Halihó bogyók! 😊😊 Itt is vagyok a kövi résszel! Remélem vártátok! Jó olvasást!😍😍

Zayn

Nem tudom meddig ülhettem a járda szélén,de már a déli harangszó is rég elmúlt, mikor egy autó fékezett le mellettem. Nem volt erőm felemelni a fejem,így nem is foglalkoztam vele.
-Jézusom Zayn,te vagy az?-hallottam meg hirtelen anya hangját. Felemeltem a fejem és találkoztam aggódó pillantásával.-Mi a baj,kicsim?-szállt ki a kocsiból kissé nehézkesen a nagy pocakja miatt. Már egész szépen kigömbölyödött.
Legugolt mellém és megsimogatta a fejem. Csak megráztam a fejem,de nem voltam képes egy szót sem kinyögni.
-Gyere!-fogta meg a karom.-Menjünk haza!-húzott fel,majd a kocsi felé terelt. Láttam ahogy a haza úton elég sokszor rám pillant aggódva, de nem foglalkoztam vele. Nem érdemlem meg, hogy aggódjanak miattam.
Mikor leparkolt a ház előtt, nehézkesen kiszálltam,majd lassú léptekkel,mint egy zombi,a szobámba mentem. Lefeküdtem az ágyra és csak bámultam a plafont. Fájt a szívem és a szemem is,de nem foglalkoztam vele. Megérdemlem a fájdalmat.
Néhány perccel később anya jött a szobába egy pohárral a kezében. Leült az ágy végébe és felém nyújtotta a poharat.
-Hoztam egy kis kis kakaót! Tudom, hogy szereted!-mosolygott rám lágyan. Elvettem tőle, mert nem akartam megbántani,de nem kívántam most semmit. Csak egyedül akartam lenni. Csak meg akartam halni.
-Elmondod mi a baj,kicsim?-szólt halkan. Rávezettem a tekintetem és újra sírni kezdtem.
-Elvesztettem anya... Elvesztettem őt!-zokogtam. Anya közelebb ült hozzám és átölelt.
-Mégis hogyan? Hisz annyira szeret téged!-mondta csodálkozva. Azt hiszem ott,abban a pillanatban törtem össze végleg. Ha már anya is ezt mondja,hogy ő mennyire szeret engem... Akkor mit kellene várnom mástól? Összetörtem a szívét, pedig még anya is észrevette, hogy mennyire szeret engem.
-Lefeküdtem Gigivel... De nem emlékszem semmire,anya!-zokogtam.-Hogy történhetett ez meg velem?-bújtam hozzá mégjobban.
-Hé, kicsim!-tolt el kissé magától.-Mesélj el mindent, oké?-bíztatott a szemembe nézve. Szipogtam egyet,majd lehajtva a fejem,belekezdtem:
-Elmentünk tegnap este bulizni kicsit... De én többet ittam a kelleténél... Ezért nem emlékszem semmire... Annyit tudok,amit Gigi elmondott... Azt mondta,hogy egész este nyomultam rá, és mikor Liam kiment a mosdóba,felkeltem táncolni.. aztán pedig meg sem álltunk az ágyig... De... Én... Sosem csalnám meg őt anya... Hisz ő a mindenem. Ő a boldogságom!-sírtam. Anya őszinte aggodalommal és együttérzéssel nézett rám.
-Tudom Zayn, hogy te sosem tennél ilyet! Sosem! Itt valami nagy tévedés történt! Biztos vagyok benne, hogy Gigi hazudik!-mondta olyan elszántsággal a hangjában, hogy egy percre elhittem amit mond.
-És mi lesz,ha nem? Mi lesz velem akkor, anya? Hogyan fogom túlélni a mindennapokat nélküle?-néztem rá kétségbeesetten.
-Nem kellesz nélküle élned,Zayn! Bízz bennem! Ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt!-mondta határozottan.
-Anya... Tudsz valamit, amit én nem?-kezdtem el gyanakodni.
-Mindent a maga idejében,fiam!-mosolygott lágyan.-Most pedig szedd össze magad! Nem szabad feladni! Az igaz szerelmet soha nem szabad feladni!-mosolygott, majd felállt és kiment a szobából. Mit tudhat, amit én nem?

Liam

Az ágyamon feküdtem a kollégiumi szobában és a plafont bámultam. Hogy történhetett ez meg? Azt hittem szeret engem... legalább fele annyira,mint én őt. De csalódnom kellett újra. Mikor hazamentem ma hajnalban,csak homályosan emlékszem a dolgokra,amiket mondtam vagy tettem. Tényleg csak pár óra telt volna el, mióta összetört a szívem? Mióta összetört az életem?
Arra emlékszem,hogy apa felkelt a zajra, amikor pakoltam a cuccokat a táskába, hogy vissza tudjak utazni az egyetemre.
Ki is jött és azt kérdezte, hogy mi a bajom. Olyan voltam,mint aki részeg. Nem tudtam egybefüggően válaszolni, csak dadogtam,mint egy idióta.
Aztán nagy nehezen elmondtam érthetően a dolgokat. Az lepett meg a leginkább, hogy apa nem marasztalt. Nem kérdezett mást,csak hagyta,hogy menjek. Talán tudta, hogy szükségem van erre. Arra, hogy egyedül legyek és mindent átgondoljak.
Sosem láttam apát annyira lemondónak és reményvesztettnek,mint akkor. Még anya halálakor sem volt ilyen. És talán ez fájt a legjobban. Hogy láttam apa szemében a lemondást. Ő már lemondott arról, hogy valaha is olyan boldog legyek, mint minden rémes dolog előtt.
Luke még nem ért vissza,nem is fog,majd csak vasárnap délután visszajönni,szóval több, mint egy napot,egyedül leszek. Szerettem volna is,meg nem is. Ugyanis én is féltem attól,hogy valami oltári nagy hülyeséget fogok tenni. Én...csak nem tudtam,hogy ezt az őrjítően nagy fájdalmat hogyan fogom túlélni. Annyi rossz történt már az életemben,és mikor azt hinném,hogy minden a legnagyobb rendbe fog jönni,nos akkor ad még az élet egy szép,nagy pofont. Talán nem kellett volna már a legelején elkezdeni ezt a kapcsolatot. Talán hallgatom kellett volna az agyamra... És nem a szívem szavát követni. Akkor most nem fájna ennyire ez a bolond ketyegő a mellkasomban. De mit tehettem volna? A szerelem már csak ilyen. A legnagyobb őrültségbe taszítja az embert. Igen,azt hiszem ez az a bizonyos rózsaszín köd,ami mindenre ráveszi az embert. Ezt hívják szerelemnek. Ami a legszebb és egyben legfájdalmasabb érzés is a világon.
De ha nem hallgatok a szívemre,és nem adok esélyt Zaynnek és magamnak,akkor nem éltem volna át a legnagyobb boldogságot az életemben. Mert annál boldogabb,mint Zaynnel abban a 3 hónapban​,már soha nem leszek. Sőt attól félek,hogy már legalább egy ici-picit sem leszek boldog,soha többé.
Hirtelen kezdett el csörögni a telefonom,ami egy pillanatra kiszakított borús gondolataimból. Sóhajtva vettem fel a készüléket és nyomtam a fogadás gombra. Csak azért,mert nem Zayn volt a hívó fél.
-Halló?-kérdeztem rekedtes hangon. A sok sírástól volt ilyen.
-Istenem,Liam! Jól vagy?-jött a kérdés Harrytől.-Mi...most tudtuk meg,hogy mi történt... Annyira sajnálom!
-Szia Harry... Én...nem...nem vagyok jól...azt hiszem...-suttogtam dadogva.
-Tudom! De kérlek ne tegyél semmi hülyeséget, kérlek!-kezdett el könyörögni. Ez igazán meglepett. Nem gondoltam volna,hogy ennyire jó barátjának tart már. Ez egy pici jóérzéssel töltött el. Közel sem volt a boldogsághoz,de jó érzés volt.
-Nem fogok...-mondtam,de nem voltam biztos benne,hogy tényleg nem teszem meg.
-Ígérd meg, Liam! Meg kell ígérned!-mondta már kissé határozottabban.
-Jó, megígérem!-adtam be végül a derekam.
-Találkoztunk Zaynnel... Ő sincs jól,Liam...-kezdte kissé tétova hangon. Nem tudtam erre mit mondani. Ő tett mindent rosszá,nem én.-Louis pofon vágta,mikor meglátta... És tudod mit mondott?-kérdezte halkan.
-Mit?-leheltem. Nem tudtam hangosabban megszólalni.
-Azt,hogy üss meg... üss meg erősebben!-motyogta.-Ezt ordította és zokogott közben... Sosem láttam még ennyire összetörtnek...-motyogta.
-Én...most...le kell tennem... Szia Harry...-köszöntem el,majd bontottam a vonalat. Még párszor próbálkozott a hívással,de miután egyszer sem vettem fel, abbahagyta.
Talán jobban fájt a tudat,hogy Zaynnek mennyire fáj,mint az,hogy ezt tette velem. Hiába csalt meg,hiába kereste másnál a boldogságot, még mindig ugyanúgy szeretem. És még mindig ugyanúgy fáj,ha neki fáj. Azt hiszem ez sosem lesz másképp. Ő volt az az ember,aki megtanított szeretni. Ő volt az az ember,aki közelebb volt hozzám,mind testileg,mind lelkileg​,mint bárki más. Ő volt az az ember,akit tiszta szívből szerettem. Ő volt az első,és minden bizonnyal az utolsó szerelmem is. És akármit tett,ezen nem változtat. Sem ő,sem Gigi,sem az idő,sem a hely. Semmi. Ez míg élek így marad,ahogy a hatalmas tátongó seb is ott lesz örökké a szívemben,amit hagyott​ maga után.