Szörnyen fáj a fejem.
Nagy nehezen felültem a kanapén, hogy felmérjem a helyzetet. Szédültem, de ezen kívül viszonylag jól éreztem magam. Lena még javában húzta a lóbőrt, nem csodálom, hogy ennyire kidőlt. Órákig lelkiztünk, még tovább itattam az egereket. Tényleg ő a legjobb barátnőm, hiszen az ilyen elviselhetetlen pillanataimban is mellettem áll, bármi történjék is.
Az első üveg bor rekordsebességgél fogyott el, utána már nem is nagyon emlékszem, hogy mit ittunk.
Feltápászkodtam az ideiglenes fekvőhelyről, majd bizonytalan, totyogó léptekkel a konyhapulthoz sétáltam és töltöttem magamnak egy pohár vizet.
Nagy meglepetésemre egy doboz fájdalomcsillapítót pillantottam meg a csap mellett, egy kis cetlit is felfedeztem közvetlenül előtte.
Szükséged lesz rá. -N
Nem törődtem a fájdalommal, amit éreztem a kézírás láttán, gondolkodás nélkül lenyeltem egy tablettát. Állítólag húsz perc múlva hatni fog, csak bírjam ki addig.
Ezek szerint már hazajött. Csak idő kérdése, mire kitalál a szobájából. Nem érezhetek így, egyszerűen helytelen és rossz. Akármennyire is szeretem, el kell felejtenem ezt az egészet. Nem bőghetek miatta, nem utálhatok egy ismeretlen lányt csak azért, mert jobb tőlem.
Ténylegesen jobb, mint én, legalábbis szebbnek sokkal szebb. Olyat kapott az élettől, amit én sosem fogok. Helyesbítek, akit.
Észre sem vettem, de már a teraszon ácsorogtam tovább. Néztem a soha nem pihenő várost, a fel- és leszálló repülőket. London az otthonom, annak ellenére, hogy igazából Edinburghben születtem és nevelkedtem. A középiskolát már a fővárosban végeztem, csakúgy, mint az egyetemet. Hiányzott ez a hely. Éreznem kellett már a várost, hallani a lélegzetvételét, figyelni, ahogy magába fogadja a szeretetet.
Két kéz fonódott a derekam köré, azonnal megismertem a tulajdonost.
-Jól vagy ?-kérdezte aggódva, velem együtt szemlélte a már reggel is zsúfolt utcákat.
-Miért ne lennék ?-erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd nem törődve az újabb fogadalmammal a derekamon lévő keze után nyúltam.
Ujjaink szinte azonnal összefonódtak, mintha csak egymásnak lettek volna teremtve.
Nem csinálhatod ezt, barátnője van.
De nem volt annyi lelkierőm, hogy elengedjem.
Legalább ennyi örömöm hadd legyen az életben.
-A két üres üveg és a halomnyi használt zsebkendő nem arról árulkodnak. Ráadásul a szemeid is karikásak.-pillantott az arcomra.
-Hidd el, minden a lehető legnagyobb rendben van. Pénteken szokásosnak mondható az éjszakai dorbézolás. Még szerencse, hogy volt annyi eszünk és nem tettük ki a lábunkat a lakásból. Tudod, azok a bizonyos következmények.-Nik rögtön elnevette magát, rázkódott a válla is, hiszen először el szerette volta rejteni a kitörni készülő röhögést.
Én is megengedtem magamnak egy mosolyt. Ennyire azért még tellett tőlem. Nem szabad elfelejtenem, hogy még mindig a legjobb barátom. Nem számít, hogy én már régen nem úgy érzek, de attól ő még igen. Úgyhogy mindennek vissza kell térnie a normális kerékvágásba. Azért abban reménykedek, hogy Megannel keveset kell találkoznom. Lelkileg tönkretenne, annyi szent, ráadásul a maradék önbizalmamat is porig rombolná.
-Nem kedveled.-mondta ki Nik határozottan, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
-Nem ismerem.-javítottam ki azonnal.
-Hidd el, hogy jól kijöttök majd.-válaszolt egy kicsit megfontoltan, szavai mintha tőrt döftek volna a szívembe.
A fájdalom belülről mart, a szemem újra könnyes lett, de nem tudtam sírni. Úgy látszik, kifogytak a könnycsatornáim.
-Ebben biztos vagyok.-annyi kedvességet erőltettem a hangomba, amennyi csak belefért, de szerintem még így is átlátott rajtam.
Az enyhe kézremegésem árulhatott el.
-Nem vagy jól.-magához húzott és szorosan megölelt, mire úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta.
Lágyan végigsimított a hátamon.
-Bármi történjen, rám számíthatsz. Tudod, nekem mindent elmondhatsz.
Pont a legnagyobb sérelmemet nem. Az élet tele van iróniával.
Válaszul csak bólintottam.
Szólásra nyitotta a száját, de végül nem jöttek a szavak. Ezt megismételte még egyszer, abban a hitben volt, hogy nem fogom észrevenni.
Ezek szerint ő is titkolózik valamilyen téren.
-Nekem is elmondhatsz bármit, ugye tudod ?-emeltem fel a tekintetem az arcára, amelyen csak úgy kavarogtak az érzelmek.
Csendben maradt és a fotelekhez sétált. Lehuppant a közelebbibe, én a karfán foglaltam helyet.
-De nehéz ez.-kezdte rekedten, mire belémfagyott még a vér is.
-Most kezdek beparázni.-szaladt ki a számon.
Megvillantott egy félmosolyt, jelezve, hogy nincs okom az aggodalomra.
-Szerelmes vagyok. Évek óta.-hadarta el.
Kész, én ezt nem fogom végighallgatni.
-Mi ezzel a baj ?
-Hogy az érintett azt sem tudja, hogy létezem.-a padlót bámulta, a cipője érdekesebbnek bizonyult minden másnál.
Na itt zavarodtam össze. Megannel akkor mi a fene van ?
-De hát jártok.-válaszoltam értetlenkedve.
-Nem azzal, akivel kellene.-csóválta meg a fejét.
-Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot ?
-Természetesen.-nézett egyenesen a szemembe.
-Ne húzd az időt. Ha tényleg szereted, igazán szereted, akkor ne habozz és mondd el neki. A legszerencsésebb lány lesz a Földön, ezt garantálom neked. Ha túl sokáig vársz, félő, hogy elveszíted.
Annyira igazságtalan az élet. Pont én osztogatok bölcsességet ilyen témában.
-Már most elveszítettem. Nagyon régen. Amikor hagytam, hogy... Nem érdekes.-vont vállat.
-De igenis érdekes, mert rólad van szó. Utállak így látni.
-Ennyire rosszul nézek ki ?
Soha jobban. Igen,ezt kellett volna mondanom. A szokásos napszemüveg még reggel is, a tipikus fehér ing...
-Boldogtalan vagy, amikor boldognak kellene lenned.
-El sem tudod képzelni, mennyire fáj.-bökte ki nagy nehezen.
Megszakadt a szívem. Az egy dolog, hogy a saját nyomorúságomat is el kell viselnem, de figyelni a szenvedését maga a pokol.
-Hidd el, hogy pontosan tudom.
-Biztosan nem érdemel meg téged.-egy halvány mosoly suhant át az arcán.
-Tőlem jobbat érdemel.
-Az lehetetlen.-simított végig a karomon, mire megint kirázott a hideg.
-Szenvedjünk együtt, mit szólsz hozzá ?-szomorúan pillantottam az arcára, amelyen a saját gyötrelmemet fedeztem fel.
-Benne vagyok. Sajnos korai lenne most leinnom magam, úgyhogy majd este megkezdhetjük a boldogtalan emberek klubját. Lena is csatlakozik, ebben egészen biztos vagyok, neki se úgy alakulnak most a dolgok, ahogy szeretné.
-Igen, én is tudom. Hiányérzetem van. Peter hol késlekedik ?
-Valamiért csak tegnap érkezett a gépe.-vont vállat.
-De hát már egy hete itt kéne lennie.
-Sürgősen haza kellett mennie, nem mondta miért. Nemsokára itt lesz, nyugodj meg. Nem élvezed a társaságomat ?-vigyorodott el csibészesen.
-Olyan ellenállhatatlan vagy, Nik.-csóváltam meg a fejem nevetve.
Tett egy meghajlásnak tűnő mozdulatot, ülve nem sok tellett tőle.
Elővettem a mobilomat, hogy csekkoljam a twittert, hátha történt valami.
Na ne.
-Ezt nézd.-adtam a kezébe a kütyümet.
-Kit érdekel ?
-Téged vádolnak azzal, hogy velem csalod a barátnődet, mégis én vagyok az, aki idegeskedik.-tőle szokásosan rögtön elnevette magát.
-Ennyi idő után is képes vagy ilyeneken rágódni ? Hadd csámcsogjanak, a legkevésbé sem kelti fel a figyelmemet.-mosolyodott el halványan.
-Tanítsd meg ezt nekem. Lehetetlen, hogy ilyen nyugodtan kezeled ezt az egészet.
-Hányszor kérted már, de soha nem fejlődsz.
Ebben igaza van.
-Jobb reggelt.-hallatszott Lena rekedtes hangja, szegény eléggé bizonytalan léptekkel közeledett felénk.
A kávéscsésze a kezében veszélyesen, de mégis épségben érkezett meg a kültéri kanapé kis asztalához.
-Kész vagy megismételni a tegnapit ?-kérdezte Nik nevetve, mire Lena mindenttudóan rámpillantott.
Szerencsére mindketten hihetetlenül járatosak voltunk a beszéd nélküli kommunikáció terén.
Szavak hiányában is rekordsebességgel megegyeztünk. Tudtuk, mik a következményei annak, ha Nik bulizni akar. Ilyenkor nekünk kell józannak maradni, hiszen ha mindhárman felöntünk a garatra, annak súlyos végeredménye is lehet. Meg persze ki cipelné haza a triónkat ? Van olyan érzésem, hogy senki...
-Ajánlatos, hogy kipihenjük magunkat.-válaszolta Lena egy halvány vigyorral az arcán.
***
-Hová lesz a fuvar ?-kérdezte a taxis, miután sikeresen bevergelődtünk a kocsiba.
Egyikünk sem szerette volna bevállalni a sofőr szerepét, ami jelen helyzetben szerintem maximálisan érthető.
Nik egy kis gondolkodás után mondta be a címet.
A fuvarozó férfi szerencsére egyiküket sem ismerte fel, amiért hálás is voltam. Nem mintha nem szeretném amikor körülrajongják őket, de ez most nem olyan pillanat volt. Mindannyian a lehető legjobb formánkat igyekeztük hozni, persze csak külsőre. Belül ugyanannyira töröttek és bánatosak voltunk, mint bárki más, csak a külvilág előtt ezt titokban kell tartanunk.
Nik nem bonyolította túl a stílusát, a fekete ing, ugyanolyan színű nadrággal és cipővel tökéletesen megállta a helyét.
Lena szintén a sötét árnyalat mellett döntött, de ő még lazábbra vette a figurát egy feliratos pólóval és térdnél kiszakított nadrággal. Fejére egy kendőt kötött, haja kócosan, de mégis ízlésesen lógott a vállára.
Én sem tértem el a megszokott mintától, térdig érő, hátul kivágott fekete ruhát választottam, persze kizárólag Vans csukával. Senki nem képes rávenni arra, hogy magassarkút, esetleg telitalpút viseljek.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy mire feleszméltem, már kint álltunk az utcán.
Rossz döntésnek bizonyult, hogy nem hoztam magammal a zakómat, az időjárás eléggé szeszélyesnek ígérkezett.
A biztonsági őr automatikusan beengedett minket az épületbe, hiába, ez is híres emberek kiváltsága.
Feltűnésmentesen kerestünk magunknak egy szabad asztalt a bárpult közelében. Egyetértettünk abban, hogy egy erős whiskey majd megalapozza a hangulatunkat. Mondanom sem kell, hogy Nik jóslata beteljesülni látszott.
Már a harmadik körnél jártunk, amikor egyáltalán észrevettük, hogy szól a zene. Valószínű csak azért, mert éppen jó számot választott a DJ.
Lena folyamatosan pillantásokat lövellt felém, hogy induljak már el, de mégsem tettem.
-Na jó.-vigyorodott el Nik, majd kézen fogott és a parkett felé húzott.
Lena betegre röhögte magát rajtunk, de vadul bólogatott távolodó kettősünk irányába.
-Engedj el, kezdenek megbámulni.-néztem körbe idegesen a teremben.
-Liz, hányszor kell még megismételnem, hogy egyáltalán nem érdekel ?-mosolyodott el halványan.
Ez azért megmelengette kihűlt és depressziós lelkemet.
Hirtelen felcsendült a Queentől a Somebody To Love című szám. Komolyan mondom, ettől ironikusabb nem is lehetne az élet.
-Ez a kedvenced.-olvastam le a szájáról, válaszul csak egy mosollyal szolgáltam.
Habozás nélkül a derekamra tette jobbját és közelebb húzott magához. Szabad bal kezemet a vállára helyeztem, míg jobbom az ő baljával fonódott össze.
Ezerszer táncoltunk már együtt, de ez mégis másnak tűnt. Igazibbnak, de szomorúbbnak is egyben.
A szám felénél már olyan közel álltunk egymáshoz, hogy még a szívverését is hallottam. Ugyanannyira kusza volt, mint az enyém.
Mégis mit jelentsen ez ? Tény, hogy rengeteget ittunk már...
Lassú, óvatos léptekkel mozogtunk a zene ritmusára.
Egyikünk sem beszélt, amúgy sem hallottuk volna egymást a hatalmas zűrzavarban.
Egy szebb világban évek óta boldog kapcsolatban élnénk. Semmi találgatás, kétes érzelmek, félreérthető párbeszédek és megmozdulások. Csak mi ketten. De persze ez a csúnya valóság, ahol ez soha nem történhet meg.
Időközben véget ért a gyönyörű dallam, sietve az asztalunkhoz sétáltunk.
Lena telefonnal a kezében fogadott minket, tőle megszokottan megörökítette az egész folyamatot.
Lőttünk még egy közös fotót, aztán igazából belevetettük magunkat a bulizásba. Azon csodálkoztam, hogy nem estünk össze, tekintve az igen nagy mennyiségű elfogyasztott erős alkoholt már régen aludnunk kellett volna.
Gőzöm sincs, hogyan kevereghettünk haza, pedig Lenával szentül megfogadtuk, hogy viszonylag józanok maradunk a mai estén.
A sokadik körnél elvesztettem a fonalat, minden kiesett. Az utolsó dolog, amire emlékszem, egy hangos nevetés, valamint poharak koccanása és valami folyadék érzése a ruhámon.