-Ne félj Jirikém, nem fog fájni.. Annyira...-teszi még hozzá és vigyorogva készül fel az ütésre.
-3.....1!!- mondja izgatottan, majd már csak az éles fájdalmat érzem a fejemben és a sötétséget magam előtt.

Felébredek. A sajgó fejemre tapasztom kezeimet, ekkor találom meg a kötszert a fejemre csavarva. Valami nagyon furcsa... Még mindig sötét van, de már nem azt a durva talajt érzem magam alatt... A kezem... A kezem is szabad. Felállok és egy puha ágyat érzek magam előtt. Ahogy sikerül elbotoszkálnom a villanyig, remény csillan fel bennem, ugyanis a saját szobámban találom magam. Minden úgy van, ahogy én itt hagytam aznap.
-Álom lett volna?- motyogom szélesen vigyorogva, ahogy az ágyamba borulva az ismerős puhaság fogad, de fejem újra nyílalni kezd, így vissza kell, hogy rántson a valóságba. Semmi sem volt álom. Lefagyott tekintettel bámulok a fotelra.
Na vajon ki ül ott? Hát nem egy angyal, aki segíteni akar rajtam, az biztos. Sangwoo az.

-Látom felébredtél Jiroo.- tápászkodik fel a fotelból, ami nem éppen a fénykorát éli már. Olyan nyugodt, kedves kifejezéssel ül le oda mellém az ágyra, mintha akár a szeretőm lenne. Egyik kezét a másik oldalamra támasztva néz le rám, majd lassan közeledni kezd az arca az enyémhez. Mi a fene?  Most meg fog csókolni? Kidúvadt szemekkel figyelem ahogy egyre közelebbről és közelebbről láthatom a szemeit, na és persze az ajkait. Mikor már az orrunk összeér, a szánk között meg alig van két centi távolság, hirtelen megáll. Nyelnem kell egyet, ami elég hangosra sikeredik, ezért Sangwoo arcán egy féloldalas mosoly ül ki.
-Csak nem félsz, Jirikém?- vonogatja fel szemöldökét és továbbra is ott van arcán az a félmosoly, ami meg kell hagyni, igazán jól áll neki, bár most valahogy nem tud érdekelni, hogy milyen helyes, hisz elrabolt, bántott és még a házamba is betört.
-De félek, szóval kérlek mássz ki az arcomból!- tolom el kezemmel a fejét az enyémtől, de ezzel csak azt érem el, hogy az ágyhoz szorítsa a kezeimet. A távolság köztünk most még kevesebb lett, mint az előbb. Ezt jól megcsináltam...
-Az csak jó, ha félsz, de, ha nem szeretnél ma is kapni, akkor jobban tennéd, ha megtanulnál viselkedni..- suttogja ajkaimra rideg tekintettel, mire én csak csöndben bólintok egyet.
-Jó fiú!- fújja ki a hajamat a szememből, majd újra felegyenesedve pislog le rám önelégült arccal.
-Miért vagyunk a házamban? Vagyis...inkább te miért vagy a házamban?- kérdezem egy kis idő elteltével, ezzel megszakítva a csendet.
-Ugyan, mostantól mindenhol együtt leszünk, szóval mondd csak nyugodtan többes számban!- mondja megparancsoló hangsúllyal.
-Ami pedig az ittlétünket illeti, álmodban állandóan azt motyogtad, hogy meg kell látogadnod az anyád, így elhoztalak, hogy meglesd őt.- mondja, miközben megragadja a kezemet és ülő helyzetbe ránt fel. Ez igaz, nincs olyan nap, hogy ne ellenőrizném anyám és apám sírját. De vajon honnan tudta, hogy itt van a sírjuk??!
-Viszont... Csak egy feltétellel jöhetsz ki velem a szabadba...- vigyorodik el szélesen, majd valamit kiemel a válltáskájából. Egy nyakörvet és egy pórázt. Akaratlanul is a nyakamra tapasztom kezeimet. Már látom, ahogy kihasználva a lehetőséget, fojtogatni kezd a nyakörvvel... De bele kell egyeznem...

♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣

Sziasztok!
Meg is lenne ez a rész is. Amúgy.. Kéne valami név nektek... De semmi ötletem nincs ezzel kapcsolatban.. :/
Ha valakinek van ötlete, az légyszi írja meg komiban! :) Ha tetszett a rész, vote-olj! :)