- Biztos nem kérsz semmit? - kérdezte anya hátra fordulva hozzám, miközben megálltunk egy étterem előtt.

- Biztos - bólintottam egyet.

Apa kiszállt, és a kocsit kikerülve bement a kajáldába, hogy elhozza a vacsinkat. A fülesem félig a fülemben lógott, és tulajdonképpen nem nagyon vettem ki onnan. A telefonomat folyamatosan a kezemben szorongattam, és állandóan szólt a zene. Összeállítottam egy lejátszási listát Yoongi szóló számaiból, és hozzá adtam azt a dalt is, amit nekem írt. Amiben elénekelte, hogy mennyire szeret, és hogy én jelentem neki a világot, hogy velem akarja leélni az életét. Aha, hát úgy tűnik ez változott.

- MinJi - szólított meg ki tudja hanyadjára anya, mire oda kaptam a fejem és pislogtam egy párat, hogy vissza térjek fejben is.

- Igen? - kérdeztem vissza.

- Szükséged van valamire az utazáshoz? - méregetett aggódó tekintettel.

- Egy pár dologra - bólintottam, miközben megigazítottam a beanie-met.

- Akkor hazafelé beugrunk a boltba - ajánlotta fel, mire biccentettem egyet.

Nem sokkal később apu is visszatért egy szatyorral, amit hátra adott nekem. A napokban nem volt sok étvágyam, szinte alig ettem valamit, de mivel visszakerültem a szüleimhez, muszáj volt érkeznem, mert ha nem, képesek leerőszakolni a torkomon.

Bementem az egyik supermarket-be, hogy összeszedjek néhány dolgot, ami kelleni fog, mivel öt nap múlva megyek Olaszországba. Adtam egy aláírást az egyik lánynak, aki felismert, és készítettem vele egy közös képet is. Végig mosolyogtam, és úgy tettem, minta minden rendben lenne. Modellként már vérprofin az arcomra tudtam varázsolni egy művigyort úgy, hogy ne tükrözze valódi érzéseimet. Mindig megmelengeti a szívemet, ha valaki kedvesen oda jön, de most valahogy ez sem tudta feldobni a kedvemet.

Otthon én szokás szerint a szobámba vonultam, ami még mindig meg volt. Kicsit más volt, és fura, mert nem az ízlésem szerint volt alakítva, de arra a pár hétre, amíg  maradni tervezek a szüleim házában, teljesen megteszi.
Még mindig zenét hallgattam, megállás nélkül ugyanazt a pár dalt, amit nem tudtam megunni. Megnyugtatott és egyúttal felmérgelt Yoongi hangja. 
Az orvosom utasítása ellenére is volt rá példa, hogy néha elsírtam magam, de megpróbáltam minimálisra fogni, hogy nehogy megint kórház legyen belőle. A pipám mindig közel volt, és a légzésemre is figyeltem. 

Két szám között hallottam, hogy apa valamit kiabál, így gyorsan kikaptam a füleimből a készüléket, és kinyitva az ajtót a nappaliba mentem.

- Benne vagy a hírekben - bökött a tévé felé anya.

Összeráncolt szemöldökkel tapasztottam tekintetemet a képernyőre, mivel tényleg nem tudtam miért. A híradós a következőket mondta: ,,Kim MinJi, az ország leghíresebb modelljét, néhány nappal ezelőtt korházba szállították. A pontos okát egyelőre nem tudni, sem a cége, sem pedig ő maga nem adott még erről semmilyen megerősítést. A rajongók csak találgatni tudnak, és aggódva várják, hogy megtudják még is mi történt. A modell hogylétéről, és pillanatnyi tartózkodásáról  nem kaptunk információt..."
A képen én voltam, ahogy a folyosón tolnak a hordágyon. Észre sem vettem, hogy valaki lefotózott, és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. Természetesen a fotón úgy néztem ki, mint ha az utolsókat rúgnám, az igazság viszont közel sem volt ennyire drasztikus.

Döbbenten bámultam a szüleimre, akik legalább olyan meglepődött fejjel néztek rám.

- Nem hiszem el, hogy nem lehet nyugton hagyni az embert még akkor sem, amikor kivizsgálásra megy - forgattam szemeim dühösen.

- Szólj a menedzsereidnek - javasolta apa. 

- Jó - túrtam idegesen a hajamba, majd visszavonultam a szobámba, bezártam az ajtót, és tárcsáztam a számot. Kwang pár csengés után fel is vette.

- Láttam - szólt bele köszönés nélkül.

- Nagyszerű - motyogtam mérgesen.

- És ez nem minden. Már négy cikket olvastam, amiben találgatnak. Mondom, hogy eddig miket láttam: megerőszakoltak, elütöttek, meg akartak ölni, és öngyilkos akartál lenni - sorolta fel a média tartalmát. Hitetlenül és kissé idegesen felnevettem és megcsóváltam a fejemet.

- Csodálatos - dörzsöltem meg fél kézzel a halántékomat.

- Két nap múlva mész interjúra, majd akkor belevesszük ezt is. Kitalálunk valamit, hogy mit fogsz mondani.

- Oké - sóhajtottam egyet fáradtan.

- De ha gondolod lemondhatjuk, és...

- Nem kell - szakítottam félbe - Megoldjuk - bólintottam egyet, miközben Mackó fejét simogattam. Kwang tartott egy kisebb szünetet, majd ismét megszólalt.

- Hogy vagy? - kérdezte őszintén. Vettem egy mély levegőt és elgondolkodtam.

- Nem tudom - válaszoltam - Kérdezd meg egy hónap múlva - vontam vállat - Addigra hátha kitalálom.

- Nagyon fáj? - hangjában érezhető volt az aggódás, és a szomorúság is. Imádtam, hogy mind a két menedzserem ennyire törődött velem, őszintén jól esett.

- Igen - vallottam be összeszorítva szemeimet. Mert tényleg pokolian fájt a szívem. 

- Sajnálom, kölyök.

- Nem baj. Majd jobb lesz - nyugtattam ezzel inkább magamat.

- Majd írok, ha van valami. Holnap megyünk érted .

- Oké. Szia - köszöntem el tőle, majd letettem a telefont. Egy darabig még csendben ültem az ágyamon, és némán bámultam magam elé, majd erőt vettem magamon és kimenve családtagjaimhoz, elmeséltem nekik azt, amit Kwang látott az interneten.

- Ez nevetséges - csóválta a fejét apa mérgesen.

- Tisztázni fogod, kincsem - bólintott egyet anya határozottan.

- Biztosan - értettem egyet - Csak nem értem miért kell olyan dolgokat állítani, amik nem igazak - tártam szét egy kicsit kezeimet.

- Az emberek ilyenek - vont vállat anyu.

- Ja - biccentettem egyet - Sajnos - tettem hozzá, majd már fordultam is meg.

- Gyere, együnk - állt fel apa - Hátha jót tesz - jött oda hozzám, majd kedvesen átkarolta a vállamat. Nem akartam mondani, hogy rajtam a kaja nem segít, nekem egyetlen egy személyre van szükségem, mert tényleg hálás voltam, amiért így foglalkoznak velem, és elviselik a fancsali képemet.

Alig ment le valami a torkomon, de nem akartam megbántnai egyikőjüket sem, így a vacsora felét megettem, ami nagy szó. Megengedték, hogy felálljak és elmenjek, így élve a lehetőséggel ott hagytam őket és vissza indultam a szobámba. Útközben azonban megálltam, mert hallottam, hogy apa valamit mond anyának.

- Megölöm azt a gyereket - dühöngött halkan apa.

- Ne csináld már - kérlelte anya - MinJi-nek még mindig fontos az a fiú.

- Kár, hogy ezt fordítva nem lehet elmondani. Pedig volt itt - utalt Yoongi-ra a férfi - És rendesnek tűnt, olyanra, akire nyugodt szívvel bízhatom rá a lányunkat. Errefel mit csinál? - tartott egy kisebb szünetet - Fogja, és szakít vele. MinJi-nek pedig most darabokban van a szíve - magyarázta apa.

Igen, ez valóban így volt. Nem akartam tovább hallgatózni, így sóhajtva, az első könnyel az arcomon indultam meg a szobám felé. 
Elterültem az ágyon, bedugtam a fülem és a plafont kezdtem el bámulni. Tudtam, legalábbis sejtettem, hogy Yoongi nem gondol rám annyit, mint én rá. Hisz szakított, oka is volt, akkor miért tenné? Kész, lezárta, mindketten éljük tovább az életünket egymás nélkül. Ha ennek így kellett lennie, akkor nem tudok ez ellen mit tenni, és őszintén nem is akarok. Én mindent megpróbáltam volna elkövetni annak érdekében, hogy sikeresen tartsuk a kapcsolatot a turné alatt is, de ezek szerint Ő ezt nem így akarta. Ettől függetlenül még mindig nem értem, hogy miért kellett szakítani? Nekem bőven elég lett volna, ha három-négy naponta küld egy egy szavas üzenetet, hogy jól van, és kész. Nem akartam nagy telefonálásoat, mert tudom, hogy semmi ideje. 
Vajon tényleg ez volt az oka, amiért úgy döntött, hogy már nem akar velem lenni? Vagy a menedzserei, a főnökei meg gondolták magukat, és még sem támogatják a kapcsolatunkat? Nem tudom, és már nem is akarom. 
Azt viszont tudom, hogy minden nap rohadtul hiányzik, és iszonyatosan nehéz még léteznem is nélküle. Tényleg azt hittem, hogy majd egy szép napon vele fogok megöregedni. Nekem ő több volt, mint barát. Egyszerre volt a lelki társam, a legjobb barátom, és minden, amit az ember csak kívánni tudna. A tökéletesnél is tökéletesebb, és én teljes szívemből szeretem, még mindig, és abban sem vagyok biztos, hogy ezt bármikor is le tudom majd állítani. De egyszer biztos sikerül, nem? Idővel eltűnik majd a tűz, a szikra, és már csak a szürke, és élettelen hamu marad a helyén, ami még egy darabig gőzölög, de aztán teljesen kialszik. Így kell lennie...

,,Will you stay by my side
Will you promise me
If I let go of your hand, you'll fly away and break
I'm scared scared scared I'll lose you..."

BTS - Butterfly

__________________
Hi everyone! ^^ Meghoztam a folytatást, ha tetszett, akkor ezt jelezzézek nekem egy like-al (szavazattal) és írjátok meg a véleményeiteket kommentben.

Hogy vagytok? Remélem mindenki jól van. Lassan csak kimászik ebből a világ ^^
Addig is vigyázzatok magatokra! 💜💜

~Zsuni~