Sehun

-Milyen óránk lesz?- kérdezte csilingelő hangjával Luhan.

-Kémia. Ebben a teremben leszünk, nyugodtan előpakolhatsz.- válaszoltam, majd én is így tettem.

Tetszik, hogy a többi állat nincs bent, csak mi.

Lassan, tapogatózva elővette Braille-írásos könyveit. Komótosan elmajszolgatta a vásárolt szendvicset, majd irányomba fordult.

-Leszünk barátok, Oh Sehun?- kérdezte élettel teli mosolyjal.

-Megmondtam, Luhan. Nem barátkozom.- válaszoltam ridegen, majd elhagytam a termet.

Komolyan azt hiszi, hogy majd ÉN barátkozni fogok VELE? Nagyon el van tévedve a kicsike. Max az ágyamba terelem, barátkozni biztos nem fogok.

A csengő jelzése után mindenki egyszerre csődült be a terembe. Én leghátul kullogtam, figyeltem, hogy jön-e a tanár. Nem érkezett, így leálltam beszélgetni Yixinggel.

-A kis takonypóc megkérdezte, hogy leszek-e a barátja... Naiv gyerek...-morogtam.

-És te képes voltál nemet mondani? Ennyire pöcs ne legyél már... nézz csak rá.-mutatott irányába.

Na ez is egy kétszínű hülye. Nemrég még cseszegette a gyereket, mostmeg én vagyok a szemét, mert nem barátkozok vele. Szép, mondhatom...

Luhan felé fordultam és csak néztem. Széles mosolyának hűlt helye, arca nagy részét tenyerébe temetve mered maga elé. Pár lány odament hozzá beszélgetni, de még ez sem tudta felvidítani.

Tényleg nem lehetek ekkora pöcs...

A tanár bejött, az óra elkezdődött. Amúgy sem szokásom figyelni, de most ha akartam volna se tudtam. Végig az új fiút vizsgáltam. Bájos arc, vékony combok, apró kezek... Pisze orr, dús haj, gyönyörű ajkak... Esküszöm, szebb, mint egy lány.

Kicsengettek, kihajtották az osztályt. Én Luhanhoz siettem.

-Talán...veled kivételt tehetek...- mondtam neki sóhajtva, közben rezzenéstelen arcát figyeltem.

Puhább lehet, mint a frissen esett hó...

-Vagyis...?- kérdezett vissza, hallatszódott hangján, hogy nem érti a dolgot.

-Leszek a barátod.-simítottam végig arcának bársonyos bőrén- De tudnod kell...én nem vagyok olyan, mint amilyennek valószínűleg hiszel. Nem vagyok kedves. Bántok és megszégyenítek másokat. Értéktárgyakat teszek tönkre.

-Miért, Sehun?- kelt fel helyéről, majd vállamat, nyakamat végig tapogatva kereste arcom. Mikor megtalálta, bal tenyerét finoman pihentette rajta- Miért teszed ezt másokkal?

Ha ezt valaki más kérdezte volna, arcon köptem volna, majd közöltem volna, hogy mert ez szórakoztat.
De valahogy...neki nem tudom ezt mondani. Benne...Valami más. Van benne valami ami nem engedi, hogy ezt tegyem vele és valami, ami arra kényszerít, hogy komolyan elgondolkozzam. Mi van ezzel a sráccal? Hogy tudja alig két óra alatt megváltoztatni a vele kapcsolatos gondolkodásom és látásmódom? Mi a trükkje?

-Nem tudom. De...ha tudnám sem a te dolgod lenne... LuLu.

-LuLu?-kérdezett, szemöldökeit felhúzva.

-Igen. Mostantól ez a beceneved. LuLu.-pöcköltem meg óvatosan orrát, majd arcomra mosoly kúszott, melyet sajnos ő nem láthatott.

Arcomról kezét lecsúsztatta, majd közelebb lépett, fejét mellkasomnak támasztva átölelt.
Hirtelen tettétől úgy meglepődtem, hogy másodpercekkel később sikerült csak visszaölelnem.
Ekkor hallottam meg pár halk szipogást és valami nedveset éreztem meg felsőmön.

Mi ez?

Lágyan álla alá nyúltam és vigyázva rá, felemeltem fejét, hogy szemébe nézhessek. Sírt.

-Mi a baj?-kérdeztem, a tőlem telhető legkedvesebb hangon.

-Én...én csak...Köszönöm Sehun! Ez nagyon sokat jelent nekem!

Szívem teljesen összeszorult. Sosem éreztem még ilyet...

Sajnáltam őt és rájöttem, hogy valójában az általam ismert emberek azon szűk körébe tartozik aki megérdemli... Hogy óvjam, ahogy csak tudom. Alig ismerem, de már most érzem, milyen értékes is lesz számomra.

-Ne sírj LuLu. Gyere, mennünk kell egy másik terembe, ének óra lesz.

-J..jó...-suttogta, majd elmosolyodott. Jó volt újra látni mosolyát. Hüvelykujjaimmal letöröltem fogyatkozó könnyeit.

Eltettem padomon lévő könyveimet, majd segítettem LuLunak.

-Szereted az éneket?- kérdezte, miközben haladtunk a folyosó végén lévő terem felé.
Botjával kétszer is megütötte lábam, mindegyikért vagy hússzor bocsánatot kért.- Én szeretem nagyon. Állítólag ügyes is vagyok benne.

-Én úgy ahogy szeretem... a hangom az szar, de legalább a többi bénán jót nevetek... Remélem is, hogy ügyes vagy... Nem szeretnélek kinevetni.- mondtam, majd le is döbbentem.

Komolyan képes voltam ilyen nyálas hülyeséget kimondani?

-Ez... kedves! Igyekezni fogok, hogy ne kelljen kinevetned!

-Úgy legyen, törpe...-mondtam kuncogva. Aranyos gyerek...

Időben beértünk órára. Szerencsére nem én kezdtem a felelést.

-Jól van osztály, valaki ismeri a 19. oldalon lévő dalt?-kérdezte az énektanár, Shin Utálatos YoonDae- Azok közül, akik ismerik, valaki szeretné elénekelni?

-Én szívesen előadnám!- jelentkezett LuLu, majd kiesett a padból. A tanár csak bólintott, majd intett neki, hogy menjen. LuLu persze nem reagált, csak jelentkezett tovább.

-Maga zseni, vegye már észre, hogy ő a vak gyerek...-szólalt meg a kettővel LuLu előtt ülő lány, Dahyun.

-Oh, ezer bocsánat, akkor te vagy Luhan. Fáradj ki kérlek és akkor énekelj.- válaszolta a vénség.

LuLu kezébe kapta a fehér pálcát és el is indult.
Ami ezek után következett, felnyomta a vérnyomásom az egekbe.
Egy szemét állat, nevén szólítva Bobby a pálca és Luhan kecses lábai közé rakja gusztustalan lábfejét, ezzel kigáncsolva szegény fiút. Ugrottam megmentésére, de sajnos elkapni már nem tudtam.

-TE SENKIHÁZI! ISKOLA UTÁN ELKAPLAK ÉS EGYESÉVEL TÉPEM KI AZOKAT AZ AGYON FESTETT HAJSZÁLAIDAT!- ordítottam el magam és megindultam felé, hogy egy kis ízelítőt adjak neki abból, ami rá vár. Hihetetlenül elszakadt nálam a cérna.

Ám ekkor a földön lévő Luhan megfogta lábam.
-Kérlek...Ne...-mondta halkan, majd átölelte bokám.

Hirtelen minden dühöm elszállt, csak Luhanra tudtam figyelni. Óvatosan karjaimba vettem törékeny testét, szeméből kisimítottam a bele lógó tincseit.

-Nem vagyok hajlandó tovább ezt nézni.- morogtam idegesen a meglepett tanárra, aki mikor észhez tért, azt a szégyentelen gyökeret küldte az igazgatóhoz.

Luhant leültettem székére, könyveit elpakoltam.
-Yixing, ha vége az órának, a cuccaimat összeszeded és beteszed a szekrényembe.-jelentettem ki határozottan. Ő csak bólintott, látszott rajta, hogy fél tőlem.
Luhan táskáját hátamra vettem, botját úgy rátettem, hogy véletlenül se essen le, majd újra felvettem a fiút.

-Nem hagyhatják itt az iskolát az óra közepén!- kelt ki magából a tanár.

-Nem-e?!-nevettem fel, majd kezemben Luhannal egyszerűen kisétáltam a teremből, majd az épületből.

-Se...Sehun...hová megyünk? Sehun! Kérlek! Félek!-kezdi el szaporán venni a levegőt.

-Ha elárulod, hogy hol laksz, akkor hozzád. Okés?- simítottam meg arcát.

-A...A pláza melletti emeletes házban.

-Hányadik emeleten?

-Nem tudom... valahol magasan...azt hiszem... Nem emlékszem... anya egyszer mondta. Liftben pedig nem tudom...

-Akkor majd a kaputelefonnál megnézzük. Ott biztos ki van írva a nevetek mellé a lakásszám.

-Jó.- bólintott, majd fejét mellkasomnak döntve hagyta, hogy cipeljem.
Az út csendben telt. Csak egymás légzését és az utca zajait hallgattuk.

-Imádom a virágokat... Olyan jó illatuk van...-szólalt meg, mikor egy virágüzlet előtt haladtunk el.

-Melyik a kedvenced?

-A vörös rózsa és a fehér liliom.

Érdekes párosítás. A szenvedély és ártatlanság. Egyre több meglepetést okozol Luhan.

-De várj... honnan tudod a színeket?- kérdeztem szemöldököm felvonva.

-A bemutatkozásomban mondtam. Nem mindig voltam vak, nincs még egy éve, hogy elveszítettem a látásom. Emlékszem a színekre.

-Valóban... ne haragudj, hülye kérdés volt.

Lassacskán a házhoz értünk. Kikerestem a nevet, majd Luhantól elkérve kulcsait, beléptünk a lépcsőházba. Hívtam a liftet, ami egy perc alatt meg is érkezett. Beszálltunk, majd felmentünk a kilencedik emeletre.

-Kilencedik emelet, 36-os ajtó. Jegyezd meg, rendben?

-Jó!

Kutya ugatás hallatszódott az ajtó mögül. Kinyitottam az ajtót, és egy aranyos kiskutyával találtam szembe magam.

-Szia Maya!-köszönt vidáman Luhan, majd jelezte, hogy tegyem le. Amint földre került, azonnal az állatot kezdte simogatni.
Csak elmosolyodva néztem őket. Egyszercsak LuLu felkelt és éreztem, hogy engem keres.

-Itt vagyok mögötted, ne aggódj.

Megfordult, majd a mai napon másodjára megölelt.
-Olyan hálás vagyok... Köszönök mindent, amit értem tettél. De... azt a fiút ne bántsd, aki miatt elestem... Biztosan nem direkt volt.-suttogta.

-Tudod LuLu- simogattam hátát- Az emberek nem olyan ügyetlenek és jóságosak, mint te azt hiszed. Bobby direkt csinálta azt, amit. De nem kell aggódnod. Ezentúl megvédelek.

Lágy puszit nyomtam feje búbjára, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy jól meglesz egyedül, rövid búcsúzás után otthagytam és hazafelé vettem az irányt.
Mikor megérkeztem, cipőm álmosan rúgtam le magamról.

Na az biztos, hogy én már nem megyek vissza a cuccaimért. Rohadjanak meg ott, ahol vannak.

Az órára pillantottam, ami fél hatot mutatott.

Hogy telhet ilyen gyorsan most az idő?

Párom nemsokára megérkezett, én pedig jó kisfiú módjára egy könnyed vacsorával vártam.

-Szia Baekkie...-mondtam, majd ajkaira hajoltam. Valahogy más volt a csókja, mint általában. Nem esett olyan jól, nem is kívántam. Általában már itt, az előszobában letepertem, de most... Nem vágytam rá. Nem vágytam a testére. Sem a jelenlétére.

-Szia Drágám...-válaszolt ajkaimat elengedve, kezeimet fogva- Milyen napod volt? -kérdezte szemeimbe nézve.

-Furcsa.-válaszoltam tömören.

-Baj van? Olyan más vagy... történt valami?- ölelt át szorosan.

Fejét ott pihentette, ahová Luhan könnycseppjei hullottak.

-Nincs. Együnk, aztán alvás.

-Biztos, hogy aludni akarsz?- kezdte el nyakamat csókolgatni. Ujjaival övemet próbálta kicsatolni, de eltoltam magamtól.

-Biztos.

Láthatóan elszomorodott, de leült velem enni.
Mikor befejeztük, elmentem, megmostam az arcom. Eldöntöttem, hogy majd reggel tusolok. Alvós gatyámat felvettem, majd befeküdtem az ágyba. Baeket magamhoz rántottam, őt ölelve aludtam el. Hiába öleltem ott őt, álmaimban teljesen máshol jártam.

-Szeretnél még egy epret, Baba?- kuncogtam, kezembe véve az említett gyümölcsöt.
-Ez nem kérdés, Sehunnie!- válaszolta angyalom vidáman.
-Akkor nyisd a szád...-simítottam meg ajkait. Oly gyönyörű és szelíd.
Ajkait szétnyitotta, én pedig szájába tettem a piros finomságot. Aranyosan elnyammogta, majd az asztalon tapogatózva kezdte el kezeimet keresni. Mikor meglelte őket, ujjainkat összekulcsolta.

Már az álmomban is itt van...