•Liz•

Itt volt a lehetőség és képes voltam elszalasztani.
Most már szinte teljesen elhittem, hogy akár érezhet irántam valamit, de én mégis visszautasítottam.
Túlságosan becsületes vagyok.
Csak az járt a fejemben, hogy majdnem megcsókolt. Kétszer is. Már a medencénél is rezgett a léc, de most...
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni ezt az egészet.
Annyira szürreális. Biztos ez is csak az újabb játékainak egyike.
Említettem már, hogy imád játszadozni ?
Mellesleg kinek kellek én, ha ott van egy olyan lány, mint Megan ? Ezt még én sem gondolhattam komolyan.
Még mindig érzem a kezét a derekamon.
-Mi történt ?-kérdezte Lena félelmetesen közelről.
Na igen, rejtett képességeinek egyike, hogy szinte hangtalanul lépked bármilyen közegben.
Nem volt ínyemre a titkolózás, így csendben elhadartam neki az egészet.
-Normális vagy ? Őszintén kérdezem.
-Lena, barátnője van. Nem hagyhattam, egyszerűen nem.
-Jó, igazad van, aláírom. De ezek szerint nem jelent neki semmit.-csillant fel a tekintete.
-Ez most már örökre lezárt ügy. Nem csinálhatjuk ezt, tönkretesszük egymást.
-Nehogy most add fel.-rázta meg a vállam.
Erőtlenül bólintottam, majd szorosan megöleltem.
Megfeledkeztem az aprócska tényről, hogy még mindig vizes volt a ruhám. Lena csak nevetett, neki nem számított.
-Mi ez a nagy összeborulás ?-jött ki Nik a szobájából.
Pont egymás szemébe néztünk. Lefagyott az arcomról a mosoly, viszont az övén éppen megjelent egy csibészes vigyor, amelynek soha nem tudtam ellenállni.
Odajött hozzánk és átkarolt mindkettőnket.
-Csoportos ölelés.-rohant be Peter is, mire már dőlt belőlünk a röhögés.
Hihetetlen dolgok ezek. Az egyik pillanatban majdnem csókolóztam a legjobb barátommal, a másikban meg ölelkezünk. Futva láttam, ahogy Lena belesúgott valamit Nik fülébe.
Egy idő után kezdett kínossá válni az egész, úgyhogy Lena és én elvonultunk átöltözni.
-Elfogadsz tőlem egy tanácsot ?-szólt az ajtócsukódás után.
-Tőled ? Bármikor.-halványan elmosolyodtam.
-Menj el. Szükséged van a levegőváltozásra és a távolság mindenre megoldás. Amikor pedig késznek érzed magad, akkor visszajösz és megbeszélitek a problémáitokat.
Elgondolkodtam a dolgon, valljuk be, tetszett az ötlet.
-Segíts pakolni.
Egy kisebb bőröndbe beledobáltam a legfontosabb ruháimat és cipőimet, valamint legalább öt könyvet és a kozmetikámat. A hátizsákomba az irataim, a pénzem és a laptopom kerültek. Egy világoskék inget és fekete farmert választottam az utazáshoz, krémszínű Conversekkel. A fejemre biggyesztettem a napszemüvegemet, majd az ajtó felé siettem Lenával együtt.
-Hát te ?-nézett rám meglepetten Nik.
Pofátlanul jól áll neki minden arckifejezés.
-Kiesek egy pár napra, ha nem gond. Nem leszek sokáig, ne aggódj.
-Kiviszlek a Paddingtonra.
-Nem szükséges.-vágtam rá ingerültebben, mint kellett volna.
-Add csak ide a bőröndöt.-meg sem várta a reakciómat, kikapta a kezemből az utazótáskát.
Elbúcsúztam Petertől és Lenától, majd dühöt színlelve lebaktattam a lépcsőn Nik mellett.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz, még az autóban sem. Utazásunk csendben telt, nem hajtottam a vállára a fejem, ő nem karolt át és nem fogta a kezem. De ez így van jól. Így kell lennie. Beteges volt már, amit műveltünk. A félreérthető megjegyzések, a túlságosan bizalmas mozdulatok... Kezdem érteni, miért is gyanakodott ránk a fél világ.
-Köszönöm a fuvart.-szálltam volna ki az állomás előtt, de a csuklómnál fogva visszahúzott.
-Liz, én...
-Nik, ne csináld, könyörgök.-nyeltem egy nagyot, a könnyeim majdnem utat találtak, de ezúttal erős maradtam.
-Majd találkozunk.-mondtam ki nagy nehezen, kipattantam a kocsiból és előhalásztam a bőröndömet.
Még egyszer visszanéztem rá. Meredten bámulta a volánt, de meg mertem volna esküdni rá, hogy fél szemmel engem vizslat. Nagyon fájt így itthagynom őt. Rettenetesen. Egy kósza könnycsepp is legördült az arcomon, fénysebességgel töröltem le a gyengeség jelét.
-Pihend ki magad.-még szép, hogy ezt a pillanatot választotta az elköszönéshez.
-Szép hetet.-bólintottam, majd mielőtt meggondolhattam volna magam beléptem az állomás területére.
                                           ***
Péntek. Öt nap telt el.
Szívem szerint már a vonatúton visszafordultam volna, de az eszem mást diktált. Örültem, hogy hallgattam Lenára, Edinburghbe jöttem, azaz a szülővárosomba. Úgy döntöttem, itt az ideje meglátogatni a családomat, akik kirobbanó boldogsággal fogadtak. A szüleim és a húgom egész évben nélkülözik a társaságomat, hiszen össze-vissza utazgatok az országban az állásom miatt.
Napjaim többségét evéssel, alvással és olvasással töltöttem, csak úgy faltam a könyveket. Szerdán kísértésbe estem és majdnem felhívtam Niket, de a fejemben egy hang, amely nagyon emlékeztetett Lenáéra, lebeszélt az akcióról. Tegnap erősen elgondolkodtam a hazatérésemen, de egyelőre még bírtam a skót levegőt. Újabb semmitmondó napom kezdetén is az ágyamban feküdtem felöltözve, könyvvel a kezemben. Már épp kezdtem volna belemerülni az Agatha Christie kötetbe, amikor anyukám nyitott be az ajtón.
-Látogatód jött, kicsim.-mosolyodott el, sietve nyomott egy puszit a homlokomra, majd a konyhába szaladt.
Csak most vettem észre titokzatos vendégemet.
-Szia.-köszörülte meg a torkát Nik, furcsán ácsorgott az ajtóban, mint aki engedélyre várt.
-Szia.-keltem ki az ágyból és az ablakhoz mentem.
Szándékosan nem néztem rá, nehogy rosszabbodjon a helyzet. Persze ezt nem bírtam sokáig, egy perccel később már mellette voltam.
-Hiányoztál.-bökte ki nagy nehezen és bátortalanul felemelte a kezét.
Meg akart ölelni.
Még szép, hogy engedtem. Olyan voltam, mint aki hosszú idő után hazatalált.
-Indulhatunk ?-kérdezte nagysokára.
-Akár.-vontam vállat egy apró mosollyal.
A cuccaimat már kedden összepakoltam a biztonság kedvéért, pontosan az ilyen alkalmak miatt.
Nik felkapta a bőröndömet, én a hátizsákomért nyúltam. Elbúcsúztam a családom otthon lévő tagjaitól, majd szinte szökdécselve szálltam be az autóba.
-Mi ez a nagy lelkesedés ?-indította be a kocsit.
-Nekem is hiányoztál.-mondtam halkan.
Futólag egymásra néztünk, majd megkezdtük utazásunkat London felé.
                                           ***
Szombat
-Nem hiszem el, hogy megint elrángattok a forgatást megnyitó bulira.-színleltem a mérget, de Lena nem dőlt be nekem.
Éppen a hajamat igazgatta, valljuk be, ha ő itt van, nincs szükség fodrászra. Sőt, még öltöztetőre sem, a stílusérzéke fenomenális.
Nekem egy sötétzöldes ruhát választott, melynek hosszú ujja és félig kivágott háta volt magasabb nyakkal. Hozzá fekete Vans cipőt igazított az igényeimnek megfelelően.
Cserébe én is megoldottam az ő problémáit, fekete térdig érő ruhára és hozzá színben passzoló Converse csukára voksoltam. Még szép, hogy ez neki túl egyszerűnek bizonyult, így egy pirosas kockás kendőt kötött a kezére, a fejére kalapot biggyesztett.
Imádtam.
-Ugye tudjátok, hogy elkésünk ?-dobolt Peter az ajtón.
-Nem szükséges kiabálnod, drága barátom. Idő, mint a tenger.-mosolyodott el Lena, Peter és én meg betegre nevettük magunkat.
Egy hiba volt ebben az egészben.
Nik.
Igen, megint Ő. Képes volt még délelőtt itthagyni minket, mert Megannel érkezik majd a buliba.
Fogadni mernék rá, hogy csak engem szívat.
A limuzin lent várakozott, beszállásunkat követően útnak is indult a rendezvényre.
Fotósok szerencsére nem voltak, az őr azonban ellenőrzött minket.
Igen, hülyén hangzik, de mégis így történt.
Már az előtérben egy csomó ismerőssel találkoztunk, ott volt Kit Harington, Maisie Williams és Alfie Allen is. Az üdvözlések után bevonultunk a táncterembe, amely igazából asztalokkal volt tele, csak középen volt üres. Inkább egy éjszakai klub hangulatát árasztotta a helyszín, de ez nekünk nem számított.
Levágtuk magunkat a nekünk kijelölt asztalhoz, felhajtottuk a pezsgőt és vártunk.
Beszélgetésbe keveredtem Jack Gleesonnal, valamint Charles Dance is velünk szemben ült, így elkerülhetetlen volt a találkozás.
Nik és Megan úgy egy órával később érkeztek, mit ne mondjak, teljesen úgy néztek ki, mintha egy magazin címlapján pózoltak volna.
Futólag köszöntöttük egymást, hiszen a zene javában szólt.
Táncba kezdtek. Hazudhatnék és kijelenthetném, hogy nem érdekelt. De fájt, nagyon fájt.
Nekem kellenne ott állnom és a vállára hajtanom a fejem, miközben átölel. Mikor megcsókolták egymást, azt hittem megszakad a szívem.
Nem, nem és nem !
Végeztem vele. Itt és most.
-Szabad egy táncra ?-nyújtotta felém a kezét Kit Harington, rögtön felálltam és hagytam, hogy a táncparkettre vezessen.
Finoman a derekamra helyezte balját, én jobbomat a vállára tettem. Kezeink összefonódtak, majd mozogni kezdtünk a zene ritmusára.
Az egyik kedvenc dalom szólt, Ed Sheerantől a Thinking Out Loud.
-Gyönyörű vagy ma.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól a bók.
-Köszönöm.-szégyenlősen elmosolyodtam, majd újra a táncra koncentráltam.
Igazából folyamatosan figyeltem, nehogy rálépjek a lábára, hiszen én ilyen alkalmakkor közveszélyesnek számítok.
Ahogy teltek a percek, úgy húzódtunk közelebb egymáshoz. Nagyon jól éreztem magam Kittel, figyelmes volt, kedves és vicces is.
-Lekérhetem ?-szólt oda Kitnek Nik.
Kit már adott volna át álmaim lovagjának, de elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom magam.
-Majd később, Nik. Megan már biztosan hiányol.-vetettem oda félvállról, majd újra Kitnek szenteltem a figyelmemet.
Elégtétellel nyugtáztam, hogy kellően feldühítettem.
Ha ő nem játszik tisztán, akkor én sem fogok, kerül, amibe kerül.
Kit tökéletes táncpartnernek bizonyult, legalább elterelte rólam a reflektorfényt.
-Mi volt ez ?
-Fogalmazzunk úgy, hogy mosolyszünet van.-válaszoltam kicsit kínosan.
-Abból, ahogy rádnézett, nekem nem úgy tűnt.-mosolyodott el mindenttudóan.
-Nézd, ez eléggé komplikált.
Nem szólt semmit, csak bólintott.
Egy idő után, amikor rettenetesen kifáradtunk, valahogy megint az asztalunknál találtam magam.
Ezúttal egyedül ücsörögtem, hiszen a többiek a terem közepén roptak.
Akkor láttam meg újra őket. A tökéletes pár, tökéletes külsővel, tökéletes érzelmekkel.
És itt vagyok én. Eszembe jutott egy dal, ami kísértetiesen illett a helyzetre. Mit ad Isten, meg is szólalt a hangszórókból, mintha csak telepátiára működne a rendszer.
A Dancing On My Own kezdődött el, Calum Scott előadásában.
Aki volt már hasonló helyzetben, az maximálisan át tudja érezni a számot. Sajnos az összes sora és minden szava pontosan leírta a viharos kapcsolatunkat Nikkel. Szóról szóra igaz volt a dallam, fájdalmasan igaz.
A refrénnél jött az első könnycsepp, melyet több is követett. Gyorsan letöröltem őket, hogy senki ne lássa, mennyire gyenge is vagyok valójában.
Határozottan felkaptam a táskámat és a kabátomat, majd mielőtt bárki megállíthatott volna, a kijárathoz siettem és fogtam magamnak egy taxit. Percekkel később már a lakásban tartózkodtam, az átöltözésre nem is gondoltam. A nappaliban helyet foglaltam a zomgoránál és játszani kezdtem. Ha zenéltem, semmi nem számított, csak én és a billentyűk. Kizártam mindent. Niket, Megant, a saját nyomorúságomat. Ez mindaddig működött, amíg lépteket nem hallottam az előszobából.
Ki más is lehetett volna ? Minden gondom okozója, életem szerelme, aki totálisan tönkretett.
-Miért jöttél el ilyen korán ?-bukott ki belőle a kérdés, eléggé furán érezhettük magunkat mindketten.
Most telt be a pohár, az indulataim eluralkodtak rajtam.
-Szerinted végig kellett volna néznem ?
-Egy héttel ezelőtt még máshogy álltál hozzá.
Ennyi ? Ennyit tud mondani ?
-Lássuk csak. Először idehívsz, hogy lakjunk együtt, mert keveset találkozunk. Én boldogan iderohanok, mert képtelen vagyok elviselni a hiányodat. Aztán gyönyörű napot töltöttünk el, viszont a rá következő délután a tudtomra adod, hogy barátnőd van. De még ezt is lenyeltem. Másnap úgy viselkedsz, mintha mi sem történt volna, játszod a sérültet, pedig fogalmad sincs róla, hogy milyen annak lenni. Nem tudod, senki nem tudja. Én hülye még bátorítalak is.
Megint egy újabb reggel, ahol abszolút nem tudtam, hogy mi a fene is történik. Rohadtul nehéz követni a hangulatváltozásaidat, ugye tudod ? Ha ez még nem lenne elég, egész nap úgy néztél rám, mintha... Mindegy, fura volt az egész. Elhitettél velem valamit, aminek köze sem volt a valósághoz. Majdnem megcsókoltál, holott várt rád valaki más. Mondd, ennyit jelentek neked ? Gőzöd sincs, hogy min mentem keresztül. És nem, nem az utóbbi pár napban. Két éven át.-egy szuszra hadartam el a szövegemet, csak a végén jöttem rá, hogy miket is vágtam a fejéhez.
Nem terveztem hangosan is kimondani a szavakat, de egyszerűen csak jöttek és nem álltam le.
Összezavarodva bámult, földbegyökerezett lábbal lecövekelt a kanapé mellett. Méterekre voltunk egymástól, de vibrált a levegő. Komolyan mondom, ennyi elektromossággal egy egész várost el lehetne látni egy évig.
-Miért Liz ? Miért csókoltál meg, ha nem jelentett semmit ?-nézett a padlóra, a cipője sokkal érdekesebbnek bizonyult minden másnál.
Hogy mi ? Higyjek neki, vagy ez is csak az újabb aljas húzásainak egyike ?
Azért próbáltam felidézni az emléket.
És akkor beugrott. Szombat éjszaka, amikor már a lakásban voltunk. A nappaliban táncoltunk, mert nem akartam abbahagyni a bulizást. És akkor megtörtént... Én pedig elfelejtettem.
Ájulásig leittam magam, eddig abban a hitben éltem, hogy ő is.
-Én nem tudom, mit mondjak.-köszörültem meg a torkomat.
-Talán az igazat. Ideje lenne már.-vágta rá indulatosan.
Bölcsebbnek véltem a hallgatást.
-Van fogalmad róla, mit is éreztem ?
-Nik, gőzöm sincs, miről beszélsz.
-Másnap reggel tudatosult bennem, hogy csak az ital miatt volt. Hogy bárki lehett volna ott helyettem, te akkor is megtetted volna. Eljátszottad, hogy nem emlékszel, nekem meg összetört a szívem.-már a kiabálás határát feszegettük, de ez nem érdekelt minket.
-Elhitetheted, hogy te vagy a szerencsétlen, boldogtalan ember, de nem én vagyon az, aki mással vigasztalódik.-kontráztam élesen.
Igen, a vitákban határozottan jó voltam.
-Én megadtam az esélyt kettőnknek, de te nem éltél vele.-vágott vissza ingerülten.
-Számunkra soha nem is volt esély. Olyan nem létezett, hogy mi ketten.-suttogtam.
Kikerekedtek a szemei és nyelt egy nagyot.
Azt hiszem, erre nem számított. Őszintén szólva én sem.
-Tudod miért fáj annyira ?-kérdeztem félve, de mégis higgadtan.
Egy fejcsóválást kaptam csak.
-Mert igaz volt. Minden egyes másodperce igaz volt.
-Ezzel már elkéstél.-csuklott el a hangja.
Eszembe jutott a dal. A dal, ami miatt évekig sírtam.
Meg persze a ma este is felejthetetlen emlék marad örökre, az biztos.
Hirtelen felindulásból énekelni kezdtem.
,,I'm in the corner, watching you kiss her, oooh.
I'm right over here, why can't you see me, ooh no.
And I'm giving in my all, but I'm not the girl you're taking home. Ooooh, I keep dancing on my own."
-Tudod, ezt érzem. Lassan két és fél éve.
Kifújtam a levegőt és vártam a reakciót.
Csak képzelődöm, vagy tényleg sír ?
Mintha egy kósza könnycseppet láttam volna legördülni az arcán.
Zavartan a talajt bámulta, majd szó nélkül elviharzott.
Az ajtócsapódás után a földre rogytam, és ott is maradtam jó ideig.