Sziasztok! Bocsi az egyhetes kimaradásért,de nagyon beteg voltam 😔 de már itt vagyok 😊😀 szóval jó olvasást! 😍😍

Két hét telt el,mióta eljöttem otthonról. Két hét,mióta összetört minden álmom...és az életem is.
Elkeseredéssel vettem észre,hogy az élet nem állt meg,hogy megvárja azt,hogy összeszedjem magam. Ugyan olyan rendíthetetlenül haladt tovább,mint eddig. Nem foglalkozott azzal,hogy össze van törve a szívem és még nem szedtem össze magam annyira,hogy én is tovább tudjak haladni. A fősulin is ugyan annyi volt a követelmény,mint eddig. Senki nem foglalkozott azzal,hogy időre van szükségem. Sok sok időre.
Zayn minden nap hív,de sosem veszem fel. Még nem érzem magam annyira erősnek,hogy halljam a hangját,attól függetlenül,hogy majd belepusztulok a hiányába. Nem tudom mit vett a fejébe,de minden reggel,pontban 6:30-kor jön egy jó reggelt üzenet tőle,este 20:00-kor pedig egy jó éjszakát. Hogy tudnám így elfelejteni és túllépni rajta,ha nem engedi? Nem akartam bevallani magamnak,de örülök ezeknek a kis semmiségeknek,mert ezek miatt van még erőm. Ezek éltetnek minden nap. Ha egy nap abbamaradnak,szerintem végem. Mert így tudom,hogy még ő sem felejtett el.
A mai este sem volt másabb a többinél,megérkezett nyolckor az üzenet.
"Jó éjszakát Hercegem! Szeretlek!"
Ahogy elolvastam belehasított a szívembe,de meg is könnyebbültem.
-Zayn?-hallottam meg Luke hangját. Rákaptam a tekintetem és csak bólintottam egyet. Az utóbbi két hétben nem igazán beszéltem.-Mit akar ezzel elérni?-kérdezte elhúzott szájjal.
-Azt hiszem erre a kérdésre te is tudod a választ...-sóhajtottam,majd újra a telefonom kijelzőjére figyeltem. Valami azt súgta,hogy vissza kellene írnom neki. Most sokkal erősebb volt,mint az eddigi üzeneteknél. Az ujjaim ott köröztek a gombok felett. Végül bepötyögtem neki egy neked is-t,majd eltettem a telot.
-Meddig kínzod még magad,Liam?-csapta le Luke a kezében lévő könyvet,majd felém fordult a gurulós székünkkel.
-Mi?-húztam össze a szemöldökeim értetlenül.
-Tudod miről beszélek...-ennyit mondott. Csak élesen beszívtam a levegőt. Mélyen legbelül tudtam,hogy igaza van,de hangosan inkább csak annyit mondtam,hogy ő ezt nem érti. Hát sajnos értette és be is pipult emiatt.
-Mi az,hogy nem értem? Szerintem meg épp te vagy az,aki nincs tisztában a dologgal! Zayn tudja mit akar,megbánta,amit tett,ha egyáltalán volt is valami,ugyanis te annyi esélyt sem adsz neki,hogy megmagyarázza a dolgokat! Szeret téged,Liam! És igaz,hogy nem ismerem olyan jól,mint te,vagy a többi fiú,de nem nézném ki belőle,hogy megcsaljon téged! Még akkor sem,ha nincs beszámítható állapotban! Csak tedd a szívedre a kezed és gondolj bele! Te sem hiszed ezt el igazán. Csak sajnos te nem vagy olyan határozott,mint Zayn,így nem tudod mit akarsz... Csak hogy tudd,én nem védem Zaynt! Melletted állok,azért mondom ezeket! Mert kurva rossz nézni,ahogy szenvedsz!-sóhajtott a végén. Pillanatokig csak tátogtam,de nem tudtam megszólalni. Szavak helyett inkább lefeküdtem az ágyamra,befordultam a sarokba és magamra húztam a takaróm.
-Liam...-suttogta bűnbánó hangon Luke,de nem válaszoltam neki. Igaza volt és nem is haragszom rá azért,mert elmondta a véleményét. Teljesen igaza volt. Még párszor megszólított,de a torkomban lévő gombóc miatt nem tudtam volna megszólalni.
-Kérlek...-motyogta. Nem akartam,hogy lelkiismeretfurdalása legyen,így hangok hiányában csak felé fordultam. Átható és szomorú szemekkel nézett rám.
-Sajnálom...-hajtotta le a fejét. Kinyitottam a szám,újra sikertelenül,de erőtt vettem magamon. Luke miatt.
-Nem haragszom rád... Igazad van...-suttogtam,bár néhány helyen elfúlt a hangom. Villámgyorsan kapta rám a tekintetét. Eddig sikerült visszatartani a könnyeket.-Annyira fáj...-ráztam meg kissé a fejem. Luke hirtelen termett mellettem és ült le a földre az ágyam mellé.
-Minden rendben lesz!-mondta és elkezdte simogatni a fejem. Én csak csendesen sírdogáltam,míg el nem nyomott az álom. Még hallottam,ahogy Luke megszólal:
-Szeret téged,Liam! Kérlek higyj neki...

•••

Kómásan nyitogattam a szemeim és amit legelőször megláttam,az Luke szőke buksija volt. Megdöbbentem,hogy miért alszik a földön az ágyam mellett,úgy,hogy az egyik keze a hajamban volt,de pár pillanattal később eszembe jutott a tegnap esti történet. Elmosolyodtam,majd lassan keltegetni kezdtem Lukeot.
-Hé...-motyogta álmos hangon.-Hagyj aludni!-nyafogott.
-Az ágyadban jobban esne,nem?-kuncogtam.
-Jó nekem itt is...-nyújtózkodott,majd a hátát nekitámasztva az ágyamnak,úgy nézett rám.-Jól vagy?-kérdezte lágy,kedves hangon.
-Azt hiszem...-bólintottam mosolyogva. Erre ő is elmosolyodott,majd megveregette a kezem.
-Minden rendbe fog jönni,majd meglátod!-bíztatott. Csak rámosolyogtam,majd a kezembe vettem a telómat. A szívem kihagyott egy ütemet. Már fél kilenc volt,mégsem jelzett a telefon,hogy üzenet érkezett. Eddig mindegy volt,hogy hétvége vagy hétköznap volt,mindig jött 6:30-kor az sms. Most mégis mi történt.
Kétségbeesetten néztem Luke-ra,mire ő is így tekintett vissza rám.
-Mi a baj?-kérdezte halk,óvatos hangon.
-Nem...nem írt...Luke...-motyogtam. Hirtelen állt fel,majd ült mellém az ágyra.
-Hé,ez még nem jelent semmit,oké? Lehet csak elaludt,vagy nem ért rá! Ne gondolj a legrosszabbra,oké?-nyugtatott. Sajnos nem sikerült neki. Az jutott eszembe,hogy elfelejtett. Hogy nem harcol már értem,mert úgy érzi felesleges. Mert én taszítottam el. De a legrosszabb gondolat az volt,hogy talán mégis rájött,hogy neki Gigi kell.
Már épp kezdtem volna kétségbeesésem gondolatait Luke-ra zúdítani,mikor megrezdült a telefon a kezembe. Üzenet jött,Zayntől.
Luke-ra néztem,aki miután felmérte a helyzetet,csak mosolyogva nézett rám.
-Csak nézd meg!-bíztatott.
Remegő ujjal nyitottam meg az sms-t és kezdtem olvasni.
"Jó reggelt Hercegem. Sajnálom,hogy nem a szokott időben írtam,de elaludtam és akadt egy kis dolgom is! Mérhetetlenül boldoggá tett tegnap este az,hogy válaszoltál! Tudom,hogy csak a jó szíved miatt és nem is számítok többre,de köszönöm! Szeretlek!"
Folyt a könnyem,halkan és megállíthatatlanul. A boldogságtól és a megkönnyebbüléstől. Mosolyogva néztem Luke-ra a könnyeimen keresztül,de ő is így nézett rám.
-Válaszolj neki! Ha csak egy szót is,de kérlek,válaszolj!-könyörgött Luke.
Rákattintottam a nevére és elkezdtem pötyögni.
"Jó reggelt. Örülök,hogy boldog vagy."
Ezt írtam és mielőtt meggondoltam volna magam,elküldtem,majd Luke-ra néztem.
-Lehettél volna kedvesebb is...-húzta el a száját.
-Miért? Kedves voltam...-mondtam megszeppenve.
-Nem... Nem voltál,mert ebből az fog neki lejönni,hogy nem örülsz a boldogságának. Pont az sms ellenkezője. Mármint érted.. Most lett vége köztetek,te meg ilyet írsz neki,mintha azt hinnéd,hogy ő nem szenved miattad... Kissé tartózkodó és flegma is... Legalábbis nekem ez jönne le...-magyarázkodott. Teljesen igazat adtam neki,miután végiggondoltam,amit mondott. De mielőtt teljesen elkeseredtem volna,csörögni kezdett a készülék,ami Zayn nevét mutatta.
-Gyerünk Li,vedd fel!-mondta Luke kissé hangosan.-Magatokra hagylak titeket! A fürdőben leszek,de az Isten szerelmére,vedd fel!-hadarta,majd felugrott és a fürdőbe sietett.
Nem vaciláltam,hanem rányomtam a fogad ikonra,majd a fülemhez emeltem a telot.
-Hallo...-motyogtam.
-Istenem,Liam. Tényleg felvetted?-hallottam meg a két hete nem hallott hangot. Megremegett a szívem.
-A...azt hiszem...-suttogtam.
-Én annyira sajnálom...mindent sajnálok,Liam! De kérlek engedd meg,hogy megmagyarázzam a dolgokat! Kérlek,kérlek! Nem kérem azt,hogy bocsáss meg,mert nem kérhetem,de hallgass meg!-könyörgött kétségbeesett hangon.
-Azt hiszem ez nem telefon téma...-mondtam halkan. Szükségem van rá. Arra,hogy tudjam az igazat. Hogy le tudjam zárni ezt az egészet magamban.
Egy percig semmi válasz nem érkezett,azt hittem letette,de végül megszólalt.
-Ez azt jelenti,hogy meghallgatsz?-kérdezte,és még telefonon át is hallottam,hogy mennyire boldog.
-Igen,Zayn.-válaszoltam.-De nem telefonon kellene...-gyűrögettem a takarómat az ujjaim közt.
-Én...a tegnap esti válaszod akkora löketet adott,hogy ma reggel elindultam hozzád... Azért nem is írtam sms-t... És most itt állok az ajtód előtt... Azt remélve,hogy nem küldessz el...-suttogta a telefonba. Nem hittem el,amit hallottam. Teljesen elgyengültem,minden porcikámból kiszállt az erő. Végül nagy nehezen felálltam és az ajtóhoz csoszogva kinyitottam azt. Tényleg ott állt,teljes életnagyságban,gyönyörűbben,mint valaha. A szememből észrevétlenül kezdtek el folyni a könnyek. Nem is éreztem igazán a hiányát addig,míg nem állt előttem. Most azonban minden elemi erővel tört rám,és féltem,hogy nem bírkózok meg ezekkel a felemésztő érzésekkel,amit az okozott,hogy újra láthatom őt. A szerelmemet. Zayn Maliket.