Akárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam elaludni Rowan hatalmas ágyában. Nem azért, mert kényelmetlen lett volna egyébként, hanem mert bármikor becsuktam a szememet, apám vicsorgó arcát láttam magam előtt, és a kezét, amit ismét fellendített. 

Felültem, és olyan halkan próbáltam meg kiosonni a szobából, amennyire csak tudtam, hogy Rowan-t ne keltsem fel. Összehúztam magamon az egyik pulóverét, amit pizsamának adott kölcsön, és a telefonommal világítva lecsattogtam a lépcsőn. Az eredeti tervem az volt, hogy megfogom magam és hazamegyek, de a gondolat mindössze kettő tizedmásodpercig tartott, ugyanis azonnal rájöttem, hogy jelenleg ez lehet a legbiztonságosabb hely számomra - úgyhogy töltöttem magamnak egy pohár vizet, és a konyhapultnak dőlve élveztem a félhomályt, amit az ablakon beszűrődő utcalámpa fénye okozott.

Nem akartam vele egy ágyban aludni. Ugyanis az kettő dolgot is jelentett: egyrészt, hogy az együtt alvás egy olyan bensőséges dolog, amit Rowannek sosem lenne szabad megengednem még egyszer (inkább magamnak a vele való alvást), másrészt - és ez lényegesen jobban bosszantott -, hogy talán a legsebezhetőbb pillanatomban láthat. És pontosan jól tudtam, hogy ezt milyen kevés embernek engedhettem meg, akik közé Rowan Markle még közel sem tartozhatott volna. 

Viszont az az érthetetlen sírógörcsöm a jelenlétében megalapozta ezt az egész fasz helyzetet, és bár első körben ő azt mondta, a kanapén fog aludni, miután lefeküdtünk, olyan idegesítően járkált fel alá a folyosón, hogy abban a gyenge pillanatomban megkértem, inkább feküdjön le és maradjon csendben. 

Az utolsó cseppig kiittam minden vizet a pohárból, és már az üres üveget forgattam az ujjaim között, és figyeltem, hogyan ugrál rajta az a kevés fény. Rowan szemének a csillogására emlékeztetett, főleg arra, amikor egymás szemében néztünk a Porcukorban. Azt hiszem, sosem fogom tudni elfelejteni az érzést, amit az kiváltott belőlem. Ahogyan azt sem, hogy saját magát mennyire meghazudtoló módon, csendben végighallgatta, ahogy kibőgöm a lelkemet is. 

Aztán az a csillogás anya szemére emlékeztetett, de erre annyira nem akartam gondolni, hogy megborzongtam. Mert anya gondolata eszembe juttatta a tesóimat, és ami még rosszabb, azt a gusztustalan embert, aki nekünk annyi, de annyi fájdalmat okozott. És ezzel együtt azt a hatalmas kudarcot, amit minden egyes alkalommal el kell szenvedjek, amiért képtelen vagyok őket egyszerűen kirángatni ebből a kibaszott helyzetből. 

Hirtelen felkapcsolódott a lámpa, én pedig mivel azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ijedtemben becsuktam a szemeimet, és a következő pillanatban már csak azt hallottam, ahogy a pohár szilánkokra robban a csempén a meztelen lábaim körül. 

- Juniper?- Rowan hangját meghallva leeresztettem a karjaimat az arcom elől, amiket fogalmam sincs, hogy miért kaptam oda. Egymásra néztünk, és én megint azt a csillogást láttam a szemében, amitől szerintem még jobban megijedtem.- Hé.

- Bocsánat- nyögtem ki, és inkább lehajtottam a fejem, hogy a szilánkokat vizslassam.- Összeszedem, sajnálom.

- Ne, ne is mozdulj meg, szétvágod a lábad- válaszolta szórakozottan, és egy pár másodpercre kilépett a folyosóra egy papucsért, majd visszajött. Ahogy közeledett, ropogtak a szilánkok alatta.- Nem akartalak megijeszteni.

- Nem ijesztettél meg- feleltem, amikor már egészen közel állt hozzám. Nem mondott semmit, megint abba a furcsán megnyugtató némaságba burkolózott, miközben egy egyszerű mozdulattal a térdem alá nyúlt, és az ölébe emelt.- Nem kell babusgatnod, azt remélem tudod.

- Nem babusgatlak, csak nem akarom, hogy széthord a lakásban a szilánkokat- mondta egyszerűen, mire halványan elmosolyodtam, és a vállára döntöttem a fejem, ameddig bevitt a nappaliba.- Gyorsan feltakarítom.

Lerakott a szőnyegre, és ahogy visszafordult a konyhába, a test melege is eltávolodott tőlem, ezért lehuppantam a kanapéra és felhúztam a térdeimet, hogy az arcomat úgy tudjam rájuk fektetni, hogy közben a velem egy légtérben lévő Rowan-t nézhessem, aki már sepregette is az üvegszilánkokat. 

- Szólhattál volna, hogy szomjas vagy- szólalt meg lehajolva, hogy a lapátra tudja terelni a maradványokat.

- Nem akartalak felkelteni. 

- Nem is aludtam- válaszolta rám sem nézve, de az arcán ott bujkált egy csintalan fintor, amitől legszívesebben elmosolyodtam volna. Kirázta a szemetesbe a lapátot, közben a haja a homlokába lógott, összevonta a szemöldökét a nagy összpontosításban, és a fehér póló rajta olyanná tette, mint aki a címlapokon szokott szerepelni azzal, hogy éppen akkor kelt ki az ágyból. Nyeltem egy nagyot, és elkaptam a tekintetem a hátáról, amit elkezdtem szemérmetlenül bámulni. Csak az volt a különbség a címlapfiúk és közte, hogy Rowan tényleg akkor kelt ki az ágyból. Ahol azelőtt mellettem feküdt.

- Sajnálom- kezdtem, de közben meg kellett köszörülnöm a torkomat, nehogy a hangom elcsuklása még aztán könnyeket is előidézzen a szememből.- Sajnálom, hogy a terhedre vagyok most. Tudom, hogy nem ezért fizetsz, és hogy sokkal jobb dolgod is lenne, mint utánam takarítani. Ígérem, hogy reggelre összeszedem magam és elhúzok a picsába. Az lenne a legjobb, ha nem is...

Rowan olyan hévvel csapta le a szemetes fedelét, amibe a szilánkokat zúdította, hogy megrezzentem és azonnal abba is hagytam a beszédet. Nekem még mindig háttal állva kiegyenesedett, és lassan megfordult, közben még a szemetes lapátot szorongatva. A tekintetünk találkozott, én meg úgy éreztem, a szívem már a bordáimon kívül ver.

- Befejezted?

- Tessék?- leheltem értetlenül.

- Nincs semmi, ami miatt bocsánatot kellene kérned, Juniper.- mondta halvány mosollyal az arcán, és felém indult, de a szőnyeg előtt megállt.- Semmi az ég világon.

- Rowan...

- Tudom, mit akarsz mondani. És igazad van. Semmi közünk egymáshoz- bólintott, én pedig beharaptam a számat. Tőle valahogy másmilyen volt ezt hallani, mint saját magamtól.- De nem tudom elviselni, ha bántanak, vagy ha félsz valamitől. 

- Nem kell ilyeneket mondanod csak azért, hogy jobban érezzem magamat- feleltem még magamat is meglepve. Rowan felvonta a szemöldökét, és a lapáttal felém mutatott.

- Szerinted én szánalomból teszem ezt?- mivel erre nem tudtam válaszolni, kis szünet után elkezdett járkálni a két helyiség közt, folyamatosan a lapáttal hadonászva.- Sajnálom, hogy ezalatt az idő alatt neked ez így jött le, soha nem is akartam, hogy ez ennyire fontos legyen nekem. Erről én tehetek. De te meg arról tehetsz, hogy a legkisebb segítséget is elutasítod. 

Na, erre felkaptam a fejemet.

- Persze, hogy elutasítom, Rowan! Ne legyél hülye. Te és én nem egy világba tartozunk, és ezt te is tudod. És az én világomban a segítség csak úgy, nem érkezik.

- Fogalmam sincs, milyen világokról beszélsz, mert most is a kanapémon ülsz!- felemelte a hangját, engem pedig olyan hirtelenséggel töltött el a méreg, hogy el is felejtettem, kivel beszélek. Felpattantam, és olyan erősen ráncoltam a szemöldököm, hogy a szemem alatti zúzódások valósággal sikoltottak.

- Persze, fogalmad sincs. Akkor hadd világosítsalak fel! Te vagy a nagymenő, gazdag, jóképű, mindened meg van, én meg az vagyok, aki férfiakkal szexel pénzért!- a végére már egészen belejöttem a kiabálásba.

- És ki kért, hogy ezt tegyed? Huh?- végre megállt velem szemben, azzal a kurva lapáttal.

Leengedtem a vállaimat, amik a támadástól befeszülve várták, hogy... nem is tudom, mit. Talán, hogy felpofozzam. De a szavai minden erőt kiszívtak belőlem, és rá kellett jöjjek, hogy ezúttal is igazam volt mikor azt hajtogattam magamnak, hogy nem szabad. Hiszen ő sosem értené meg.

- Nincs más választásom.

- Ne gyere nekem ezzel a baromsággal- félig elfordult, és felém legyintett a lapáttal.

- Baromság?! Ez az igazság, Rowan. Láthatod, hogy hogyan élek, mit dolgozom, te fizetsz nekem- fröcsögtem.- Tedd magad túl ezen a védelmezős faszságon és viselkedj úgy, mint a munkaadóm. Nem tartozol nekem semmivel. Mit vársz tőlem? Megteszem, amit kérsz, egy rossz szavam sincs rád, mert kettőnk közül én fel tudom fogni, hogy mit jelent a munkakapcsolat! És tedd már le azt a hülye lapátot!

- JÓ!- ordította, és olyan lendülettel vágta a földhöz, hogy el is pattant róla, és a lábaim elé esett. Tátott szájjal néztem a szerencsétlen tárgyra ami előttem hevert, majd Rowan-re, aki a papucsában fel-alá mászkált és közben az állát dörzsölgette. Karba fontam a kezeimet, és a fejemet ráztam.- Neked nem lehet beszélni, hozzád nem lehet szólni. 

- De lehet- lehajoltam és a kezembe vettem a lapátját.- Csak normális hangnemben.

- Nem hallasz meg semmit, Juniper- megtorpant, és felém fordulva széttárta kezeit. A haja zilált volt az előbbi mutatványától, és attól, hogy másodpercenként a fejét dörgölte. Sóhajtott egy nagyot.- Nem akartam veled kiabálni.

- Én sem veled- feleltem. Leengedte a karjait.

- Hagyd, hogy segítsek neked. 

- Nem lehet. Nem tudsz.

- Dehogynem!- közelebb lépett, és mintha két kezébe akarta volna venni az arcomat, de aztán meggondolta magát. A fejemet ráztam, de csak folytatta.- Nem fogok beleavatkozni, ígérem. De máshogy tudok segíteni. 

- Nem...

- Költözz ide.- szakított félbe, nekem pedig akkorára kerekedtek a szemeim, amekkorára csak biológiailag lehetséges.

- Te meg vagy huzatva.

- Nem, ezt komolyan gondolom.

A szemeibe nézve láttam, hogy tényleg komolyan gondolja. Pont ezért estem neki. A lapáttal.