Halihó! Megérkeztem ezzel is, remélem izgatottan vártátok! 😊😉 jó olvasást! 😍😍

Zayn

Néztem, ahogy az előttem álló személy,aki mindennél jobban hiányzott és akit mindennél jobban szeretek,újra összetörik. Miattam. Csak folytak a könnyei,megállíthatatlanul és én nem tehettem semmit,hogy megállítsam őket. Hisz már nem volt hozzá jogom. Egy csepp sem.
-Zayn...-suttogta a nevem olyan erőtlen,gyenge és összetört hangon,hogy nekem is könnyek szöktek a szemembe.
-Liam...-suttogtam vissza. Még így is annyira gyönyörű volt,hogy nem bírtam róla levenni a szemeim.
-Gyere...gyere be...-motyogta,majd arébb állt. Nagyot sóhajtva követtem őt az ágyához.
-Kérsz valamit inni?-próbált mosolyogni,de láttam rajta,hogy nem megy neki. Nekem sem ment.
-Nem, köszönöm... -motyogtam. Egyszerűen nem tudtam a szemeibe nézni. Csak szégyelltem magam, amiért olyat tettem vele, amit nem érdemelt meg. Amit soha nem érdemelne meg! Senki sem, de Liam kiváltképp nem!
-Szóval...-ült le az ágyára,majd a fejével intett, hogy tegyem ezt én is. Épp mikor leültem, akkor jött ki Luke a fürdőből.
-Zayn... -mondta teljesen ledöbbent hangon.
-Szia Luke...-próbáltam mosolyogni.
-Úristen... Itt vagy! Jesszus, ugye nem zavartam meg semmit, ugye?-nézett ránk kiskutya szemekkel, teljesen bezsongva.
-Nem,Luke. Nyugi!-mondta Liam, mire rákaptam a tekintetem. Ő is engem nézett, de amikor én is ránéztem elkapta a pillantását. Ezt csináltuk, mióta ajtót nyitott nekem.
-Én megyek! Beszéljetek meg a dolgot és kérlek Liam,gondolkozz azon, amit mondtam!-nézett jelentősségteljesen Liamre, majd mire kettőt pisloghattam volna, már nem volt a szobában. Vajon hogy érthette azt, amit Liamnek mondott? Talán leakarja rólam beszélni? Talán nem akarja, hogy kibéküljünk? Megérteném, ha ezt tette volna. Ha azt mondta volna Liamnek, hogy jobbat érdemel nálam.
Liam megköszörülte a torkát, mire zavartan ránéztem. Eddig az ajtót bámultam meredten.
Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem a mondandómba.
-Öhm... Szóval... Elkezdem, hogy miért is vagyok itt,oké?-pillantottam rá félve.
-Ühüm...-dünnyögte.
-Kezdjük azzal, hogy szeretlek Liam! Mindennél jobban szeretlek és mindennél fontosabb vagy nekem, mint gondolnád! Én...nem emlékszem arra az estére, semmire. Még arra sem, hogy kimész WC-re. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, nem ittam annyit, hogy elfelejtsem ezeket. Talán valamit tettek a poharamba, vagy nem tudom. Nem akarok mindent a piára fogni, mert ez nem lehet mentség! Soha nem is volt. De... Sosem csalnálak meg téged önszántamból Liam! Te vagy az életem, a boldogságom, minden! Nem tudom mi történt akkor, vagy épp mi nem, de sosem tekintettem Gigire másképp, mint egy barátra. Sosem volt más nekem! Egyetlen pillanatra sem jelentett többet,mint Niall vagy Harryék! Sőt még annyit sem, mert ők a legjobb barátaim Gigi pedig csak egy haver volt! Még csak vonzalmat sem éreztem iránta a legcsekélyebb mértékben sem! Ezért sem értem, hogy mi történt akkor!-sóhajtottam egy hatalmasat. Liamre néztem, aki csak csendben sírt, de nem szólt egy szót sem. Végig akarja hallgatni amit mondok. Istenem, annyira szeretem őt!
-Mikor másnap felébredtem, az járt a fejemben, hogy nem emlékszem semmire és hogy iszonyatosan fáj a fejem, de nem aggódtam, mert tudtam, hogy te ott vagy és nem hagyod,hogy szenvedjek... De...oldalra néztem és nem te voltál ott. Kurvára nem te voltál ott én pedig halálra rémültem! Semmit nem értettem, vártam, hogy valaki azt mondja, ez csak valami kibaszott beteg vicc, de nem volt ott senki, aki ezt mondta volna! Aztán Gigi felkelt és úgy viselkedett, mintha együtt lennénk, mintha szerettem volna őt valaha is, akár egy pillanatra is. Kiakadtam és számon kértem, hogy mégis mi a faszt csinál.. Aztán elmondott mindent... Amilyen gyorsan csak lehetett mentem nálatok, de már nem voltál ott... Már sehol nem voltál, érted? És ez csak baszottul fájt! Aztán apukád megpofozott, de ezzel nem is volt bajom. Megérdemeltem. De... Láttam a szemében a lemondást. Láttam, ahogy lemond rólunk! Kiabálni akartam, hogy ne tegye, de nem jött ki hang a torkomon.. Ő pedig be ment...-ekkor már zokogtunk. Mind a ketten. Le kellett állnom a beszéddel, mert akkora gombóc volt a torkomban, hogy nem tudtam megszólalni. Percekig csak mély levegőket vettem, hogy le tudjak nyugodni és folytassam ezt az egészet. Az sem könnyítette meg a dolgot, hogy Liam sem volt jobb helyzetben. Talán rosszabban, mint én.
Percek múlva folyatatni tudtam.
-Azt mondta apukád, hogy soha többé nem leszel már boldog! De én ezt nem akarom Liam! Te vagy az az ember, aki mindenkinél jobban megérdemli azt, hogy boldog legyen! Annyi szenvedésen mentél már keresztül és még én is azt okozok neked! Tudom, hogy minden az én hibám, tudom, hogy én rontottam el! Átkozom is magam a nap minden egyes másodpercében ezért, de nem tudom visszaforgatni az időt! Bárcsak tehetném! Bárcsak elvehetném tőled a fájdalmat, amit én okoztam!  Csak azt szeretném, hogy boldog legyél! Csak téged szeretnélek! Senki mást! Sajnálom, hogy ezt tettem veled, de örökké szeretni foglak téged Liam Payne!-fejeztem be, majd a tenyerembe hajtottam a fejem és próbáltam visszatartani a szűnni nem akaró zokogást. Hogy cseszhettem el életem legjobb dolgát? Talán a sors akarta így. Talán nem érdemlem meg Liamet. Talán nekünk sosem szabadott volna találkozni.
-Beszélgettünk Luke-kal...-hallottam meg Liam tompa hangját, mire megtöröltem a szemeim és ránéztem.-Felnyitotta a szemem... Én...én szeretlek Zayn! Sosem fogok mást szeretni rajtad kívül. Tudom, hogy ez hülyeség,mert fiatal vagyok még, ahogy te is, de így van! A fájdalom, amit okoztál, elmondhatatlan volt, de az a fájdalom még nagyobb, amit az okoz, hogy látlak szenvedni. Én...megbocsájtok neked Zayn! Én...tudom, hogy láttalak titeket Gigivel, de akkor sem hiszem el, hogy megcsaltál engem. Talán csak ezzel akarom tompítani a fájdalmat, vagy nem tudom, de akkor sem hiszem el! Ahogy Luke sem! Azt hiszem nem tudok nélküled élni.. És nem is akarok... Megpróbáltam, de nem megy!-sírt fel újra. Akkor... Most megbocsájtott nekem? Tényleg szeret még? Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Az egész testében remegő szerelmemet az ölembe emeltem és szorosan magamhoz öleltem. Csak nem akartam elengedni. Sohasem! Puszikkal halmoztam el a fejét, miközben a fülébe suttogtam, hogy én is szeretem és én sem tudok nélküle élni!
Nemsokkal később lassan felemelte a fejét és piros, feldagadt, de még így is gyönyörű szemekkel rám nézett. Meg akartam csókolni. Nem tudtam, hogy szabad-e, így először a szájára, majd újra a szemeibe néztem.
-Csak csókolj meg, te idióta!-mosolyodott el könnyes szemekkel. Nekem sem kellett több.
Abba a csókba mindent beleadatam. A hiányát, a fájdalmam, a bűntudatot, amit okozott ez az egész, a szerelmemet iránta. A végtelen és soha el nem múló szerelmemet iránta.
-Csak felejtsük el azt, ami történt és folytassuk onnan, ahol abbahagytuk...-motyogta, mikor elváltunk egymástól.
-Biztos vagy benne, hogy meg tudsz bennem bízni azok után, amit tettem?-kérdeztem tőle halkan.
-Megbántad,úgyhogy igen! És amúgy sem hiszem el.-mondta határozottan. Biztos vagyok benne, hogy ez nála valamilyen védekezés. Inkább elhiszi, hogy nem történt semmi, minthogy fájjon neki méginkább. Én is így vagyok vele, de sosem fogom elfelejteni, csak nem beszélek majd róla. Mert kell majd valami, ami mindig figyelmeztet, hogy milyen könnyen elveszíthetem a legnagyobb kincset az életemben. Őt. Liam James Paynet.