Jungkook pov.

Fáradtan lépek be az ajtón, csak arra vágyva, hogy végre lefeküdjek pihenni egy kicsit, pedig azért még csak délután kettő van. Gondoltam már a legelején is, hogy ez a munka nem lesz valami egyszerű, de most úgy érzem a lehetetlenbe mentem bele. Semmi nyom, szemtanú, ujj lenyomat. Annyit tudok, amennyit a legelején is. Próbáltam én pár bűnözött is kikérdezni, hátha ő is hallották már azt a mesét róla, amiről Taehyung is beszélt. Nem mondtak semmi újat, mind ugyan azt nyomassák, pár részletet átírva, de a lényegen semmit sem változtatva. 

Mumusnak csúfolják, aki a sötétség leple alatt viszi el az áldozatát. Előtte napokig követi őket, megfigyeli és mikor a legkevésbé számítanak rá, akkor támad rájuk. Elviszi őket egy olyan helyre, ami annyira eldugott, hogy azt senki se találja meg, és egy hét leforgása alatt olyan szinten kínozza őket, hogy a hetedik napon életüket vesztik. Arra gondoltam, hogy az a hely lehet távol van a várostól, hiszen az áldozatok nem tűrhetik csöndben a fájdalmat, csak ordibálnak, de ezt mégsem hallja senki sem. Kezdem úgy érezni, hogy egy helyben toporzékolok és nem jutok egyről a kettőre. 

A kollégáim nagy felét nem is érdekli ez az ügy. Úgy tesznek mint akik nagyon dolgoznának, de a hülye is látná, hogy ez nem igaz. Miért is érdekelné őket, mikor csak bűnözőket ölnek? A társadalom legalját, akiket mindenki utál, így mikor azoknak a holtestét találjuk meg, senki sem sír utánuk. Ez így van, mégsem érzem úgy, hogy ez annak a férfi dolga lenne. Nem isten, hogy eldönthesse ki élhet, és ki nem. 

Leveszem a cipőm és megindulok a nappaliba, de egy hirtelen jövő hangtól megállok. Egy hatalmas csattanás, nem sokkal utána pedig Jihoo hangos sírása. Legrosszabbra gondolva szaladok be a nappaliba, látva ahogyan Taehyung a síró fiúnk előtt áll, mérgesen méregetve apró testét. Jihoo arcát fogja, míg a másik karjával fejét védi, hangosan zokogva. 

-Hányszor kell neked valamit a szádba rágnom?! - Ordít rá Tae, amitől szegényke rémülten rezzen össze egy helyben, meg se merve mozdulni. 

-Mi történik? - Lépek gyorsan közéjük, mielőtt Taehyung újra megpróbálná megütni. Pedig mióta együtt élünk egyetlen egyszer sem emelt rá kezet, de szerintem még az előtt se. 

-Százszor mondtam már neki, hogy ne álljon szóba idegenekkel! Erre mit csinál? Csak leáll velük trécselni! - Mérgesen köpi szavait, mellettem elnézve még mindig síró gyerekre pillantva. - Hogy lehetsz ennyire értetlen debil? 

-Fejezd be! Ne beszélj így vele, még csak hét éves. - Förmedek rá, hiszen ez a modora egyáltalán nem tetszik. 

-Nem számít hány éves, akkor is tudnia kell szót fogadni! 

-Sajhnálom..ap-apu..- Zokogja picur, alig kapva levegőt a sírástól. Látványától megszakad a szívem, de ezzel egyedül vagyok, mert Taehyung csak felhorkant. 

-Egy sajnálómmal nem oldasz meg semmit sem. Ha mondok neked valamit, akkor azt megcsinálod, nem pedig ellentétét teszed! És most takarodj fel a szobádba, nem szeretnélek a mai nap látni többet. - Szigorúan mutat a lépcsők felé, semmiféle  megbánást, vagy együttérzést mutatva a fiúnk felé. Jihoo nem is áll ellen, helyette gyorsan szedni kezdni apró lábait a lépcsőfokokon, hogy végleg eltűnhessen a szobája ajtaja mögött. 

-Mi a franc van veled?! - Kapok karja után, nem engedve, hogy elmenjen míg nem beszéltük ezt meg. Mert nem azt mondom, hogy nem jogosan szidta le a gyereket, mert tényleg nem szabadna idegenekkel beszélnie, de attól függetlenül ezt máshogyan is tehette volna, minthogy megüti. 

-Veled mi a franc van? Mellettem kéne állnod, nem pedig ellenem. - Tépi ki a végtagját ujjam közül. - Vagy szerinted nincs azzal semmi gond, hogy idegenekkel áll szóba, egy olyan világban, ahol gyerekkel kereskednek? 

-Akkor sem kellett volna bántanod, még kicsi. 

-És ha meghal? Te ezt nem érheted Jungkook, mert te egész nap nem vagy itthon. Én nevelem, etetem, tanulok vele, én vagyok vele mikor beteg. Szeretem őt, de néha muszáj vagyok keményebben báni vele, hogy túlélje. A világ veszélyes, senki sem nézi hány éves. 

-Figyelj. - Kezdek bele egy nagy sóhaj után, de félbe szakít. 

-Te figyelj. Ne szólj bele a nevelésemben, mikor te nem veszel benne részt. 

Ledöbbenek szavai után, így csak tátogva nézem végig ahogyan kikerülve felmegy az emeletre, majd csak annyit hallok, hogy hangosan becsapja maga után az ajtót. Nem tudom eldönteni, hogy most Jihoo miatt ennyire feszült, vagy valami más is közre játszik. Egy év alatt nem láttam nála ilyen kirohanást, mint ebben a pár percben. Mindig annyira nyugodt és mosolygós volt, így fogalmam sincs mi hozta ki belőle ezt a düht. 

-Hát ez nem volt semmi. - Megrezzenek mikor hirtelen jön mellőlem a hang, ezért gyorsan odakapom a fejem, látva Jimint, ahogyan a konyha ajtófélfájának van dőlve. Észre se vettem. 

-Már régóta onnan figyelsz? - Kérdezem enyhe feszültséggel a hangomban, amire kapok egy bólintást.  - És egyszer se jutott eszedbe mondjuk megállítani Taet, mikor kezet emelte a gyerekre?! - Emelem fel a hangom mérgesen, de ő csak vállat von. 

-Nem az én dolgom, így semmi beleszólásom sincs, hogyan nevelje a gyereket. 

-Látom empátiát nem tanítanak az egyetemen. - Horkantok fel dühösen, amire közelebb lép hozzám. 

-Hiába veszekszel velem, nem fogod magad jobban érezni. Taehyung úgy neveli a gyereket, ahogyan őt nevelte a nevelőapja. Biztosan láttad már a hátán a hegeket, így gondolhatod nem volt hozzá túlságosan kegyes. 

Láttam már a legelején azokat a sebhelyeket, de soha nem kérdeztem rá, nem tudtam hogyan reagálna rá, így nem tettem. Azt hittem az egyik küldetésén sérült meg, de ezek szerint Mr. Wang kiképzésének köszönhetőek a sebek. 

- Mi történt pontosan, Jihooval? - Nyugodtabban teszem fel a kérdést, hisz igaza van értelmetlen lenne vele veszekednem, mikor neki ehhez semmi köze sincs. Majd ha egy picit lenyugszik Taehyung, akkor megpróbálok vele beszélni. 

-Igazság szerint Yoonginak kellett volna érte mennie, de írt nekem egy üzenetet, hogy menjek már el én helyette mivel neki közbe jött egy műtét. Szerintem nem kell mondanom, hogy előadás közepén voltam, mikor megkaptam az üzenetet, az utolsó percben, mert már csak öt percem volt ahhoz, hogy odaérjek a sulihoz. Így elhagytam az előadást, miközben halkan hallottam a professzor hangját, ahogyan szidalmaz. Végül is csak az életem szól arról, hogy letegyem a diplomát, de senkit sem érdekkel. Szóval hiába szaladtam, mégis elkéstem, így már a kiskölyök a kapuban állt, előtte meg egy férfi azt hiszem, nem láttam túl jól, mert háttal állt. Rá kiabáltam és elszaladt, ennyi történt. 

-Mit mondott neki? 

-Honnan tudjam? Mérges voltam, ezért szegényke fejét én is leszedtem mire hazahoztam, majd miután elmondtam TaTanak, hogy mi történt ő is leordította csóróm fejét. Nagyon szeretem jihoot és tényleg szívesen viszem el suliba, hozom haza, de előtte jó lenne ha tudnék is róla, hogy ne keveredjek ilyen helyzetekbe.Tudom nem látszik, de nagyon elfoglalt vagyok. Tanulok mellette részmunka időben dolgozom, hogy feltudjam tartani azt a szarkupacot, amit otthonnak hívok, miközben a húgom is az agyamra megy, hogy legszívesebben mikor alszik átvágnám a torkát. 

-Baj van a húgoddal? 

-Nem, csak néha az idegeimre tud menni, de azt hiszem ez normális. Bár fingom sincs mi a normális és mi nem az, minden el van baszva. - Hatalmasat sóhajt, miközben vállára dobja a táskáját. - Nem könnyű újra a társadalom részévé válni. Most megyek, mert Yoongi megint írt, hogy vigyek neki valami kaját, így sietnem kell, hogy még vissza tudjak érni a következő előadásomra. 

-Miért nem Hoseokkot kéri meg, mikor ilyen jóban vannak? - Gondolkodok hangosan, amire a szőkeség megáll és rám pillant. 

-Tessék? 

-Nem tudtad? Yoongi randizik a barátommal. 

-Nem mondta, de nem is érdekkel azzal kefél  akivel csak akar. - Hirtelen suhan át az arcán a méreg, míg szó szerint kivágja maga előtt a kijárati ajtót. - Üzend neki, ha látod, hogy nem vagyok a retkes csicskása! Hívogassa a ribancát! - Kilépve az ajtón olyan szinten becsapja maga után, hogy egy pillanatra azt hiszem kiszakad a helyéről. 

Úgy érzem Yoongi elfelejtette említeni Jiminnek, hogy egy pár hete már nagyon jól elvan valaki mással. Később beszélek vele és figyelmeztetem a legrosszabbra, de most muszáj vagyok felmenni a gyerekhez, hogy egy kicsit megvigasztaljam. Szegénykém még soha nem sírt ennyire mint most. Bár nagyon elgondolkodtat az amit Taehyung mondott és egyben fel is bosszant. Igen sokat dolgozom, de nem azért mert nem akarok itthon lenni velük, hanem mert valamiből muszáj vagyok eltartani a mi kis családunkat. Találhatnék egy olyan helyet, ahol nem kéne sokáig bent lennem, de akkor nem tudnám nyomom követni a rendőrséget. Pedig muszáj tudnom mikor teszik végre el Taehyung aktáját, vagy mikor is veszik elő. 

Felmegyek a gyerekszobába, rögtön megpillantva az én kis angyalomat az ágyában, bebújva a takaró alá. Már nem sír annyira keservesen, de még szipog és látom ahogyan rázkódik a takaró alatt. Óvatosa közelítem meg, majd ülök ágya széléhez, gyengéden simítva buksiára. Talán tényleg többet kéne besegítenem a gyerek nevelésbe. Nem lehet vele túl könnyű, főleg egész nap. 

-Ne sírj, Picur. - Hangomra leszedi a fejéről a takarót és rám néz nagyra dagadt szemekkel. 

-Apu megütött. - Ahogyan kiejti a szájából a szavakat újra bekönnyesednek a szemei, míg szorosan hozzám bújik. - Rosszat tettem, ezért megütött. 

-Apa nem akart bántani téged, hisz tudod mennyire szeret téged. - Puszilok hajába, simogatva közben gyengéden a hátát. - Apa csak megijedt, amiért olyat tettél, ami nem lett volna szabad, mert igaza van. Nem szabad szóba állni idegenekkel, de ezt már én is mondtam neked párszor. 

-Sajnálom, appa...- Még szorosabban ölel rövid karjaival, míg fejét felemeli, hogy szemeimbe tudjon nézni. - De nem akart bántani a bácsi! Azt mondta ismeri aput. 

-Ismeri? - Lepődök meg. 

-Igen, de nem mondta el honnan, mert utána jött Jimin bácsi és elment. Nem akartam rosszat tenni, appa...- Szipogva fúrja arcát mellkasomba, apró ujjaival megszorítva a rajtam lévő anyagot. - Apu most...utál? - Teszi fel a kérdést félve, párszor megakadva a mondatában. 

-Nem, dehogyis. Nagyon szeret téged, ahogyan én is nagyon szeretlek. De többet nem tehetsz ilyet, mert ez veszélyes és ha bajod esne én és apa nagyon szomorúak lennénk. 

-Nem akarom, hogy szomorúak legyetek! - Kapja fel a fejét rémülten. - Többet nem teszek ilyet! 

-Rendben. - Puszilok arcára, majd még utoljára megsimogatom fejét. - Beszélek apuval is, oké? Addig csináld meg házit, később átnézem. 

-Oké! - Megtörli arcát és lemászik az ágyról, táskájához sietve abból kipakolva könyveit. Attól függetlenül, hogy egy ex bűnöző neveli, nagyon jó munkát végzett vele. 

Elhagyom a szobát és helyette a miénkhez megyek, ami előtt azért már egy kicsit görcsösen álldogálok. Imádom Taet, ő életem szerelme, de nem túl aranyos, mikor elgurulnak azok a bizonyos gyógyszerei. Fogalmam sincs hogyan kéne elkezdenem az egész békülést...talán csókival kéne megdobálnom mielőtt bemegyek hozzá? Bár az az álma, hogy megkérem a kezét...

-Szia kicsim. - Nyitok be hozzá, óvatosan dugva be a fejem. Az ágy szélén ül, nyugodnak tűnik, ezért beljebb merészkedek. - Jól vagy már? 

-Eddig sem volt semmi bajom. - Hangéléből ítélve még mérges, amiért nyelek is egy nagyot, de már nem állok meg, míg mellé nem ülök. 

-Beszéljünk. - Kezéért nyúlok, de elhúzza előlem. 

-Beszélgess magaddal. - Vágja hozzám flegmán, ami után sóhajtok egy nagyot. Hát akkor jöjjön a B-terv. 

Hirtelen vállaira kapok és hanyatt döntöm az ágyban, míg gyorsan felé mászok, kihasználva döbbenetét. Kezeit megfogom és a feje mellé szorítom, nehogy megtaláljon ütni, miközben lábai közé férkőzök, elkerülve egy  tökön rúgás lehetőségét. Bármit kinézek belőle. A kezdeti döbbenetedből felébred, de nem kezd neki mocorogni, vagy küzdeni, helyette csak engem figyel. Persze tudja, hogy nem bántanám, olyat nem tennék amit nem élvezne, így nincs is miért félnie. 

-Nagyon aranyos vagy, mikor morcos vagy, mondták már? - Vigyorodok el, ahogyan végignézek kiszolgáltatott valóján. Szintén vigyor húzódik ajkaira, amit nem tudok hova tenni. 

-Nem, bár lehetőséget se adtam rá soha, hamar elvágtam a torkukat. - Elhúzom a szám, csípős beszólása véget. Gondolom ezzel a fajta viselkedéssel megakar ijeszteni, de sajnálom ez nem fog neki összejönni. Túlságosan is ismerem, nem tenne velem semmit sem. Már nem olyan mint régen volt. 

-Imádom a csípős nyelved. - Hajolok ajkaihoz adva rá egy apró csókot, míg ujjaival összefonom sajátjaimat. Újabb csókért hajolok, de ezt már nem engedi, inkább elfordítja a fejét. - Nem engeded? 

-Nem. - Motyogja még morcosan, amire felkuncogok és nyakára adok egy puszit. 

-Beszéltem Jihooval. - Elengedem az egyik kezét és megsimogatom arcát, amire bánat száll a név hallatán. - Nem haragszik rád. 

-Én nem akartam bántani...csak mikor Jimin elmesélte mi történt, nagyon megijedtem. - Pillant rám szomorkásan, szabad karjával átkarolva derekam. - Nem élném túl, ha bármi is történne vele. 

-Ne gondolj ilyenekre. 

-Muszáj vagyok, mikor az a férfi is a városban van. Talán jobban érezném magam, ha elmennénk innen egy kis időre, míg ki nem élvezkedi magát és tovább nem áll az a férfi. 

-Te is tudod, hogy ezt nem tehetjük meg. - Az ajtón nem merem kiengedni, akkor még másik városba elhurcolni. Na meg itt van az iskola, Jihoot nem vehetjük ki hónapokra, én sem tudok annyi szabadságot kivenni. Az a férfi nem viselkedhet úgy, mintha ő lenne Isten. Egyszerűen nem hagyhatom, nem megy. 

- Akkor mit kéne tennem? - Kétségbeesve teszi fel a kérdést, amire elsőnek nem is tudok válaszolni. Nem értem mire gondol.

-Nem kell tenned semmit. - Rázom meg a fejem, nyomatékosítva szavaimat. Ajkait egy csíkban összeszorítva bólint, bár látom nem elégítette ki válaszom. 

Szeretném valamivel elterelni a figyelmét, mert az sosem jó, ha ő agyal valamin. Ezért megcsókolom érzékien, mégis szenvedélyesen, amit viszonoz. Ujjait hajamba fúrja, másik kezével enyémre szorít, amitől muszáj vagyok bele mosolyogni a csókunkba. Olyan kis édes, egyszerűen imádom.  Mielőtt túlságosan is elvadulna köztünk a helyzet meghallom telefonom jellegzetes csörgését a zsebemből. Megszakítva a csókot bújtatom arcomat nyakába, halkan hisztizve egy sort, amiért folyton zaklatnak még ilyenkor is. 

-Hoseok az. - Szólal meg szerelmem, amire felemelem a fejem és meglátom kezei között a mobilom. 

-Hogy vetted ki a zsebemből? Észre se vettem...- Sunyin elmosolyodik, majd kezembe adja a telefonom.

-Ne kérdez hülyeségeket. - Rám kacsint, amire csak megforgatom a szemeim és leszállok róla. Felveszem a telefont és egy kicsit arrébb megyek. Nem kell Taehyungnak mindent tudnia. 

-Szia mondjad. - Szólok bele a telefonba, fáradtan túrva bele hajamba. 

-Találtam valamit, így jó lenne ha betudnál jönni. 

-Nem alkalmas. Nem lehetne holnap? - Reménykedve teszem fel a kérdést, mert semmi kedvem újra visszamenni a rendőr kapitányságra. Fáradt vagyok, pihenni akarok, kicsit Taehyung-al lenni és Jihooval. 

-Fontos! Kérlek hamar végzünk, csak nézd meg mit találtam. - Hoseok hangja is nagyon fáradtan hangzik, ami nem nagyon lep meg. Ő is éjjel-nappal bent van és kutat. 

-Jó, mindjárt ott vagyok. - Teszem a telefont és Taehyunghoz fordulok. Szemein látom, hogy már tudja előre mit szeretnék neki mondani, hiszen nem ez az első alkalom, mikor visszahívtak. - El kell mennem. - Mondom ki végül, amire kapok egy szemforgatást. 

-Sötétedés előtt gyere haza, oké? 

-Miért? 

-Mert a mumus sötétben szedi az áldozatait. 

-Néha nagyon fárasztó vagy, tudsz róla? - Lépek elé és lopok tőle még egy utolsó csókot. - Sietek és utána összebújunk, rendben? 

-Még átgondolom. - Huncutul villognak meg azok a hatalmas őzike szemei, amire elmosolyodok és még egyszer megcsókolom. 

-Békülj ki addigra a gyerekkel! - Szigorúan rázom meg mutatóujjam, majd ezzel el is hagyom a szobánkat és lemegyek a kijárati ajtóhoz, hogy felkapjam a cipőm és elhagyjam a lakást. 

Beülök a kocsimba és a gázra taposok, hogy minél hamarabb odaérjek. Túlakarok rajta esni és hamar hazaérni, hogy végre együtt tudjak tölteni egy kis időt a családdal, mert hiába fáj bevallanom, Taehyungnak azért igaza van. Nem túl sokat vagyok otthon, egyáltalán nem segítek neki a gyerek nevelésében. Természetesnek vettem azt, hogy övé a női szerep, aki rendezi a gyereket, közben a háztartásban is helyt áll. Szegénykém ezek mellett biztosan többre vágyik, én pedig nem tudom neki megadni.  

Bemegyek Hoseokhoz, aki rögtön elém vág egy térképet, amin be vannak jelölve a sikátorok, ahol megtaláltuk a hullákat. Egy kört alkotnak a térképen, Hoseok pedig úgy gondolta nézzük meg mi van a közepén, hátha ott van a rejtekhelye a gyilkosunknak. Belementem és elmentem vele, de őszintén megvallva még mindig úgy gondolom, hogy nem tartózkodik a kereset személy a városban. Persze a kihalt sikátor is egy remek terep lehet neki, hiszen ott kevés rendőr van, senki se venné észre, ha ott lenne, de az ottani drogosok tudnának róla. Egyetlen egy szemtanú sincs, azt se tudjuk kit keresünk, hogyan néz ki. 

Pár órás keresés után végül feladtuk és úgy gondoltuk, majd holnap újra folytassuk. Értelmetlen a sötétben keresni őt, na meg megígértem Taenak, hogy hazaérek mielőtt lemenne a nap. Így ígéretemet tartva hazamentem időben, de otthon már sötét volt. Nem nagyon lepődtem meg, mert ilyenkor Tae már lefekteti Jihoot aludni. Gyorsan én is lefürödtem, ettem, majd felmentem a szobánkba, ahol Taehyung már várt rám. Az ágyban feküdt jól betakarózva, égő lámpa mellett, míg csillogó szemeit rám vezette. Hiába érek haza későn, vagy akár hajnali órákban, ő akkor is vár rám, ez pedig hatalmas boldogsággal tölt el. 

Bemászok mellé az ágyba, lekapcsolom a lámpát és jól hozzá bújok a mellettem lévőhöz, elégedetten mosolyogva. Fejét mellkasomra helyezi, lábainkat teljesen összebogozza. Egyik kezem megfogja és add rá egy édes puszit. 

-Kibékültél, Jihooval? - Szakítom meg a csöndet.

-Igen, bár a szemeit olyan szinten kisírta, hogy még holnap reggel is látszani fog. - Frusztráltan motyog, amire elmosolyodok. Örülök, hogy kibékültek Jihooval. - Gukk...van valami amin már nagyon régóta gondolkodok, de eddig nem mertem említeni. 

-Baj van? 

-Nem nincsen, csak...én.- Megakad és érzem jobban hozzám simul. - Szeretnék örökbe fogadni egy kisbabát...

-Kisbabát..? - Esik le az állam és nagyom nem is tudom mit kéne még mondanom. Nagyon hirtelen ért. 

-Egy kislányt. 

-Taehyung te is tudod, hogy nem lehet. Egyedülálló férfiaknak nem nagyon szeretnek kiadni gyerekeket, főleg nem babákat. Jihoot is hatalmas küzdelem árán tudtam csak a nevemre venni. - Magyarázom óvatosan, nehogy úgy érezze én nem akarom, mert ez nem igaz. Persze nem minden vágyam egy baba, mert az azért egy hatalmas felelősség. Túlságosan is sok gonddal és idővel jár, na meg türelemmel, ami szerintem egyikünkben sincs meg. 

-Tudok feketén szerezni, ha gondolod.  - Pillant fel rám, de a csúnya nézésem miatt inkább elkapja a tekintetét. - Nagyon szeretném azt a babát. - Bánatosan sóhajt fel, míg ujjaival cirógatja a hasam. 

-Tudod mit? Várjunk egy picit még vele, addig míg minden rendbe nem jön, utána beszélhetünk róla. - Puszilok hajába, amitől érzem izgatottan mocorogni kezd akár egy kisgyerek. 

-Tényleg? 

-Igen. 

Szép kis gondolatok, amik talán ha nem alakult volna úgy, ahogyan meg is valósíthattunk volna. 

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^