmi baj. Itt vagyok. Itt vagyok. Nem hagylak magadra.

Lucifer egyszerre vágta az öklét mindkettőjük arcába. Taylor orra eltört, Dean az egyik szemét már képtelen volt kinyitni. Tekintetük találkozott, de egyikük sem mondott semmit.

   - Nem vagy egyedül, Sam- préselte ki a szőke – Nem megyünk sehová.

Emelte az öklét, hogy elhallgattassa őket, mikor hirtelen valami történt. Észrevett valamit a kocsiban, amitől lefagyott. A szeme megcsillant, az arckifejezése megenyhült. Leeresztette az öklét, vele együtt pedig a vadászokat is, akik erőtlenül rogytak a földre.

Ismét Sam-é volt az irányítás.

   - Semmi baj, srácok- zihálta – Nem lesz semmi baj. Elkaptam.

Kihalászta a Lovasok gyűrűit a zsebéből és ledobta őket a fűbe. Elkántálta a megfelelő szöveget, mire fokozatosan megnyílt a ketrechez vezető lyuk. Szél keletkezett, ami vákumszerűen kebelezett be mindent, amit csak tudott a közelben.

Tényleg meg fogja tenni. Bele fog ugrani a verembe. És nem akadályozhatják meg, mert így a helyes. Hiába nehéz elfogadni.

   - Sam!- tért vissza Mihály zabosan – Nem fog így végződni! Lépj hátra!

   - Kényszeríts!- kiáltotta.

   - Meg kell küzdenem a testvéremmel, Sam! Itt és most! Ez a sorsom!

Sam visszapillantott a családjára. Nem volt szükség szavakra, szeméből kiolvashatták a döntését. Az ifjabb Winchester lehunyt szemmel széttárta a karját, s elfogadva a rá váró feladatot hátra dőlt a verem szélén állva.

Mihály sejtette mire készült, ezért gyorsan megragadta a dzsekijét… azonban addigra késő volt. Mindkét arkangyal az egyensúlyát elveszítve zuhant bele a sötét mélységbe, ezzel aláírva nemcsak a saját, de porhüvelyeik végzetét is. A lyuk még néhány másodpercig nyitva tátongott, aztán egy hatalmas fényvillanás kíséretében becsukódott. Nem maradt más hátra, mint a Lovasok izzó gyűrűi.

Miután sikerült kiszakadnia a sokkból, Taylor szaggatott mozdulatokkal odavonszolta magát a lyuk helyére. Felszedte a gyűrűket a markába, majd a könnyein át tanulmányozta őket. Dean rövidesen utolérte és fáradtan megpihent mellette.

Nem akarták elhinni, hogy ez valóban megtörtént. Hogy Sam valóban megtette. Hogy bár a földet megmentették, egy számukra fontos embert elvesztettek.

Többé nem látják őt viszont.

A semmiből egy árny vetült rájuk. Gőzük sem volt ki lehetett, elvégre mindenki, akit ismertek meghalt. Taylor elszakította a figyelmét a gyűrűkről, feje oldalra fordult, hogy kiderítse ki az illető.

   - Cas?- suttogta megdöbbenve – Te élsz?

Hallucinált volna? Nem veszített annyi vért. De akkor ez azt jelentette…

   - Annál is jobb.

Azzal kinyúlt feléjük és megérintette a homlokukat. Az összes sérülésük egy szempillantás alatt begyógyult, a vérnek, illetve a fájdalomnak nyoma sehol. A vadászok meghökkenve egyenesedtek fel, közben szüntelen vizslatva az angyalt.

   - Cas, te vagy Isten?- kérdezte Dean elképedve.

   - Ez kedves- mosolyodott el – De nem. Bár hiszem, hogy ő hozott vissza engem.

Odasétált Bobby testéhez. Leguggolva mellette két ujját a homlokára helyezte. Alig telt egy másodperc, mikor a baseballsapkás férfi levegőért kapva magához tért.

Ezt nem hiszem el. Cas felélesztette.

   - Bobby!- rohant hozzá a Jenkins. Térdére ereszkedve hezitálás nélkül megölelte őt. Arcát a vállába temette, szemét lehunyta. Megkönnyebbülés lett úrrá rajta, aminek hatására elsírta magát.

   - Semmi baj, kölyök- viszonozta az ölelést, miután felült – Itt vagyok.

Minden rendben volt.

Nos…

Egy dolgot kivéve.

_______________