Sziasztok! Megjöttem a kövi résszel! 😉 senkit sem akarok elkeseríteni,de már csak körülbelül 5-6 rész van hátra a történetből! Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket! Jó olvasást! 😍😍

Idegesen rontottam be a házunk ajtaján. Elképzelni sem mertem,hogy most mi fog történni Zaynnel. Vajon az apja megveri? És ha igen,mennyire? Zaklatott voltam. Nagyon. A sírás azóta sem szűnt meg,hogy eljöttem onnan. Eljöttem,mert el kellett. El jöttem,mert elküldött. Az nem számított,hogy én semmit sem akartam annál jobban,mint hogy vele maradhassak és ölelhessem őt. Ölelhessem életem végéig.
-Fiam! Jól vagy?-jött apa hangjan valamerről nagyon tompán. Nem akartam semmivel sem foglalkozni,csak sírni,üvölteni és valahogy kiadni magamból a mérhetetlen fájdalmat. De nem lehettem önző. Apával szemben nem. Könnyes szemekkel néztem fel rá a székemről,mire hozzám sietett és megölelt. A fejem a hasába fúrtam és méginkább sírni kezdtem.
-Mi történt?-kérdezte lágy,törödő hangon.
-Apa...-vettem egy mély levegőt.-Meglátak minket Zayn szülei...és az apja megtiltotta,hogy együtt legyünk... Zayn pedig..ő pedig..elküldött engem. Elküldött engem,apa. Nem szeret engem!-markoltam meg a pólója alját és teljes erőmből szorítani kezdtem. A körmeim belemélyedtek a húsomba,de nem érdekelt. Valamivel el kellett terelnem a figyelmem a mellkasomat szétzúzó fájdalomról.
-Liam..annyira sajnálom! Biztos vagy benne,hogy azért küldött el,mert nem szeret?-simogatta a fejem. Csak bólogatni tudtam,hogy megerősítsem a szavait,pedig a belsőm ordított,hogy ez nem így van. A ködös logikámmal nem következtettem arra,hogy csak egy kis ideig küld el,hisz megígérte,hogy visszajön hozzám,inkább arra gondoltam,hogy ennyi volt. Véget ért köztünk az a szerelem,ami igazából még el sem kezdődött,mert nem volt ideje. Nem volt ideje kibontakozni és kiteljesedni sem.
-Apa...miért fáj ez ilyen nagyon?-szorítottam össze a szemeimet. Nem bírtam elviselni több fájdalmat. A lelkem darabokban hevert,ahogy a szívem is.
-Liam...fiam! Biztos vagyok benne,hogy Zayn szeret téged és nem örökre küldött el!-mondta lassan,csak hogy biztos legyen abban,hogy minden szavát hallottam és fel is fogtam. De rajtam már annyira elhatalmasodott a fájdalom és a kétségbeesés,hogy nem hittem el. Nem tudtam elhinni.-Csinálok teát,rendben?-simított végig a kezemen. Nem tettem semmit,csak elengedtem őt,majd az asztal lapját kezdtem el bámulni üveges szemekkel. A sírás már abbamaradt olyannyira,hogy nem adtam ki semmiféle hangot,csak a szememből folytak a könnyek megállíthatatlanul,és néha szipogtam egyet-egyet.
Apa pár perccel később elém rakott egy gőzölgő csészét,teával tele. Köré fontam az ujjaim és csak melengedtem őket,miközben meredten bámultam a csészét. Nyár volt és meleg,mégis jól esett,ahogy a forróság végig égeti az ujjaim,ezzel fájdalmat okozva.
Apa helyet foglalt velem szemben,és egy zsebkendőt nyújtott felém. Lassan,gépiesen nyúltam érte és fújtam ki az orrom.
Vajon meddig fog fájni? Mennyi idő kell majd,mire megszűnik a fájdalom? Egyáltalán meg fog szűnni valaha is teljesen? Marad majd heg a lelkemben miatta? El fogom őt felejteni? Nem akarom! Nem akarom elfelejteni azt az embert,aki megmutatta,hogy az életet élvezni is lehet! Nem akarom elfelejteni azt az embert,aki megmutatta,hogy vannak szép dolgok is! És legvégül,nem akarom elfelejteni azt az embert,aki miatt végre megtudtam mi is az a szerelem! Milyen az,ha feltétel nélkül szeretsz valakit! Én már tudom és ezt senki nem veheti el tőlem.
-Liam...-szakított ki apa hangja a kegyetlen valóságba.-Hidd el nekem,hogy ez nem a vég!-szorította meg a kezem. Próbáltam rámosolyogni,hogy elhigyje,hogy meg vagyok,de nem ment.
-Tudom apa...motyogtam végül. Nagyot sóhajtott és felállt.-Hova mész?
-Felhívom Michaelt és lemondom a ma esténket...-mondta rám nézve. Bűntudatom lett. Olyan rég volt már,hogy apa kimozdult itthonról és olyan rég volt már,hogy Dr.Nicholaideshez megy. Nem akartam elrontani ezt.
-Ne apa! Ne mond le!-mondtam tiltakozva,igaz,hogy remegő hangon.
-Nem foglak magadra hagyni ilyen állapotban! Te sem tetted soha!-mondta rögtön.
-Apa,kérlek! Megleszek! Semmi baj nem lesz,hidd el! Olyan jó téged végre boldognak látni! És egészségesnek! Ne mond le,kérlek!-néztem rá könyörgően,bevetve a kiskutya szemeket,amelyek Zaynnél akaratlanul is beválltak. Nem akartam újra rá gondolni.
-Liam..nem kérheted ezt tőlem...-motyogta végül leeresztve a kezeit.
-Pedig ezt kérem! Épp itt volt az ideje,hogy visszatérj az életbe! Én jól leszek! Ha azért aggódsz,hogy valami hülyeséget teszek,emiatt ne fájjon a fejed! Nem adnám fel,miután visszajöttél hozzám!-mondtam végig mélyen a szemeibe nézve. Úgy látszik ez hatott,mert elmosolyodott és nagyot sóhajtott.
-Te vagy a legjobb! Mondtam már?-mosolygott. Én is csak elmosolyodtam,majd felálltam és szorosan megöleltem. Éreztem,hogy már nem csak egy ruhakupacot tartok a kezeim közt,hanem őt. Apát! Ami a szenvedéseim közepette,boldogsággal töltött el.
-Minden rendben lesz..-szorított magához mégjobban.
-Tudom..-suttogtam lehunyt szemekkel. Elhittem amit mond. Minden szavát.
Miután elengedtük egymást én visszaültem az asztalhoz,míg apa elment telefonálni.
Csak meredtem magam elé,már nem folytak a könnyeim,de akkor ia fájt belülről minden. Visszagondoltam a beszélgetésre és elöntött a halvány remény,miszerint visszajön. Vissza kell jönnie,hisz megígérte. Ezzel kissé alább hagyott a lelkem háborgása,de ott volt az aggodalom is,hogy az apja mit tehet vele. Csak reménykedtem benne,hogy semmi komolyat,hisz akárhonnan nézzük Zayn a fia. És mindig is az marad.
-Fél óra múlva jön értem Michael...biztosan megleszel?-jött be apa.
-Tuti!-mosolyogtam rá nyugtatóan. Ő is elmosolyodott,bár akkor is láttam az aggodalmat tükröződni az arcán,majd közölte,hogy elmegy fürdeni. Bólintottam,majd a szobámba indultam.
Beléptem a kis helyiségbe és lassan körbenéztem. Egy franciaágy volt benne,egy íróasztal,egy tévé és egy szekrény. Ezeket még akkor vettük,mikor elkezdtem az egyetemet. Voltak még dolgaim,mint például a laptop vagy telefon,de ezeket eladtam,hogy minnél több pénzem legyen segíteni apán.
A falak cappucino barnára voltak festve,néhány helyen megkopva és itt-ott egy-egy repedés. Viszont mellettük voltak képek is a falaimon. A kiskori énemről,anyáról,apáról. Egy boldog és teljes családról. Hiányoznak a gondtalan gyermekévek,amikor még nem kellett azzal szembe néznem amivel most. Nem kellett azon aggódnom,hogy mi lesz holnap,vagy mi lesz a szüleimmel. Semmi miatt nem kellett aggódnom,csak éltem a kis világomban a családommal,elképzelve,hogy egy nap tűzoltó vagy pilóta leszek és sok millió ember életét mentem majd meg.
Ahogy leültem az ágyamra eszembe jutott sok-sok emlék a régi életemről,amelyben anya még szerepelt. A mostaniban is szerepel,de nem úgy,ahogy akarom. Már nem jön oda hozzám,hogy puszit nyomjon az arcomra,már nem szól hozzám,már nem ölel meg. És a legrosszabb az egészben,hogy kezdem elfelejteni a hangját és őt magát is. Hisz hiába van tömérdek képem róla,ez nem adja vissza őt. Semmi nem adja vissza már.
-Liam...-kiabálta apa a nevemet. Sóhajtva felálltam,miközben a tudatom egy kis részébe-ahová minden alkalommal boldogan nézek be -bezártam az emlékeim.
-Itt vagyok!-mondtam elé érve.-Jó napot Dr.Nicholaides!-mosolyogtam a doktorra is mikor észrevettem őt.
-Szia Liam!-mosolygott ő is.
-Akkor mi megyünk...rendben leszel,fiam?-törögette apa az ujjait.
-Apa...-mentem hozzá,majd megfogtam a kezeit.-Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg!-kacsintottam rá,tettetve a boldogságot. Bólogatni kezdett,de nem mosolyodott el.-Szórakozz jól ma este! Megérdemled!-öleltem meg. Kezet fogtam Dr.Nicholaidesszel is,majd az ajtóban megállva integettem nekik. Mikor a kocsi eltűnt a szemem elől,visszaballagtam a szobámba. Elterültem az ágyon és a plafont kezdtem kémlelni.
Vajon mi lehet Zaynnel? Jól van? Nem bántották? Annyira hajtott a kíváncsiság,hogy már azon voltam,hogy felugrok és elmegyek megnézem,de végül visszafogtam magam. Lehet csak rontanék a helyzeten és nagyobb bajba sodornám,amit nem akarok. Ő küldött el,mi a fenéért aggódsz érte?-kérdeztem magamtól. Mert szereted! Válaszolta meg rögtön a kérdést a belső hangom. És ez így is volt. Szerettem őt,tiszta szívemből. Csak azt akartam,hogy mellettem legyen és szorosan öleljen át. Semmi másra nem vágytam jobban,abban a pillanatban.
Befordultam a fal felé és lehunytam a szemeim,elképzelve,hogy mellettem fekszik és szorosan ölel,miközben azt suttogja a fülembe,hogy mennyire szeret engem. Miért érzem úgy,hogy ez tényleg így van,mikor még egyszer sem mondta? Nem mondta,hogy szeret,de úgy érzem,hogy mégis. Hisz...annyi mindent megtett már értem. Elviselte apa szemrehányásait,sőt,igazat is adott neki. Nem tagadta le a barátai előtt a kapcsolatunkat. Féltékeny volt Cherylre. Beengedett a szobájába. Eddig csak engem. Mi másért tette volna,ha nem azért,mert szeret?
Az a részem,ami negatívan szemléli a világot és csak a rosszat látja benne,mindennél jobban állította,hogy nem így van. Nem szeret engem,csak unatkozik és ki akar próbálni valami újat. Ezért is küldött el,mikor a szülei rajtakaptak minket. Azért,hogy ne halljam,ahogy elmondja nekik,hogy csak szórakozik velem.
De a másik felem,aki hisz még a csodákban és látja a szépet ebben a mocskos világban,tudja,hogy szeret engem. Hogy most a szüleivel van és harcol értünk. Harcol értem... Ezekkel a gondolatokkal ragadott magába az álmok világa,ahol minden sokkal egyszerűbbnek tűnt.

°°°

Vad kopogtatásra és a nevem kiabálására keltem fel. Ezer közül is felismerném a hangot,így kipattantak a szemeim és feltépve a szobám ajtaját,rohantam a bejárathoz. Kicsaptam az ajtót és megláttam bennem őt. Ott állt,bőrönddel a kezében,fáradt arccal,mégis boldogan mosolyogva.
-Zayn...-suttogtam,majd mit sem törődve a kezében lévő dolgokkal,az ajkaira tapadtam. Kezeim az arcát fogták körbe,miközben sírva csókoltam őt. Zayn sem törődött a bőrönddel,hisz pillanatokon belül a derekam köré fonta a kezeit és lehetetlenül közel húzott magához,miközben ő is ugyan olyan szenvedélyesen csókolt engem.
-Ne sírj,kicsi...-súgta a számra.
-Itt vagy...vissza jöttél...-zokogtam.
-Megígértem,nem? Nem kellett volna ebben egy percig sem kételkedned...-mondta,miközben egyik kezét az arcán lévő kezemre,a másikat pedig az én arcomra helyezte. Újra megcsókoltam,de most nem olyan hosszan,mert arra vágytam a leginkább,hogy öleljen meg. Mintha megérezte volna,körém fonta a karjait miközben úgy ölelt,mintha soha nem akarna elengedni. És ez így is volt.
-Menjünk be...-suttogtam a fülébe,mikor már ki tudja mennyi ideje csak ölelkeztünk. Nem akartam,hogy megfázzon,hisz csak egy lenge póló volt rajta,de mivel beesteledett,eléggé lehűlt a levegő.
-Oké...-mondta,majd még egyszer magához szorított,mielőtt elengedett volna.
Megfogtam a kezét és egyenesen a szobámba húztam őt. A bőröndöt csak hanyagul ledobta az ajtó mellé,majd elfeküdt az ágyamon. Intett a szemeivel és a kezeivel,hogy üljek mellé,mire megindultam,de ekkor épp megcsörrent a telefon.
-Bocsánat..fel kell vennem,biztos apa az...-szabadkoztam. Nem tudom miért,de feszélyzve éreztem magam.
-Menj nyugodtan!-mosolygott nyugtatóan.
Kisiettem a szobából,majd még egy csöngés után,felvettem a kagylót.
-Igen?-szóltam bele.
-Szia Liam!-jött apa hangja.
-Szia apa!
-Minden rendben van?-kérdezte kíváncsi és félő hangon.
-Igen,apa! Minden a legnagyobb rendben van,mert...itt van Zayn,apa...-hallkítottam le a hangom,hogy a szóban forgó személy meg ne hallja.
-Tényleg Liam?? De hisz ez csodálatos! Látod,mondtam én,hogy szeret téged!-örvendezett,mire felnevettem.
-Igen,igazad volt! Mint mindig!-mosolyogtam.
-Hagylak titeket! Csak aggódtam,hogy nincs-e valami,de így megnyugodtam! Nem tudom mikor érek haza! Kettesben hagylak titeket,amíg lehet,hogy megbeszéljétek a dolgaitokat!-mondta,miközben hallottam a hangján,hogy vigyorog.
-Köszönöm,apa! Szeretlek!
-Én is szeretlek,fiam!-szólt,majd letette.
Visszahelyeztem a kagylót a helyére,majd egy nagy levegőt vettem és visszamentem a szobába.
Zayn ugyanúgy feküdt,ahogy itt hagytam és csak meredt maga elé. Akkor nézett csak fel,mikor leültem elé az ágyra.
-Jól vagy?-kérdeztem halkan.
-Mostmár jól!-válaszolt azonnal,lágyan elmosolyodva,amitől érthetetlen módon zavarba jöttem.
-Mi történt?-néztem rá pár pillanat múlva. Nagyot sóhajtott,majd a hátát az ágytámlának vetve intett,hogy üljek a lábai közé. Habozás nélkül megtettem. A fejemet a vállára hajtottam,miközben a hasamon lévő kezeivel játszottam és vártam,hogy belekezdjen.
-Szóval...apám odabenn is csak azt hajtotta,hogy nem lehetek veled,felejtselek el téged! Azt mondta,hogy pszichológushoz fog vinni engem,hogy kigyógyítson a melegségből.-sóhajtott. Kirázott a hideg,ugyanis a lehellete a nyakamon csapódott le. Kissé oldalra fordultam,hogy láthassam az arcát.-Nem hallgattam tovább a hülyeségeit,felmentem a szobámba. Pár perc múlva anya jött be és nem hiszed el mit mondott..-mosolyodott el,miközben rám nézett. Csak kíváncsian meresztettem rá a szemem.-Azt mondta mellettünk van.-nyomott egy puszit a homlokomra,mire én is elmosolyodtam. Az ő arcáról azonban ez lehervadt.-Aztán bejött apám is,mikor anya kiment. Azt mondta,hogy csak a javamat akarja,lássam be ezt. Megmondtam neki,hogy ne szóljon hozzám addig,amíg a kapcsolatunk ellen szól. Mikor kiment,összepakoltam a cuccaim,megvártam míg elmegy otthonról és most itt vagyok,remélve,hogy nem dobsz ki!-fejezte be egy apró mosollyal az arcán. Nekem is felfelé kunkorodott a számszéle. Nem szóltam,emésztgettem a hallottakat,de egy valamin nagyon elgondolkoztam.
-Zayn...mi van ha apádnak igaza van?-néztem az ujjait,amivel játszottam.
-Hogy érted ezt?-ült feljebb az ágyon,engem is magával húzva.
-Talán...talán tényleg más való neked...akivel nyugodtan sétálhatsz majd az utcán,mert nem fognak leszólni titeket... Akit nyugodtan felvállalhatsz...-halkultam el a végén.
-Most hülyéskedsz,ugye? Azt hittem örülni fogsz...-nyúlt az állam alá és kényszerítette,hogy ránézzek.
-Hihetetlenül boldog vagyok,attól,hogy itt vagy! De mi lesz,ha rájössz,hogy apádnak igaza van!-gyűltek könnycseppek a szemembe.
-Ilyen soha nem lesz! Akármit is fog tenni apám ellenünk,nem lesz ilyen... Liam..miért csinálod ezt?-sóhajtott.
-Én...én csak azt...azt mondom,-nyeltem egy nagyot-hogy addig hagyjuk abba,amíg nem fektettünk bele olyan sok mindent...amíg nem fektettünk bele érzelmeket...mert utána csak jobban fájna...-suttogtam,mivel hazugság volt az egész. Legalább is részemről. Hisz én mindent belefektettem ebbe a kapcsolatba. Mert az életemnél is jobban szeretem. Ezért kell elengednem őt. Az apjának igaza van,jobbat érdemel nálam. Éreztem,hogy megragadja a vállam,magafelé fordít és dühösen a szemeimbe néz.
-Ezzel kurvára elkéstél Payne,mivel már kibaszottul fektettem érzéseket a kapcsolatunkba,ugyanis már kibaszottul beléd szerettem! Az első pillanattól kezdve szeretlek,és te ezzel a szarsággal jössz nekem?-kiabálta,mire teljesen lefagytam. Nem érdekelt amit mond,mert leragadtam egy szónál..Szeret engem! Hát mégis igaz. Belém szeretett. Hihetetlen mértékű boldogság terjedt szét bennem,olyannyira,hogy a könnyem is kicsordult. Már mindegy volt minden. A bizonytalan jövő sem volt már olyan ijesztő,hisz kimondta. Bevallotta és nekem is meg kellett tennem. Válaszolni kellett a vallomására,akkor is,ha alig jött hang a torkomra.
-Én is szeretlek...olyan régóta már!