Én akkor voltam Olaszországban, amikor a fiúk Sao Paolo-ban adtak koncertet. Természetesen végig követtem minden eseményt, folyamatosan néztem, hogy mikor hol vannak, a médiát is követtem, és ahogy a koncerten készült fotókból láttam, Yoongi jól volt. Mosolygott, energikus volt, és ahogy szokta; átadta magát az ARMY-knak. Örültem neki, hogy mosolyt láttam az arcán, és annak is, hogy azt csinála, amit a legjobban szeret.

Indulás előtt két nappal a hotel szobámban pakolásztam, amikor a telefonom jelezni kezdett, hogy valaki videóhívást akar kezdeményezni velem. Összeráncolt szemöldökkel pillantottam a kijelzőre, és meglepődötten konstaláltam, hogy Namjoon az.

Leültem, kicsit megigazítottam a hajamat, kitámasztottam a telefonomat, megnyomtam a kis ikont, és kérdőn, halvány mosollyal a kamerába néztem.

- Szia MinJi - köszöntött a férfi egy fáradt görbülettel arcán.

- Szia - pislogtam nagyokat értetlenül - Hát te? - kérdeztem meg végül.

- Csak gondoltam fel hívlak, megkérdezem, hogy hogy vagy - vont vállat.

- Megvagyok - bólintottam egyet.

- Tényleg? - biccentette félre a fejét, ahogy kamerán keresztül próbált rám hatni. Rómában épp este hét óra volt, náluk pedig délután kettő óra. Természetesen már előzetesen kiszámoltam a különbséget, mert tudni akartam, hogy mennyi az eltérés.

Namjoon kérdésére nem feleltem, csak sóhajtottam egyet. Nem tudtam biztosra, hogy van e vele más is, vagy egyedül van, és amúgy sem akartam fárasztani. 
De valami eszembe jutott. Felhívott, ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy van egy kis ideje. Yoongi ezt nem tudta volna megtenni? Ezek szerint nem, neki egyszerűbb volt szakítani.

- El mondhatod. Nincs itt senki - fordította meg a készüléket, hogy körbe mutassa; valóban senki nem volt ott rajta kívül.

- Mit mondhatnék? - tártam szét karjaimat, majd tehetetlenül vissza engedtem ölembe - Fáj - vallottam be őszintén. Minek kertelni? Nem hülye, maga is ki találná, ha hazudnék.

- Elhiszem - bólintott egyet megértően - Yoongi is szenved - tette hozzá. Neve hallatán szívem gyorsabb tempóban kezdte pumpálni a vért, amitől akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom.

- Na ezt nem hiszem - nevettem el magam hitetlenül.

- Pedig így van - győzködött - Nagyon maga alatt van - fogta halkabbra, nehogy bárki is meghallja.

- Még is könnyedén szakított - csóváltam a fejemet.

- Ez senkinek nem könnyű, MinJi - túrt hajába, miközben elhúzta a száját.

- Képzelem - motyogtam magamban.

- Érted, hogy miért szakított? - kérdezett rá.

- Mert már nem szeret - vágtam rá kapásból.

- Nem erről van szó - rázta meg a fejét - Nem akarok bele avatkozni a kapcsolatotokba...

- Olyanunk már nincs - szóltam közbe komoly arccal.

- Szóval nem akarok bele avatkozni - kezdte újra - De szerintem csak meg akart óvni.

- Óvni? - vontam fel szemöldököm - Mitől? - ráztam meg a fejemet zavartan.

- Attól, hogy csalódj.

- Ezt nem értem - fontam keresztbe magam előtt kezeimet.

- Nézd... Egy túrné nem mindig móka és kacagás. Rengeteg dolog dörténik a szívnfalak mögött, amiről szinte senki nem tud. Gyakran nincs időnk semmire, ha vége a koncerteknek azonnal bedőlünk az ágyba, másnap pedig korán kelünk, hogy gyakorolhassunk és elintézhessük az utolsó simításokat. Tudom erősen, és csúnyán hangzik, de nem lett volna rád ideje. Aggódtál volna, ha nemír vissza, és lehet, hogy ez tette volna tönkre a kapcsolatotokat - magyarázta. Nem tudtam rá haragudni, tudtam, hogy jót akar. Nem is rá haragudtam, hanem a helyzetre, magamra és a szerelemre.

- Most ráérsz? - kérdeztem.

- Igen - válaszolt furán.

- Itt a megoldás - mutattam a telefonomra, ezzel arra utalva, hogy ugyanezt aa procedúrát Yoongi-val is meg tudtam volna tenni. Namjoon sóhajtott egyet, szóra nyitotta a száját, de nem tudott erre mit mondani.

- Tudom, hogy sok dolgotok van, megértem. Járjátok a világot, több millió embert tesztek boldoggá, közben pedig sok áldozatot kell meghoznotok. Szakított velem, felfogtam. Csak az a helyzet, hogy így sem óvott meg semmitől. Ugyanúgy aggódom, és ugyanúgy nézem a médiát. Ellenőrzöm, hogy mit írnak a hírek, hogy hogy sikerült a koncert, hogy mit modanak rólatok a rajongóitok, hogy mikor hol vagytok. Ugyanúgy halálra aggódom magam, és ugyanannyira szeretem - mondtam ki a könnyeimmel küszködve - Már nem vagyunk együtt, és valószínűleg már nem is leszünk, de ennek ellenére nekem még mindig ő a szívem választottja, és mindig is ő lesz. Mert nincs még egy olyan, mint Yoongi, és soha nem fogok hozzá hasonlót találni. Szerelmes vagyok belé, és a szívemben mindig fenn tartok neki egy részt, mert már nem tudom onnan kipaterolni - csóváltam meg a fejemet mondandóm végén, miközben letöröltem a könnyeimet, amik midnen ellenkezésem ellenére utat törtek maguknak.

Namjoon szomorúan és egy kicsit döbbentem nézett rám. Egy idő után végül megszólalt.

- Nem tudtam, hogy így érzel - nézett rám kamerán keresztül, mire bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy igen, ezek az érzéseim - Sajnálom - folytatta halkan.

- Mindegy - pislogtam a plafon felé - Meg kérhetnélek, hogy ez a beszélgetés maradjon köztünk? - vontam fel szemöldököm.

- Nem fogom elmondani senkinek - rázta meg fejét.

-  Köszi - mosolyodtam el egy picit - Ő küldött? - jutott eszembe.

- Mi? - zavarodott össze.

- Yoongi kérte, hogy beszélj velem? - ismételtem meg érthetőbben.

- Nem - felelte őszintén - Csak tudni akartam, hogy te hogy bírod - vont vállat, nekem pedig ez a kis mondat megmelengedte a szívemet - Egyébként - váltott hangja sokkal komolyabbra - Miért voltál kórházban? - kérdezte óvatosan. 
Még mielőtt elhagytam Dél-Koreát voltam egy interjún, ahol természetesen tisztáztam magam, mivel a média ismét kedvére írogatott valótlan dolgokat rólam. A cégemmel való közös megegyezés alapján azt mondtam, hogy kibicsaklott a bokám, és bevittek kivizsgálásra. A látszat kedvéért el is játszottam, hogy baja van a lábamnak. Bekötöttük, és bicegtem is, és szerintem elég elfogadható alakítást nyújtottam. 
De természetesen Namjoon tudta, hogy asztmás vagyok, ami néha rátesz az életemre egy lapáttal, így gondolom nem hitte el a híreket. 

- A szakítás utáni nap rohamom lett a sok sírástól, és bevittek - vallottam be az igazságot egy szomorú mosollyal az arcomon.

Namjoon úgy nézett rám, vagy is a képernyőre, mintha azt mondtam volna, hogy felgyújtottam a cégemet, és megpróbáltam megölni Dong Yi-t. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy lefagyott, és le is akartam tenni, de akkor hirtelen megmozdult.

- Megölöm - rázta meg a fejét.

- Kit? - lepődtem meg.

- Yoongi-t - közölte velem.

- Ne mondd el neki! - kiáltottam fel véletlenül - Nem akarom, hogy aggódjon... Már ha egyáltalán érdekli, hogy mi van velem - tettem hozzá.

- Hogyne érdekelné - vágta rá.

- Ne említsd neki. Nem szeretném, ha magát hibáztatná emiatt - csóváltam a fejemet.

- MinJi nagy dolgot kérsz tőlem - rázta meg a fejét.

- Tudom, de abban is biztos vagyok, hogy bízhatok benned - bólintottam egyet. A férfi sóhajtott egyet, majd megadta magát, és biccentett egyet.

- Egyébként haragszol rá? - vonta fel egyik szemöldökét. 

- Yoongi azon kevés emberek közé tartozik, akikre soha nem fogok tudni  haragudni - mondtam lassan, ahogy végig gondoltam - Nem haragszom, mert nem tudok, de fáj, hogy szakított.

- Te tényleg szereted - mosolyodott el.

- Ja - bólintottam egyet.

Igen, én valóban szerettem őt. Minden nap szüntelenül, és nem akartam, hogy elmúljon, de nem is múlt.

- És... - kezdtem bele a pulcsim alját piszkálva - Hogy van? - haraptam be a számat a mondat végére.

- Hát - sóhajtott - Alig szól hozzánk, ha nem muszáj, akkor nem szólal meg, folyamatosan a telefonján lóg, és valami macit ölelget - rázta meg a fejét fura arccal. Lehunytam szemeimet, miközben nagyot dobbant a szívem. Azt a plüsst én adtam neki valentín napra, begújva a parfümömmel. Legalábbis gondolom, hogy az lehetett nála. 

- Nem tudod, hogy hogy néz ki az a maci? - kérdeztem összeszorult gyomorral. 

- Egyszerű barna színe van, masnival a nyakában. Semmi extra - vont vállat - Tőled kapta? - esett le neki.

- Igen - bólintottam. Egyikünk sem mondott semmit, csak mereven néztünk magunk elé. 

- Lassan mennem kell - sóhajtott.

- Persze, menj csak - biccentettem - Köszi, hogy hívtál - mosolyodtam el.

- Ugyan - legyintett egyet.

- Vigyázzatok magatokra - kértem.

- Te is - bólintott egyet.

Véget ért a hívás, belőlem pedig a következő pillanatban kitört a sírás. Az ágyra borultam, és a takarót magamra húzva indítottam el a már jól megszokott lejátszási listámat, mert hát mindig jókat tudok rá bőgni. Légzésemre azonban most is próbáltam figyelni, és nem túlzásokba esni, mivel tapasztalataim szerint egy idegen országba nem túl jó muri rohamot kapni.

Nagyon fájt. Megmagyarázhatatlan üresség, és maró fájdalom éktelenkedett a lelkemben, és nem akart elmúlni. Néha felerősödött; mint most, és néha visszahúzódott, de tudtam, hogy ott van. Nem múlt el sosem, egy pillanatra sem, csak meghúzta magát a háttérben arra várva, hogy mikor törhet magának utat. Kegyetlen dolog ez a szakítás, főleg, ha a lelki társadat veszted így el. Valóban olyan érzés volt, mintha keservesen, javíthatatlanul ketté szakadna a szíved. 

,,I know you love him, but it's over girl,
It doesn't matter, put the phone away
It's never easy to walk away
Let him go, it'll be okay
It's gonna hurt for a bit of time,
So bottoms up, let's forget about tonight..."

Dean Lewis - Be Alright (általam átírt verzió)

___________________

Hi everyone! ^^ Meghoztam a folytatást, ha tetszett, akkor jelezzétek ezt nekem egy szavazattal és egy hozzászólással^^
Remélem jól vagytok és vigyáztok is magatokra.
Mindenkinek hatalmas ölelést küldök    ヽ(´▽｀)/

~Zsuni~