Olaszország egy örök emlék marad, jó volt újra visszatérni, szeretem az atmoszférát, főleg, ha jó az idő. A kedvem ugyan nem volt felhőtlen, próbáltam elterleni a gondolataimat, ami java részt siekrült is, mivel tényleg sok volt a munkám. 
Voltam rádiózni, interjún, és egy TV műsorba is meghívtak. Természetesen mindenhol angolul beszéltem az emberekkel, mivel olaszul még nem sikerült megtanulnom. Ezen kívül négyszer volt fotózásom, ami ha belegondolok kicsit zsúfolt hat napra, de sikerült megoldani különösebb probléma nélkül.

Hazajöttem, és olyan hírt kaptam, amit el sem akartam hinni. Megyek Franciaországba, a kifutóra! Először azt hittem, hogy rosszul hallok, és biztos, hogy valaki meg akar tréfálni, de nem. Ez maga volt a valóság! Ugráltam örömömben, és nagyon boldog voltam. Ezért dolgoztam annyi éven át. Ezért küzdöttem, és ezért nem adtam fel, hogy a világ legnívósabb modell eseményén én is résztvevő lehessek. Csak járkálnom kell majd a drága és puccos designer ruhákban, amit rám aggatnak, de én örömmel teszem majd ezt meg. Sok munka lesz vele, nyárig még van idő, addig én is kipofozom magam, ahogy kell. 
Bangkok után minden előrelátható munkámat lemondtuk, hogy teljes erőmmel Franciaországra tudjak koncentrálni. 

Volt itthon öt napom, amit igazából azzal töltöttem, hogy az újaknak segítettem, és átnéztem néhány képet, ami már átjött Olaszországból. Mindezek után mentem Egyiptomba, ahol tíz napot töltöttem el. Ebbe bele esett egy kisebb projekt is, ami a Youtube csatornámra került fel. Dokumentálja a napjaimat a színfalak mögött, a városnézés, és a fotózás elemiet is magába foglalva. 
A sivatag tényleg bámulatos hely, főleg napkeltekor és napnyugtakor, biztos vagyok benne, hogy itt készültek pályafutásom talán legjobb képei. Kedves modellekkel dolgozhattam együtt, akik csodálatos munkát végeztek és öröm volt velük együtt működni.
Tevén is ültem, a piramisoknál is jártam, a szfinx-eket is láttam, az Egyiptomi múzeumban is koptattam a padlót, és a Karnaki templomot is megcsodálhattam. 
Bele kóstolhattam a helyi ízekbe, megtapasztalhattam a mindennapokat és őszintén nagyon tetszett, nem akartam elmenni, ott akartam maradni ameddig csak lehet. Abban viszont biztos voltam, hogy még visszatérek. 

Egyiptomból egyenesen Kínába mentünk, ahol egy hetet töltöttem, különböző városokban. Itt is rengeteg fotót lőttünk, voltam műsorban, és együttműködés is volt az egyik céggel. 
Összesen négy városban voltam, aminek a hátránya az volt, hogy sok kocsikázással járt, de végülis megérte. 

Otthon nem sokat voltam akkor sem, miután leszállt a gépem. A hír, hogy kifutóra megyek berobbant a köztudatba, rengetegen akartam velem közös fotózásokat és interjút, így kénytelen voltam néhányat közülük elfogadni, mielőtt Bangkokba megyek. 
Sok helyen voltam az alatt a pár nap alatt, amíg a pihenésemet kellett volna töltenem. Végül nem lett belőle semmi, a szüleimmel sem tudtam elmenni sehova, mindig este nyolc körül értem haza, mert ha hamarabb végeztem egy műsorban, akkor be kellett mennem az ügynökségre, mert volt ott is dolgom. 

Mindezek mellett pedig természetesen folyamatosan időt szakítottam arra, hogy ellenőrizzem a fiúk állapotát, mikor merre vannak, hogy vannak, mit csinálnak és a többi. Örömmel konstaláltam, hogy minden rendben van, nagy durranás minden koncertjük, és boldogok. Iszonyatosan büszke voltam rájuk, és melegséggel töltött el minden sikerük.
Yoongi továbbra is rohadtul hiányzott, de megtanultam, hogy ne sírjam el magam minden alkalommal amikor valahol meglátom a képét, vagy meghallom a nevét. Fejlődőképes vagyok, nem de? 
Próbálom elfogadni a tényt, miszerint ennek így kellett lennie, és már nem is akarok ellene mit tenni. Minden porcikám kiált a férfi iránt, a szívem még mindig darabokban hever, és a lelkemben is ott tátong még az űr. Nem lesz könnyű elfelejteni és elnyomni az érzéseimet, de valószínűelg idővel majd ez is meg fog történni. 

Elköszöntem a szüleimtől, a kutyámtól és beszálltam a kisbuszba, ami már rám várt, hogy elinduljunk a reptérre. Irány Bankok.

___________________

*Yoongi szemszöge:*

Minden egyes koncert után elégedetten tértem nyugovóra. A tudat, hogy idáig eljutottunk, és saját magunk építettük fel az utunkat, egyszerűen hihetetlen. Büszke voltam a csapatra, és hálás, amiért ebbe a bandába tartozhatok és nekik írhatok dalszöveget és készíthetek zenét.

De rohadt fáradt voltam, és már a legelső nap után állva el tudtam volna aludni. Kemény volt a napirend, tele voltunk próbákkal, és mindent fixálni kellett. Kevés szünetünk és szabadidőnk volt, de egy idol élete pontosan ezzel jár, amit mind tudtunk. Egyik város után jött a másik, és mindenhol jól fogadtak minket, mi pedig teljes szívünkből adtuk elő a dalainkat. 

Na de volt egy valaki, akit persze hiába kerestem a nézőtéren mondjuk Chicago-ban, nem volt ott. Pedig minden alkalommal reménykedve néztem körbe, és pásztáztam végig az embereket, hátha kiszúrom. Igen, MinJi-t kutattam. Titkon reméltem, hogy majd meglep, és eljön, de mindig fejbe vertem magam; hisz ez csak egy szaros képzelgés volt. Neki is meg volt a saját dolga, nekem is. 
De akkor is... kurvára hiányzott, és rohadtul megbántam, hogy hagytam elmenni. Mert ahogy elnéztem nagyon is jól volt. Számos műsorba hívták, interjút interjú követett és a rádiókból is az Ő hangja szólt, ami jócskán megnehezítette egy-egy alkalommal, hogy koncentrálni tudjak. Videókat töltött fel, ahol mosolyogva beszélt, vagy épp mutatott valamit. Mindenhol jó kedvű volt, sok volt az egyöttműködése. A külföldön készült fotói valami eszméletlen profik, káprázatosak, és szexik lettek, így mindet letöltöttem a mappámba, mivel igen, olyanom is van.
Elmondhatatlanul büszke voltam rá, amiért hamarosan neki is valóra válik a legnagyobb álma. Mindig arra vágyott, hogy Párizsban kijusson a kifutóra, és sikerült neki.
 De nem voltam benne biztos, hogy ezek az őszinte érzelmei, vagy csak egy álca, amit felhúz, hogy senki ne vegye észre a valóságot. Tudtam, legalábbis gondoltam, hogy megviselte a szakítás, mivel engem is padlóra küldött.

Ám ahogy teltek a napok, egyre biztosabb voltam abban, hogy a világ legidiótább embere leszek, ha tényleg hagyom elmenni. Igen, volt okom, hogy szakítottam vele, de nem gondoltam rá, hogy azzal sokkal nagyobb fájdalmat okozok mindkettőnknek, ha útjaink véglegesen is külön válnak, mintha hetente csak egy-két órát beszélünk. 
Legalább hatszázszor átfutottam a fejembe, hogy mit akarok, mikor akarom és, hogy hogy akarom, és csak remélni tudtam, még mindig szeret. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen nyálas leszek és így fogok ragaszkodni egy nőhöz, de úgy tűnik vannak fordulatok az életünkben. Teljes szánalmas szívemből szerelmes voltam belé, és már tudat alatt is késztetést éreztem arra, hogy bocsánatot kérjek.
Fizikai fájdalmat éreztem nélküle, és meg akart fojtani a tudat, hogy már nem az enyém. Abba pedig még csak belegondolni sem mertem, hogy mi van, ha hamarosan tovább lép, és majd jön valaki más, aki nem én leszek. 

Analfabéta voltam a bocsánatkérésekben, így a csapatom idősebb és érettebb tagjához fordultam ezzel kapcsolatban, sőt, még az egyik menedzserünket is megkérdeztem, és még utána is néztem a neten. Nem tudom mikor olvastam utoljára ennyit, szóval valószínűleg megdöntöttem a saját rekordomat. 
Hebeom hyung rendes volt, és segített mindent kivitelezni, és még egy kicsivel több szabadidőt is kaptam, ami rohadt jól jött, mivel másképp nem tudtam volna véghez vinni a dolgokat. 

Ennek tetejében titokban folyamatosan tartottam a kapcsolatot MinJi menedzsereivel is, akiktől megtudtam, hogy mikor hol lesz a lány, ugyanis egyszerre voltunk Bangkok-ban. Talán soha nem voltam még ennyire ideges, még koncertek előtt sem, mint akkor, amikor arra vártam, hogy MinJi belépjen az ajtón...

_______________

Hi everyone!^^ Meghoztam a folytatást. Kicsit monoton lett, így, hogy nincsen benne párbeszéd, de remélem nem probléma, és így is tetszett^^
Vigyázzatok magatokra és jó Festa-t mindenkinek. Én már nagyon várom a mai koreográfiát :3

~Zsuni~