You can't be the sky in my eyes

Szavakkal dobálózol, értelmetlen fonémákkal, amiknek csak te tudsz igaz jelentést adni. Mindig is így gondoltam. Mégis én utáltam a legjobban ezeket a szavakat, az ambivalencia magával ragadott és nem eresztett. Összekuszálódtak az érzéseim.

Mindössze két fiú harca volt küzdelmünk, az álmodozó csatája az osztályelső, példás diákkal. Te az értelmét kutattad a világnak, míg én csak a gondolataidat próbáltam megérteni. Mindhiába.

Emlékszem, hogy a tetőn feküdtél és a kék eget nézted. Állandóan csak ezt csináltad, kerested a fellegeket, a láthatatlan szelet, miközben a telefonodból kiáramló dallamokra ingattad a fejed.

A mindenem volt Noah.

Egyszer megvallottam neki az érzéseimet. Habár nem is igazán mondtam neki semmit, ő maga hozta szóba és említette meg, hogy tudja, hogy érdeklődöm irányába.

- Szeretsz engem, de nem lehetsz az ég a szememben. Én csak az eget szeretem, őt, és senki mást.

- Miért őt választod?

- Mert hatalmas, végtelen, kifogyhatatlan. Mindig velem van. Elkápráztat.

Attól a naptól kezdve csak még jobban szerettem őt, még akkor is, ha csak egy lélektárs voltam neki. De talán egy lélektárs sokkal többet ért, mint egy szerető, nem?

Ha nem találkoztam volna Noah- val, talán a szívem örökre szabad maradt volna. Nem érdekeltek volna az emberek, még annyira sem, amennyire akkoriban, amikor elhitette velem, hogy az élet szép, igaz és nem kegyetlen.

Pedig az élet egy nagy halom kegyetlenség, önző lényekkel teli birodalom, őrült vezetőkkel, elnyomott rongyos, értéktelen szüleményekkel és az olyanokkal, mint én... Akik sehová sem tartoztak.

Talán azért szerettem annyira őt, mert rá hasonlítottam a legjobban. Mégis annyi mindenben képtelen voltam utolérni. Ő is kitaszítódott az emberi társadalomból.

Fölé hajoltam és a nevén szólítottam.

- Hide – nézett kérlelően rám. – Eltakarod az eget.

Gyűlöltem benne, hogy a szavaival ilyen könnyen rá tudott venni bármire. Nem kért semmit, mégis egyetlen kijelentésével hegyeket volt képes megmozgatni.

Akarva- akaratlan, de szabadon hagytam neki a kilátást, mellé ültem. Elővettem az egyik könyvem és olvasni kezdtem.

- Miért tanulsz még a tanév legvégén is? – kérdezte. – A többi egyetemista már be se jár, te meg még mindig a jegyzeteidet bújod.

A célom az volt, hogy mindenkinél jobb legyek, még az ő egénél is. Elégedetlen voltam, minden egyes hibától rohamot kaptam, amit elvétettem. Nem voltam épelméjű, mégis ő szóba mert velem állni.

Egy alkalommal megcsókoltam, amikor aludt. Nem éreztem semmit, csak ürességet utána. Ő rabolt el, még ha nem is akarattal, és én darabokra törtem a rabságban. Szavaival láncokat vert lábamra, karjaimat székhez kötözte, ajkaimon futtatta végig ujjait, hogy felnyögtem.

Hiába is próbáltam becsukni a szemem, a tekintete elkerülhetetlen volt. Képtelen voltam nem figyelni rá. A szemeiben határtalan üresség ült, kitöltetlen végtelen lélek, amit én szerettem volna teljessé tenni.

Egy másik dolog volt benne, amit utáltam, hogy mindenkivel kedves volt, csak velem volt olyan könyörtelen. Ha azt mondták neki, hogy szeretik, kedvesen, udvariasan visszautasította a vallomást. Bezzeg nekem egyenesen az arcomba vágta, hogy tudja, hogy szeretem és nem fogja viszonozni az érzéseimet, bármi is változzon.

Pedig én úgy reménykedtem... Egy illatos virág volt nekem, mint pillangónak az édes nektár. Azonban csak kínoztam magam vele. Minden szavával és lélegzetvételével a szárnyaimat morzsolta, hogy szétrepedezett az apró darabokra, pora, a színes minta levált, és füstködként terjengett szemem előtt. Még az is meg akart védeni tőle, de én túlságosan ragaszkodó voltam.

Aztán egy nap csoda történt. Egy vágyálom vált valóra, egy tragédiába torkollva. Noah elhívott a lakására és én azonnal igent mondtam.

- Miért hívtál el? – kérdeztem.

Nem válaszolt semmit, csak ajkaimra tapadt és szenvedélyesen falni kezdte őket. Kétségbe volt esve, de én semmit nem vettem észre belőle, mert csak magammal törődtem. Nem segítettem rajta, nem hallottam meg lelke könyörgését, kimondatlan szavait. Magammal voltam lekötve.

Lenyomott a fapadlóra és ingét leszakítva magáról, egyik kezemet a felsőtestére vezette. Saját ujjait felvezette magának, majd ölembe ült. Meglepett a helyzetem, mert egyáltalán nem tudtam sosem ilyen szenvedélyesnek elképzelni, mégis felhőtlen boldogság lett rajtam úrrá.

- Mit szeretsz bennem? – kérdezte, miközben testemen vonaglott.

- Mindent – feleltem, letörölve könnyeit.

Az aktus végére már szabályosan reszketett, de én ezzel sem törődtem.

Egyszer sem csókolt meg.

- Még egyszer betörök neked – kezdett aztán még egy menetet, de aztán már nem bírta tovább. Kiment a fürdőszobába és órákig nem jött ki.

Mikor reggel felébredtem, egy kihűlt testet találtam magam mellett. A szívemet megfagyasztotta a rémület. Szemeim tágra nyíltak, a végzet kései megforgatták magukat mellemben. Könnyeket kellett volna ejtenem, de olyan nagy volt a szomorúságom, hogy képtelen voltam rá.

Noah mellett egy kártyát találtam, melyen azt írta, hogy többet jelentek neki még magánál az égboltnál is. Pedig a horizont volt a mindene.

Életemben akkor voltam a legörömtelibb és a legletörtebb. Megkaptam, amire vágytam, ugyanakkor mindent elvesztettem.

Mert a világ kegyetlen. De az ember még kegyetlenebb. És a világ millió egy emberből áll.

És belőlem... A legrosszabból.

_________________________________________

Szervusztok!

Tudom, hogy ez is a fabatkát sem érők közé tartozik, de talán ha egy embernek is tetszett, annnak már örülök. Igazából csak a saját érzéseimet írtam ki. A kis stréber énem és az álmodozó lelkem közti kapocs lényegét... xD

Köszönöm szépen, hogy elolvastad, a további novelláim nem lesznek ilyen vacakok...

Haru Amadare