Kedves naplóm!

- kezdtem volna bele az írásba, amikor a tollam kupakja elgurult.

~Ilyen nincs! Az Univerzum sem akarja hogy írjak?~

Gondoltam, majd nagyot sóhajtva kikászálódtam a kényelmes babzsákból, és Serenity-re néztem aki már régen álmodta a legszebb álmait.
Az éjjeli lámpa gyér fénye alatt próbáltam az alig két hete felgyűlemlett emlékeket dióhéjban leírni, de lehetetlen feladatnak tűnt.

~Mégis hogyan kellene elkezdenem?~

Tudtam, hogy most van csak szabadidőm, és azt is, hogy Gunnersenék is alszanak.
Hiába voltunk hotelben, ilyenkor már mindenki aludt rajtam kívűl.

~Na és mi van akkor? Nem vagyok álmos... ~

Szinte már dühöngtem magamban, amikor újra rápillantottam az órára.
Hajnali fél négy. És még mindig nem tudtam egy épkézláb mondatot megfogalmazni.

–Belegondolni abba... Hogy milyen rég írtam... - suttogtam magamnak. –Nagyon rossz. Bűntudatom van a Naplóm iránt, hogy így megfeledkezdtem róla. - motyogtam halkan, de így is hangosnak hatott a halk szavam a síri csendben.

Végig forgattam a lapjait, és ahelyett hogy írtam volna bele, újra és újra elolvastam a régi emlékeimet.
Ilyen volt egy júniusi nap is, amikor még nagymamám is élt.

"Kedves Naplóm!"

"Még soha nem éreztem ilyen rossznak egy nyári napomat se. Ma ugyanis Nagyi nem engedett ki engem a barátaimmal. Tudja jól, hogy nincs sok barátom, mégis nem engedi, hogy időt töltsek velük. Igazságtalanság! Minden nap mindig meg csinálom azt amit kér, nem volt olyan amikor ne lett volna így. Mégis állandóan itthon akar tartani. Bárcsak eltűnne..."

Ezeket a sorokat 14 évesen írtam. Mégis úgy éreztem magam, mintha a világ legszörnyűbb embere lennék. Vagyis... Már az vagyok.
"Bárcsak eltűnne... " - olvastam újra, hogy megnézzem, biztos jól olvastam e.
Utolsó hozzátartozóm volt... És én ahelyett, hogy szerettem volna... Ahelyett, hogy vele töltöttem volna minden másodpercemet, meg akartam szabadulni tőle. Legalábbis így jött le a helyzet, a Naplóm szerint. Ki akartam menni a barátaimmal, mert hogy nekem voltak.  Ja nagyon is látszik, hogy mennyire segítettek nekem.. Látszik mennyire álltak ki mellettem...

Szavahihetetlen barátok voltak, akik mindig csak azért barátkoztak velem, hogy a bajban otthagyjanak. Hogy átessek egyik szenrencsétlenségből a másikba.
Ennyit értem nekik, mint barát.

Megbecsültem azt, amit nem kellett volna, és nem becsültem meg azt ami igazán megbecsülhetetlen volt.
Mit meg nem adnék azért, hogy meg tudjam ölelni... Annyira... Annyira szeretném az illatát érezni...

–Annyira sajnálom. Annyira sajnálom, Nagyi... - mondtam elfolytott hanggal, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.  –Olyan nagyon sajnálom, hogy mindent elszúrtam.... - csuklott el a hangom és egyre nagyobb gombóc keletkezett a torkomban, miközben a könnyem lassan, de megállás nélkül folyt. A tekintetem folyamatosan homályosodott, nem láttam már tisztán ki az ablakon, így csak lehúztam a redőnyt és én is bebújtam Serenity mellé. 

Könnyel áztatott arcom ,nedvessé és hűvössé tette a fejem alatt lévő párna huzatját, de én mit sem törődve vele szorosan behunytam a szemem, hátha könnyebbé teszi ez azt, hogy álmodhassak valamit ami...ami nem késztet sírásra. Tudtam, annyira tudtam, hogy nem fog menni, mégis próbálkoztam.

Végül emlékek sokasága játszódott le a fejemben újra és újra, és egy idő után már nem érdekelt semmi. Álmodtam, a saját magam útját, és elmerültem a tudatalattim képsorozatában.

  ————————§————————

Reggel egy pohár vízre ébredtem fel.  Mármint nem úgy, hogy megiszod vagy ehhez hasonló. Neeem. Ilyesmiről szó sincs.
Olyan pohár vízre keltem, amit a nyakamba öntöttek ébresztés gyanánt.

Dühödten pattantam fel az ágyban, és körülnéztem hogy ki lehetett a tettes.
Persze ez nem volt olyan könnyű, hisz hárman is ott álltak előttem, úgyhogy nem tudtam a reggeli fejemmel megtippelni ki volt az.

–Ébresztőő! - mosolygott rám Tinus, és beugrott mellém az ágyba. –Ugye tudod, hogy már 12 óra múlt? - nézett rám, majd ujjai egyre közelebb merészkedtek az arcomhoz. Egy mozdulattal le is csaptam a kezét ami nagyot puffant a puha párnában.

–Mi? Már 12 múlt? - pattant ki a szemem hirtelen, és pisligás nélkül  néztem Marcus-ra és Serenity-re.

–Mégis meddig akartál volna aludni? - jegyezte meg Serenity karba tett kézzel.  – Igyekeznünk kell. Egy órakor le kell adnunk a szoba kulcsát, úgyhogy nagyon gyorsan készűlj el.

–Huhh oké... - kapkodtam a fejem és gyorsan össze is szedtem a ruháimat, majd bementem a fürdőbe, és kulcsra zártam az ajtót.

–Héé... Mi miért nem mehetünk be? - hallottam meg Martin hangját odakintről.

–Hülye. - mondta Serenity.

–Áu. Áu! Ne üss már! - szólalt újra meg Martinus,  de én ekkor már villámgyorsan a tusoló fülkében is voltam és lezuhanyoztam.

A nap hátralevő részében elhagytuk a hotelt, és Josh kocsija felé vettük az irányt. Ami pontosan azt jelentette, hogy Jason felé tartottunk, Hammerfast-be.

–Biztos vagy benne, hogy majd ez a busz elvisz odáig? - néztem egy lepukkant Mikulás-plakátos minibuszra, amely sáros volt minden szegletében.

–Ez tuti a jó járat. - nézte a telefonját Martin. –Az internet ezt írja, és az internet sose hazudik.

–Kivéve, amikor igen. - tettem csípőre, kesztyűbe bugyolált kezemet.

–Részletkérdés. - rázta le magáról a válaszom. –Hamarosan megérkezik a sofőr is. - tette el a telefonját, és egy adagnyi csillogó hóba taposott.

–Ki éhes? - lépett hozzánk Marcus, jobb oldalán Serenity-vel, és egy egy adag Fornetti-s zacskót tartottak a kezükben.
Nagyot csillant a szemem amikor megéreztem a Fornetti tipikus szagját, és a gyomrom válaszul egy hatalmasat korgott.

Mindenki felém fordította a figyelmét, és kérdőn meredtek rám majd a hasamra.
–Tessék. - nyomott a kezembe Marcus egy tasaknyi péksütit, én meg boldogan néztem bele a zacskóba. –Van ott minden. De vigyázz van amiből csak kettő van. - tette hozzá. –Ugyhogy hagyj Serenity-nek is.

–Életmentő vagy. - öleltem meg hirtelen felindulásból, és a szuszt kilehelte, mire elengedtem.

–Hallelujah. - mondta hirtelen , miközben próbálta rendszerezni a légzését.

–Mondtál valamit? - fogtam meg a nyaka tövét, és elkezdtem feltépni az említett helyről a bőrt.

–Semmith... - nyöszörögte, mire elengedtem, és kiegyenesített háttal büszkén ácsorogtam mellette.

–Reméltem is! - húzzam félmosolyra a számat, és Tinusra pillantottam amolyan "majd lehetsz te a következő, rajtad áll" nézéssel, mire ő hátrálni kezdett.

–Nem is tudtam, hogy errefel~ lehet kapni Fornetti-t. - motyogtam, miközben tömtem magamba egy sajtos pogácsát.

–Már, hogy ne lehetne? - ráncolta össze a homlokát Tinus.

–Tudod... Románia nem tartozik a leggazdagabb országok közé. Vagyis teljes mértékben különbözik Norvégiától és a többi európai országtól.

–Mi gyakorlatilag nem is tartozunk Európához. - simogatta meg enyhén kinőtt borostáját Marcus, mire kapott egy taslit Serenity-től.

–Ennyire nem figyeltél földrajz órán, idióta? Még jó, hogy Európához tartozunk. NEM IS VAGYUNK ÁZSIAIAK TE HÜLYE!

–Áu. Áu.... Pont ott ütöttél meg ahol Sarah is! - kapott a fájlalt ponthoz én meg a vállamat megvonva felkuncogtam.

–Ugyan már Mac. Nem mondhatod komolyan hogy az neked ütésnek számított? - tettem a kezemet a számhoz és visszafolytott nevetéssel néztem Marcus-ra.

–Egy szóval sem mondtam ezt idióták! - mérgelődött magában mi meg Sere-vel a könnyeinket töröltük a röhögéstől.

–Befejeztétek? - kérdezte Tinus, mire mindenki lassan felé fordította a fejét.

–Heh? Valami baj van talán Martin? - tettem csípőre a kezem.

–Meg jött a buszsofőr. Csak ennyi. - nyitotta ki a lepukkant busz ajtaját, majd felszállt a buszra.

Feltűnően komor lett a hangulata, mintha kicserelték volna. És ez zavart.
Nagyon zavart. De nem tudtam mit tehetnék. Vonjam kérdőre talán? Vagy esetleg csak derítsem jobb kedvre? Fogalmam sincs.
Ám ekkor...

–Sarah. - nézett hátra a válla felett, mire én megtorpantam a busz szűk folyosóján. –Ülj Marcus mellé. Vagy Serenity mellé. Ahova akarsz. Van hely itt mindenkinek. - mutatott körbe a gyakorlatilag üres buszon. –De engem most.... - nézett teljesen a szemembe. -... Hagyj békén.
–Kérlek. - tette a vállamra a kezét, majd azt leengedve a karom mellé egy ideig csak nézte a kezünket, melyek közel voltak egymáshoz, majd végül elfordítva a fejét a busz legvégébe tekintett, és odasétált a leghátsó székekhez.

~Mégis mi a francos fene ütött belé? Hogy érti, hogy hagyjam békén?? ~

Sziasztok!
Elsősorban szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy ilyen későre érkezett a rész
Másodsorban meg azért kérek bocsánatot, hogy ilyen unalnas lett:/

Valószínűleg sok régi olvasó elpártolt már innen, hiszen mondhatni nagyon lassan haladtam eddig más wattpad-írókhoz képest.
Valamint valószínűleg a konyv veszített már a minőségéből, főleg akkor ha már végigolvastatok egy ennél igényesebb és eseménydúsabb fanfictiont, ami természetesen jobb, mint ez.

De
Én most... Én most szerintem eléggé elhatároztam magam ahhoz, hogy végre a befejezéséig írjam meg ezt a könyvet.
Úgyhogy nagyon sajnálom kedveseim, de ilyen hamar nem szabadultok meg tőlem 😂❤️
(Feltéve ha meg akartatok volna persze)

Remélem azért annyira nem lett rossz a rész, és egész elviselhető, ahhoz képest, hogy már rég nem írtam. (hogy ebből fejlődés, vagy pont visszafejlődés lesz, azt nem tudom... Remélem nem a rosszabbik)