A sötétben senki nem látta a vánszorgó alakot. Lassan mozgott, vonszolta magát és próbált az árnyékban maradni. Átvágott a parkon, miközben vér foltokkal jelezte, hogy hol járt. Néha megvilágította egy-egy pislákoló lámpa, esetleg a telihold fénye, akkor lehetett igazán látni rajta a kimerültséget. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, míg hajából izzadtság csöpögött. Bal vállára egy ballon kabát volt dobva, ami, úgy, mint az inge, szakadtan lógott a férfin. Teljesen úgy nézett ki, mintha egy kocsmai verekedésből szalajtották volna. Viszont, ha jobban megfigyeltük, egyáltalán nem volt részeg. Nem az elfogyasztott alkohol mennyiségtől dülöngélt, hanem a fájdalomtól. A lapockájánál egy véres foltban ki volt szaggatva az inge, mintha kitéptek volna belőle egy darabot és ő pontosan úgy is érezte. Szemeiből a kimerültséget és a szenvedést lehetett kiolvasni, de egy másik érzelem is jelen volt. Márpedig az elszántság. Elszántan tartott egy bizonyos helyre és az sem állította meg, mikor hirtelen beborult és leszakadt az ég. A zuhogó esőben villámlás és dörgés kísérte útját. Ez a hirtelen vihar arra késztetne egy embert, hogy behúzódjon a meleg kályha mellé, vagy legalábbis egy fedett helyre, de ő nem volt se átlagos, se ember.

Egy alacsonyabb fa ágban kapaszkodott meg, mikor az esőtől csúszóssá vált talajon majdnem elesett. Egy pillanat erejéig habozott csak, hogy hagyja-e magán úrrá lenni a fáradtságot, vagy megy tovább. Végül vett egy nagy levegőt és tovább sétált.

- Itt lesz - motyogta magának.

Igaza lett, ugyanis körülbelül tíz perc múlva észre is vette a villogó táblát, ami hatalmas betűkkel jelezte, hogy az arra tévedők a "Croce Hotel"-nél járnak. Nem tudja, hogy jön. Nem szólt neki. Hogy is szólt volna így, ebben az állapotban? Megalázták ezzel és elvesztette a tekintélyét is. Már csak benne bízhatott. Neki ő volt az egyetlen.

Ezekkel és ehhez hasonló gondolatokkal érte el a bizonyos ajtót, amin a "6"-os szám virított. Halkan bekopogott. Hallotta a fegyvert, ahogy a bent lévő felkészült az érkezőre. A kilincs lassan lenyomódott és végre valahára meglátta az annyira vágyott zöld szem párt. Először gyanakodva, majd meglepetten, végül pedig ijedten nézett a vendégre.

- Cas! Veled meg mi a fasz történt? - Nyitotta szélesebbre az ajtót.

A férfi karját átvetette a vállán és besegítette a szobába. Castiel viszont nem tudott megszólalni és abban a pillanatban, ahogy párnát ért a feje, már el is nyomta az álom.

Hiszen egy angyal nem alszik! - Mondhatjátok most sokan felháborodva. Viszont Cas már nem volt az, hiszen megfosztották attól, ami az angyalt azzá teszi, ami.

Hirtelen ült fel és bele is szédült a mozdulatba. Dean nem volt a szobában. Pánikolva állt lábra és csoszogott el a mosdóba, hogy lemossa arcát, ami izzadságtól gyöngyözött. Megnyitotta a csapot, de víz nem folyt belőle. Felsóhajtott. Persze, hiszen Dean nem sokáig marad sehol. Felkapta a fejét az ajtó csapódására.

- Cas! - Hallotta a mély hangot, mely aggódva szólította a nevén.

Lassan, kissé szédelegve támaszkodott az ajtófélfának és így nézett az érkezőre. Dean-nek sem kellett kétszer mondani, máris ott termett mellette és támaszt nyújtott neki.

- Most már elmondod mi történt? Hetekig nem hallok felőled, aztán beállítasz így - kezdte szemrehányón, de elhallgatott, mikor a másik nem szólt egy szót se.

Maga felé fordította, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Cas! - Csattant fel a vadász.

- Dean - köszörülte meg a torkát. - Én nem érzem.

Elakadt a hangja, egyszerűen nem bírta folytatni.

- Mit? - kérdezte lágyan a másik.

Castiel keze Dean arcára siklott és mélyen a szemébe nézett.

- Nem érzem a szárnyaimat. - A hangja alig volt több suttogásnál és megtörtségről árulkodott.

Dean egy pillanatig csak figyelte, majd magához húzta a férfit.

- Minden rendben lesz. Itt vagyok. - Ismételgette nyugtató hangon. - Itt vagyok.

Cas hagyta, hogy Dean keze a hátára csússzon és végig simítson a fájdalmas ponton. Hiszen neki csak ő van. Neki ő az egyetlen.