10.

Az utolsó Földi éjszakánk

_______________

1993.

Szeptember volt. A Winchesterek épp a maine-i Portland városában vadásztak egy rugarura. Pontosabban John vadászott, Dean besegített, Taylor és Sam pedig hátra maradt a motelben, ahol nem eshetett bajuk. Ahogy az lenni szokott, John beíratta a gyerekeket a helyi iskolába, ugyanis nem tudta előre, vajon meddig fognak ott maradni. Deannek persze semmi kedve nem volt az egészhez, míg Taylor és Sam kevésbé bánta. Ha lehetett, ők inkább a háziírást választották a fegyverpucolás helyett.

Hétköznap reggel volt, vagyis iskola. Dean elsőként kelt fel, készített maguknak szendvicset (szerencsére ezúttal volt miből), majd felébresztette a másik kettőt is. Taylor hamar összekészült, Samnek azonban mintha gondjai akadtak volna. Fejfájásra panaszkodott, csakhogy amikor beszámolt erről az apjának, ő mindössze megcsóválta a fejét és elküldte iskolába.

Napközben ez egyre csak rosszabb lett. Fájni kezdett a torka, köhögött, valamint a sulinővér szerint be is lázasodott. John-t nem tudták elérni telefonon, mivel jelenleg az ügyben nyomozott. Senki nem volt, aki hazavihette volna a fiút, ám mikor a hír a fülükbe jutott, Taylor és Dean mindketten betegséget színleltek, hogy őket is hazaküldjék.

Meglepő módon sikerült. Hála a tanév eleji influenzajárványnak.

A hármas visszatért a motelbe, ahol a cipőket és kabátokat levéve a két idősebb rögtön szétosztotta a feladatokat.

   - Taylor, fektesd őt le, én keresek valami gyógyszert- mondta Dean, mielőtt nekilátott keresgélni a táskáikban.

   - Oké- azzal a 10 évest a vállánál fogva az egyik ágyhogy vezette – Gyere Sammy. Betakarlak és nem fogsz fázni.

Sam bemászott a paplan alá, Taylor pedig az álláig betakarta vele. Utána felmászott mellé és leült a jobboldalán, várva Dean-re.

   - Nem találtam semmit- közölte egy gondterhelt sóhajjal – Idefelé láttam egy gyógyszertárat, talán onnan sikerül szereznem.

   - Van nálad pénz?- kérdezte a szőke.

   - Egy kevés- biccentett – Remélem elég lesz- odasietett az ajtóhoz, hogy felvegye a cipőjét meg a kabátját – Maradj itt vele, kérlek. Sietek vissza.

   - Rendben.

A percek csigalassúsággal teltek. Taylor igyekezett elterelni Sam figyelmét a fájdalomról. Vizet hozott neki, mindenféléről beszélt hozzá, még a kedvenc könyvéből is felolvasott. Azonban hosszútávon semmi sem segített. Kezdett kifogyni az opciókból, a szíve pedig összeszorult, amiért nem tehetett érte semmit.

   - Bárcsak meggyógyíthatnálak- biggyesztette le a száját. Ekkor jutott eszébe egy ötlet. – Hé. Valamit még kipróbálhatok.

   - Micsodát?- kérdezte rekedten, csillogó szemei kíváncsian fürkészték.

   - Dúdolhatok, ahogyan Dean is szokott- javasolta – Az talán elaltat, mire pedig felébredsz, már ő is itt lesz. Mit szólsz?

   - Szerinted működni fog?- bizonytalankodott.

A 11 éves határozottan bólintott.

   - Igen. Biztosan- felpolcolt egy párnát az ágytámlához, amihez aztán nekidőlt – Gyere közelebb.

Sam arrébb mászott, mígnem közvetlen mellette feküdt. Taylor egyik kezével átölelte a vállát, s hagyta, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Ezután fejét ráhajtotta az övére, és felidézve az idősebb testvértől hallott dalt halk dúdolásba fogott.

Ahogyan azt sejtette, a terve bevált. Mire a végére ért, Sam már javában aludt. A lány viszont még ekkor sem engedte el; csupán megpuszilta a fejét és suttogva azt mondta:

   - Aludj jól, Sammy.

_____

Ez volt az egyike azon emlékeknek, amelyek jelenleg Taylor elméjében peregtek. Magában visszajátszotta azokat a pillanatokat, amikor a nagytestvér szerepébe lépve gondját viselte az ifjabb Winchesternek. Felidézte a közös ünnepeket, szülinapokat, valamint azokat a motelben eltöltött időket, amikor John és Dean vadászni ment, ők pedig hátra maradtak.

Miután befogadták őt, Sam hamar megbarátkozott vele. Gyorsan kialakult közöttük egy olyan erős kapcsolat, mintha már évek óta ismerték volna egymást. Rengeteg volt bennük a közös, szinte el sem lehetett választani őket.

Aztán Taylor lelépett. Sam azt hitte soha többé nem fogja látni. Ám végül 14 év eltelte után útjaik ismét keresztezték egymást. Hiába a hatalmas kimaradás, számukra nem változott semmi. Ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. Sőt. A közös harc talán még közelebb is hozta őket.

Taylor visszakapta Sam-et. Most viszont ideje volt elengednie.

Deannel együtt döntésre jutottak, amit közölni készültek a csapat harmadik tagjával.

Mikor a páros odasétált hozzá, Sam éppen az Impala motorháztetején ülve iszogatott egy üveg sört.

   - Hé- keltette fel a figyelmét a bátyja. Lehajolva kivett két sört a földön heverő hűtőládából, s az egyiket a szőkének adta. Megbontva a sajátját rögtön nagyot kortyolt az alkoholból, miközben hátával nekidőlt az autó oldalának.

   - Hé- viszonozta a köszönést. Feltűnt neki a kínos csend, mire nyomban rákérdezett. – Srácok? Minden oké?

   - Benne vagyunk- jelentette ki az idősebb szárazon.

Az öcs értetlenül fordult feléjük.

   - Mármint miben?

   - Az egész „zárjuk el a Sátánt” tervben- felelte az üveg kupakjával babrálva – Taylor és én benne vagyunk.

   - Hagyni fogjátok, hogy igent mondjak?- lepődött meg.

Dean és Taylor összenézett. Utóbbi biccentett és meghúzta az üvegét, azt remélvén, hogy az ital majd segít eltüntetni a gombócot a torkából, míg utóbbi kis kihagyást követően válaszolt.

   - Nem. Pont ez a lényeg. Nem rajtam áll mit tehetsz és mit nem. És nem is Taylor-on. Te egy felnőtt, nos, inkább túlnőtt férfi vagy. Ha tényleg ezt akarod, akkor mi támogatunk. Igaz?- tekintett jelentőségteljesen az előtte álló lányra.

Ő nehézkesen ugyan, de bólintott.

   - Igen. Támogatunk, amiben csak kell.

Még akkor is, ha nem egészen értünk vele egyet.

   - Nem hittem, hogy egyszer ezt hallom majd tőletek- ismerte be.

   - Nézd, nem fogok hazudni- ingatta a fejét Dean – Ez minden elvemmel szembemegy. Úgy értem, az igazság az… mindig is az én dolgom volt vigyázni rád. Ez vagyok én. Nem vagy többé kisgyerek, Sam, szóval nem kezelhetlek úgy, mintha az lennél. Talán nekem is fel kéne nőnöm egy kicsit. Nem tudom mennyi esélyünk van arra, hogy ez működjön. De azt tudom, hogy ha valaki, akkor te meg tudod csinálni.

   - Köszönöm.

   - Ha ezt szeretnéd…- nézett rá bizonytalanul a kékszemű – Tényleg ezt szeretnéd?

   - Én engedtem ki őt- sóhajtott fel – Nekem is kell visszazárnom.

   - Oké- biccentett Dean egy újabb korty után – Akkor ez eldőlt.

Castiel-től fontos információt tudtak meg a legutóbbi ügyük után: ahhoz, hogy Sam képes legyen befogadni Lucifert, illetve ellenállni neki, az eddiginél jóval nagyobb mennyiségű démonvért kellett magába döntenie. Ami azt jelentette, hogy a terv elindítása előtt muszáj volt levadászniuk párat.

Bobby talált egy rejtekhelyet, amihez estére meg is érkeztek. A rajtaütés gyors volt és egyszerű, nem igazán kellett megerőltetniük magukat. A testeket lecsapolták, a vért kannákba gyűjtötték, azután mindet kivitték a kocsihoz.

Ezután jöhetett a dolog kevésbé kellemes része.

Tudván, hogy a gyomra ezt biztosan nem fogja bírni, Taylor a kannák kihordása után Bobby-hoz lépett, aki elmélyülten olvasgatta az újságokat.

   - Mid van?- érdeklődött, mialatt a dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét.

   - Nem sok- nyújtotta át neki a lapokat – Ezek úgy tűnnek neked, mint ómenek?

   - Egy ciklon Florida-ban, hőmérséklet csökkenés Detroit-ban, és erdőtüzek L.A.-ben- olvasta fel – Őszintén gőzöm sincs.

   - Várj, mi van Detroit-tal?- jelent meg mögötte Dean, s a válla felett átfutotta a cikket a szemével.

   - 20 fokkal csökkent a hőmérséklet, de csak egy öt háztömbös körzetben Motown-ban- fejtette ki bővebben a szőke.

   - Az lesz az- jelentette ki magabiztosan – Az ördög Detroit-ban van.

   - Komolyan?- hökkent meg Bobby – Az tűnik a legkevésbé rossz ómennek. Biztos vagy benne?

   - Igen, biztos.

Bőven megelégedtek ennyivel.

Tehát irány Detroit.

Az út oda sokáig fog tartani, ezért Taylor úgy döntött alszik egyet a csata előtt. Kényelmesen elhelyezkedett Dean mögött; térdei felhúzva a mellkasához, két karjával átölelte magát, feje az ablaknak döntve. Lehunyta a szemét, azonban az álom ezúttal messzire elkerülte. Talán az idegessége is közrejátszott, de jó néhány percig próbálkozott sikertelenül, mielőtt feladta. Halkan sóhajtva kinyitotta a szemét, hogy az alvás helyett inkább nézze a mellettük elhaladó kinti tájat.

Hátha az majd elálmosítja.

   - Aw- pillantott Dean a Sam mögött alvó Castiel-re a visszapillantóban – Hát nem egy igazi kis angyal?

   - Az angyalok nem alszanak- emlékeztette Sam komoran.

Még mindig nem nyerte vissza az erejét. Vajon vissza fogja valaha?

   - Sam, rossz előérzetem van- bökte ki egyszercsak a bátyja.

Témánál vagyunk.

   - Őrültnek is néznélek, ha jó előérzeted lenne- jegyezte meg.

   - Tudod hogy értem- fejezte be a mókázást – Detroit miatt. Mindig azt mondta, hogy Detroit-ban fog véget érni. Itt vagyunk. Talán így teríti le nekünk a vörös szőnyeget. Talán tud valamit, amit mi nem.

   - Dean, lefogadom, hogy egy csomó olyat tud, amit mi nem. Csak reméljük, hogy a gyűrűk nem tartoznak ide- sóhajtott, azután témát váltott – Hé, öhm… Ha már itt tartunk. Valamiről beszélnem kell veletek.

   - Mi az?- kérdezte a mellette ülő.

   - Ha ez úgy megy, ahogyan szeretnénk, és én… belevetem magam abba a verembe… t-tudjátok, hogy nem jövök vissza.

   - Ja, ezzel tisztában vagyunk.

   - Úgyhogy meg kell ígérnetek valamit.

   - Persze- vágta rá Taylor – Amit csak szeretnél.

   - Meg kell ígérnetek, hogy nem próbáltok meg visszahozni.

   - Ezt az egyet kivéve- bökött felé a Jenkins.

   - Mi? Nem, ebbe nem egyeztem bele- ellenkezett a fivére.

   - Dean…

   - Az én poklom a tiédhez képest olyan lesz, mint Graceland. Azt akarod, hogy tétlenül üljünk és ne csináljunk semmit?

   - Amint a ketrec bezárult, nem piszkálhatjátok- szögezte le – Túl kockázatos.

   - Nem, nem, nem. Nem fogjuk hagyni, hogy odalent rohadj- rázta a fejét.

   - Dehogynem- bólintott – Nincs választásotok.

   - Ezt nem kérheted tőlünk- hajolt előre hitetlenül Taylor.

   - Sajnálom- fordult felé – De így lesz.

   - Akkor mégis mit vársz tőlünk? Huh?- tudakolta enyhe feszültséggel a hangjában.

Sam nem habozott a válaszadással; mintha jó előre kigondolta volna:

   - Szerezd vissza a pincérnői állást. Költözz vissza Jody-hoz, hozd helyre a dolgot Nate-el és élj normális életet. Amilyet mindig is akartál- kérte – És Dean- vezette rá a tekintetét – Találd meg Lisa-t. Imádkozz azért, hogy legyen elég hülye és befogadjon. Hétvégente tartsatok grillpartikat és menjetek focimeccsekre. Éljetek normális életet. Ígérjétek meg nekem.

Egyikük sem szólt semmit. Dean pusztán megmarkolta a kormányt és rálépett a gázra, Taylor pedig hátra dőlve elfordította előlük a fejét. Száját összepréselve meredt ki az ablakon, ám nem ért el vele sokat; a könnycseppek ugyanúgy lefolytak az arcán. Igyekezett csendes maradni, csakhogy legszívesebben sikított volna.

Ez egyáltalán nem volt fair.

Mi van akkor, ha ő nem értett egyet Sam kérésével? Ha ő nem ezt akarta? Már nem.

Ráadásul megcsapta a felismerés, miszerint 50% az esély arra, hogy Sam halála után még Dean is el fogja hagyni. Ha teljesíti az öccse kérését… akkor a lány mindkettőjüket elveszíti.

Megint.

Ennek tudata csupán még több könnyet eredményezett.

_____

Félelem. Bénító, jeges félelem. Taylor csak ezt volt képes érezni, amint begurultak Detroit-ba. Bekúszott a bőre alá, minden porcikáját átjárta és kirázta tőle a hideg. Rossz előérzet rántotta görcsbe a gyomrát, azonban sajnálatos módon egyetlen látomása sem volt az étkezdei mosdó óta, így nem tudhatta előre mi várt rájuk.

Pedig milyen jó lett volna.

Lucifer a városban tartózkodott. Biztos volt benne. Bobby pedig ezt nemsokára meg is erősítette:

   - Démonok. Legalább két tucatnyian. Igazad volt. Itt valami nem stimmel- közölte velük, miután visszatért a kiszemelt épület megfigyeléséből.

Két tucat? Nem lesz egyszerű átverekedni rajtuk.

Lucifer rendesen bebiztosította magát. Viszont ez vajon jelenthette azt, hogy számított rájuk?

   - Itt van- bólintott Dean magabiztosan – Tudom.

Ő és Taylor az autót megkerülve kinyitották a csomagtartót, hogy Sam hozzáférhessen a démonvér készlethez.

   - Még találkozunk, kölyök- mondott búcsút a srácnak Bobby.

   - Még találkozunk- ölelte meg az apafiguráját. Váltottak pár szót, azután az öcs odalépett a társaihoz. – Megköszönném, ha ezt nem néznétek végig.

Taylor ezt az alkalmat választotta arra, hogy szorosan magához ölelje legjobb barátját. Fejét a mellkasába fúrva igyekezett nem sírni, ám a feladat kifejezetten nehéznek bizonyult.

   - Ne hagyd magad, hallod?- motyogta az ingébe – Rúgd szét a seggét.

   - Úgy lesz- fonta karjait a dereka köré, állát megpihentetve a feje tetején.

Nem akarta elengedni. Se fizikálisan, se nem szó szerinti értelemben véve. Nem állt készen arra, hogy elveszítse.

   - Szeretlek, Sammy- suttogta könnyes szemmel – Ezt ne felejtsd el.

Ritkán használták ezt a szót. Gyerekként nem sokszor hallhatták, ezért ők sem alkalmazták gyakran. Csakhogy a mostani helyzet kivétel volt. Arra az esetre, ha valóban nem látnák egymást többé.

   - Én is szeretlek- puszilta meg a haját, mielőtt elváltak.

A Jenkins pillantását lesütve a motorháztetőhöz sétált, ahol a testvéreknek háttal lefékezett; kezek a zsebébe dugva, feje leszegve, szája pedig összepréselve, hogy bent tartsa a kitörni akaró zokogást.

A báty hamarosan csatlakozott hozzá. Rövid hezitálás után benyúlt a másik fél zsebébe, és a kezét kihúzva összefűzte az ujjaikat. A lány mindössze egy szorítással reagált a gesztusra. Nem néztek egymásra, ugyanis nem tudták volna kezelni az érzelmeket. Helyette előre meredtek a sötétbe, s csendben vártak.

Öt perccel később lecsukódott a csomagtartó, majd Sam a száját törölgetve elhaladt mellettük.

   - Oké. Mehetünk.

Közelebb érve a bejárathoz megemelte a kezét, készen arra, hogy használja az erejét.

   - Rendben! Itt vagyunk, ti rohadékok! Gyertek és kapjatok el!

Az ajtó kitárult, felfedve a mögötte álló három kigyúrt, fenyegető kinézetű démont.

   - Helló fiúk- köszöntötte őket Dean, továbbra is fogva a szőke kezét – Az apátok itthon van?

Szándékosan kapatták el magukat, ezért nem tiltakoztak, amikor betuszkolták őket az egyik lakásba. Lucifer velük szemközt állt az ablaknál, tanulmányozva a külvilágot. Háttal volt nekik, ellenben a tükörképe elárulta, hogy a porhüvelye állapota rosszabbodott, mióta utoljára találkoztak.

Szüksége volt Sam-re, jobban, mint valaha. Remélhetőleg emiatt egyből bele fog menni az alkuba.

   - Hé, srácok. Kedves, hogy beugrottatok- nevetett fel. Rálehelt az üvegre, azután rajzolt egy vasvillát a párába. Legnagyobb meglepetésükre az nem tűnt el, hanem befagyva megőrizte az alakját. – Elnézést a hideg miatt. A legtöbb ember azt hiszi engem forróság kísér. Pedig pont az ellenkezője igaz.

   - Értesítem a médiát- biccentett Dean.

Lucifer feléjük fordult, megmutatva nekik a vörös sebekkel borított arcát.

Taylor nagyot nyelt, a szíve kihagyott egy ütemet. Erősnek és vakmerőnek akart tűnni, ám félő, hogy ez nem igazán sikerült. Jobb keze mélyebbre vájt a zsebében, idegesen markolva a Lovasok ott lapuló gyűrűit. Miután Lucifer megszállja Sam-et, rajta fog állni minden. Nem szúrhatja el.

   - Segítsetek megérteni valamit- mondta az ördög – Miért vagytok itt? Csak úgy berontani az ajtómon kissé öngyilkos hajlamra vall, nem gondoljátok?

   - Nem azért jöttünk, hogy harcoljunk veled- rázta a fejét Sam.

   - Nem? Hát akkor miért?

   - Igent akarok mondani- jelentette ki.

   - Hogy mondod?- hökkent meg a szavaitól.

Nem hitt a Winchesternek, ami nem is csoda.

Hogy bizonyítsa magát, Sam felemelte a kezét, becsukta a szemét és másodpercek alatt megölte a három démont a szobában.

   - Feltankoltál- jegyezte meg a férfi, elismerően méregetve a holttesteket.

   - Hallottál- húzta ki magát – Igen.

   - Ó, te nem viccelsz.

   - Nézd, eljött az Ítélet Napja. Értjük. Csak szeretnénk kiszállni.

   - Vagyis?

   - Az évszázad alkuja- vázolta fel – Kapsz egy ingyen utat, de mikor ennek vége van, én élni fogok, ahogyan ők is, visszahozod a szüleinket…

   - Oké, felhagyhatnánk a telenovellával?- szakította félbe unottan – Tudom, hogy nálatok vannak a gyűrűk, Sam.

Ezt mégis honnan tudta? Nem létezik, hogy olvasott az elméjükben. Ugye?

Lőttek a tervüknek. Csak azért vállalták be, mert azt hitték, hogy van előnyük, erre kiderül, hogy nincs. Így biztosan nem nyerhettek.

Lucifer lassan átsétált közöttük. Mindenki próbált higgadt maradni és nem árulni el semmit, azonban a pánik apránként mindhármukat felemésztette.

Dean lehunyva a szemét nagy levegőt vett, végül megfordult.

   - Fogalmam sincs miről beszélsz- tagadta Sam.

   - A Lovasok gyűrűi? A varázskulcs a ketrecemhez? Rémlik már?- vonta fel a szemöldökét – Gyerünk Sam. Én soha nem hazudtam neked. Az a minimum, hogy te sem teszed. Nincs baj. Nem vagyok dühös- tárta szét a karját kacagva – Egy jó kis birkózó meccs a fejedben… Tetszik az ötlet. Csak te és én, egy kör, semmi trükközés. Ha te nyersz, beleugrasz a verembe. Ha én nyerek… nos, akkor én nyerek. Mit mondasz, Sam? Lefogadom, hogy jobb vagyok nálad.

   - Na és ha tudja? Semmin sem változtat- suttogta a fiatalabb.

   - Sam, ne- csóválta a fejét tiltakozón Taylor.

   - Nincs más választásunk.

   - Nem!- emelte meg a hangját az idősebb.

De innen már nem volt visszavonulás.

   - Igen.

Megtette. Sam tényleg kimondta. Elkezdte a végjátékot.

Lucifer elégedetten lehunyta a szemét, testéből vakító fény áradt. Taylor és Dean elfordította a fejét, mire pedig a fény kialudt, Sam testét a földön fekve találták meg. A régi porhüvely sehol, minden bizonnyal elégett.

Halálos némaság ereszkedett a helyiségre, leszámítva persze a két vadász kapkodó légzését. Taylor sokkosan bámulta az ájult Winchestert, szíve őrülten vert a mellkasában.

Gyerünk, Sammy. Meg tudod csinálni.

   - Taylor! Most!

Kiszakadva a transzból egy szempillantás alatt előrántotta a gyűrűket a zsebéből, azután lendülettel a falhoz vágta őket. Mágnesként tapadtak a téglához, mialatt a lány felidézte a megfelelő szöveget az aktiválásukhoz:

   - Bvtmon… Tabges… Babalon- kántálta határozottan.

A fal repedezni kezdett, majd be is omlott, kreálva egy feketelyukszerűséget, ami mindent magába szippantott.

Sam éppen ekkor tért magához.

   - Sammy!- sietett oda hozzá Dean.

   - Dean! Érzem őt- nyögte – Istenem!

   - Menned kell!- termett mellette Taylor, hogy felsegítse – Most!

   - Gyerünk, Sammy!

Sam esetlenül eltámolygott a falig. Dean és Taylor hátrébb húzódva figyelte, amint előre lépett, végezetül… megtorpant. Mi a fenéért torpant meg? Mégis mit művelt? Nemsokára megfordult, szembenézve velük. Elég volt egyetlen pillantás az arcára, hogy tudják…

…ez már nem Sam volt. Hanem Lucifer.

Ő győzött.

   - Csak szórakoztam veletek- mosolyodott el – Sammy-nek rég annyi- kinyújtva a kezét elvégezte a bezáró igézetet – Chdr bvtmon tabges babalon. – A lyuk apránként eltűnt, a gyűrűk pedig az ördöghöz kerültek. – Én megmondtam, Dean… ez mindig Detroit-ban történt volna.

Nem adva nekik időt, hogy feldolgozzák, egyszerűen eltűnt. Elvitte Sam-et. Nem tudták megakadályozni.

Elbuktak. Megint.

Lucifer és Mihály össze fog csapni, és még csak azt sem tudják hol. Mégis mi mást tehetnének ezután?

Semmit. Vesztettek.

   - Taylor…

Dean hangja halk volt és kétségbeesett. Arcán könnyek folytak le, tekintete elveszettséget sugárzott. Az összeomlás szélén táncolt, keresve egy stabil pontot, amibe kapaszkodhat.

Taylor örömmel vállalta a szerepet. Lecsökkentve a távolságot közöttük szorosan magához vonta őt, fejét a vállába fúrva. Utat engedett a saját könnyeinek, amiket egytől-egyig felitatott a vadász inge. Dean a dzsekijébe markolva húzta még közelebb, attól tartva, hogy nélküle tényleg összezuhanna. Arcát a szőke tincsekbe temetve percekig sírt, gyászolva az öccsét, akit valószínűleg soha többé nem fog viszontlátni.

Senki nem tudta pontosan mennyi idő telt el Lucifer köddé válása óta, de egy dolog biztos volt: munkához látott. A világ teljes káoszba zuhant, egyik katasztrófa érkezett a másik után. Az emberek pánikba estek, ami nem volt meglepő, tekintve az események hirtelenségét. Közel volt a vég, ezt mindenki érezte.

A vadászok egy üzlet kirakata előtt ácsorogva nézték a híreket egy kis tévén, ami semmi jóval nem kecsegtetett számukra.

   - Egyre csak érkeznek a jelentések- mondta hangosan a női bemondó, túlbeszélve a mögötte süvítő szelet – Egy 7.6-os erősségű földrengés Portland-ben, 8.1-es Boston-ban, még több Hong Kongban, Berlinben és Tehranban. A földtani intézetnek nincs rá magyarázata, de azt üzenik, hogy számítsunk hatszámjegyű halálos áldozatra.

   - Elkezdődött- jegyezte meg Castiel halkan.

   - Úgy gondolod, zsenikém?- fordult felé zsémbesen Dean.

   - Nem kell ilyen gorombának lenned.

   - Most mihez kezdünk?- tárta szét a karját tanácstalanul.

   - Azt javaslom, hogy igyunk sok alkoholt, és… Várjuk ki az elkerülhetetlent.

   - Ja, kösz, Bukowski- forgatta meg a szemét – Úgy értettem hogyan állítjuk ezt meg?

   - Sehogyan. Lucifer és Mihály találkozni fog a kiválasztott csatamezőn, és az Armageddon elkezdődik.

   - Akkor hol van ez a kiválasztott csatamező?- tudakolta – Odamehetünk, hogy legalább megpróbáljuk megállítani. Nem adhatjuk fel.

   - Nem tudom, hol van- ingatta a fejét az angyal.

   - Csak van valami, amit tehetünk!

   - Sajnálom, Dean. Vége van.

   - Idehallgass, te töketlen, nem adjuk fel!- lépett hozzá közelebb idegesen – Igaz, Bobby?...Bobby?

Singer megcsóválta a fejét, száját fáradtan és lemondóan hagyták el a szavak:

   - A kezdetektől nem volt sok reményünk. Nem tudom mit tehetnénk.

Az idősebb Winchester hitetlenül megrázta a fejét a viselkedésük láttán.

   - Ezt nem hiszem el- motyogta – Tényleg csak Taylor és én maradtunk?

   - Dean…

Nevének halk kiejtése rögtön a lányra vonta a figyelmét.

Taylor a többiek mögött ácsorgott, átölelve magát két karjával, vállai leengedve. Arckifejezése fáradt és gondterhelt, szemében már nem csillogott többé a remény. Ő is feladta. Kész volt bedobni a törölközőt és elfogadni, ami várt rá. Ilyen egyszerűen.

   - Nem- tiltakozott a báty – Taylor, ne csináld ezt. Ne add fel ilyen könnyen. Ne te.

   - Dean, lásd már be- kérte hosszan sóhajtva – Semmi esélyünk. Elvesztettük Sam-et.

   - Nem- tagadta szüntelen – Nem, ez egyáltalán nem igaz. Megmenthetjük őt, de ahhoz ki kell tartanunk. Tudom, hogy a helyzetünk nem túl bizalomgerjesztő, de Sam-ről van szó. Ő sem mondana le rólunk. Taylor, kérlek.

Másodpercekig néztek némán egymás könnyes szemébe. Bármennyire is szerette volna, Taylor képtelen volt erős maradni. Azelőtt semmi ilyesmivel nem volt dolga, most pedig kicsúszott a kezei közül az a kevés hit is, amit eddig sikeresen megőrzött. Ez már túl soknak bizonyult számára. Nem tudta végig csinálni. Belefáradt.

   - Nem megy- csuklott el a hangja – Sajnálom, Dean.

   - Nem- túrt a hajába kétségbeesetten, szemei lehunyva – Nem, nem, nem. A fenébe is.

Ezek után nem volt mit tagadni.

Valóban vesztettek.

_____

Visszamentek Bobby-hoz. Mást nem tehettek. Az út néma volt, a légkör az autóban lehangoló. Mindenki igyekezett felkészülni a lehető legrosszabbra, aminek eljövetele csupán órákon múlott.

Azonban hogy készül fel egy ember a halálra? Mikor tudja, hogy be fog következni, viszont azt nem, hogy pontosan mikor, vagy hogy milyen fájdalmas lesz. Mivel tölti az utolsó óráit? Számukra a válasz könnyű volt:

Ivással.

Cas tanácsát megfogadva előszedték a házban tárolt alkoholt, majd megbontották. Először a sör fogyott el, aztán a vodka, végül whisky-vel zártak. Körbeülték a konyhaasztalt, s ahogy egyre inkább feloldódtak az italtól, úgy lett jobb a kedvük is. Régi vadász sztorikat meséltek egymásnak, nevetgéltek a leghülyébb poénokon, és koccintottak az utolsó estélyükre.

Az utolsó estélyük. Ezek az utolsó közösen eltöltött pillanataik a Földön. Az utolsó szép emlékeik. Holnap felkel a Nap és a világnak annyi. Többé nem látják egymást. Talán a Mennyben, ha eljutnak oda. Bár egyikük sem gondolta, hogy méltó helye lett volna odafent.

Egy-két óra alatt meg is halt a buli. Meglepő mód Dean volt az első, aki távozott; őt követte Bobby, majd Castiel, aki a kanapéhoz támolygott és kidőlt rajta. Taylor egy darabig még meredt a maradék folyadékra a pohara alján, aztán egy korttyal felhajtotta az egészet. Nem törődött az elpakolással, helyette becélozta a lépcsőt és felkullogott a szobájába.

A szobájába benyitva nagy meglepetés érte: Dean ott ücsörgött az ágya szélén, könyöke a térdén, feje megtámasztva a kezében. Úgy bámult maga elé, mint aki valamiféle transzban volt, ezért csak akkor szúrta ki a lány jelenlétét, mikor ő az ajtót becsukva az ággyal szemközti íróasztalához sétált és nekidőlt.

   - Vége a bulinak?- érdeklődött a fejét megemelve. Megtalálta Taylor-t a szemével, ám kellett néhány pislogás ahhoz, hogy rendesen lássa is őt, hála a helyiségben uralkodó félhomálynak.

Az említett bólintott.

   - Bobby valami ősrégi filmet néz a szobájában, Cas pedig beájult a kanapén- két kézzel megmarkolta az asztallap szélét, egyik bokája átvetve a másik előtt – Azt hittem már alszol.

   - Próbáltam- biccentett – De nem ment, úgyhogy átjöttem ide, hogy megvárjalak. Gondoltam beszélgethetnénk.

   - Miről?- döntötte kissé oldalra a fejét.

Dean hanyagul vállat vont.

   - Nem tudom. Talán arról, hogy mi lesz holnap. Tudod, amikor… kialszanak a fények.

   - Hű, de költői lettél- jegyezte meg egy halvány mosollyal.

Dean a fejét csóválva felkelt a matracról, s komótos léptekkel átvágott a szobán, hogy megálljon előtte.

   - Nem viccelek- jelentette ki – Ez az utolsó esténk, Taylor. Holnap itt a világvége. Úgyhogy szerintem töltsük hasznosan az időnket, és tudod… szórakozzunk.

   - Ez most egy célzás akart lenni?- vonta fel a szemöldökét.

A Winchester előbb belesüllyesztette két kezét a nadrágja zsebébe, aztán válaszolt:

   - Annak is veheted. Én csak azt mondom, hogy ilyenkor szokás megnyílni egymás előtt, meg olyan dolgokat tenni, amiket azelőtt nem mertél valami miatt. Hiszen most már úgyis mindegy, nem?

Taylor hitetlenül felnevetve lehajtotta a fejét, tekintete fixírozta a cipőjét.

   - Ó- értette meg – Ez az „itt az utolsó Földi éjszakánk” duma. Hogy nem esett le hamarabb?

   - Nem. Ez nem az a duma- tagadta egyből, kínosan összepréselve a száját – De ha mégis az lenne… akkor működne?

Taylor felpillantott, egyenesen bele a zöld szemeibe. Valahogy sikerült kitűnniük a gyér fényben, s szinte már csillogtak, ahogyan kíváncsian fürkészték az arcát. Nem fog hazudni, egy másodpercre elfelejtett levegőt venni. A szíve szabálytalanul vert a mellkasában, míg az agyára szállt alkoholköd egyre sűrűsödött. Nehezen, de megfékezte a gondolatait és határozottságot erőltetett magára a feleléshez.

   - Nem.

Dehogynem. Jelenleg bármelyik csajozós duma működött volna rajta, ha Dean mondja azt neki. Kész volt megadni magát a sármjának.

De egy aprócska része mégis visszafogta.

   - Oké- vette tudomásul – Még jó, hogy nem volt vele semmi különösebb célom.

   - Hmm- nyelt egyet, szemét elkapta róla. Átfésülte a szobát, keresve valamit, amin megállapodhat, végül a torkát megköszörülve feltett egy kérdést. – Mi az az egy dolog, amit megtennél az utolsó estéden? Választhatsz akármit.

   - Akármit?

A hangszíne elárulta, hogy nem kellett volna ezt kérdeznie.

Idióta.

   - Mh-hmm.

Már nem volt visszaút.

Gyerünk, hadd halljam.

   - Nos… Valószínűleg megpróbálnék lefeküdni a legjobb barátommal- ismerte be.

Gondoltam.

Milyen jó, hogy az alkohol kihozza belőlük az őszinteséget.

   - Miért?- faggatta.

Dean valamivel közelebb hajolt, mintha bizalmas információt szeretett volna megosztani vele.

   - Mert kedvelem- halkította le a hangját.

Ezzel elérte, hogy a másik fél figyelme visszaterelődjön rá.

   - Tényleg?- kérdezte Taylor bizonytalanul.

A báty megerősítőn bólintott.

   - Igen. Már egy jóideje. Sőt, egyszer meg is csókoltam. Másodszor pedig ő engem, szóval talán van nála esélyem. Csak egy a probléma.

   - Mi lenne az?

   - Van barátja- húzta el a száját – És nem akarok bekavarni. De tudod… mivel a világ pár óra múlva elpusztul… gondoltam teszek nála egy próbát. Elvégre nincs mit veszítenem.

Nekem sincs.

Ezt azonban nem mondta ki. Helyette megint lesütötte a szemét, elkerülve az intenzív pillantását, amitől bizsergett minden porcikája. Mintha szikrák táncoltak volna a bőrén, pedig még hozzá sem ért.

Szent ég, ennek nem lesz jó vége.

A közelségétől zavarban volt. Az alkohol eltompította, ezért nem volt képes elrejteni azt, amit a vadász kiváltott belőle. Az arca vörös volt és forró, a gyomra görcsbe rándult (kivételesen nem valami rossz dolog miatt). Valahányszor levegőt vett, a kölnije illata volt az egyetlen, amit érzett. Valósággal megbolondította.

A fenébe. Muszáj innom valamit. Lehetőleg erőset.

Ekkor jutott eszébe a flaska a dzsekijében. Hálásan kihúzta azt a belső zsebből, majd ügyetlenül kapkodó ujjakkal leszedte a kupakot.

Szerencse, hogy újratöltötte, különben most megszívta volna.

   - Szóval végig nálad volt- érkezett a hang alig fél méternyire tőle – Már nem tudtam hová tűnhetett.

   - Aha- kortyolt bele gyorsan, engedve, hogy a folyadék égesse a torkát a gyomra felé menet – Még a Brady-s ügy után adtad oda nekem. Abban a faházban, mielőtt…

…megcsókoltalak.

Basszus.

   - Emlékszem- biztosította.

Jobb kezét a zsebéből kihúzva felé nyúlt és elsimított néhány hajtincset az arcából. Tenyere ezután megpihent a bőrén, hüvelykujja gyengéden simogatta. Tekintetük összekapcsolódott, Taylor lélegzete pedig elakadt, amikor az ujja megközelítette a száját. Teljesen lefagyott, mindössze megfeszített izmokkal meredt az idősebb testvérre, aki egyáltalán nem zavartatta magát. Ujjbegyével könnyedén végig simított az alsó ajkán, majd vissza. Közben megnyalta a sajátját, erősen ellenállva a késztetésnek, hogy megcsókolja. Nem volt egyszerű, ugyanis máson sem járt az esze, mint Taylor puha ajkain, illetve milyen volt, amikor utoljára megízlelte őket.

Az önuralma egyre fogytán volt, amit a szőke is érezhetett, mivel esetlenül megkísérelt véget vetni a helyzetnek:

   - Kérsz belőle?- tartotta maguk közé az üveget.

Addigra olyan őrülten vert a szíve, hogy őszintén számított egy szívrohamra.

Viszont inkább arra kellett volna számítania, ami ezt követte:

   - Igen- suttogta Dean, mielőtt felváltotta volna az ujját a szájával.

Taylor túl későn jött rá mire készült, ezért nem volt lehetősége tiltakozni. Mire észbekapott, a dolog már megtörtént. A csók kezdetben óvatos volt és lassú, azonban mikor a vadász felfogta, hogy a lány nem szándékozik ellökni őt, átváltott bátrabba. Bal karját a társa dereka köré fonva közelebb furakodott hozzá, mígnem testük összepréselődött. Jobbja átcsúszott az arcáról a tarkójára, ahol a hajába túrva megtartotta a fejét.

Zavaros gondolatok blokkolták a Jenkins elméjét. Kérdések és kételyek cikáztak ide-oda az agyában, ez viszont cseppet sem gátolta a testét abban, hogy reagáljon. Két keze megmarkolta az inge gallérját és maga felé húzta, miközben halk sóhaj szakadt ki belőle. Szétnyitva ajkait bejutást engedélyezett a báty könyörgő nyelvének, amiért a jutalma egy elégedett morgás volt.

A józan ész kirepült az ablakon, miután megízlelte az idősebb által korábban elfogyasztott alkoholt. Úgy kapaszkodtak egymásba, mint fuldokló a mentőövbe, vagy mint két szerelmes, akik évek óta nem találkoztak. Időnként elváltak egy-két másodpercre, hogy levegőt vegyenek, de aztán rögtön vissza is hajoltak a másikhoz.

Hirtelen ötlettől vezérelve Dean benyúlt a combja alá és felültette az íróasztalra. Taylor egy meglepett nyögést hallatva fonta a lábait a dereka köré, egyik keze pedig felkúszva a tarkójára belemarkolt a rövid hajába.

Sajnálatos módon a józan énje visszanyerte az irányítást épp akkor, amikor a meleg ujjak bevándoroltak a felsője alá. Gyorsan kapcsolt, s akkora vehemenciával vált el tőle, mintha tűzbe nyúlt volna.

   - Uh…- hajtotta le a fejét zihálva, szemek csukva, ajkai összepréselve. Ujjai a combjába mélyedtek, amint igyekezte kontrollálni nemcsak a rendezetlen szívverését, de önmagát is. Minden vágya volt visszarántani az előtte állót és soha nem engedni el, azonban ott lapult a probléma, amit nem is olyan rég a Winchester megemlített.

Nate. Nem tehette ezt vele. Már így is eléggé elszúrta, nem kellett volna tovább rontani a helyzeten.

Jobbat érdemel nálam, visszhangzott a fejében bűntudatosan. 4 évig minden tökéletes volt, erre most napok alatt elrontottam az egészet. Mindez azért, mert képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak, mikor Deannel vagyok.

Szégyellhetnéd magad.

   - Taylor…- vizslatta őt a Winchester, mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Elvette róla a kezeit, megadva neki a teret, amire most nyilván szüksége volt. Átlépett volna egy határt? Minden bizonnyal. – N-Nézd, én sajnálom…

   - Semmi baj- nyugtatta kimérten, még véletlenül sem nézve rá, nehogy megint elveszítse az eszét – Nekem nem kellett volna hagynom. Már a legelsőnél sem.

Dean elhátrált tőle, lehetővé téve, hogy lekászálódjon az asztalról. Zavartan a hajába túrt, majd zsebre vágta a kezét, csak a biztonság kedvéért.

   - Kínos- jegyezte meg, amitől menten homlokon akarta magát csapni.

Inkább fogd be, haver.

Taylor erőltetetten felnevetett, karok szorosan összefonva a mellkasán. Egyik lábáról billegett a másikra, nem tudva mit kezdjen magával. Jobb ötlet híján meghúzta a flaskát, remélve, hogy az ital enyhíti az idegességét. Rossz lépés volt, tekintve, hogy az ital juttatta ide, de jelenleg képtelen volt hosszútávon is jó döntéseket hozni.

   - Kaphatok belőle?- biccentett az állával az üveg felé az idősebb.

   - Tessék- adta át Taylor egy újabb korty után.

   - Kösz- beleivott, s örömmel konstatálta, hogy ugyanaz volt benne, ami addig is: mogyoróvajas whisky. Azt érezte a lány nyelvén, mikor… Te jó ég, ne gondolj rá. Szedd össze magad és válts témát. – Hé, uh… Te még nem válaszoltál.

   - Mire?- kérdezte összezavarodva.

   - A saját kérdésedre. Hogy mit tennél az utolsó estéden.

   - Ó- értette meg – Az könnyű. Csináltatnék egy tetkót.

   - Ez most komoly?- nevetett fel hitetlenül – Miért pont ezt tennéd?

   - Nincs rá különösebb okom- vont vállat – Csak mindig is akartam egy tetkót, mert menőnek találtam azokat, akiknek volt. Ennyi.

   - Azt is kitaláltad mi lenne az?- érdeklődött.

   - Nem igazán gondolkodtam rajta- ingatta a fejét.

   - Hát, jobb lesz, ha kitalálod- azzal belebújt a dzsekijébe és visszanyújtotta a flaskát – Ugyanis most megyünk és megcsináltatjuk.

   - H-Hogy mi?- próbálta felfogni a szavait – Dean, már nem számít…

   - Hé- torpant meg az ajtóban – Ez az utolsó kívánságod, úgyhogy valóra fogjuk váltani. Van annyi időnk. Gyerünk.

   - Tényleg nem muszáj…

   - Taylor Grace Jenkins- használta a teljes nevét a hangsúlyozás kedvéért – Ne kelljen a karomban kivinnem téged ebből a házból. Nyomás.

Nagyot nyelt, ám végül úgy volt vele, hogy miért is ne tehetné meg. Holnap már amúgy sem fog számítani, legalább valóra vált egy régi vágyat. Hiszen erről szól az utolsó este, nem? Megtenni olyan dolgokat, amiket korábban nem volt alkalma.

Vágjunk bele.

   - Oké.

Felkapta a dzsekijét, kortyolt a flaskából, majd a Winchestert követve távozott a házból. Beültek az Impalába, amivel elhajtottak a város kis tetoválószalonjába.

Késő este lévén nem sokan mászkáltak az utcán. Könnyű volt parkolni, amiért a báty mindig hálát adott, bárhová is ment. Kinyitotta Taylor előtt a NYITVA felirattal ellátott ajtót, azt követően ő is belépett a közepesen tágas helyiségbe.

   - Jókor jöttetek- köszöntötte őket a tetoválóművész. Egy rövid, sötét hajú nő, bakancsban, szakadt farmerben és fekete ujjatlanban, ami láttatni engedte a jobb karján sorakozó tetoválásokat. A kasszánál ücsörögve lapozgatott egy magazint, viszont az érkezésükre mosolyogva felnézett. – Negyedóra múlva zárunk, de még belefértek.

   - Köszönjük- villantott udvarias mosolyt az irányába Dean.

Ő és Taylor elkezdte nézegetni a kirakott választékot, néha rámutatva egyre, hogy kikérjék a másik véleményét. A szalon vezetője figyelte, amint alkalmanként felnevetve meglökték egymás vállát, amint a srác keze olykor-olykor megpihent a lány hátán, amint az alacsonyabb ráhajtotta a fejét a magasabb vállára. Sokáig válogattak, ellenben őt ez nem nagyon zavarta. Aranyos párnak tűntek, neki pedig nem volt semmi fontos dolga zárás után, úgyhogy ráért. Sőt, még segítséget is ajánlott nekik.

   - Ha párban kéritek, akkor kevesebbet kell fizetni érte- közölte.

   - Ó, uh, nem, én nem…- rázta a fejét tiltakozón Dean, csakhogy Taylor a szavába vágott.

   - Ez jó ötlet. Csináltass egyet te is.

   - Nekem már van egy- emlékeztette.

   - De ez közös lenne. Nem kell nagyot, csak valami aprót.

   - Ez a te kívánságod volt- védekezett feltett kezekkel.

   - Ne már, Dean- biggyesztette le a száját – Kérlek. Vagy talán félsz a tűktől?

   - Dehogy- vágta rá.

   - Akkor?- vonta fel a szemöldökét – Ígérem, nem lesz semmi kínos. Akár ki is választhatod.

   - Taylor…

   - Kééérlek- nyújtotta el az elejét, arcán könyörgő kifejezés.

Ó, azok a francos kiskutya szemek. Soha nem tudott nekik ellenállni.

Ugyan mit árthat?

   - Legyen- egyezett bele sóhajtva.

   - Ez az- vigyorodott el diadalittasan, majd lábujjhegyre állva megpuszilta az arcát – Köszi.

   - De én választom ki- szögezte le.

   - Persze, persze- bólintott, s megragadva a kezét tovább vezette az üzletben – Gyere.

Kézenfogva sétálták körbe a szalont, csakhogy a végén eredménytelenül zártak. Nem tudtak megállapodni, ezért végül megkérdezték a tulajt, hogy van-e valami ötlete.

   - Hát, néhány napja volt itt egy pár, akik közös tetkót szerettek volna csináltatni- mesélte – Az egymásnak adott becenevüket varratták magukra. Szerintem ez egy remek ötlet, valami egyszerű, de mégis sokat jelent.

Taylor kíváncsian fordult a mellette állóhoz.

   - Mit szólsz hozzá?

   - Neked tetszik?- kérdezett vissza. A válasza egy bólintás volt. – Akkor nekem is jó.

   - Szuper- vigyorodott el boldogan, tekintete a tetoválóművészen – Mi is azt szeretnénk.

Ezután következett a betűtípus kiválasztása. Dean belement az elegánsabb, kézzel írottba, ami Taylor-nak egyből megtetszett. Így, hogy ezt ilyen hamar letudták, már csak maga a tetoválás elkészítése volt hátra.

Taylor kezdett a székben. Levette a dzsekijét és feltűrte a pulóvere bal ujját, ugyanis arra a csuklójára szerette volna a feliratot. Dana, a szalon tulaja nekilátott lefertőtleníteni a bőrét, mialatt Dean a széke mögé lépve megtámaszkodott annak támláján. Időnként lehajolt hozzá és belesuttogott valamit a fülébe, amire a szőke mindig egy mosollyal reagált. Ez szolgált számára figyelemelterelésként, ugyanis a procedúra nem egészen volt fájdalommentes. Percek alatt befejezte, akkor pedig befóliázta és fel is állhatott a helyéről.

   - Te jössz- intett a kékszemű az addigi helyére.

Dean kibújt a dzsekijéből, majd helyet foglalt. Ő ugyanúgy a bal kezét nyújtotta, kijelölve azt a részt, amit nem takart az órája. Dana ettől még ugyanúgy levetette vele, mondván ezáltal jobban hozzáfért a területhez. Amint lekerült róla az eszköz, fogta a fertőtlenítőt és munkához látott.

Taylor a báty mellett nekidőlt az asztalnak, azután még egyszer felhozva a korábbi viccét megmarkolta a Winchester szabad kezét, hogy biztosan kibírja a tű által okozott enyhe fájdalmat. Dean nem vesződött azzal, hogy kijelentse ő márpedig nem irtózik tőle, mivel így legalább volt oka arra, hogy pár percig fogja a kezét. Ugyan miért szólt volna bármit is?

10 perc múlva már fizettek és elbúcsúztak Dana-tól.

   - Legyen szép estétek- ült vissza a magazinjához egy mosollyal.

   - Neked is- viszonozta a gesztust Dean, követve a társát a kijárathoz.

   - Elég menő- fürkészte Taylor a csuklóján virító rövid szót, miközben hátrafelé sétált.

A „grumpy” becenév szerepelt a bőrén gyönyörű kézírással, ugyanis régen rengetegszer hívta így Dean-t vagy azért, hogy idegesítse, vagy hogy viccelődjön rajta. 8 évesen jutott az eszébe és egészen az utolsó velük töltött napig használta. Ez pedig kiváló alkalom volt arra, hogy visszahozza.

   - Nem hittem volna, hogy még emlékszel rá- jegyezte meg az idősebb, kinyitva neki az ajtót.

Az övé nyilván „sunshine” volt. 11 évesen találta ki egyfajta visszavágásként, bár sosem azért használta, hogy gúnyt űzzön belőle; inkább csak egy megállapítás volt a személyiségére. Akkoriban ritkán volt vidám, de mikor sikerült valamin elmosolyodnia, akkor olyan volt, mintha a Nap ragyogott volna le rá. Tagadhatatlanul ő volt a fény az életükben, miután John engedélyezte a maradását. Nélküle nem lenne annyi boldog emlékük, mint most van.

   - Ó, hidd el, minden hozzád köthető dolgot megjegyeztem- biztosította – A jót is és a rosszat is.

   - Most félnem kéne?- kérdezte kissé hunyorítva.

Taylor nevetve felemelte mindkét kezét.

   - Csak vigyázz mit mondasz a közelemben. Én nem felejtek.

Kiért a járda közepére, ahol viszont a figyelmetlensége miatt megbotlott az egyenetlen betonon. Hátra zuhant, várva a kemény huppanást, csakhogy az nem következett be. Dean villámgyorsan előtte termett, s a derekához kapva maga felé rántotta. A lány kishíján nekicsapódott, ám az utolsó pillanatban két tenyerét a másik fél mellkasára helyezte, ezzel beiktatva némi teret maguk közé. Egy másodpercre elakadt a lélegzete, szemét lesütötte. Az arcuk csupán centiméterekre volt, jobbja alatt érezte a vadász cseppet szabálytalan szívverését.

Basszus. Hogy kerülünk folyton ilyen helyzetekbe?

   - Megvagy?- érdeklődött Dean halkan.

A Jenkins nagyot nyelve bólintott.

   - Aha. Kösz, hogy uh… nem hagytál elesni.

   - Szívesen- megköszörülte a torkát – Talán mára hanyagold az ivást.

   - Úgy lesz- ígérte, azután megkockáztatott egy pillantást a szemébe. Hiba volt. – Vissza kéne mennünk. Hosszú napunk volt, és…

   - Persze. Értem én- azzal elengedte és tisztességes távolságba került tőle – Menjünk.

Visszaszálltak a kocsiba, az útjuk pedig síri csendben telt, amíg beértek a roncstelepre. A zöld szemek néha-néha megtalálták, ő azonban makacsul bámult kifelé az ablakon, tartva a szemkontaktus felvételétől. Jelenleg nem bízott magában és az ítélőképességében, úgyhogy azt gondolta a legjobbnak, ha elvonul a szobájába és egyedül vészeli át az éjszakát.

Vagy legalábbis ezt gondolta, míg be nem léptek a házba. Akkor az idegessége a tetőfokára hágott, az elméje megtelt kusza gondolatokkal, amik nem hagyták nyugodni. Még az emeletre menet sem szóltak egymáshoz. Dean elkísérte a szobájáig, ott azonban megtorpant, nem szándékozva belépni.

   - Nos uh…- kereste a megfelelő szavakat – Jó este volt.

   - Aha- értett egyet egy halvány mosollyal. Az ujjaival babrált, ami nála a feszültség egy árulkodó jele volt.

Dean észrevette, ám nem hozta szóba.

   - Én lefekszem- kezdett hátrálni – Jó éjt, Taylor.

Ekkor vette át az irányítást a pánik.

   - Várj, Dean- kinyúlva felé elkapta az alkarját és visszatartotta – Nem tudnál… Nem tudnál maradni?

   - Taylor, nem hiszem…

   - Holnap mind meghalunk- bukott ki belőle a fájdalmas, rémisztő igazság – Én csak… nem akarok egyedül lenni.

Az egyedüllét egyet jelentett volna az ébrenléttel, mivelhogy a gondolatai minden bizonnyal felemésztették volna. Dean mellett nem érzett sem félelmet, sem aggodalmat, ezért is akarta olyan kétségbeesetten, hogy maradjon. Utálta, hogy ekkora hatással volt az érzelmeire, de nem tehetett ellene semmit. Mindössze azt tudta, hogy szüksége volt rá a helyzet átvészeléséhez.

Kiszúrva a szemében csillogó könnyeket, a báty visszalépett hozzá és a karjai közé vonta. Némán tartotta őt néhány percig, végül elhúzódva két tenyerét az arcára simította.

   - Nem vagy egyedül, Taylor- mondta – Én is félek, de nem lesz semmi baj. Itt vagyok, oké?

   - Oké- motyogta a szemébe nézve.

Megint az a mágneses érzés. Olyan erővel húzta őket egymás felé, aminek nehéz volt ellenállni. Különösen ekkora közelségben. Taylor-t lassan már megőrjítette. Egy része egyre inkább ki akarta deríteni mi lett volna, ha megadja magát a késztetésnek. Eddig nem engedett a kíváncsiságának, de talán ma este…

Mit művelsz? Meg ne tedd! Elment az eszed? Gondolj Nate-re.

Nem. Felejtsd már el a srácot! Folyton kifogásként használod, mikor tudod nagyon jól mit akarsz valójában. Ő most különben sincs itt. Dean viszont igen. Mindketten akarjátok. Plusz ez az utolsó estétek, holnap már úgysem fog számítani. Nate nem fogja megtudni. Miért ne ragadnád meg az esélyed? Gyerünk, Taylor. Élj egy kicsit. Kockáztass.

Életében először a negatív hang nyert. Félresöpörte a kételyeit és minden mást, ami korábban az útjában állt, majd nem adva esélyt a visszakozásra cselekedett:

Hezitálás nélkül előre hajolt és megcsókolta Dean-t. Meglepte a dolog, de reflexből viszonozta. Azonban mikor a szőke megpróbálta elmélyíteni, egyből elhúzódott.

   - Taylor… E-Ezt nem kéne.

   - Én szeretném megtenni- közölte.

Dean bizonytalanul vizslatta őt, izmai megfeszítve, amint visszatartotta magát.

Persze, hogy ő is szerette volna megtenni. De tisztában volt azzal is, hogy nem lett volna helyes. Bár az apokalipszis küszöbén mégis kit érdekel mi helyes és mi nem, igaz?

Az utolsó esténk. Élvezzük ki.

   - Biztos vagy ebben?

   - Igen- bólintott – Ezt akarom. Pontosabban téged akarlak.

Basszus. Nem fog tudni sokáig ellenkezni, ha ilyeneket mond.

   - Jól átgondoltad? Csak mert…

   - Szeretnéd, hogy aláírjak egy beleegyező nyilatkozatot?- vonta fel a szemöldökét – Most komolyan, Dean. Nemrég még te papoltál az utolsó estéről, meg hogy adjunk neki egy esélyt. Tényleg meg akarsz futamodni, mikor már én is benne lennék?

   - Én csak nem akarom, hogy megbánd később- magyarázta a fejét ingatva.

   - Higgy nekem- hajolt közelebb, hangja puszta suttogás – Nincs más, amit most szívesebben csinálnék.

És 3…2…1… Az önuralma kirepült az ablakon.

   - Csessze meg- hagyta el a száját, mielőtt bezárta a teret kettejük között.

Magához rántotta a derekánál fogva, s addig csókolta, míg levegőért nem kapkodott. Nem vált el tőle, miközben kinyitotta a szobája ajtaját, aztán betántorogva be is csukta maguk mögött. Nekinyomva a szőkét tovább ostromolta a száját, közben kezeivel kisegítette a dzsekijéből. Jöhetett a sajátja, végül felkapva őt az ölébe lábait a dereka köré kulcsolta.

Elszakadva az ajkaitól áttért a nyakára, ahol több helyen is addig szívta a bőrt, amíg az pirossá nem vált. Taylor a fejét hátravetve lehunyta a szemét, ujjaival beletúrt a rövid hajába. Letolta a válláról az inget, ami rövidesen a padlón kötött ki a többi ruha mellett.

Dean ujjai bekúsztak a pulóver alá és felfelé gyűrték azt a háta közepéig. Ekkor elhajolt, rendezte a légzését és egyetlen mozdulattal levette róla. Újra megcsókolta, mire a fiatalabb megtalálta az övét és könnyűszerrel kioldotta azt. Miután a sliccet is lehúzta, a vadász megfordult és elindult vele az ágyhoz.

Finoman lefektette a matracra, azt követően feltérdelve rögtön magához vonta, hogy megszabadíthassa a felsőjétől. Pár másodpercig mást sem csinált, mint nézte őt abban a fekete melltartóban. Megnyalta a száját, tekintete felcsillant a félhomályban.

Taylor arca felforrósodott a reakciójától. Akkor pedig még inkább, amikor a sötét póló lekerült az idősebb testvérről. A szíve vadul zakatolt, amint végig mérte őt: a megszállás elleni tetkó és a hasizma olyan dolgok voltak, amiket csak kevesen láthattak. Azok a lányok, akiket ágybavitt, senki más. Az agya leblokkolt, nem tudta mit tegyen.

Szerencsére a báty helyette is lépett. Felé nyúlva kigombolta a nadrágját, lehúzta a sliccét, végezetül a derékrésznél megragadva kihámozta belőle. Utána előre mozdult, amivel arra késztette, hogy visszafeküdjön a hátára. Lassan fölé mászott, viszont nem csókolta meg. Tartotta vele a szemkontaktust, ami csak azért szakadt meg, mert a kék szemek levándoroltak a nyakából lógó láncra, aminek medálja a Jenkins mellkasát súrolta.

Taylor először nem hitt a szemének. Ez tényleg…?

   - Megtartottad?- szólalt meg halkan, ujjai közé véve a bilétát.

Dean féloldalasan elmosolyodott.

   - Még szép, hogy megtartottam. Hiszen tőled kaptam. És megígértem, hogy soha nem hagyom el.

   - Azt hittem, hogy miután leléptem…

   - Taylor- szakította félbe, magára irányítva a figyelmét – Nem számít mit tettél akkor. Nekem ugyanúgy fontos maradtál. Most is az vagy. És mindig az leszel. Ezen semmi sem változtathat.

A mondandója könnyeket csalt a szemébe. Igyekezett elpislogni őket, csakhogy egy-kettő így is végig folyt az arcán. A Winchester lehajolt és mindegyik helyére csókot hintett.

   - Ki hitte volna, hogy szex közben sírom majd el magam- nevetett fel kínosan.

   - Megesik- biccentett a felette támaszkodó.

   - Ó, tényleg? Te sírtad már el magad szex közben?

   - Dehogy- vágta rá azonnal, fejét hevesen rázva.

Taylor nevetése hamarosan csillapodott, akkor pedig folytatta a nyaklánc ujjai köré tekerését.

   - Jól elszúrtam a hangulatot, mi?- dünnyögte.

   - Még helyrehozhatjuk. Ha akarod.

Szótlanul vizslatták egymást egy darabig, végül Taylor a kezébe vette az irányítást: a medáljánál fogva lehúzta magához a vadászt, arra ösztönözve, hogy megcsókolja. Minden egyéb nélkül szétnyitotta az ajkait, mire a másik fél halkan felmordulva előre nyomult a nyelvével.

Apránként leengedte magát, összepréselve magukat. Ujjak akasztódtak a farmere övbújtatójába, amint a kékszemű egy sóhaj kíséretében megpróbálta letolni róla a ruhadarabot. Dean akaratlanul is belemosolygott a csókba, majd elhúzódott, hogy segítsen neki.

   - Valaki nagyon türelmetlen- jegyezte meg, mialatt megszabadult a nadrágtól.

   - Nem hiszem, hogy hibáztathatsz ezért- könyökölt fel a matracon – Hány olyan lánnyal volt dolgod, aki nem vesztette el az eszét abban a pillanatban, hogy…

Lekerült róla az alsónadrág.

Ó, basszus.

   - Hova lett a nagy magabiztosság, Jenkins?- vigyorgott pimaszul, ami egyszeriben átcsapott sejtelmesbe, ahogy visszamászott hozzá. Két karjával fent tartva magát a fülébe súgta. – Mondd csak mióta nem feküdtél le Nate-el?

Taylor lehunyta a szemét. Egész testét kirázta a hideg a hangjától.

   - Azóta, hogy… hogy ti a városba jöttetek- felelte.

   - Olyan régóta? Azóta eltelt több mint egy hónap- csókot lehelt a nyakára – Hogy bírtad ki nélküle?

   - Én uh… nem gondoltam Nate-re- ismerte be lélegzet visszafojtva.

Ezúttal a vállát csókolta meg.

   - Hanem kire gondoltál?- nyúlt egyik kezével a háta mögé, hogy kikapcsolja a melltartóját – Csak nem rám?

Felsóhajtott, mikor a meleg tenyér lesimította a válláról a pántot.

   - Igen.

Késő volt visszavonni. Nem is volt tudatában annak, hogy kimondta.

Dean vakon félredobta a ruhadarabot.

   - Taylor… Grace… Jenkins- tagolta, minden egyes név után csókot nyomva a bőrére – Ki hitte volna, hogy ilyesmi jár a fejedben?- hátrébb hajolt, csak annyira, hogy belenézhessen a szemébe – Megmutassam én mire gondoltam?

A gyomra görcsbe rándult, az izgatottság hallható volt a hangjában, amint azt mondta:

   - Kérlek.

A szobát hamarosan megtöltötték kettejük keveredő sóhajai és nyögései. Teljesen elvesztek egymásban, megfeledkezve minden másról, ami körülöttük történt. Az idő mintha megállt volna, semmi más nem számított, csak ők ketten, illetve az élmény, amiben megosztoztak.

Dean lassú volt és óvatos. Ezt nem mindig kedvelte, de ezúttal nem akarta máshogy. Először csinálta ezt a lánnyal, úgyhogy inkább elnyújtotta és meghitté tette ahelyett, hogy őrült módjára átviharzott volna az egészen. Ráadásul Taylor arcát látva tudta, hogy neki is jobban tetszett így. Figyelte a nyugodt kifejezését, a csukott szemeit, az enyhén elnyílt ajkait, amiken alkalmanként kiszökött egy-egy nyögés vagy sóhaj. Lábai az idősebb testvér dereka köré fonva, kezeivel a hátába kapaszkodott. Ő ezalatt az alkarjára támaszkodott, csípőjét egyenletes tempóban mozgatva.

Ezután következett a legjobb rész: mikor elérik a csúcsot és kezdődik a repülés.

   - Dean…

   - Itt vagyok- csókolta meg – Nem megyek sehová.

   - Azt hiszem, hogy… Ó, basszus.

És itt is van. Az a bizonyos pillanat. Mikor a világ eltompul és olyan, mintha lebegnél. Mikor mindent egyszerre érzel és minden nagyon, nagyon jó.

Dean visszatartotta a saját beteljesülését, csak hogy végig nézhesse az övét. Szorosan behunyt szemek, a matractól elemelkedett hát, szájával szüntelen a nevét nyögte. Taylor körmei a hátába vájtak, ám ez egyáltalán nem érdekelte. Nem is érezte, mert nem arra koncentrált.

   - Ez az, napsugár- suttogta – Engedd el magad a kedvemért. Hadd lássam mennyire élvezted.

   - Dean…

   - Pontosan- nyögött fel ő is, már nem sokáig bírva – Ne hagyd abba.

Szőke haja az ablakon besütő holdfény miatt szinte ragyogva terült szét a párnán, mikor pedig kinyitva a szemét egyenesen belenézett az övébe, a vadász összeomlott.

   - Basszameg- rándult meg a csípője, fejét leszegte, a légzése szapora – Taylor…

A lány erre a füléhez hajolva a saját fegyverét használta ellene:

   - Engedd el magad a kedvemért, morcos. Hadd lássam mennyire élvezted.

Ráadásként a nyakára tapasztotta a száját és megszívta a bőrt.

   - Baszki.

Szitkozódások sora szakadt ki belőle, amint mindketten a matracra zuhantak. Egymást ölelve kapkodtak levegőért, a zihálásuk hangja keveredett a szoba csendjében. A szívük ugyanolyan hevesen vert, míg a testük többi része az elméjükkel együtt nyugodtabb volt, mint valaha. Nem maradt bennük idegesség, sem aggodalom, csakis békesség.

Erre már jóideje szükségük volt.

   - Már értem miért vagy a nők kedvence- szólalt meg percek múlva Taylor. Egyik keze a báty hajában, a másik a hátát simogatta.

   - Hát, te sem voltál rossz- jegyezte meg, belefúrva az arcát a nyakába.

   - Hé- csapott finoman a tarkójára – De kösz.

Ezen aztán mindketten felnevettek.

Ki hitte volna, hogy ez egy nap majd megtörténik? Dean Winchester és Taylor Jenkins egy ágyban, meztelenül. Egyikük sem tartotta lehetségesnek. Egészen addig a napig.

Utolsó este a Földön, huh? Inkább utolsó este a Mennyben.

És akkor még nem tudták mi várt rájuk másnap.

_______________