A rejtélyes sötétség. Elnyel minden érzést, és helyette ad egy újat. A félelmet. Félelmet, ami csak akkor szünik meg ha tisztán látjuk a dolgokat, ha egy csepp fény is mellettünk áll, és nem engedi hogy féljünk. Nem engedi , hogy aggódjunk.

Jelen esetben ez a cseppnyi fény aki nem engedte hogy féljek, és aggódjak, az egy személy volt.
Egyetlen egy személy, aki ott ült mellettem a volán mögött, és az álmosságot tűrve tovább vezetett az éjszakában. A rideg, rejtélyes éjszakában.

Martinus nagyot ásítva taposta rendületlenül a gázpedált. A rádió halk recsegése töltötte be ez egész kocsit, meg a fűtő meleg zúgása. 
Mac már rég bealudt, habár igaz, régen elmúlt éjfél után 3 óra.

A kínos csönd kettönk között már-már idegesítő volt, de egyikünk sem szólalt meg. Mac halkan dörmögött álmában, mi meg néha összenéztünk amikor érthető szavakat, mondatokat is mormogott.
Ilyen volt a: "Moni nem az akinek gondolod, Sarah!", vagy a : "Ne!" , meg a: "Emma nem tett semmit. Könyörgök ne bántsd!" mondat.

Nem az volt a fura hogy Mac ilyeneket álmodik, hanem az, hogy álmában feltehetőleg bántották Emmát, aki Mac és Tinus  huga volt. És ennek mi köze volt az egészhez, azt pontosan nem tudom....
....még.

Unottan néztem meg a telefonom kijelzőjét.

Újabb nem fogadott hívás Monitól. Hátt...ne is várja az a hárpia, hogy még felveszem neki a telefont. Ha Josh-t képes a világ végére küldeni, én sem lehetek kivétel....
A telefonom megállás nélkül rezgett, üzenetek sokasága érkezett Monitól, de inkább hagytam, hogy olvasatlan üzenetként maradjon az egész.

–Nem veszed fel? -szólalt meg hirtelen Tinus.

–Nem.-suttogtam.

–Azért jó lenne szólni neki vagy valami...nem?-kérdezte.

–Nem. Vagy tudod mit? A repülőgép üzemmód mindent megold. -nyultam a telefonomért, és beállítottam a készüléket.

–De...aggódik érted.-próbált rávenni hogy mégis beszéljek Monival.

–Hidd el. Ő mindent csinál, de értem aggódni sosem fog. -ráztam meg a fejem.

–Honnan veszed?-szólalt meg egy kis idő múlva. Összeráncolt homlokkal nézte az utat, és úgy tűnt mintha kerülné a tekintetem.

–Jó emberismerő vagyok.-vontam meg a vállam.–Különben is....miért érdekel ez téged? Hisz azok után amit veled és Josh-sal tett én még a nevét sem szeretném hallani a te helyedben.

–Sarah. A hivatalpapírok szerint még mindig ő az anyád. Akárhogy is próbálod eltaszítani magadtól, akkor is az utolsó műkörmével fog utánad nyúlni, hogy legyen amit mutogasson. Josh-t már elvesztette. Téged nem hiszem hogy annyiban fog hagyni...-suttogta.

–Előszőr is. Ő. Nem. Az anyám. Másodszor pedig...Ne hidd hogy én hagyni fogom magam. Az utolsó műkörmét is letöröm ha lesz akár egy rossz szava is rám vagy Joshra, vagy a múltamra...nem érdekel. De ha bármi indokom, okom lesz arra hogy megkeserítsem az életét, akkor nem fogok nagyon sokat gondolkodni azon hogy megtegyem e.

Tinus hosszasan hallgatott, majd kifújta a levegőt magából.
–Sarah...én értem hogy most milyen érzések vannak benned. Kiskorormban nekem is rengeteg fájdalmam volt, sokszor voltunk véresre verve, mert nem egyeztünk, vagy nem takarítottunk. Ez nálunk volt...de nem csak mi éltük át ezt.  Sok gyereknek 5 évesen még rosszabb gyerekkora volt. -mondta nekem, fájdalommal teli tekintetét pedig az előtte álló sötét úton legeltette.
Kábultan meredtem rá, nem akartam felfogni azt amit mondott egy pár pillanattal ezelőtt. Én el vagyok ájulva attól hogy milyen gyerekkorom volt? Nekik milyen lehetett? Nem ezt érdemelték az biztos...

–Tudom hogy valószínüleg nehéz erről beszélned...de...

–Mondjam el mi volt igazából?-szakított félbe. Bólintottam egyet mire folytatta.
– Az egész 3 éves korunkban kezdődött... Én és Mac átlagosnak mondható testvéri viszonyban nőttünk fel. Egyszer -kétszer összekaptunk, de utána hamar kibékültünk.-suttogta.

Összeráncoltam a szemöldökömet és vártam hogy folytassa. De elbambulva nézte az utat és vezetett tovább. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy épp valamit el akar mondani.

–Hahoo...Tinus!-lengettem meg a kezem előtte.–Mi köze van a testvéri viszonyotoknak az egészhez?

–Hát az hogy ugyanúgy kijöttünk egymással mint az összes többi iker. Nálunk is voltak verekedések az utolsó csokiért, volt verekedés a lány miatt aki épp akkor tetszett nekünk, de ezt nyilvánosságra sosem hoztuk. A külvilág, és a média semmit nem tud a múltunkról, csak annyit, hogy nyertünk egy tehetségkutatót, énekesek lettünk...és úgy ennyi. De azt nem tudják hogy apánk régen keményen dolgozott a munkájáért, de a főnöke tönkretette. Azt sem tudják ,hogy az állás elvesztése miatt apánk iszákos lett, és emiatt vert minket. Azt senki sem tudja rajtunk kívül ,hogy 2 évig volt veszélyben a család és már anya sem birta sokáig. Válni akart. -mondta kimérten, és feszülten nézte a sötét utat. – De hála az égnek, és persze anyának ,apa egy kis idő után Oslo-ba költözött. Anya kapott az alkalmon és beiratott minket a tehetségkutatóba. Ma is emlékszem, hogy milyen sok bátorítást kaptunk tőle, aznap amikor először kellett kiállnunk a színpadra.... Ahogy egyre telt az idő....apa meglátogatott minket.-suttogta továbbra is, én meg nagyot nyeltem, ami az éjszakai csöndben jó hangosnak hatott.
– Teljesen megváltozott.-folytatta.–Emlékszem, hogy amikor bejött az ajtón, elmondta hogy mennyire büszke ránk, és hogy milyen tehetséges fiai vannak. Csakhogy akkor már anya rég elvált apával, ezért fura lett volna ha visszaköltözne.
Mi szerettük volna de...tudtuk jól hogy az nem lehetséges. Így maradt az hogy minden hónapban látogatott minket, és az élő show-kon ott ült, és nekünk szurkolt. Talán miatta is nyertük meg a műsort. -gondolkodott el.

– Még szerencse...-mormogtam magamban.

–Igen..az. Lassan helyrerakódtak a dolgok. Apa és anya ujra összeházasodtak, és megint egy család lettünk. Akkor született meg a hugunk, Emma, akit nagyon de nagyon szeretünk, és úgy mi is jól voltunk. Mac megírta az első számunkat, amit követett később 100 másik, és lett karrierünk. Befutottunk. És célba értünk. - moslyodott el.

–Gondolom ki is használtátok a helyzetet....

–Attól függ mire gondolsz.-nézett rám.

–Hátt...sok mindenre. De főleg a csajozásra.

–Ja...hát igen. Megszámlálhatatlan csaj vár minket, ha netalántán szomorúak lennénk... -nézett rám kiskutya szemekkel.

–Részleteket nem kérek...kösz.-zártam le hamar a témát, mert nem tudom elképzelni hány óvszer fogyhatott már el a szomorúságuk miatt. Talán jobb is ha nem filózom ezen.

–De most mér? Tök jó sztoriim vannak.-nevetett, és félmosolyra húzta a száját.

–Nem vagyok kíváncsi rá.-zártam le újra a témát.

– Jóvanna'...-nevetett fel újra, és tovább vezetett az éjszakában.

Kedves Kókuszaim!

Elérkeztünk a 18. részhez, ami azért is olyan fontos....mert....meglett a 2k megtekintés!
Ezer hála nektek de tényleg. Elképesztőek vagytok.
Emlékeztek amikor még csak a 100 megtekintés volt a célom? Ott a 3-4. rész környékén...azt hiszem.
Ma már a 2k-s határt is átléptük amiért elképesztően hálás vagyok. Komolyan srácok, ez az első könyvem, és jobb eredményt ért el mint vártam.
Imádlak titeket KÓKUSZKÁIM!
Mostantól ez a nevetek jó?

Nem lényeg...

Ha tetszett a rész, akkor kérlek nyomj egy vote-ot, vagy fejezd ki véleményedet a komment szekcióban. Köszi ,hogy elolvastad!
További szép napot.
Sziaaa!