Aurora szemszöge:
-Felkelni! Kész a reggeli! Mindenki ki az ágyból!-ordította az ismerős hang.
Kinyitottam a szemem és felültem. Egy újabb reggel az árvaházban. Igen árva vagyok. A szüleimet sosem ismertem. Itt nőttem fel,a többi gyerekkel. Sokakat örökbefogadtak már a 11 év alatt amit itt töltöttem. Mindíg reménykedtem, hogy esetleg valaki engem is haza visz, de ez sosem történt meg. Mostanra már minden reményem elveszett. Az idősebb gyerekek iránt kevesen érdeklődnek. Így lemondtam róla.
-Aurora! Ne bambulj el megint! Le fognak minket szidni, ha nem készülsz el időben!-mondta a legjobb barátom Nella.
-Jólvan, jólvan. Öltözök.

*reggelinél*

-Gyerekek! Ma néhányatokat el fogjuk vinni, hogy új családot találhassanak. Mindenkinek aki érintett külön is fogunk szólni,de mindenki készüljön, úgy, mintha távozna. Köszönöm a figyelmet, és most jóétvágyat mindenkinek!-fejezte be a mondanivalóját Márta nevelőnő.
Mindenki falni kezdett, majd miután végeztünk, visszamentünk az ágyakhoz és rakodni kezdtünk.

-Te Aurora! Szerinted kiket visznek majd a nevelők?
-Biztos a kicsiket. Őket könnyen le tudják passzolni.
-Igazad lehet. De én azért készülök hátha visznek.-lelkesedett Nell. Mindíg is optimista volt.

-Aurora.
-Igen asszonyom?
-Te jössz velünk. Pakolj!
-Igenis!-mondtam ki izgatottan,majd pakolászni kezdtem. El sem hiszem. Talán mégis van remény?

*3 órával később*

-Asszonyom. Megkérdezhetem, hogy miért csak engem hozott?
-A többi gyereket máshova vitték. Azért téged hoztalak IDE, mert te túl idős vagy már ahhoz, hogy örökbefogadjanak.
-És akkor, hogy fogok itt családot találni, ha túl idős vagyok?-kérdeztem, de nem válaszolt, csak sétáltunk tovább néma csöndben.

A városnak egy eléggé kihalt részén vagyunk már, amikor megállunk egy sikátor elött, ahonnan kijön két izomagyú férfi, és egy nálam talán pár évvel idősebb lány, hosszú, ébenfekete hajjal. És csodaszép fekete szemekkel. Aszthiszem megint elbambultam. A lány rámnézett(gondolom észre vette, hogy bámulom) és elmosolyodott.
-Meghoztam a lányt. Hol a pénz?
-Hogy mi?!-kérdeztem döbbenten, mire a nevelő iszonyat erősen megfogta a vállam.
-Kuss legyen!-ordított rám.
-Itt a pénz. De elöbb adja át az árút.-szólt az ébenhajú lány ellentnemtűrő hangon. A nevelőnő egyszerűen odalökött az egyik izomagyhoz, aki megfogott és felpolcolt a vállára.
-Most kérem a pénzt!
-Itt a pénze.-mondta majd odadobta az aktatáskát. Ő felkapta és elfutott.
-Most pedíg...
Odajött, hozzám és fojtatta.
-Mi a neved kislány?
-Aurora. Aurora Shepherd.
-És hány éves vagy Aurora?
-13.
-Örülök. Én Melody vagyok. Jóéjszakát!-mondta, majd valami löttyöt dugott az orrom alá, amitől szédülni kezdtem, majd szép lassan álomba merültem.

Egy fényes szobában ébredtem,egy ágyon fekve. A kezeim hátul összekötve. Próbálok felülni, de nem megy. Nincs elég erőm hozzá. Még csak most veszem észre, hogy más ruha van rajtam. Illetve, ez aligha nevezhető ruhának.
-Jóreggelt szépségem! Hát felébredtél?-jött oda az ágyhoz Melody.
-M-melody?-dadogtam reszketve.
-Igen ez a nevem.
-H-hol vagyok és m-miért?-kérdeztem félénken, miközben távolodni próbáltam.
-Ez itt a ROTTEN főépülete. És azért vagy itt, mert eladtak.
-É-és m-miért vagy itt?
-Mert ez az én szobám. És mielött megkérdeznéd miért vagy itt, azért, mert kinéztelek magamnak.-egyre közelebb hajolt, de én rúgtam egyet és menekülni próbáltam, de visszarántott és maga alágyűrt. Zokogni kezdtem. Dúrván megfogta az államat magafelé fordított.
-Innen nincs kiút! Az enyém vagy! Ha akarod ha nem! Ezt vésd az eszedbe!