Sziasztok! Itt is vagyok a kövi résszel! Remélem vártátok! ☺ jó olvasást!! 😍😍

Izgatottan nyitottam ki a szemeim,mikor az ébresztő megszólalt. Nem érdekelt,hogy korán van,nem érdekelt,hogy a kakas kukorékolás előtt keltem fel,nem érdekelt,hogy még a Nap is aludt. Hogyan is érdekelhetett volna,amikor ma van a nagy nap. Ma kezdődött az őszi szünet,ami annyit jelentett,hogy végre hazamehetek. Ma,hosszú,kínkeserves hetek után,végre láthatom apát. Végre láthatok mindenkit,aki hiányzik. De ami a legboldogabbá tett,hogy végre láthatom Zaynt. Bár a telefonbeszélgetéseink nem változtak,ahogy a videóhívásaink sem,de reménykedtem benne,hogy ez a találkozás mindent rendbe hoz majd. Hogy végre olyan lesz a kapcsolatunk,mint a legelején. Bennem van ugyan a félelem,hogy mi lesz velem,ha mégsem,de nem adom fel a reményt. Nem adhatom fel!
Mivel a bőröndöm már tegnap este bepakoltam,most csak annyi dolgom volt,hogy elvégezzem a reggeli teendőimet,majd felöltözzek és induljak a vonathoz.
Luke még javában aludt,ezért hagytam neki egy kis cetlit,amire annyit írtam,hogy legyen kellemes szünete és vigyázzon magára. Azért egy kicsit fog hiányozni a hülye feje.
Szinte rohantam a vonatállomásra,pedig tisztában voltam azzal,hogy még legalább fél óra, mire indul a vonat. De nem érdekelt. Csak minnél hamarabb otthon akartam már lenni. Annyi szerencsém volt,hogy fel lehetett szállni a járatra indulás előtt 20 perccel. Így kerestem magamnak egy szabad fülkét,majd kényelembe helyeztem magam és vártam. Idegörlő volt az a pár perc,mire elindultunk, de úgy gondoltam,hogy ha majdnem két hónapot kibírtam,akkor ez a pár óra is menni fog. Aludni nem tudtam,mert túl izgatott voltam. Azzal is megleptem magam,hogy éjszaka sikerült elaludnom.
Persze nem indult ez az utazás olyan zökkenőmentesen,mint ahogy szerettem volna. Azzal kezdődött,hogy a főnök nem akart elengedni szabadságra,mert kevés munkás maradt. Ugyebár csak diákok dolgoznak nála,akik a szünetekben hazajárnak. Talán azt hitte,hogy én maradni fogok,ugyanis mindig én voltam az,aki elválallt minden péntek esti melót,mert nem volt hova és kivel mennem. Talán ezért is engedett el végül. Mert látta rajtam,hogy égetően szükségem van erre a hazaútra. Mert talán ezen múlik minden. A boldogságom,a döntéseim,az életem. És ettől féltem a leginkább. Mert tisztában voltam azzal,hogy ennek az utazásnak célja van. Jobban megfogalmazva,súlya van. Hatalmas és életet megváltoztató súlya.
Összerezzentem,amikor a vonat döcögve elindult. Tudtam,innentől már nincs visszaút. De nem is bántam, csak minnél hamarabb otthon akartam lenni.
Bedugtam a fülesem,majd bekalcsolva a kedvenc zeném,becsuktam a szemeim és csak álmodoztam. Arról,hogy hogyan fogom eltölteni azt az öt napot,amellyet otthon fogok tölteni. A terveim 80%-a abból állt,hogy Zaynnel leszek. Csak reméltem,hogy ez így is lesz. Reméltem,hogy neki is olyan égetően szüksége van erre az együtt töltött időre,mint nekem. Hogy neki is annyira szüksége van rám,mint nekem rá.
Egy kopogtatás a vállamon szakított ki a gondolataimból,mire meglepődve nyitottam ki a szemem,de aztán rájöttem,hogy csak a jegyellenőr az. Odaadtam neki a jegyem,mire mosolyogva ráfirkantott valamit,majd ment is tovább. Mindig is foglalkoztatott a gondolat,hogy mi lehet az,amit a jegyre írnak. Hogy van e jelentőssége,vagy csak annyi a lényeg,hogy valaki már látta. Valaki hivatalos személy.
Hangos kürtszóra ébredtem,ami annyit jelentett,hogy megérkeztünk. Meglepődve vettem észre,hogy bizony sikerült elaludnom. Tényleg nagyon ki lehetek már merülve.
Izgatottan szedtem össze a cuccaim,majd siettem az egyik ajtó felé. Megbeszéltük Zaynnel,hogy ő jön ki elém,hogy apának ne kelljen olyan korán kelnie. Persze ő ellenkezett és mindenféle kifogást hozott fel,hogy miért neki kellene értem jönnie. Nagy nehézségek árán beadta a derekát.
Hevesen dobogó szívvel lépkedtem le a peronra,majd néztem körbe. Azt hiszem sosem voltam még ennyire izgatott. Tudom,hogy sok helyzetben gondoltam már ezt,de úgy éreztem,hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről és meghalok,mielőtt megpillantanám Zaynt. Kezdtem kissé kétségbeesni,mikor a hömpölygő emberek közt nem láttam őt. Talán elfeledkezett volna rólam? Vagy nem keltette fel az ébresztője? Vagy...nem is állított magának ébresztőt,mert annyira nem érdekelte,hogy jövök? Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejemben,mikor két lépést téve,újra körbenéztem. De aztán megláttam őt,ahogy ő is nagy szemekkel pásztázza a tömeget és nem kaptam levegőt. Pillanatokig csak bámultam,mert még nem vett észre,de mikor másodpercekkel később a szemembe nézett,a szívem kihagyott egy ütemet és zúgni kezdett a fülem. Amilyen gyorsan csak lehetett,megindultam felé,ahogy ő is felém,kerülgetve az utunkba álló embereket. Nem volt köztünk több,mint 10 méter távolság,de úgy éreztem,hogy sosem érünk már oda egymáshoz. Mikor már csak két lépés választott el minket,ledobtam a bőröndömet és a nyakába vetettem magam. Olyan erősen szorítottam,mintha az életem múlott volna rajta,de ő sem volt másképp ezzel. Fájt a szorítása,de nem érdekelt,mert abban a percben,ez volt a leggyönyörűbb fájdalom amit valaha éreztem.
-Liam...-hallottam meg a nevem,ahogy suttogta. Csak még erősebben magamhoz öleltem és próbáltam visszatartani a makacs könnyeim. Végül nem sikerült,mert ömleni kezdtek. Mert az én otthonom,az ő karjai közt van. És végre hazaértem.
Lassan hajolt el és talán még ennél is lassabban tapasztotta ajkait az enyémekre. Úgy éreztem,hogy ebben a csókjában benne van az a fájdalom,amit a hiányom okozott neki,és az a boldogság is,amit most érez irántam. Mert itt vagyok. De én sem voltam másképp ezzel.
-El sem tudod képzelni,mennyire hiányoztál! Pokol volt nélküled ez a hely...-suttogta a számra,mikor pár centire elhajolt.
-Te is hiányoztál,Zayn! Olyan nagyon... Nem találom a helyem sehol,nélküled...-motyogtam válaszképp. Csak lágyan elmosolyodott és az arcomra simította az egyik kezét. A másik görcsösen markolta a pulóverem alját. Ebben a pillanatban teljesen megnyugodtam. Mert rájöttem,hogy ő is annyira fél attól,hogy elveszíthet engem,mint amennyire én félek attól,hogy elveszíthetem őt.
Nem tudom meddig álltunk így,a vasútállomás közepén,egymást nézve,idióta vigyorral,de nem is érdekelt. Azt kívántam,hogy álljon meg az idő,maradjunk örökre így. Minden 00:00-át,minden 11:11-et és minden hullócsillagot,amit eddig láttam,feláldoztam azért az egy kívánságért,hogy álljon meg az idő,itt és most. De nem lehetett elég erős ez a kívánság,ugyanis Zayn megszólalt:
-Menjünk haza! Apukád már vár!-mosolygott. Azt akartam mondani,hogy én már haza értem,mert a karjai közt van az én otthonom,de nem mondtam. Elszégyeltem magam,mert apa eszembe sem jutott. Hogy neki is hiányzom és látni szeretne. Önző voltam,mert csak a saját boldogságommal törődtem. Az övével pedig nem.
Zayn a bőröndömhöz lépett,majd miután felvette,összekulcsolta az ujjaink és húzni kezdett maga után. Iszonyatosan hiányzott már az ujjai tapintása az enyéim körül. Mindig elcsodálkoztam azon,hogy mennyire összeillenek a kezeink egymással. Mintha csak egymásnak teremtették volna őket. És talán így is volt.
-Tudod...el sem hiszem,hogy itt vagy. Olyan...távolinak tűnik az az idő,mikor utoljára fogtam így a kezed. Csak nem akarom,hogy megint elmenj! Olyan nehéz volt erősnek tettetnem magam,mikor beszélgettünk,mert nem akartam,hogy még rosszabbul érezd magad! De a végefelé már nem ment. Csak... Tudod...már fel sem akartalak hívni,mert minden beszélgetésünk végeztével pokolian éreztem magam! Azt hittem belepusztulok a hiányodba!-mondta halkan Zayn,de nem nézett rám. Láttam a könnyeket a szemében és azt,hogy mennyire próbálkozik,hogy visszatartsa őket.
-Nem kell tettetned,hogy jól vagy. Mert tudtam,tudom és tudni is fogom,hogy ez nem így van. Csak mutasd meg,ha fáj. Mert akkor tudok segíteni!-mondtam Zaynnek,aki hirtelen kapta rám a tekintetét. Szinte égetett az a szempár a kikívánkozó könnyek miatt.
Megállt,majd közelebb húzott magához.
-Szeretlek Liam!-mondta határozottan,végig a szemeimbe nézve. A szívem túlcsordult.
-Szeretlek Zayn!-suttogtam. Szenvedélyesen csókolt meg,nem úgy,mint mikor leszálltam a vonatról. Beleszédültem az érzésbe,és talán ha nem fog ennyire erősen,összecsuklottak volna a lábaim az elemi erővel érkező érzésektől,amellyek megrohamoztak.
Miután elszakadt az ajkaimtól,kábultan követtem őt. Olyan volt a csókja,mint a drog. Többet és többet akartam belőle,miközben teljesen elbódúltam tőle. Azt tehetett volna velem,amit csak akart. Azt is boldogan viseltem volna el,ha megöl,mert ő tette volna.
Már csak akkor eszméltem fel,mikor kiszálltunk a kocsiból nálunk. Tudtam,hogy beszélgettünk az úton,de egyetlen szót sem tudnék visszaidézni az elhangzottakból. A boldogság túlságosan is a hatalmába kerített. Boldog voltam. Mert tudtam,hogy szeret még. Hogy nem változott semmi,csak erős akart lenni. Miattam. És csak ez számított. Hogy mindent amit tett, miattam tett.
A

pa hirtelen rontott ki az ajtón,ebből következtettem,hogy valószínűleg az ablakban ült és leste,hogy mikor érünk már haza. Hát igen...felesleges volt azt mondani neki,hogy pihenjen. Úgy sem tette volna.
-Istenem,fiam!-mondta félhangosan,mintha nem is nekem,hanem valaki másnak beszélt volna,majd elindult felém. Én sem voltam másképp ezzel,újra megszabadultam a bőröndtől,majd sietős léptekkel felé indultam. Erősen szorítottam magamhoz,és földöntúli örömmel nyugtáztam,hogy megint szedett fel magára néhány kilót. Ez pedig megnyugtatott. Mert így biztossá vált,hogy tényleg teljesen jól van,és nem csak mondják.
-Annyira hiányoztál,apa!-motyogtam a vállába,mire erősebben szorított magához,és hallottam,hogy szipog. Meglepődve hajoltam el tőle.-Apa...te sírsz?-makogtam,miközben elkerekedett szemekkel néztem rá.
-Csak hihetetlenül boldog vagyok,Liam!-mosolygott könnyes szemekkel,mire én is elmosolyodtam. Nekem sem kellett sok,hogy újra sírni kezdjek,de most sikerült visszatartanom a könnyeket.
-Itt vagyok! És egy kis ideig még itt is leszek!-nyugtattam meg.
-Igen,tudom!-sóhajtotta úgy,mintha most tudatosult volna benne az,hogy tényleg én vagyok,nem csak a képzelete.-Menjünk be!-karolta át a vállam,majd húzni kezdett befelé.
-Apa...a bőrönd...-néztem vissza a vállam felett.
-Majd Zayn hozza. Ugye?-kiabált hátra neki,mire hallottam,hogy Zayn morog valamit az orra alatt.-Ne morogj,Malik! Biztos vagyok benne,hogy többször fogod látni a fiam,míg itthon van,mint én!-dörmögte hátra apa,mire csak elvigyorodtam,majd inkább engedelmesen követtem.
A házban kellemes meleg volt,így levettem a pulóverem,mire apa döbbenten nézett rám.
-Uram Isten Liam! Eszel te rendesen?-vált megbotránkozóvá a hangja. Kissé félve néztem rá. Tisztában voltam azzal,hogy fogytam egy keveset,de nem hittem,hogy ennyire szembetűnő lesz majd.
-Persze,apa! Ne hülyéskedj már! Csak a munka miatt izmosabb lettem!-próbáltam menteni a menthetőt.
-Ne próbálj ezzel becsapni! Itthon is dolgoztál,nem is keveset,mégsem fogytál le egy dekát sem!-mondta tovább. Zayn ekkor ért be hozzánk.
-Apaaa!-nyafogtam.-Most tényleg erről kell beszélnünk? Eszek rendesen,semmi bajom! Csak sok a stressz a suli miatt! Nemsokára vizsgázom!-ültem le. Rosszallóan nézett rám,de nem folytatta,amiért hálát adtam minden szentnek.
Csak beszélgettünk és beszélgettünk,órákon keresztül,és egyszerűen jól éreztük magunkat. Zaynnel lehetetlenül közel ültünk egymáshoz, és próbáltuk minden porcikánkat valahogy összepréselni,mert mindkettőnknek szüksége volt arra a közelségre,amit egymásnak nyújtottunk. Csak próbáltuk elhinni,hogy tényleg itt vagyunk,együtt. Mert az elmúlt időszak elég embert próbáló volt számunkra. De boldog voltam,mert ezek szerint kibírja a kapcsolatunk azt is,hogy távolabb vagyunk egymástól,mint a nyáron.
Minden remek volt addig a pillanatig,míg Zayn telefonja csörögni nem kezdett. Aztán megláttam a nevet, 'Gigi' és a hozzá tartozó azonosító képet. Ott volt az ismeretlen lány,és abban a pillanatban,ahogy megláttam a képet,rájöttem,hogy esélyem sincs ellene. Mert gyönyörű volt. Még akkor sincs, ha én vagyok Zayn párja és nem ő.