17. Ez az a kor, amikor az ember, főleg ha lány folyamatosan a barátnőivel akar lenni és a fiúkról dumálni, vagy csak együtt hülyéskedni, szórakozni. Itt még kiélvezi, hogy nem kell annyit tanulnia, még van egy utolsó éve az érettségi előtt. Nem akar soha otthon lenni, bulizni akar. Nos, nekem minden a terv szerint haladt, amíg egyszer csak az édes szüleim elő nem álltak azzal, hogy költözünk. De nem a szomszéd faluba, vagy hasonlók, nem. Londonba. Galway-ből, Írországból. És nem ám a lehető legközelebb van egymáshoz a két város, hanem természetesen a lehető legtávolabb. Anyáék a munkával magyarázták ki magukat, meg próbálták a jó oldalát láttatni, hogy London, ezaz, juhú... De nekem teljesen megfelelt Galway... Minden volt itt amit akartam, nem kell a londoni felhajtás... Viszont tudtam, hogy a hisztizéssel nem fogok elérni semmit, így egy kamu mosollyal az arcomon azon a napon azt mondtam, hogy okés, biztos jót fog tenni a változás, igazuk van. Aztán amikor végre beléptem a menedéket nyújtó szobámba elsírtam magam. Sírni? Inkább bőgtem. Elfojtott hangú, keserves sírás volt, nem tudtam mi tévő legyek. Annyi barátom volt itt akiket úgy szeretek, szinte már a testvéreim voltak. Ha már testvéreknél tartunk, még olyanom sem volt, hogy legalább ő mellettem legyen, szóval tényleg a lehető legjobban megszívtam. A lovardámtól már a költözés előtti héten elbúcsúztam, az utolsó lovaglásom alkalmával. Próbáltam nem felidézni az emlékeket amiket ott gyűjtöttem, a rengeteg barát és tapasztalat mellett. Nehéz volt de tudtam hazáig tartogatni. A költözés napján, 2013. november 30., az összes közeli barátom eljött hozzám elbúcsúzni. Az elején még jól viseltem, vissza tartottam a könnyeimet. Aztán jött a 3 legjobb barátnőm, végül a lány akit már többnek tartok mint barátnőt, nem is mint testvér, ő már valami teljesen más volt nekem. A másik felem. Nem romantikus értelemben, csak egyszerűen úgy éreztem nélküle nem tudnék élni. Náluk elpattant a cérna. Fél óráig sírtam a vállukon, ahogy ők is az enyémen, végül anyáék kimondták a keserű, fájdalmas szavakat: "Indulni kell". A kezemet a számhoz emelve bámultam a barátaimat, bár a könnyektől alig láttam valamit. Mind sírtak, vagy legalább könnyeztek és végignézték ahogy beszállok az autóba. Mielőtt elhajtottunk volna még összeszedtem minden erőmet, és a lehető legkevésbé keserű mosolyomat elővéve dobtam nekik egy puszit...

Londonban egy szép ház várt, jó környéken. Az iskola átlagos volt, gyorsan szereztem pár barátot, de egyikük sem tudta betölteni az űrt a szívem helyén. Aztán egy márciusi nap megismertem a bandát akik még ebben a helyzetben is jobb kedvre tudtak deríteni: One Direction. Akkor még nem tudtam, hogy az életem innentől még jobban felfordul.