-Nekem miért nem tudtad soha ezt mondani...?- hallottam meg magam mögött egy összetört, sírás szélén álló hangot.

Ne...nekik nem lenne szabad találkozniuk...

Érzetem, ahogy Luhan összerezzen karjaim között, nem érti mi történik.

-Mióta van neked ez a srác? Miben jobb nálam? VÁLASZOLJ SEHUN!-kiabálta el magát.

-Sehun...Mi folyik itt?-kérdezte Luhan. Rájött. Biztosan rájött.

Olyan dolog történt, amire álmomban se számítottam volna. Baekhyun a karjánál fogva rántotta ki mellőlem ijedt szerelmemet és pofozgatni kezdte.

-Ki vagy, te ribanc?! Mióta jársz fel hozzánk, hm?! Mivan, elvitte a cica a nyelved?!

Elrontottam mindent. Fel kéne állnom és szétválasztanom őket...de nem megy... egyszerűen idefagyott a testem az ágyhoz... Csak figyelem síró páromat, aki a zavarodott, félő egyetlenemet ütögeti. Én...én tehetek mindenről.

-Nézz már a szemembe, te szégyentelen!-lett Baek egyre hangosabb.

-Baek, állj! Ő az a fiú... ő a vak fiú...

-Te...ki vagy...?- kérdezte remegve Luhan.

-Én?-húzta a fiú keserves mosolyra ajkait- Sehun párja voltam, egészen eddig a pillanatig. Mostmár csak egy vagyok azok közül, akiket Sehun érzelmileg tönkre tett. Várunk téged is a "csapatba".-mondta, majd visszalökte mellém az ágyra és amilyen gyorsan megjelent, úgy el is iszkolt innen. Csak dermedten meredtem magam elé, mikor zokogás csapta meg fülem.

Kérlek, csak te ne...

Odafordultam és Luhan könnyáztatta szemeivel találtam szemben magam.

-Te... te hazudtál nekem!-zokogta alig érthetően- Csak...Csak erre kellettem neked, igaz?! Csak...el akartad venni a szüzességem, ugye?! Másra nem lettem volna jó... igaz...?-érezni lehetett hangján, hogy teljesen megsemmisült- Én azt hittem... én vagyok neked az egyetlen... azt hittem tényleg szeretsz... én bíztam benned... úgy terveztem, hogy megölöm magam, mert úgysem fog befogadni az osztály... hogy úgysem lesznek barátaim, úgysem lesz soha párom...aztán jöttél te... egy nap alatt minden ilyet elfelejtettem...
Miért használtál ki...?

Most látom igazán, hogy mit is tettem....

-Luhan... Kicsi Luhannie... kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam...-kezdtem neki, már én is sírva- Én akkora egy seggfej vagyok, tudom és...  nem érdemlem, hogy meghallgass, de kérlek.... most mégis figyelj rám.
Baekhyun tényleg a párom volt... De én nem szerettem őt...vagyis de...de nem úgy, mint téged... felkavartál bennem minden érzést... megmutattad, milyen igazán szerelmesnek lenni... Luhan, nélküled én meghalnék már... Hiszen te mutattad meg, hogy más életet is lehet élni, nem csak olyat, amilyet én élek... előtted Baekot fűvel fával csaltam, bántottam mindenkit... Melletted érzem, hogy még én is meg tudok javulni! Luhan, nekem te vagy az első, akinek azt mondtam, hogy szeretem! Kérlek, bocsáss meg nekem... én... féltem szólni róla... azt hittem, hogy eltaszítalak magamtól, ha közlöm, hogy van valakim...

-Pedig ez az eltaszítás most sikerült...-mondta összekuporodva. Még egy kicsit sírdogált, majd felöltözött. Hívott egy taxit és elment.

Miattam ment el... Én tettem tönkre mindent... Nem lett volna szabad hazudnom neki....Legalább neki nem.

Órákig csak feküdtem és zokogtam. Ennyire még sosem gyűlöltem magam. Egy nap alatt két embert törtem össze. Pontosabban hármat. Luhant, Baekhyunt és magamat.

Mit tehetnék? Menjek el hozzájuk, vigyek neki virágot? Esetleg csokit? Ezek olyan átlagosak...nem illenek hozzá...hiszen ő nem átlagos, ő csodálatos. Luhanom...Mit tehetnék érted?

Nagynehezen összeszedtem magam és előálltam egy tervvel.

Holnap, mikorra már talán kicsit lenyugodtak fájdalmai, elmegyek hozzá és eléneklem neki a dalt, melyet most írok neki.
Beleírom minden érzelmem. Azt, hogy mennyire szeretem. Azt, hogy mennyire vágyom rá. Azt, hogy komolyak a szándékaim.

A dalt vagy negyvenszer átírtam. Azt akartam, hogy tökéletes legyen, mint ő maga.

Majd valamikor Baekkel is beszélnem kell. Nem hagyhatok benne ennyi kérdést, megérdemel minden választ.

Mikor befejeztem, bekapcsoltam a tévét. Szörnyűbbnél szörnyűbb hírekről számoltak be.
Egy fiatal, 21 éves lány lemészárolta az egész családját. Egy 18 éves fiú levetette magát a szobája ablakából. Két 14 éves lány kézen fogva ugrott egy vonat elé. Egy 37 éves férfi autójával szándékosan egy Plázába hajtott, ezzel megölve magát és hét másik embert, köztük egy kisgyermeket is.

Őszintén már meg sem lepődök ezen. A világunk látványosan romlik. Manapság szinte csak ilyenek vannak a hírekben. Hiába ilyen kiábrándító, ez az igazság.

Sóhajtva mentem el tisztálkodni, majd kiválasztottam a másnapi ruhát. Az álom nagyon nehezen nyomott el. Nyugtalanul aludtam, forgolódtam, gyakran felkeltem.

Reggel gyorsan felöltöztem, hogy minél hamarabb Luhanékhoz érhessek.

Csak újra a karjaimban akarom tartani...

Elfutottam a virágbolt előtt, ahol elmondta a kedvenc virágait. Majndem a házuk előtt is elfutottam, de szerencsére észrevettem, hogy túlmentem. Ahogy megálltam a ház előtt, furcsa dolgot figyeltem meg. A házra egy zászló volt kirakva. Egy gyászt jelző zászló. Többször is felcsengettem, de nem történt semmi. Egyre idegesebb lettem. Megpróbáltam hetedjére is, mikor a kaputelefonba az édesanyja szólt bele.
-Gyász időszakban nem fogadunk látogatókat. Kérem, ennyivel tisztelje meg elhunyt fiam emlékét. -majd letette. Percek kellettek, mire felfogtam, hogy mit is mondott.

Egy 18 éves fiú levette magát a szobájának ablakából...

Fájó fejjel, meghasadt szívvel indultam haza. A fejem majd szétment, hihetetlenül szédültem. Nagyon rosszul voltam. Könnyeim megállás nélkül hullottak a betonra. Kívántam, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Nem az volt. Minden megtörtént.
Ahogy felnéztem cipőmről, megláttam pár vonatsínt.

És azt is láttam, hogy holnapra már csak egy leszek, az öngyilkosságról szóló hirek közt.

The End.