Bocsánat az egy hetes kimaradást!  Nagyon sajnálom, de el voltam havazva a suli miatt!  Nem könnyű,de senki nem is mondta,hogy az lesz! Jó olvasást! 😍😍

A vér meghűlt bennem,mikor Zayn apja közeledni kezdett felénk. Már épp álltam volna Zayn elé,hogy kivédjem azt az ütést,amit az apja akart Zaynre mérni,mikor legnagyobb meglepetésemre,vagy inkább Zaynére hevesen megölelte.
-Jézusom fiam! Mégis merre voltál? Milliószor hívtalak! Tudod mennyire aggódtam,aggódtunk érted anyáddal?-tört ki. Zayn csak remegő kezekkel és könnyes szemekkel ölelte vissza az apját. Le sem tagadhatnák,hogy apa-fia kapcsolat van köztük,hisz nagyon hasonlítanak egymásra.
-Liamnél voltam...-motyogta Zayn,mire az apja rám nézett,én pedig már készültem behúzni a nyakam a leszídás miatt,de csak hálásan nézett rám.
-Haza jösz fiam?-motyogta az apja halkan és félve. Zayn rögtön megfeszült a keze alatt.
-Addig nem,amíg az a terved,hogy elszakíts Liamtől és pszichológushoz küldj...-mondta határozottan. Az apja csak egy nagyot sóhajtott,majd lehajtotta a fejét.
-Azt hiszem van mit megbeszélnünk fiam...és veled is...-nézett rám egy pillanatra,majd vissza a fiára.-Annyira haza jösz? Csak amíg beszélünk...utána pedig te döntessz,hogy mit teszel!-mondta,mire Zayn csak bólintott egyet.
-Nem baj,ha elhalasztjuk a mozit?-kérdezte Zayn lágyan,mire csak megráztam a fejem. Megszorította a kezem,majd az apjára nézett.
-Mivel vagytok?-kérdezte Mr.Malik.
-Gyalog...-válaszolt Zayn.
-Elviszlek titeket,gyertek!-mosolygott,majd elindult az autója felé. Nem akartam vele menni,inkább gyalogoltam volna,de Zayn nem kérdezett tőlem semmit,csak elkezdett a kocsi felé húzni.
Láttam Mr.Maliken,hogy nem tetszett neki,hogy Zayn nem előre ült hozzá,hanem hátra...hozzám.
Nem tudom miért kételkedem még mindig abban,hogy Zayn engem választana a szülei helyett,pedig ezt tegnap a tudtomra hozta. Nem tudom miért félek még mindig.
Az út gyászos csendben telt,senkinek nem volt kedve beszélgetni.
Mikor megérkeztünk a Malik birodalomra,alig hogy leparkoltunk egy ideges Mrs.Malik robogott ki az ajtón,majd a fia nyakába borult és zokogni kezdett.
-Istenem Zayn! Annyira aggódtam!-sírta. Láttam,ahogy Zayn teljesen meghatódik és alig bírja visszafogni a könnyeit. Nagyon aranyos jelenet volt.
-Sshh anya...itt vagyok!-nyugtatta Zayn és hosszú percekig csak a haját simogatta.
-Örülök,hogy itt vagy Liam!-mosolygott rám egy percre Mrs.Malik.
Miután Zayn anyja abbahagyta a sírást,bementünk a házba. Odabenn leültünk a kanapéra és csak bámultunk magunk elé. Annyira nem akaram itt lenni. Nem éreztem magam ide valónak. Tudom,hogy mindig csak egy csóró kis senki leszek a szemükben és hogy ezt mindig a tudtomra fogják hozni valahogy. Csak nem akartam itt lenni. Minnél hamarabb túlesünk ezen az egészen,annál jobb.
-Kértek valamit inni?-szakított ki melankólikus gondolataim közül Mr.Malik hangja.
-Én nem,köszönöm!-mondtam. Zayn csak azután válaszolt,hogy én is ezt tettem. Ő sem kért semmit.
-Akkor azt hiszem elmondom miért is vagyunk most itt...-vett egy nagy levegőt az apja,majd leült a kanapéra.-Olyan nehéz erről beszélnek fiam,pedig már 22 éve történt...tudom,hogy nem lett volna szabad eltitkolnunk előled azt,amit hallani fogtok. Igazából csak én nem hagytam,hogy megtudd,hisz anyád mindig is el akarta mondani... De én nem akartam,hogy fájjon neked-motyogta,majd lehajtotta a fejét. Mi folyik itt? Zayn is pontosan 22 éve született? Mi történt akkor? Mrs.Malik felállt,majd a férje mellé ült és megszorította a kezét. Mintha Mr.Malik ebből kapott volna erőt,felnézett,majd megszólalt.
-Volt egy ikertestvéred...-mondta ki ezt a hihetetlenül megdöbbentő hírt. Először a feleségére néztem,hogy igaz-e,de a könnybe lábadt szemei azt súgták,hogy igaz,majd Zaynre vezettem a tekintetem,aki csak leesett állal és könnyes,kitágult szemekkel nézte az apját.-8 hónaposak voltatok épp...nem voltam itthon,nem tudtam megmenteni őt!-kezdett el sírni.-Csak azt szeretném,hogy megértsd,hogy szeretlek fiam! Hiába gondolod azt,hogy nem,nem így van. A testvéred halála után a munkába temetkeztem. Azt hittem akkor könnyebb lesz! Minden lépésem,amelyek úgy érezted,hogy ellened szólnak,csak azért volt,hogy megvédjelek téged! Betegesen vigyázni akartam rád és nem vettem észre,hogy ez neked már az agyadra megy...sajnálom fiam!-zokogott fel. Mrs.Malik megölelte és vigasztalni próbálta. Levettem a tekintetem a zokogó párról,majd Zaynre vezettem tekintetem. Halkan folytak a szemeiből a könnyek,de nem ordított,nem csapkodott,ahogy más esetben tette volna. És ez volt a legfélelmetesebb az egészben.
-Zayn...-érintette meg az anyja a térdét,mire megrebbentek a szempillái és ránézett.-Jól vagy?-kérdezte tőle.
-Hogyan történt?-kérdezte Zayn figyelmen kívül hagyva azt,amire az anyja volt kíváncsi. Mindegyikőnk tudta mire gondol.
-Kint játszottatok a dadával és velem a medencénél...hallottam,hogy csörög a telefon,így besiettem,hogy felvegyem. Pont apád hívott... Azt hittem biztonságban hagylak ott titeket a dadával..de nem. Beleestetek a medencébe. A testvéred nem vízbe fulladt,hanem beverte a fejét a medence peremébe. Hiába rohantam ki rögtön,mikor meghallottam a csobbanást...már nem tudtam rajta segíteni... Azonnal hívtam a mentőket,akik elmondták,hogy a fejsérülés miatt halt meg...és azt mondták,hogy feleslegesen hívtam fel őket.... Hogy képesek ilyet mondani?-kezdett el Mrs.Malik is zokogni újra. Zayn még mindig csak csendben ült. Hiába szorongattam a kezét,nem reagált semmire.
-Ha elveszted az egyik gyermeked...ha látod őt meghalni,akkor nem akarsz mást,csakhogy a másik mindennél boldogabb legyen...sajnos nálunk ez nem így lett...-motyogta halkan Z anyja.
-Sajnálom minden szavam fiam! Nem gondoltam komolyan! Azt hittem azzal,hogy eltiltalak Liamtől,csak neked teszek jót,de beláttam,hogy ez nem így van! Szeretitek egymást és boldogok vagytok! És csak ez számít. A fiam vagy! Akkor is a fiam maradsz,ha bevallod,hogy meleg vagy!-motyogta rekedt hangon az apja.-Tőled is szeretnék bocsánatot kérni Liam! Nem vagy senkiházi,sőt úgy gondolom,azok után amiket megtudtam rólad,te vagy az egyik legerősebb ember!-mosolygott rám halványan. Annyira meglepődtem,hogy csak tátogni tudtam. Érdekelt,hogy vajon honnan tudja a hátterem,de nem találtam alkalmasnak az időt,hogy megkérdezzem ezt. Tévedett mikor azt mondta,hogy én vagyok a legerősebb...hisz ő az..ő és a családja.
-Köszönöm,uram!-mondtam neki.
-Haza költözöl fiam? Persze akkor mész Liamhez amikor akarsz és Liam is akkor jön ide amikor akar!-mondta reménykedve Mr.Malik. Most értettem csak meg,hogy miért nem akarják elveszíteni Zaynt is. Hisz már csak ő van nekik. Én is tudom mennyire fáj az,ha elveszítessz valakit,akit mindennél jobban szeretsz. Zaynnek annyiból könnyebb lehet,hogy nem ismerte a testvérét,így nem emlékezett rá. De 22 évvel később megtudni egy ilyen súlyos dolgot...jobban fájhat,mint bármi eddigi életében.
Csak bólogatott,de nem szólalt meg. Láttam,hogy megkönnyebbülnek a szülei attól,hogy hazajön.
-Elvigyelek titeket?-kérdezte az apja.
-Nem...szükségem van egy kis levegőre...-szólalt meg végre Zayn.-Gyere Li...-motyogta,majd el is indult. Én is elindultam,de Mrs.Malik hangja,ahogy a nevemen szólít,megállított. Hátrafordultam,hogy rá tudjak nézni.
-Vigyázz rá,kérlek!-nézett rám könnyes szemmel.
-Az életemnél is jobban! Megígérem!-mondtam komolyan,mire lágyan elmosolyodott és bólintott egyet. Én is bólintottam,majd Zayn után indultam. Olyan volt,mintha szövetséget kötöttem volna Mrs.Malikkel,amit nem szeghetek meg. Vigyáznom kell a fiára!
Zayn már javában a kapuba járt,mikor végre utolértem. Még mindig nem sírt,nem is szólalt meg.
-Zayn...-fogtam meg a kezét mire összerezzent.-Jól vagy?-kérdeztem. Csak nagyot sóhajtott.
-Mit mondhatnék erre Li...nem vagyok jól...-emelte feljebb a hangját.-22 év után kell megtudnom,hogy volt egy testvérem? Tudod,mindig is éreztem,hogy hiányzik valami az életemből. Amikor összejöttünk veled,úgy éreztem,hogy megvan ami kell. És hiába próbáltam hazudni,letagadni magamban,hogy akkor is érzem a hiányt...hisz halványan,de éreztem. És mostmár tudom,hogy miért... És félek,hogy mindig is fogom... Minden a szüleim miatt van...-akadt ki. Jó úton haladunk.
-Azért őket is meg kell értened...nem lehetett nekik sem könnyű...-mondtam.
-Micsoda? Liam!-akadt ki végre teljesen.-Hogy védheted meg őket? Ez...én...minden az ő hibájuk...-tört ki belőle végre a zokogás. Közelebb mentem hozzá és szorosan megöleltem,nem foglalkozva azzal,hogy megpróbál eltolni magától,hisz szüksége volt rám. Végül felengedett és hagyta,hogy öleljem őt. Hagyta,mert erre volt szüksége. És én megadom neki ezt,mert szeretem. Ha ez kell ahhoz,hogy elengedjen mindent és megnyugodjon,akkor életem végéig a karjaimban tartom őt.
-Sajnálom...-motyogta rekedt hangon,miután megnyugodott. A pólómon lévő nagy könnyfolton és a hangja rekedtségén kívűl,semmi nem utalt arra,hogy sírt volna.
-Mit?-kérdeztem lágyan a szemeibe nézve.
-A foltot...azt,hogy rád kiabáltam...mindent..-suttogta. Még mindig össze volt törve,amitől az én szívem is teljesen romokban hevert. Csak azzal segíthettem neki,hogy mellette voltam.
-Semmi baj Zayn! Ez kellett ahhoz,hogy kissé megnyugodj! És én bármiben segítek neked,ha kell!-mosolyogtam lágyan.
-Szeretlek...-mondta határozottan.
-Szeretlek!-válaszoltam neki rögtön. Még mindig hihetetlen számomra,hogy belém szeretett. Ő. Zayn Malik. Minden nő álma. És neki mégis én kellek.
-Nem haragszol,amiért hazamegyek?-kérdezte rám nézve miután elindultunk.
-Nem! Szükséged van most arra,hogy a szüleiddel legyél!-nyugtattam meg.
-Hát...én nem így gondolom...-motyogta. Éreztem a szavaiban a dühöt. Ki kell mondania amit érez.
-Mit gondolsz most róluk?-kérdeztem halkan.
-Én...azt hiszem még rosszabb szülőknek gondolom őket,mint eddig. Nem érzem úgy,hogy értem tettek volna dolgokat... Jó,anyámat nem hibáztatom,hisz ő el akarta mondani. Bár,simán megtehette volna,ha nagyon akarja. Na mindegy... Nem tudom mi lesz ezek után. Annyira nem is érdekel. Csak az számít,hogy veled lehetek!-mondta. Mindezt úgy tette,hogy csak előre bámult a semmibe. A szívem elolvadt utolsó mondatát hallva,de az eleje nem tetszett. Nem tetszett,hogy ennyire nincs jóban a szüleivel. És tudom,hogy nem tehetek semmit,hisz az ő döntése,hogy mit gondol róluk. De fájt,hogy neki is fáj.
-Mire gondolsz?-szorította meg a kezem,ezzel kirángatva gondolataimból.
-Semmire...-mosolyogtam rá.
-Tudom,hogy hazudsz...-vigyorgott. Hatalmas kő esett le a szívemről,hogy végre mosolyogni is képes. Én is csak elvigyorodtam,de nem válaszoltam neki. Úgy is tudja,hogy mire gondolok.
-Szörnyű embernek érzem magam...-suttogta egy idő után.
-Miért?-vontam össze a szemöldökömet értetlenül.
-Mert nem tudom gyászolni a testvéremet... Éreznem kellene valamit ezzel kapcsolatban,bármit... De a bennem lévő hiányon kívűl semmit nem tudok...-suttogta. Hihetetlenül sajnáltam őt. Olyan összetört hangon mondta ezt. Nem a tudat fogja őt elkeseríteni,hogy volt egy testvére,hanem az,hogy nem tudja őt gyászolni.
-Nem vagy szörnyű ember Zayn! Érthető,hogy nem érzel semmit,hisz nem is emlékszel rá! Nem ismerted őt!-simogattam meg nagyujjamal a kézfejét.-És tudom,hogy érezni fogod majd a gyászt! Higyj nekem! De szerintem még nem fogtad fel igazán.-néztem rá a végén.
-Lehet igazad van!-sóhajtotta.
Hazaérve a konyhában megpillantottuk apát,aki annyira bele volt merülve a rejtvényfejtésbe,hogy észre sem vett minket. Csak mosolyogva intettem Zaynnek,hogy ne szólaljon meg,majd a szobámba indultunk.
Azt hiszem Zayn most pótólta be a tegnapi kutakodást. Mindent megnézett amit lehetett.
-Ő az anyukád?-kérdezte halkan. Az ágyamon ültem,de mikor meghallottam a kérdést,rögtön felkaptam a fejem.
-Igen...-mondtam halkan. A kedvenc képemet tartotta a kezében. A kép akkor készült,mikor megtudtuk,hogy felvettek abba a középiskolába,ahová jelentkeztem. Hihetetelnül örültünk neki mindhárman.
-Nagyon szép volt... Nagyon hasonlítassz rá!-mondta,miközben lágyan mosolygott.
Csak pirulva elmosolyodtam. Szeretem,amikor ilyeneket mond nekem.
-Kedvelt volna téged...-mosolyogtam rá. Ő is elmosolyodott,majd lerakva a képet,leült mellém és nagyot sóhajtva megölelt.
-Örülök,hogy vagy nekem...-motyogta,majd a hajamba puszilt. Elmosolyodtam és méginkább az ölelésébe bújtam. A nyakába fúrtam az arcom.
Örültem,hogy Zayn szülei megengedték,hogy együtt legyünk,de a bizonytalan jövőkép ami előttem lebegett,nem volt túl biztató. Nem volt munkám és hiába vett meg Zayn 2 hónapra való gyógyszert,az nem örökre szól. Még mindig nimcs munkám és nem valószínű,hogy a közeljövőben lesz. Ni tartozását is meg kell adnom,hisz ő jó szívvel adta. Nem várhatom el,hogy csak úgy elfelejtse az egészet.
Súlyos gondolatokkal a fejemben aludtam el. Csak azért sikerült,mert hallgattam Zayn egyenletes szívdobogását,ami megnyugtatott. Ő itt van velem. És csak ez számított. Vagyis ezt gondoltam abban a félig alvó állapotban,amiben voltam.