Sehun

-Mostmár üljetek le, ti elvetemült birkák!- kiabált osztályfőnökünk, Lee Rohadék ChaEun- Fontos bejelenteni valóm van!

Az osztály nagynehezen elcsendesedett, mindenki a helyére ült. Viszonylag én is a helyemen voltam, csak nem a széken, hanem a padon. A banya rám nézett, de mivel megszokta viselkedésem, nem pazarolt időt, az amúgyis fesleges lecseszésemre.

-Szóval... Tudom, hogy már egy hónapja tart az iskola, tudom, hogy érettségi előtt álltok és azt is tudom, hogy nem számítottatok ebben az időszakban rá... De új diák érkezik az osztályba. Az egyik tanár mindjárt ide kíséri, így meg is ismerhetitek. Legyetek vele kedvesek, figyeljetek rá és óvjátok.

-Minek? Egy óvodásról lenne szó?- nevetett a padtársam, az egyedüli ember, akit elviselek az osztályból. Zhang Yixing. Ugyan csak a szája nagy, de legalább a beszólásain jót derülök.

Épp én is megszólaltam volna, mikor egy rövidke kopogás után egy nálam ránézésre is alacsonyabb fiú lépett be. Hajvégei kékes ezüstösre voltak festve, arca ártatlan volt, szemei semmit sem tükröztek. Arcán édes mosoly terült el. Olyan tipikus ránézel és megfektetnéd.

-Na meg is van, ki fog engem iskola után szórakoztatni...-súgtam oda nagyon halkan Yixingnek- Baek úgyis csak este jön...

-Várj... valami nem oké a sráccal... a kezében...- mondta, majd oda is néztem. A jobb kezében egy fehér botot tartott, bal könyökét pedig láthatóan óvatosan fogta a tanár, aki bekísérte. Mi a szar...?

-Kezdd nyugodtan...-mondta kedvesen a boszorkány. A másik tanár elengedte a gyereket és kiment.

-Sziasztok, én Luhan vagyok, sokatokhoz hasonlóan tizennyolc éves. Pekingből költöztünk ide, családi okok miatt. Lassan egy éve hogy...-tartott egy kis szünetet, láthatóan kicsit elszomorította mondandója további része- Lassan egy éve, hogy egy balesetben elvesztettem a látásom. De ettől függetlenül mindent megteszek, hogy jó eredményekkel térjek haza, illetve szeretek a barátaimmal eljárni szórakozni. Remélem mind megértjük majd egymást és jól ki fogunk jönni. Azt hiszem, ennyi lenne...-mosolygott újra.

-Köszönjük ezt a kis bemutatkozást Luhan. Ígérem az osztály nevében is, hogy igyekezni fogunk szép pillanatokat okozni neked. Most szeretnélek megkérni, hogy amég az osztály csendben elolvassa a 28. oldalon található szöveget, addig te járd körbe, fedezd fel az osztálytermet. Itt leszek mögötted, megyek utánad, ha esetleg segítségre lenne szükséged, vagy netán elakadsz.

-Rendben, köszönöm Tanárnő.- mondta a fiú, majd botját maga előtt a földön tartva, kicsit kopogtatva vele elindult.
Szabad kezével megtapogatta a padokat, felderítette a terepet.

Ha nem lát, akkor vajon lebukás nélkül meg tudom erőszakolni? Hm... majd kipróbálom!- gondoltam magamban, közben beteges vigyor kúszott ajkaimra.

-E...egyébként ha az osztálynak...kérdése van hozzám, nyugodtan fel lehet tenni... Nem zavar- mondta aranyosan, kicsit zavartan.

Ha az a vén kurva nem lenne itt, véresre kefélném mindenki előtt a kerek kis fenekét.

-A hozzád hasonló fogyik hogy tanulnak? Anyuci, apuci, tanár néni felolvassa párszor a tananyagot, vagy mi?- szólalt meg Yixing, én meg hangosan felnevettem.
Nem is igazán azon, amit mondott, hanem amilyen stílusban mondta.

-Ti kis...-épp szidott volna le minket a bányarém, de a mosolygó Luhan közbevágott.

-Ugyan, semmi baj...-mosolyogott, bár hangján hallani lehetett, hogy rosszul esett neki a "fogyi" megnevezés és a tanulásos beszólás- Igazából ez úgy szokott zajlani, ahogy az átlagos diákoknál. Csak vakok számára készített írásos könyvből tanulok. Szerencsére pár hét alatt el tudtam sajátítani ezt a módszert, így már probléma nélkül olvasok. Ha tanuláshoz az internetre lenne szükségem, gépen is és telefonon is be lehet állítani, hogy felolvassa a szöveget.

Minden sutyorgás befejeződött, némaság telepedett az osztályra. Mindenki meg volt lepődve Luhan higgadt, kedves és inteligens válaszán.

-És a segged hogy törlöd?- látszott Yixingen, hogy próbálja felidegesíteni a törpét. Vörös feje nevetést váltott ki belőlem, mire
Luhan fejét irányomba fordította. Arcán látszott, hogy legszívesebben feladná és haza rohanna. Utálom a gyengéket, legszívesebben elsöpörném őket a föld színéről... de az az üveges tekintet, fájdalmas grimaszba rándult arc... még engem is meghatott.

Talán több is van benne, mint egy egyéjszakás kalandra való áldozat.

-Úgy, mint mindenki más. Hátranyúlok pár réteg wc papírral. Vagy talán te megvárod, míg magától lekopik a maradék, vagy mi?- Kérdezett vissza, ezzel elérve, hogy Yixing csak még dühösebb lett.

-Nyugi már...-röhögtem ismét fel.

-Yixing, maga óra végén jön velem az igazgatóhoz! Sehun, maga pedig ha ezt ilyen viccesnek találja, egész nap mehet Luhannal, segíteni neki a dolgokban, illetve iskola után, mikor MINDENKI elhagyta az épületet, körbevezetheti.

Most komolyan én bébicsőszködjem? Az egy dolog, hogy meghúznám párszor de... nem hinném, hogy erre a feladatra én lennék a legjobb. Nem ismerem. Ebből az következik, hogy gyűlölöm, mint a többi idióta embert.

-Ok, kihívás elfogadva. Sima ügy.- rántottam vállat.

-Sehun, ez nem egy kihívás! Az életben egyszer legalább vegyen valamit komolyan!

-Oh jajj, ha hiszi, ha nem, a nemi életet igenis komolyan veszem.

Ez idő alatt Luhan körbe ért.
-Ha...jól éreztem... leghátul van egy egyszemélyes üres pad. Az a...

-Igen Luhan, az a te helyed. Ülj le nyugodtan. Szünetekben sem kötelező elhagynod a termet, ha itt lesz órátok.

-Rendben, igazán köszönöm, Lee Tanárnő.- hajol meg a nő előtt.

Az óra további része unalmasan telt. Mikor kicsengettek, a többiek ki lettek zavarva a teremből, illetve Yixing és a liba elmentek a dirihez. Ketten maradtunk Luhannal, így felkeltem helyemről és átültem az ő padjára. Láthatóan kicsit megijedt.

-Szeretnél most valamit?-kérdeztem szememet forgatva. El sem hiszem, hogy ezt csinálom.

-Ha nem probléma, akkor beszélgetni, illetve majd büfébe menni, ha van.

-Oké... Mit akarsz tudni?

-Mi a neved? Hány éves vagy?

-A nevem Oh Sehun és tizenkilenc éves vagyok. Nem szokásom barátkozni. Indulhatunk a büfébe?

-Igen, persze. Csak gyorsan előkeresem a pénztárcám.- mondta, majd lehajolva, táskáját tapogatva kereste meg azt a zsebet, amelyben az említett tárgy lapult.

Hátára felvette a táskát, egyik kezében a pénztárca, másikban a bot.
-Akkor hát induljunk!- mondta vidáman.

Megfogtam a könyökét, ahogy az óra elején a tanár is tette, majd elindultam.

Vajon mennyi pénze lehet?

-Hogy tudsz ennyit vigyorogni?-kérdeztem meg flegmán.

-Úgy, hogy hiszem, hogyha eleget mosolygok a világra, az majd egyszer visszamosolyog rám.

Na ez a nyálas My Little Pony feelingű duma mi a szart akar jelenteni?

-Aha...oké...értem.- válaszoltam tömören- Vigyázz, most lépcső következik.

Bólintott, majd egy lépéssel hátrébb jött, karját egy pillanatra se engedtem volna el, ha egy felfelé siető kis taknyos meg nem lökte volna. Szerencsére időben kaptam el, így nem esett el. Szíve hevesen vert, a levegőt kapkodta. Meg volt ijedve.

-Nyugi...-mondtam mély hangommal, majd mentünk tovább. A tömeg egyre nőtt, én egyre idegesebb lettem.
-Félre már, ti gyökerek, nem látjátok, hogy sérülttel vagyok?! Takarodjatok az útból!!- kiabáltam el magam határozottan.

Luhan megszeppent, majd halkan megköszönte, hogy vigyázok rá és segítek, majd megkért, hogy a sérült elnevezést kerüljük.

A büféig több szót már nem váltottunk.

-Kérlek, meg tudnád mondani, hogy egy szendvics mennyi?

-Persze, de meg is vehetem. Add ide a tárcád.- mondtam, majd kikaptam a kezéből. Ahogy kinyitottam, tele volt apró és papírpénzzel. Kb a szendvics árának háromszorosát zsebre vágtam, majd megvettem a szendvicset.

Talán mégiscsak megvan a nekem való meló...

-Köszönöm, igazán hálás vagyok!- mondta. Kezébe nyomtan a tárcát, amit kinyitott és fogdosni kezdett.- Ilyen drága lenne a büfé?

-Nem, miért?- vágtam rá azonnal, majd eszembe jutott egy fontos tény.

Vak. Nem pedig hülye. Észrevette, hogy sok hiányzik.

-Öt bankjegy is eltűnt. Mi kerül ennyibe egy szendvicsen?

-Tudod...különleges szalámi és sajt van benne. Azok miatt ilyen drága.

Most komolyan képes voltam egy vak fiútól lopni? Ennyire erkölcstelen csótány nem lehetek! Főleg, ha meg akarom fektetni.

-Luhan. Nem került ennyibe a kaja. A pénzed nálam van. Bocsánatot kérek a lopásért. Én csak...

-Ne mondj semmit Sehun. Rászoruló vagy...ugye? Azért csináltad? Nem mertél kérni, igaz? Hidd el, segítséget kérni sosem szégyen! Tessék, itt az összes pénzem! Vegyél csak enni magadnak! Amennyit csak szeretnél!- nyomta mellkasomhoz vagyonát.

-Luhan félreérted. Nem fogadhatom el, nincs szükségem a pénzedre.

-Akkor legalább azt tartsd meg, amit kivettél! Kérlek! És bízz bennem, én szívesen segítek.

Sóhajtottam, majd elvettem a tárcát, és a négy lopott papírból kettőt visszatettem, kettőt megtartottam.

-Menjünk vissza a terembe, nemsokára kezdődik az óra. Rendben?

-Igen, teljesen!- közölte, majd olyan örömmel indult visszafelé, mintha most tudta volna meg, hogy milliárdokat örökölt. Persze a segítségem még bőven kellett neki.

Mit ne mondjak Luhan... Furcsa vagy... de épp ez benned olyan figyelemfelkeltő.