1.

Nem futhatsz örökké

_______________

2010.

Az egész egy teljesen normális napnak indult.

Kora reggeli ébredés, gyors és egyszerű reggeli, kapkodós készülődés, végezetül kocsiba szállás és irány a munka. Ott aztán az ajtón berontva rögtön beszaladt a pult mögé, felkötötte a kötényét meg a haját, köszöntötte a munkatársait, s várt az érkező vendégekre. Kissé monotonnak és unalmasnak tűnhet, de Taylor pont ezért szerette. Megszokta a nyugodt, problémamentes életet, aminek már 14 éve részese volt, és a világért sem cserélte volna el másért.

Jelenleg éppen a kassza túloldalán ácsorgott, két könyöke felrakva a pultra, amint a bal mutatóujján lévő ezüstgyűrűt forgatta elmélyülten. Az étkezdében nem volt nagy tömeg, mindössze egy-két ember lézengett az asztaloknál, egymagában, vagy éppen párokba verődve fogyasztva a reggelijét.

Mivel senki nem tartott igényt a szolgálataira, Taylor engedhette az elméjének, hogy szabadon vándoroljon egyik gondolatról a másikra. Kifejezetten érdekes folyamat volt, ugyanis úgy ugrált a témák között, mint ahogyan a fáradt emberek váltogatták a TV-csatornákat, keresve valami elfogadható műsort. Az egyik pillanatban még azon agyalt hová menjenek Nate-el a pár nap múlva esedékes évfordulójukon, míg a következőben már az előző esti különös álmát fejtegette.

Igazából nem nagyon volt mit megfejteni benne. Egy üres házban sétált, mígnem kopogást hallott a bejárati ajtón. Odalépve kinyitotta, ám az egyetlen, amit látott egy zöld szempár volt. Ezután ébredt fel a szobája sötétjében, pontban 2:47-kor. Azóta vissza-visszatért az álomhoz, próbálva kitalálni vajon mit jelenthetett.

Valószínűleg semmi komoly, igyekezett lezárni magában. 13 éves korod óta vannak fura álmaid, ez is csak egy közülük. Nem jelent semmit.

Igaz?

Az ajtó feletti csengő megszólalása szakította ki az elmélkedésből. Taylor menten felkapta a fejét, hogy szemügyre vegye a betoppanó vendégeket.

Két férfi, egyikük magasabb a másiknál. Mindketten sötét öltönyt viseltek, vagyis nyilván valami hivatalos ügyben jártak el. A magas, hosszú hajú megtorpanva körülnézett, miközben az alacsony, rövid hajú meg sem állt a pultig. Lefékezve előtte apró mosolyt varázsolt az arcára, majd megköszörülte a torkát.

   - Hello.

   - Hello- viszonozta a gesztust kiegyenesedve – Mit adhatok?

A fickó egy darabig tanulmányozta az étlapot, végül annyit mondott:

   - Csak egy kávét. Feketén.

   - Rendben- firkantotta le a kis jegyzetfüzetébe megszokásból – Esetleg kér valamit a társának?- mutatott tollával a másik pasasra.

Az öltönyös hátra pillantott a válla felett, azután megrázta a fejét.

   - Nem, köszönöm.

   - Rendben- bólintott a szőke – Akkor nyugodtan foglaljanak helyet, én pedig máris viszem a rendelést.

Az ismeretlen fél némán bólintott, azonban ahelyett, hogy megmozdult volna, szimplán maradt és kíváncsian vizslatta őt. Mintha próbált volna rájönni valamire. Olyan intenzíven fürkészte, hogy a lány akaratlanul is tett egy lépést hátra, hirtelen kevésnek találva az őket elválasztó teret.

Mégis miért bámul rám ennyire? Van valami az arcomon, vagy mi?

   - Uh…- köhintett zavartan – Minden rendben?

Ez kizökkentette az idegent, aki kínosan felnevetve megcsóválta a fejét, s egy másodpercre lesütötte a szemét.

   - Igen uh, minden a legnagyobb rendben- biztosította – Ne haragudj, csak… emlékeztetsz valakire.

   - Aha- hümmögte – Ezt a dumát sem hallottam még.

A férfi erre elkomorodott.

   - Ó, nem úgy értettem- magyarázkodott – Én csak… Mindegy is, inkább megyek és leülök.

Azzal sietve elsétált, a partnere szorosan a nyomában. Taylor követte őket a tekintetével, figyelve, amint leültek egy másik fickóval szemben.

Huh. És én még azt hittem már minden furcsaságot láttam. De ahogyan ez a csávó méregetett a szemeivel.

Zöld szemekkel, tudatosult benne nemsokára. Ráadásul volt bennük valami ismerős. Mintha nem először látta volna őket.

Oké. A mai a fura történések napja lesz.

Ó, hogy mennyire igaza volt.

A kávé percek alatt elkészült, Taylor pedig rögtön ki is vitte az asztalhoz.

   - Kávé feketén- tette le az alacsonyabb elé.

   - Köszönöm- nézett fel rá egy halvány mosollyal.

Taylor ismét lemásolta a cselekedetet, azt követően visszasétált a pult mögé.

Ugyanakkor alig lehetett néhány lépésnyi távolságra, mikor elcsípte a beszélgetésük egy foszlányát:

   - Láttam Clay Thompson-t bemászni Benny Sutton lakókocsijának ablakán. Percekkel később Clay kisétált, Benny meg meghalt.

A lány emiatt majdnem megtorpant az étkezde közepén. Végül nehezen ugyan, de visszajutott a helyére, ahol akaratlanul is utat engedett az elméjét támadó gondolatoknak.

Akkor ezért vannak itt. A feltámadtak ügyében nyomoznak. Ejha. Vagyis FBI-osok. Őket sem látni errefelé.

Ekkor esett le neki.

Mivel valószínűleg nem is FBI-osok. Hanem vadászok.

Ó, basszus, basszus, basszus. Eljutott hozzájuk a hír. Vagy valaki idehívta őket? Az kizárt. Az egyetlen, aki megtehette volna az Bobby, ő viszont nem vetemedett volna rá, tekintve a körülményeket. Akkor pedig csakis maguktól jöhettek.

Ez nem jó, nagyon nem jó. Mármint persze, ez a dolguk, hogy szörnyeket öljenek, de ha véget vetnek ennek, akkor Bobby megint el fogja veszíteni Karen-t.

Na és Jody…

Mintha csak a neve említésére várt volna, a sheriff megjelent az ajtóban. A szokásos egyenruhájában, arcán vidám mosollyal, amint a telefonon beszélt valakivel.

   - Owen, tedd le a sütit és egyél egy almát, oké?... Oké. Szeretlek- kinyomta a hívást és lefékezett a pultnál – Szia.

   - Szia- köszöntötte Taylor, elrejtve az arcára kiülni akaró negatív érzelmeket – Nem tudtam, hogy benézel ma.

   - Mi az, már meg sem látogathatom a lányomat a munkahelyén?- vonta fel a szemöldökét – Ez most már cikis?

A szívét összeszorító keserű érzés eltűnt, amint felnevetett.

   - Nem, dehogyis- ingatta a fejét – Egy efféle meglepetésnek mindig örülni fogok.

   - Ezt jó hallani- szélesedett ki a mosolya.

   - Kérsz valamit enni? Vagy akár inni?

   - Nem, köszi- felelte – Csak beugrottam megnézni hogy vagy. – Kiszúrta a közelben folyó társalgást, mire elnézést kérve az asztal felé vette az irányt. – Digger.

   - Sheriff- biccentett a férfi.

Jody ezután az öltönyösöket is üdvözölte:

   - Uraim. Jody Mills vagyok, a helyi sheriff. Nem hiszem, hogy találkoztunk volna korábban.

Az alacsonyabb előhúzott egy jelvényt a zakójából.

   - Dorfman és Neidermeyer ügynökök- mutatkozott be – FBI.

Aha, persze. Ilyen nevekkel?

Hol hallottam ezeket? Olyan ismerősek.

Beadva a derekát a kíváncsiságnak, Taylor felkapott egy rongyot a pult alól, aztán útba ejtett egy hozzájuk közeli üres asztalt. Eljátszotta, hogy épp nagyban takarítja a felületet, ám közben a négyes szóváltását hallgatta.

   - Isten hozta önöket Sioux Falls-ban- mondta udvariasan – Megkérdezhetem mi dolguk van Digger-el?

   - A munkájukat végzik- válaszolta az említett – Ők hisznek nekem, sheriff.

   - Az FBI elhiszi, hogy egy halott ember gyilkosságot követett el?- lepődött meg.

   - Nézze sheriff, mi csak felteszünk neki néhány kérdést- tisztázta a magasabb – Ez minden.

   - Persze ha nem egy halott ember követte el a gyilkosságot, akkor kicsoda?- kérdezte a zöldszemű.

   - Mit is mondtak a joghatóságukról?- érdeklődött Mills.

O-ó. Bajban vannak.

   - A joghatóságunk ott van, ahová az Egyesült Államok kormánya küld minket- kontrázott frappánsan a rövid hajú.

   - Ó. Akkor mi lenne, ha elbeszélgetnék a felettesükkel?

   - Nem probléma- azzal a hosszú hajú átnyújtott neki egy névjegykártyát.

Jody tárcsázta a rajta lévő számot és várt.

Na ebből mi fog kisülni?

   - Willis ügynök, itt Jody Mills sheriff…- realizáció ült ki az arcára – Bobby?

Taylor lefagyott.

Bobby ismerte ezeket a fickókat? Vajon arról is tudott, hogy itt vannak?

Mi a fene?

   - Bobby Singer?- tudakolta – A nagy francokat. FBI, huh?

A hívás megszakadt, Jody pedig szúrós szemekkel meredt a párosra.

   - Szóval uh… Ismeri Bobby Singer-t?- kérdezte a magasabb.

   - Ez egy… mókás véletlen- mondta kínosan az alacsonyabb.

Na most aztán szarban vagytok.

   - A következőt tudom Bobby Singer-ről- kezdte – Veszélyes ember, részeg rendbontó és postai csaló. Megértették?

Oké. Ennyire azért nem kellett volna bemocskolni a nevét.

Te jó ég. Bezárna egy cellába, ha megtudná, hogy rendszeresen látogatom őt.

   - Kristálytisztán érthető volt- bólogatott a zöldszemű.

   - Szóval bármit is terveznek önök hárman, annak most van vége- szögezte le – Oké?

A páros szinkronban bólintott.

   - Oké.

Mivel ezután mind távoztak, Taylor visszasietett a munkájához. Folyamatosan az órát ellenőrizte, várva a műszak lejártára.

Tudta mit kell tennie:

Meg kellett látogatnia Bobby Singer-t. Sürgősen.

_____

Nem is volt kérdés, hogy a sheriffel megejtett beszélgetés után hová kellett menniük:

Természetesen Bobby-hoz.

Egyrészt azért, hogy kiderítsék mi van vele, másrészt pedig, hogy a segítségét kérjék az ügy megoldásában.

Felsétálva a tornácra Dean kopogott az ajtón. Öccsével együtt türelmetlenül várakozott, mígnem a bejárat kitárult, felfedve a ház lakóját.

   - Van róla fogalmad hányszor hívtunk?- tudakolta kíméletlenül az idősebb, nem hagyva lehetőséget arra, hogy a másik fél szóhoz jusson – Mégis merre voltál?

   - Gyilkoslabdát játszottam- felelte frappánsan.

Kelletlenül ugyan, de félreállt, beengedve őket.

   - Mi ez az illat?- szippantott a levegőbe Dean, miután bemasírozott az előszobába – Szappan? Takarítottál?

   - Ki vagy te, az anyám?- gurult el mellette a kerekesszékében.

   - Bobby, most komolyan- fordította komolyra a szót Sam.

   - Dolgoztam- ecsetelte a férfi, eltűnve a nappaliban – Tudjátok, próbáltam kideríteni hogy állítsuk meg az ördögöt.

   - És találtál valamit?- érdeklődött a fivér.

   - Mit gondolsz?

   - Bobby, csak…- kereste a megfelelő megfogalmazást az öcs – Ez az ügy kevesebb, mint 5 mérföldnyire van a házadtól.

   - Mi, a Benny Sutton dolog?- ráncolta a homlokát – Erről van szó?

   - Te tudtál róla?- lepődött meg Dean.

   - Még szép- vágta rá – Már bele is néztem. Nincs itt semmi.

   - Kivéve egy szemtanú, aki látott egy halott fickót, amint az megölt egy másikat.

   - Milyen szemtanú? Digger Wells?

   - Igen- bólintott a báty – És?

   - Ő egy alkoholista.

   - Mi van a villámviharokkal?- tárta szét a karját Sam – Ómeneknek tűnnek.

   - Akkor nem, amikor február van Dél-Dakotában, ami a viharok időszaka- ingatta a fejét Singer – Fiúk, én is azt hittem, hogy van itt valami. Mind tévedünk néha.

   - Akkor ki ölte meg a pasast?

   - Válasszatok- vont vállat – Ez a Benny Sutton nagy rohadék volt. Rengetegen vannak az élők között, akik a halálát akarták.

   - Vagyis nem tudsz nekünk mondani semmit?- értelmezte Dean.

   - Sajnálom. Csak a benzint pazaroltátok ezzel az úttal.

Dean frusztráltan felsóhajtott, feje leszegve.

   - Remek.

Vagyis következhetett a város elhagyása.

Illetve mégsem.

Aznap este a testvérek ellátogattak a temetőbe, ahol kiásták Clay Thompson üres koporsóját. Ez már elég ok volt arra, hogy maradjanak és tovább nyomozzanak. Elhajtottak az állítólagos zombi házához, s betörtek, hogy körbe szaglásszanak. Legnagyobb sajnálatukra egy nagyon is élő és viruló Clay Thompson megzavarta őket. Meglepő mód bevallotta nekik, amit tett, azután önként vállalta, hogy bevonúl a börtönbe. A Winchesterek kivezették az előkertbe, ahol viszont felbukkant Jody Mills, hogy letartóztassa mindkettőjüket.

Csak egy tipikus este az ő életükben.

Most meg éppen Bobby-val az oldalukon távoztak az őrsről, aki szinte azonnal megjelent és kezeskedett értük. Mondani sem kell, a testvéreknek volt egypár kérdésük az öreg vadászhoz.

   - Bobby, azt hittem a sheriff ki nem állhat téged- kezdte Sam.

   - Így is volt- helyeselt – Öt nappal ezelőttig.

   - Mi történt öt nappal ezelőtt?- faggatta Dean.

   - A halottak városszerte feltámadtak.

   - Vagyis tudtál erről?

   - Igen.

   - Szerintem Sam arra célzott, hogy hazudtál nekünk- javította ki a bátyja.

   - Nézzétek, megmondtam, hogy nincs itt semmi- ismételte el – És nincs is. Számotokra nincs.

   - Zombik mászkálnak a városban.

Bobby hosszan kifújta a levegőt, megadva magát.

Eljött az idő, hogy színt valljon.

   - Gyertek velem.

_____

Visszaérve a Singer házhoz, a vadászok kivételes meglepetésnek lehettek szemtanúi, mikor besétáltak a konyhába: egy 40-50-es éveiben járó nő sürgölődött a helyiségben, dereka körül köténnyel, míg az étkezőasztalnál nem más ücsörgött, mint a pincérlány az étkezdéből.

Dean tekintete az utóbbin akadt meg. Sötét bakancsot és farmert viselt egy szürke, kötött pulóverrel, szőke tincsei leengedve a korábbi copfból, kék szemei pedig lassacskán megtalálták az övét. A Winchesteren újfent végig száguldott az a különös érzés, ami a kajáldában is. Egyszerűen nem tudta hová tenni a reakcióját. Szentül hitte, hogy ismerte a lányt valahonnan, csak gőze sem volt honnan.

Pedig valakire, aki ilyen gyönyörű biztosan emlékeznék, gondolta.

   - El fogod nekünk mondani, hogy mi a…- torpant meg Sam, mikor megpillantotta a női párost.

A fivéréhez hasonlóan az ő agyát is megmozgatta a szőke kiléte, aki olyan természetesen viselkedett, mintha már ezerszer járt volna a házban. Azok a kék szemek nem hagyták őt nyugodni; a lelke mélyére hatoltak, minek hatására nekilátott felforgatni az emlékeit, hátha valamelyikben szembejön majd vele. Érezte, hogy közel a siker, azonban még mindig kellett egy lökés, hogy kisegítse. Legalább egy név, vagy valami.

   - Ó, hé- köszönt a kötényes, kezében tányérokkal – Nem tudtam, hogy hozol vendégeket.

   - Hajnali 4 van, kedvesem- nézett az órára Bobby – Nem kellett volna főznöd.

   - Ó, ugyan!- legyintett – Hozok még tányérokat.

Azzal elsietett az edényekért.

   - Ő meg kicsoda?- kérdezte Dean halkan.

   - Karen. A feleségem.

   - Az új feleséged?

   - A halott feleségem- osztotta meg velük. Pillantása ezután a lányra tévedt. Száját összepréselve bocsánatkérőn biccentett felé, mintha valami olyanra készült volna, amit a másik fél ellenzett. – Ő pedig…- mutatott az irányába – Taylor Mills. Vagy ahogyan ti ismeritek…- gondterhelt sóhaj, rövid szünet. Most vagy soha. – Taylor Jenkins. Taylor, ők itt Sam és Dean… Winchester. Biztosan emlékszel rájuk.

A rohadt életbe.

Ilyen nincs.

Basszameg.

Na ebből most hogy mászok ki?

A hármas minden tagja lefagyva meredt egymásra. Hirtelen olyan mély csend telepedett rájuk, hogy a lámpa körül repkedő légy zümmögését is tisztán hallani lehetett. A légkör egy milliszekundum alatt kínossá és fullasztóvá vált, amint a vadászok magukban feldolgozták az információkat.

Érdekes volt látni a különböző kifejezést mindegyikük arcán: Sam annyira megdöbbent, hogy kishíján leesett az álla; Taylor feszülten húzogatta a felsője ujját, miközben az arca belsejét harapdálva szerette volna, hogy megnyíljon alatta a föld és elnyelje örökre; Dean arcán először meghökkenés volt felfedezhető, ezt követte a halovány megkönnyebbülés, végül fájdalom és harag keveréke.

Az nem lehet, hogy egész végig itt volt. És Bobby tudott róla, mégsem szólt semmit. Mégis hány éven keresztül hazudott nekik? Hány éve falazott a lánynak? Hogy tehették ezt vele? Azok után, amin keresztül ment azt az estét követően.

A Winchester vére forrt a dühtől, az egyetlen megoldás pedig a robbanás elkerülésére az volt, hogy némán kiviharzott a szobából. Pusztán a fürdő ajtajának durva csapódása jelezte számukra a hollétét.

Taylor egy sóhajjal ráborult az asztalra, arcát a két tenyerébe temette.

Ezt most rendesen elszúrtam.

   - Sajnálom, kölyök- szabadkozott Bobby halkan – De te is tudod, hogy ez nem mehetett így tovább.

   - Igen tudom, Bobby- motyogta, kezei tompították a hangját – Nem kellett volna téged is belerángatnom.

   - Mind hozunk rossz döntéseket- nyugtatta – Aztán megpróbáljuk helyrehozni őket.

   - Szerintem ez menthetetlen- ingatta a fejét.

   - Szerintem meg csak akarnod kell, és sikerülni fog.

A társalgás megszakadt közöttük, ami egyet jelentett a csend visszatérésével. Taylor elméjét zavaros gondolatok lepték el; a tény, miszerint 14 év után újra találkozott a két legjobb barátjával teljesen padlóra küldte. Nem hitte volna, hogy ez valaha meg fog történni, azt meg pláne nem, hogy így kerül majd sor az egyesülésre.

Noha így már határozottan volt értelme annak az álomnak.

A francba. Erre igazán számíthattam volna.

   - Taylor?- érkezett a bizonytalan megszólítás az ajtóból.

A lány a forrás irányába emelte a fejét. Sam toporgott a küszöbön, akár egy tétova kisgyerek, karok erőtlenül lógtak az oldala mellett, szemében könnyek csillogtak. Továbbra is sokkhatás alatt volt, tanácstalan a folytatást illetően.

Hogyan reagálsz, mikor az eltűntnek hitt gyerekkori legjobb barátod a semmiből előkerül?

A kékszemű halvány mosolyt erőltetve magára feltápászkodott. Majdnem egyből vissza is esett a székre, ám sikeresen megtartotta az egyensúlyát. Kipislogta a könnyeket a szeméből, végül a torkát megköszörülve esetlenül intett egyet.

   - Szia Sammy.

A Winchesternek több se kellett, úgy lőtt ki a helyéről, akár egy rakéta, aztán másodpercek alatt átszelve a konyhát szoros ölelésbe vonta a barátját. Az említettből ettől kishíján kiszaladt a levegő, de igyekezett ugyanakkora erővel visszaölelni, pótolva azokat az éveket, amikor erre nem volt lehetőségük.

   - Ezt nem hiszem el- suttogta a srác – Te… megnőttél.

   - Mondod te- fúrta a fejét a mellkasába – Mint egy felhőkarcoló. Ezt hogy hoztad össze?

Sam mindössze felnevetett, arcát a szőke tincsekbe temette.

   - Hiányoztál.

   - Te is nekem.

_____

Élete legkínosabb vacsoráján volt túl. Mindenki végig néma maradt, csakis az étellel foglalkozva, alig nézve fel a tányérról. Taylor szeme néha megpihent az asztal ellenkező felén ülő Dean-en, aki időközben lenyugodott és kijött a fürdőből. Igen ám, viszont azóta valósággal átnézett rajta. Ha érezte is magán a tekintetét, egyszerűen ignorálta. Nem volt hajlandó tudomást venni róla. Mintha ott sem lett volna.

Ezt megérdemeltem, ismerte el. Nem is kellett volna mást várnom tőle. Hát, legalább Sam jól fogadta a dolgot. Talán van remény, hogy egyszer Dean is felenged. Napok kérdése. Vagy hetek. Hónapok?

Ah, remek. Ebbe bele fogok őrülni.

Karen távozott a mosogatnivalóval, mire Dean megragadta az alkalmat, hogy kérdőre vonja Bobby-t:

   - Te megőrültél? Mi a fene?

   - Dean, meg tudom magyarázni.

   - Micsodát? Hogy miért hazudtál nekünk? Vagy hogy miért süt az amerikai zombilány pitét a konyhádban?!

   - Először is, ő a feleségem, úgyhogy vigyázz a szádra- figyelmeztette.

   - Bobby, bármi is az odabent, az biztos, hogy nem a feleséged- csatlakozott Sam.

   - És ezt te honnan tudod?

   - Ez most komoly?

   - Szerinted idióta vagyok?- vonta fel a szemöldökét – Szerinted nem fogom letesztelni a halott feleségemet, miután felbukkant a küszöbömön?

   - Akkor mi ő?- faggatta Dean – Zombi? Egy visszatérő?

   - Fogalmam sincs- vágta rá – Nincsenek hegei, sérülések, nem reagál a sóra, ezüstre, szentelt vízre…

   - Bobby, kimászott a koporsójából- rázta a fejét a báty.

   - Nem. Ugyanis elhamvasztottam őt. Valahogyan viszont mégis visszajött.

   - Az lehetetlen.

   - Ja, nem mondod- kontrázott gúnyosan.

   - Elástad a hamvait?- kérdezte Sam.

   - Igen.

   - Hol?

   - A temetőben- felelte – Mind onnan támadtak fel.

   - Hányan vannak?

   - 15, 20-an, írtam egy listát- nyújtotta át Samnek – Uh, ott van Karen… Clay… - óvatos pillantást vetett a vele szemben ülő lányra – Sheriff Mills… a kisfia visszatért.

Taylor nagyot nyelve lesütötte a szemét, mikor a többiek egy emberként felé fordultak. Megszokásból a gyűrűjét kezdte piszkálgatni, imádkozva azért, hogy ismét megfeledkezzenek róla.

Hé, legalább elérted, hogy Dean rád figyeljen.

Ó, pofa be.

   - És nem voltak jelek?- kérdezgette az ifjabb – Ómenek?

   - Nos, ott voltak a villámviharok- ötletelt Bobby.

   - Ezt mi is mondtuk- bólintott az idősebb – Még mi?

Bobby válaszként felolvasott egy hosszú, kriptikusan megírt idézetet a Jelenések könyvéből.

   - Szóval a Halál áll emögött?- rakta össze Dean.

Taylor ezt hallva menten felkapta a fejét.

   - Halál? Mint a Négy Lovas egyike?

   - Igen- erősítette meg Singer.

Te szent ég. Hozzá képest minden, amire eddig vadászott, egy nagy semmi.

   - Csodás- morgolódott az alacsonyabb – Még egy Lovas.

Még egy? Mennyivel volt eddig dolguk?

   - Bobby…- fogott bele a magasabb – Miért támasztana fel Halál 15 embert egy olyan városban, mint Sioux Falls?

Jó kérdés.

   - Nem tudom.

Dean elgondolkodva hümmögött egy sort.

   - Tudjátok, ha a Halál felelős ezért, akkor bármik is ezek… nem jelentenek jót. Tudjátok mit kell tennünk.

   - Nem emlékszik semmire- mondta hirtelen a kerekesszékes.

   - Ezt hogy érted?

   - Hogy megszállták, hogy megöltem… hogy visszajött- sorolta.

   - Bobby…

   - Ne, ne „Bobby”-z itt nekem- intette le – Csak… csak hallgasd- elcsitítva mindenkit füleltek a konyhából kiszűrődő dúdolásra – Dúdol amikor főz. Mindig ezt csinálta. Iszonyat hamis volt, de… Nem hittem volna, hogy valaha még hallani fogom. Nézzétek, csak olvassátok el a Jelenéseket. A halottak feltámadnak az apokalipszis alatt. Egy szóval sem írják, hogy ez rossz lenne! Talán ez az egyetlen jó dolog, ami származhat ebből.

   - És mit tennél, ha a mi helyünkben lennél?

   - Tudom mit tennék. És tudom mit gondoltok arról, amit tenni kéne. De… Könyörgöm nektek. Kérlek. Kérlek. Hagyjátok őt békén.

_____

Másnap ugyanaz a lemez indult el: korai kelés, reggeli, készülődés, rohanás a munkába. Megérkezés, munkatársak üdvözlése, utolsó simítások az egyenruhával és…

Kezdődhetett az unalom.

Megint.

Taylor egyáltalán nem volt jelen fejben. Csak az előző estére tudott gondolni, meg arra, hogy milyen váratlanul rontott rá a múltja. Sam és Dean megjelenése, plusz az ügy a városban… Összezavarták őt, jobban, mint azt hajlandó volt bevallani. Megkérdőjelezett miattuk bizonyos dolgokat, döntéseket, amiket az utóbbi időben hozott meg.

Vajon ennyi elég is volt ahhoz, hogy el akarjon dobni mindent, amiért 14 éven át küzdött? Amiért anno belevágott ebbe az egészbe? Biztosan ezt akarta? És ha megbánja? Ha elszúrja? Ha bemocskolja a családi nevet a bénázásával? Vagy ha…

   - Taylor? Taylor- szólongatta valaki a pult túloldaláról.

Fejét kissé megrázva kizökkent az elmélkedő spirálból, majd a hang irányába terelte a figyelmét.

Sötétbarna, már-már fekete haj, kék szemek, elbűvölő mosoly.

Nate.

   - Szia- köszöntötte egy mosollyal – Ne haragudj, nem vettelek észre. Elbambultam.

   - Azt láttam- nevetett fel, egyik könyöke megtámasztva az őket elválasztó felületen – Min agyaltál ennyire?

   - Semmiség- legyintett hanyagul – De uh, te mit csinálsz itt? Nem dolgoznod kéne?

   - Mára végeztünk- magyarázta – Nem érkezett meg egy rendelés a beszállítótól, úgyhogy ma korán befejeztük. Csakhogy emiatt késni fog a teljes projekt, aminek a főnök nem fog örülni, de hát- vállat vont – Ez van akkor, ha megbízhatatlan forrásokkal dolgozik.

   - Ejha- csekkolta a karóráját – Ezek szerint ma jó rövid napod volt.

   - Bizony- biccentett – Ezért gondoltam beugrom és megkérdezem mikor végzel, hogy együtt tudjunk ebédelni.

   - Az nem lenne rossz- fonta össze két kezét a pult tetején – Még kb 2 órám van a műszakból, de utána szabad vagyok.

   - Szuper- hajolt közelebb amennyire csak tudott, gyorsan megcsókolva őt – Akkor 2 óra múlva felveszlek. Te választhatsz helyet.

   - Ez az- vigyorgott boldogan – Ezzel most adtál egy okot, hogy várjam a kicsekkolást.

Röviden felnevettek, aminek végül az ajtó feletti csengő vetett véget. Taylor odakapta a fejét, s nézte, amint Sam besétálva egyből megtalálta a tekintetével. A Winchester arcára mosoly ült ki, amit a szőke azonnal viszonzott.

   - Hé- sétált a kasszához.

   - Hé- mielőtt még bármibe belekezdett volna, a lány jobbnak látta a bemutatás lezavarását – Sam, ő itt a barátom Nate. Nate, ő itt Sam. Kiskorunk óta ismerjük egymást.

   - Hello- rázott vele kezet a vadász – Örülök, hogy megismertelek.

   - Szintúgy- bólintott – Hogy-hogy csak most hallok először felőled?

   - Sokat utazom- reagálta le ennyivel – Nem sűrűn vagyok a városban.

   - Á, értem.

   - Mi a helyzet?- érdeklődött Taylor témát váltva.

Sam elkomorodott.

   - Szükségem lenne a segítségedre.

   - Most?- vonta fel a szemöldökét.

   - Aha- húzta el a száját – Eléggé sürgős.

   - Okkké- pillantott körbe, keresve az egyik munkatársát – Valahogy megoldom.

   - Kösz Taylor.

És itt kezdődtek a problémák.

_______________