..Fekszem, de hol?
Kinyitottam a szememet és felültem. Koszos fehérség van előttem, alattam igazából amerre a szem el lát nincs semmi.
Mi történt velem?! Hol vannak anyáék, még az előbb a konyhában!...
Már emlékszem..
Ekkor, mintha egy ajtó jelent volna meg a távolban.
Felálltam. Olyan, mintha a lebegnék, de mégis valami szilárdon állok. A saját ruhám van rajtam, de valamiért nincs meg a cipőm.
Nem foglkoztam vele tovább és elindultam az ajtó felé.
Zöldes-sárga színe volt, a kilincs meg fekete. Megfogtam, finoman lenyomtam azt és betoltam az ajtót ezzel együtt be is léptem rajta.

A konyhánkba kerültem. Nem volt itt senki.. Furcsa, anya meg apa is kint volt. Anya az asztal mögött állt, a nappali előtt. Az arcát fogta nehogy elsírja magát. Apa az asztal jobb oldalán, a lépcső előtt. A kezével mutatogatott nekem. Én pedig a konyhapult és az asztal között.
Ahogy idéztem fel őket észrevettem, hogy ide kerültek. Pont úgy, ahogy emlékeztem.
Viszont én most a bejárati ajtónál állok, lebegek vagy nem tudom.. Várjunk lebegek?
Megakartam szólalni. Kiáltani, hogy anya, apa! De egy szó se jött ki a torkomon. Mindketten egyenesen arra néztek amerre.. A másik én állt?
Hallottam egy csettintést és üvölteni kezdtünk.. Mindannyian. Borzalmas volt... Nem is így történt. Nem így történt!
-Hát akkor hogyan? - hirtelen megálltak és elcsendesedtek. Kinyitottam a szememet és a hang irányába néztem. Egy szürke bőrű, lila ruhát viselő embernek tűnő lény állt előttem. Ezüst hosszú, fonott haja volt, a szemei sárgás-fehéresek. Néhány helyen furcsa szimbólumok voltak rajta. -Várok!
Én.. Én csak buliban voltam és anyáék totál kivoltak...
-Nekem felesleges hazudnod gyermek. De ha nem akarod elmondani akkor nézzük meg. - nem értettem mire utal

Vissza pörgött az idő.
Anya idegesen járkált fel s alá. Apa az asztalnál ült és a telefonját nézte.
Hajnali egy lehetett mikor haza estem. Egy barátom szülinapi buliján voltam.
Amint észrevettek felálltak és kérdezgetni kezdtek, hogy hol voltam, mit csináltam. Jól vagyok-e. Rájuk kiáltottam, hogy ne dobáljanak kérdésekkel. Elkezdtem szépen, lassan válaszolni. Anya ebből rájött, hogy valami nem stimmel velem.
-Te drogoztál? - szólt közbe anya miközben a másik én beszélt
-Hogy miicsoda? Dehogy. - elég szarul próbáltam letagadni ez tény
Mindketten borzasztóan kiakadtak. Elkezdték mondani a magukét. Tűrtem amíg bírtam, de aztán rájuk kiabáltam ismét, hogy kussoljanak... Aztán én kezdtem el üvöltözni, hogy semmit sem tudnak a drogról vagy, hogy mi a jó nekem.
Ekkor megállt újra mindenki.
-Szép mondhatom.
Hé ez így.. Ez így valóban szarul nézki, de...
-Nincs de. Ilyen tiszteletlenül bánni azokkal, akik nehezen, de felneveltek téged az szégyen. - nem tudom miért hangzott tőle ez le sújtóbbnak mikor mástól hallottam
Ez nem ilyen egyszerű.
-Valóban? Corney két műszakban dolgozik egy kórházban. Megesik, hogy tizenkét órát bent tölt. Liam a bíróságon dolgozik, ami rengeteg stresszel jár. Haza is kell hoznia a munkájából, hogy a végére érjen a teendőinek. Eközben négy gyermeket nevelnek.. Te meg mit csinálsz csak megnehezíted a dolgukat.
Nem.. Nem én vagyok ebben a történetben a rossz.
-Ahogy gondolod. Akkor találkozunk kicsit később.

A semmiből eltűnt minden és zuhanni kezdtem.
Egy kórházi folyosó padloján landoltam.
Miután felültem és körbe néztem egy orvosnak tűnő lény került elém. Hófehér ruhát viselt, a bőre olyan volt, mintha porcelán lenne. A haja és a szeme is halvány kék volt. Valahogy kedvesebbnek tűnt, mint az előző. Rám nézett egy pillanatra aztán a széken ülő aggódó szüleim felé fordult. Ők azonnal felpattantak és bombázni kezdték kérdésekkel. Ő lenyugtatta őket és elmondott nekik mindent.
Benéztem a velem szembe lévő szobába aminek az ajtaja valamennyire nyitva volt.
A nővérem feküdt egy kórházi ágyban. Lélegeztető maszkkal az arcán, a mellkasa egyenletesen mozgott fel aztán le. Békésnek tűnt.
-2015 ősze. Elizabeth balesetet szenvedett. A mentő időben oda ért, de a helyszínen újra kellett éleszteni. Eléggé kritikus állapottal hozták be. Corney és Liam amint megtudták bejöttek. Te ekkor hol voltál?
Egy külön szobában..
-Miért voltál ott?
Mert sokkos állapotban voltam vagy legalábbis ezt mondták a szüleim.
-Miért voltál olyan állapotban? Ennyire megijedtél a baleset hallatán?
Nem.. Ott voltam mikor történt... Mert én okoztam.
Haza tartottunk a moziból. Elvitt engem, mert egyedül nem mehettem.. Elrántottam a kormányt és neki mentünk egy fának.
-Mi történt mikor a szüleid megtudták, hogy miattad került kórházba a testvéred?
Nem akarták elhinni... Aztán mikor Lisa felébredt és elmesélte amire emlékszik.. Anya arcon vágott és kiküldött a kórteremből... Több, mint másfél hétig nem mentem haza. Egyik haveromtól mentem a másikhoz. Mikor haza mentem, mert már nem volt hova mennem akkor nem akartak beszélni velem. Ignoráltak egy darabig. A nővérem rám se tudott nézni.
-Nem kérdezte meg senki miért rántottad el a kormányt?
Nem, még a rendőrök sem.. Senki így sosem mondtam el a valós okát senkinek. Úgy se érdekelt volna senkit.
-Értem. - idősek otthonába kerültünk - 2010 nyara. A nagymamádhoz jöttetek látogatóba.
Oh csak ezt ne!
-Édesanyádnak bekellett rángatnia téged oda.
Még kicsi voltam..
A közösségi helyen sétáltunk épp. Még ott is ellenkezni probáltam.. Felüvöltöttem, hogy nem akarok bemenni hozzá. Utálom a nagyit.. Nem érdekel ha meghal.
Anyáék annyira elszégyelték magukat, hogy apa azonnal elvitt míg anyu és a testvéreim bementek hozzá gyorsan.
... Két nappal később elhunyt... Akkor másfél hónapja nem beszéltem vele. El sem búcsúztam tőle.
-Tudta valaki miért utáltad őt?
Probáltam elmondani számtalanszor, de sosem figyeltek rám.
-Szerinted változott volna a helyzeted bármit is ha tudják az igazságot?
Nem, semmi nem lett volna másabb.
-Értem.

Azt hittem megyünk tovább, de ismét zuhanni kezdtem a semmibe.
A régi sulimnak az igazgatói irodájában landoltam. Ismét egy lény lépett mellém. Furcsa mód ő nem tűnt felnőttnek, mint az előzőek. Inkább ilyen velem egy korúnak, talán picit idősebb.
Neki rövid, göndör, barna haja volt egy rózsaszín csíkkal az első tincsében. A szeme is rózsaszínű volt.
-Remélem nem kell bemutatnom, hogy miért vagyunk itt.
Hát most már ellenszenvesebbnek tűnik.
Igen, tudom miért vagyunk. 2011 október. Nem sokkal év kezdés előtt megvertem pár évfolyamtársamat.
Az egyik székben ült a fiatalabb énem a dirivel szemben.
Dühös voltam. Igazságtalannak tartottam mindent, ami azon a napon történt.
Anyám jött be.. Nem annyira sietősen. Tudta mi történt.. Pontosabban csak azt, amit tudni akartak.
Anya egyből elkezdett esedezni az igazgatónak. Engem szégyenítve.. Kicsit hülye, ne foglalkozzon vele, el kell csak járnia valamire, ami le köti a figyelmét..
-Persze, hogy bocsánatot fog kérni azoktól a fiúktól, ugye?
-Soha nem fogok bocsánatot kérni olyanért, amit nem bánok. - felelte kis én mérgesen
Anya összevonta a szemöldökét rám majd rá mosolygott a dirire, hogy majd megnyugszom.
Haza fele menet végig veszekedtünk. Csak mondta a magáét.. Miért kell ilyeneket csinálnom? Persze mikor válaszolni akartam nem engedte. És, ami igazán szívbe döfött.. Miért nem tudsz olyan lenni, mint a testvéreid?
Ezután nem ellenkeztem vele. Nem probáltam feleslegesen bizonyítani, hogy nincs igaza.
-Beszélhettél volna apáddal vagy a hugoddal erről. Valaki biztos meghall..
Nem! Ebben a szaros családban sosem hallanak meg semmit amit mondok!
-Menjünk tovább.

Folyosón "sétáltunk" végig. Tele volt gyerekkel. Néhányuk ökörködtek a barátaikkal, volt, aki épp szerelmet vallott valakinek és ott voltam én. Két másik lánnyal, akiket végülis csufolhatunk úgy, hogy barátok. Egy nyolcadikos srác belém kötött. Én ekkor voltam hetedikes. Az úgynevezett barátaim vissza szologattak, de nem figyeltem rájuk. Egy másik fiút néztem, aki tetszett nekem.. Innentől mindenki kitalálhatta a sztori végét. Természetesen megaláztak és hagytam nekik... Amíg az egyik lány le nem állította őket. Mikor őt is bántani kezdték akkor beszálltam én is. Hatalmas veszekedés lett belőle, de bunyóig nem fajult. Valaki hívott egy tanárt.. Persze addigra a srácok leléptek meg a "barátnőim" is nehogy bajba kerüljenek. De ő maradt. Nem értettem miért. Együtt büntetésbe kerültünk egész hétre csak tág szemekkel bámult rá kicsi én.
-Mik ezek a nagy boci szemek? - kérdezte nevetve a lány
..Még mindig nagyon aranyos a nevetése.
-Miért csináltad ezt? Miért nem mentél el, mint a többiek?
-Elég szemét dolog otthagyni valakit a bajban. Jaj be se mutatkoztam! Kiara, örvendek!
-Még mindig utálom amit csinálok. Na ugorjunk.

Kiara fontos szerepet töltött be az életemben. Mellettem állt bármi legyen is. Megérte fel kellnem mindennap csak is ő miatta.. Egészen tizedikig.
Egy délutánon a parkban találkoztunk. Azt mondta nagyon fontos. Én is akkor akartam elmondani neki valamit, amit már egy ideje tartoggattam magamban.
Boldog voltam mikor megláttam a szökőkútnál.. Igazából mindig az voltam mikor csak rá pillantottam.
Leültünk a szökőkút szélére és beszélgetni kezdtünk. Kiara.. Belekezdett abba a fontos dologba nem sokkal később. Azt akarta elmondani nekem, hogy elköltöznek egy másik városba.. Teljesen lesokkoltam. Nem tudtam elképzelni az életemet nélküle..akkor. Nyilvánvalóan ígérte, hogy beszélni fogunk. Nem akarja elengedni a barátságunkat.. Na igen, ez a szócska is igen, nagyon fájt.
-Te mit szerettél volna mondani?
-Nem számít... Mesélj milyen helyre költöztök?
Egy fikarcnyit sem érdekelt.
Miután elköltöztek Kiara folyton írt és ha tudott hívott.. De egyre nehezebb lett nélküle otthon, az iskolában. Igazából mindenhol. Így nem válaszoltam többet neki. Nem tudtam meddig tudnék hazudni neki. Az érzéseimről arról, hogy mennyire üres és zűrös az életem mióta elhagyott.
Eleinte rosszul éreztem magam miatta, de aztán volt elég gondom enélkül is.
-Nem unod, hogy folyton sajnáltatod magadat?
Nem kértem, hogy itt légy és nézd az életemet velem.
-Jaj szegény kislányt magára hagyta a kis szerelme.. Önző vagy, azt gondolod, hogy csak neked vannak gondjaid?!

Nem tudtam válaszolni, se reagálni. Pottyantam tovább..egy kórházba. Nem tűnt ismerősnek. Sétálni kezdtem valamerre. A nővérpultnál lyukadtam ki. Megláttam az anyumat.. Az asztalon könyökölt és a fejét fogta. A fali órára pillantottam. Hajnali hármat ütött.
Sokszor volt, hogy anya csak reggel esett haza.
Mellette vagy tíz, húsz kórlap.. Egyik betegség rosszabb, mint a másik.

Egy másik időben láttam, ahogy küzd minden egyes betegért, aki bekerül hozzá.

Aztán haza és foglalkozhat velünk..apával, háztartást kell vezetnie.

Újból pottyanunk aaaa bíróságra. Apa.
Ő is szokott késő estig itt szobrozni. Átnézi az eseteket, amík legtöbbször baromira lehangolóak. Annyi szörnyű dolog történik a világban. A tárgyalások rengeteg ideig elhuzodhatnak. Borzalmas az egész.
Ha haza ér és nem kell tovább dolgoznia akkor meg anyának segít. Tanul az öcsémmel, beszélget a hugommal és igyekszik életben tartani anyámat.

Visszakerültem arra nappra. Ahol minden kezdődött vagy épp befejeződni látszódik.
A magas szürke bőrű lény ugyanott volt, ahol "hagytam".
-Remélem most már érted mit tesznek érted a szüleid és te mit csinálsz velük.
Még mindig nem teljes a történet.
-Úgy gondolod van még amit meg kell néznünk, hogy döntsünk a sorsodról?
Igen. 2015-ben mikor még Kiara velem volt. Az iskolában lázas lettem. Nem akartam haza menni, mert tudtam, hogy anyuék kiakadnának ha megint lelépnék előbb. Ezért a tanárom megengedte, hogy Kiara magához vihessen. Azt hiszem három napig voltam nála mire teljesen rendbe jöttem.. A szüleim egyszer sem hívtak, hogy hol vagyok.

2017 tavaszi szünet. Egy bulin kicsit túl toltam a piát. Szerencsére egy gyomormosással rendbe hoztak. Egy ember jött be hozzám és volt végig mellettem. Persze nem kellett volna neki hisz nem az ő gondja volt mégis egész hajnalban mellettem maradt. Általános iskolámból egy srác, akivel folyton martuk egymást, ott volt azon az éjjelen. Ő hívott nekem mentőt és nem hagyott magamra míg másnap délelőtt el nem jött értem a nővérem.
Otthon persze nagyon csúnya lecseszést kaptam érte.

-Komolyan csak rossz emlékeid vannak amiket felakarsz idézni?
Nem, akkor menjünk pár szebbre.
Óvodásként kihisztiztem anyám lelkét, hogy had kaphassak egy biciklit. Szülinapomra teljesült is a vágyam. Azonnal kimentünk a ház elé, hogy kiprobáljam. Persze itt még nem volt semmi gond. Pótkerékkel nem igazán tudtam elesni. Ha meg is történt csak vissza szálltam a biciklire és mentem tovább.
Ám amikor anyám mondta, hogy illene leszedni a pótkerekeket akkor megijedtem kicsit. Apa bátorított, hogy igenis menni fog. A nővérem is folyton kijött és próbált segíteni. A hugom akkor négy éves volt. Velem együtt tanult meg két kereken menni.

Megesett párszor, hogyha valamilyen módon kiderült, hogy egy-egy verekedést biza nem én kezdtem és vérző szájjal meg orral mentem haza akkor aggódtak értem meg elláttak.
...Bár most, hogy belegondolok. Ők mindig aggódtak csak sosem figyeltem rá, mert ők sem tettek egyebet értem.

-Nézzük végig mi történt.
-Most már elég legyen, torkig vagyok veled! - anya kiabált közbe - Ha nem csak szívnál, buliznál egész életedben akkor talán észrevennéd, hogy mások is vannak körülötted! Önző vagy, nem foglalkozol mással csak, hogy neked jó legyen! Tűrtem.. Az egész család tűrt téged ameddig bírt, de most ennek vége. Elmész innen és amíg meg nem..
-Amíg nem leszek olyan, mint a testvéreim? Amíg nem változok meg?.. Sosem voltatok képesek úgy szeretni engem, mint őket! Sosem hallgattatok meg! Ti tűrtetek engem, önző vagyok?! Ha senki sem foglalkozik velem akkor csak én tehetem meg! De rendben, elmegyek innen, amúgyis ki a jó szar akarna ilyen egy fos családban élni! Gyűlöllek titeket! - mondtam volna még tovább, de hirtelen a mellkasomban valami rohadtul szúrni kezdett. Nem tudtam megszólalni csak lefele bámúltam.. Míg össze nem estem.
-2019 április 13-án, egy óra huszonöt perckor meghaltál. A szíved leállt ismeretlen okokból.
Ahogy néztem magunkat annyi minden siklott át az agyamon. Lenéztem magamra és észrevettem, hogy a testem átlátszó lett. A ruhám pedig olyan, mint a mellettem lévőé csak teljesen szürke.
Annyi mindent mondanék még nekik.
Tudniuk kell, hogy sajnálom!
-Érted most már miért kellett ezt végig csinálnunk? Köze van az "Ebben a történetben nem én vagyok a rossz." mondatodhoz.
Nem csak én vagyok rossz.. Nem, ez nem fekete és fehér, ennyire nem egyszerű. Nem mindenki csak jó vagy csak rossz. Emberek vagyunk, követünk el hibákat.... Megesik, hogy rengeteget.. De késő most már megbánni és kijavaítani őket, igaz?

Anyám közben elkezdett újra éleszteni, apám meg mentőt hívni.
Küzdenek értem... Az életemért.
-Vannak olyan esetek mikor mindig van idő helyrehozni a dolgokat... Látom megértettél mindent, akkor nincs is már más teendőnk, mintsem eldöntsük a sorsod. Remélem látjuk még egymást kishölgy!
Mi? Most mi lesz velem? Ne tűnj el! Várj egy kicsit!
Próbáltam mozdulni, de nem ment. A padló eltűnt alólam, sőt minden. Sötétség vett körbe. Hideg volt. Nem tudtam, hogy megyek valamerre, zuhanok vagy csak egy helyben vagyok.
Visszaakarok menni... Beszélni akarok velük! Elakarok mondani nekik mindent! Kérlek adjatok még egy esélyt!
A semmiből, mintha áramütést éreztem volna a testemben.. Várjunk újra érzem a testemet?
Hangokat is hallok!
-Ah ezaz sikerült!
-Szép volt doki vigyük a családjához.

Már nem fázom. Kellemes meleg jár át és, mintha tisztulna a látásom. Homályosan, de láttam velem szembe.. Fehérséget? Nemár! Vissza kerültem oda?
-Liam ébredj! Felkelt! - anya?
Finoman oldalra fordítottam a fejemet. A pacákból már kitudtam venni, hogy a szüleim.. A családom volt mellettem.
-Anya.. Apa.. - ejtettem ki halkan és felültem az ágyban. A nővérem és a hugom is az ágy mellett ültek. Az öcsém egy kanapén aludt.
-Azt hittük meghaltál. - szólalt meg a nővérem kissé nyersen
-Mert meg is haltam Elizabeth.. De annyi minden van amit elakarok mondani nektek. Szóval kérlek életetekben először, de hallgassatok végig... Sajnálom, hogy akkor elrántottam a kormányt Elizabeth. Tudom mindketten meghalhattunk volna, de ha nem rántom el akkor meg egy szarvas jön neki az autónak és Isten tudja mi történt volna velünk.. Megijedtem.
Rachel-t folyton piszkálták alsó tagozatban..és mikor túl messzire mentek megruháztam őket. Ő viszont sosem mondta el ezt nektek és értelemszerűen csak én kerültem szarba, akik kezdték azok nem kaptak semmit... Azért utáltam a nagyihoz menni, mert állandóan bántott és csúfolt a rövid hajam miatt. Megtépett, hogy növesszem már meg. Úgy nézek ki, mint egy fiú vagy, mint egy buzi. Bár sajnálom, hogy nem volt esélyem elbúcsúzni tőle attól meg nem szeretem őt... Mivel ti soha nem voltatok mellettem ezért az egyetlen támaszom az Kiara volt... Elizabeth ezt nagyon jól tudta, ahogy azt is, hogy szeretem őt és ezért lenéztél engem. Amíg egy suliba jártunk pletykáltál rólunk... Aztán tizdeikben elment. Az egyetlen ember, akire számíthattam. Mindig meghallgatott, segített ha baj van, ápolt ha beteg voltam. Ti csak bántottatok engem. Nem tudtam mit csináljak magammal, az életemmel ezért eljárkáltam bulikba. Ittam, drogoztam, hogy lenyomjam azokat az érzéseket, amik egyre jobban nőttek bennem. Haszontalan vagyok, semmirekellő, a család szégyene, "homokos"... Nem csoda, hogy utáltalak titeket és ti engem hisz énmagam is szívből gyülöltem azt, aki vagyok.... De elakartam mondnai nektek, hogy sajnálok mindent, amit tettem vagy mondtam. Nem vagyok tökéletes lány, aki meccsekre jár és érmeket hoz haza, mint Rachel. Nem vagyok olyan okos és gyönyörű, mint Elizabeth. Olyan sem, mint Chris, aki nem beszél sokat, de annyira ügyes és kreatív kisfiú... De legfőképpen nem vagyok az a gyermek, akinek szántatok. Nem lettem orvos vagy ügyvéd. Nem kezdtem semmit az életemmel csak vártam a végét. Sajnálom Elizabeth, Rachel, Chris, de leginkább anya és apa.
-Hagyd abba...csak ne csináld ezt! - Chris szólalt meg először, sírt, mint.. Mi mindannyian. - Mindenkinek nehéz volt. Anyáék fele annyit nem törődtek velem, mint veled. De nem bántam, mert tudtam, hogy szükséged van rá. Te tanítottál meg biciklizni, rajzoltál, írni gyakoroltál velem mikor senki nem volt a közelünkben. Bárcsak többet tettem volna érted! - Chris ide jött és szorosan átöleltem
-Köszönöm. - igyekeztem vissza tartani már a könnyeket, hogy tudjak beszélni
-Miért nem mondtad soha, hogy egy hülye szarvastól ijedtél meg? - kérdezte Elizabeth a könnyeivel küszködve
-Nem igazán tudtam hisz nem voltál hajlandó beszélni hozzám.. Azt gondoltam úgysem hinnéd el nekem. - Elizabeth is felállt és átölelt
-Annyira sajnálom, hogy nem voltam az a testvér, akit megérdemeltél. Nem kell olyannak lenned, mint én. Te te vagy és magad miatt kell szeretnünk.
-Féltem, hogyha elmondom az igazat akkor velem is mindenki olyan lesz, mint veled. Nem akartam rosszat neked, de..számomra így volt könnyebb. Most már tudom, hogy ki kellett volna állnom érted. Sajnálom, hogy nem tettem meg. - Rachel hugomat is ölelésbe vontam. Nem tudtam mit mondhatnék még nekik.
-Nem is tudom hol kezdjem.. Az már tisztán látszik, hogy elbuktunk szülőkként. Megkellett volna beszélnünk a dolgokat veled nem csak féligazságokra hagyatkozni. Melletted kellett volna állnunk jóban-rosszban. Sajnálom kislányom, hogy ennyi mindenen átkellett menned nélkülünk... Ez többet nem fordul elő. Mostantól mindenki meghallgat mindenkit. Nincs több vádaskodás, ellenségeskedés vagy vita! - apa is szorosan a karjai közé zárt, ami hihetetlenül jól esett
-Anya? - kérdeztem halkan, mert csak sírt egy helyben ülve és szorította a szoknyáját. Rám nézett és átölelt. A többiek kicsit hátrébb mentek.
-Borzalmas anya vagyok. Sosem kértem ki a véleményedet vagy kértem volna, hogy mond el az eseményeket a te szemszögedből. Nem foglalkoztam veled úgy, ahogy kellett volna. Az aggódás, önmarcangolás és veled való veszekedés senkinek sem segített csak ártott. Igaza van Elizabethnek. Nem kellett volna senkihez sem hasonlítani téged. Úgy szeretlek, ahogy vagy. Káoszos vagy, megtört és néha nagyon csúnyán beszélsz vagy viselkedsz, de az én lányom vagy. Megkellett volna hallgassalak miért utálod a nagyit.. Nem érdekel, hogy meleg vagy, vagy biszexuális. Te az én kislányom vagy, aki bárkit tud szetetni teljes szívéből ha engedik neki. Sajnos Kiara-t nem tudjuk visszahozni, de biztos vagyok benne, hogy találni fogsz egy olyan személyt, aki olyan odaadóan fog szeretni téged, ahogy te azt megérdemled.
-Annyira szeretlek titeket.. - a testvéreim már az ágyon voltak, hogy mind megtudjanak ölelni, de nem bántam, mert éreztem, hogy lassan lejár az időm. A látásom kezdett homályosodni és nem olyan lassan elájultam aztán megszólalt a gép erős, sípoló hangja.

Láttam kívülről mindent.
Testem már nem volt. A bőröm színe szürkévé változott és a hajam koszos fehér lett.
A családom nem értette mi történt vagy miért. A szüleim tartották az élettelen testemet míg egy orvos és pár ápoló be nem rontott. Probáltak visszahozni az életbe, de nem sikerült.
Aztán megjelent az orvosnak kinéző "lény". Elmondta a családomnak, hogy eltávoztam és részvétet nyilvánított nekik.
Az összes "lény" csak segített nekem, megérteni az életemet mielőtt átkísérnének a más világra. Meg persze, hogy megérdemlem-e ezt az esélyt.
Kiara-nak talán sosem mondhatom el, hogy mit érzek iránta, de a családomnak sikerült. Második vagy harmadik esély nem lesz mindig. Addig mond el valakinek, hogy "Szeretlek", "Sajnálom" vagy "Hibáztam, beszéljük meg a dolgokat" amíg van rá alkalmad, mert ki tudja mikor találkozol utoljára azzal a szeretteddel.

Megjelent egy fehér kapu mögöttem és miután egy utolsót pillantottam a családomra átmentem rajta. Nyugodt szívvel és lélekkel. Tudva, hogy a családom helyre fog jönni és nem fogják ezeket a hibákat még egyszer elkövetni. Ha igen akkor együtt megoldják.

Random jutott eszembe egy videóról, hogy mi lenne ha megírnék egy ilyen történetet. Nem akartam elhúzni vagy folytatásokat írni neki így kb 1 nap alatt kiírtam magamból mindent.
Gondolom senkinek sem kell elmagyarázni, hogy mit szerettem volna elmeseléni.
Vigyázzatok magatokra és a szeretteitekre! ❤️