Yoongi-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy kevesebbet fogunk beszélni, ugyanis egy héten keresztül alig váltottunk három telefonhívást. Abból kettőt én kezdeményeztem, mert már halálra aggódtam magamat, hogy miért nem ír. A fiúkat kérdezgettem állandóan, mivel őt nem akartam zavarni. A srácokat sem nagyon akartam háborgatni, de mindig másik tagot zaklattam, így szerintem annyira nem volt megterhelő. Állításuk szerint ideje nagy részét a stúdióba zárkózva töltötte és csak enni ment ki.

Aggódtam érte, mert tudtam, hogy megint agyonra dolgozza magát. Mindig mindent tökéletesre akar csiszolni és könnyen el tudja ragadtatni magát. 
Legszívesebben vittem volna neki ételt, hogy magam győződjek meg róla, hogy rendesen étkezik, vagy vittem volna neki valami édességet, de nem akartam megzavarni őt abban, amit csinált, így hát a munkámra koncentráltam. Vagy is próbáltam.

Minden nap késő estig maradtam bent, mert mindig volt valami extra dolog, amit nem hagyhattam más napra. Voltak újoncok is, akikkel beszélgetnem kellett és lelki támaszt nyújtani nekik, mert még nem tudják hogy kezelni a koplalásokat, a sok edzést, a szabályokat, satöbbi. 

Aztán ott volt a fotózás Dong Yi-vel. Az egy elég érdekes történet. Minden rendben volt tulajdonképpen egész végig és nem volt semmi összetűzés közöttünk, ami őszintén meglepett, de egyben örültem is neki, hogy msotmár kezdenek lenyugodni a kedéjek. 
Három napig tartott és eleinte kicsit nehezemre esett, hogy a legtöbb képen úgy kellett tennem, mitha hiper szuper galaktikus legjobb barátnők lennénk, de mivel nem tegnap jöttem le a falvédőről, természetesen nem esett olyan nehezemre magamra varázsolni egy ál mosolyt. Még néha beszélgetnünk is sikerült, sőt, volt, hogy nevettünk is, ami valóban elég furcsán hangzik és legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy nekem valaha is lesz vele akár egy nyugodt másodpercem is, de ezek szerint léteznek csodák is. 

Sung teljesen eltűnt és állítólag Chin még azt is elintézte, hogy a városból is elmenjen, aminek őszintén örülök. A kezem még mindig fáj a legutóbbi incidensünk óta, de már javában gyógyul.

Chin és a menedszereim már letisztázták, hogy mi lesz a dologm erre a hónapra, de direkt megkértem őket, hogy addig legyen egy kis szabad időm, amíg a fiúk itthon vannak. Azután annyi munkával láthatnak el, amennyivel csak akarnak.

Péntek volt, én pedig ma is este nyolcig bent voltam, hogy segítsek az új húsnak. Emlékszem, az elején én is telejsen meg voltam rémülve. Milyen régen is volt már.

Mivel a kocsim szervízben van, így kénytelen voltam gyalog menni. Nem szerettem ilyenkor egyedül mászkálni, mivel már sötét volt és körülbelül senki nem volt az utcákon. Ennek tetejében még rettentő hideg is volt és a szél is fújt. Utáltam ezt az időt. Ha tehettem volna csak szimplán az ügynékségnél aludtam volna, de kilenckor zárnak, nekem pedig nem fognak nyitva tartani, így kénytelen voltam elhúzni onnan a belem.

- MinJi - szólított valaki a nevemen. Kicsit megugrottam, mivel egyáltalán nem volt ismerős a hang. 

Megfordultam és közben hátráltam három lépést. Szívem torkomban dobogott és a kezembe vettem a telefont, hogy bármikor kész legyek arra, hogy hívjam a rendőrséget, a szüleimet, vagy éppen Yoongi-t.

- Ismerem magát? - kérdeztem remegő hanggal.

- Már találkoztunk - lépett egy kicsit előrébb, így az utcai lámpa megvilágította arcát. Ő volt az, aki hónapokkal ezelőtt az állatkertben is ott volt, és az én képem virított a polóján.

- M-mit akarsz? - léptem még hátrébb.

- Annyi üzenetet hagytam már - kezdte csóválni fejét, miközben még mindig közeledett - Miért nem válaszolsz egyre sem?

- Ne-Nem láttam - ráztam meg a fejemet ijedten. Nem tudtam, hogy van e nála bármi is, amivel rám támadhat, illetve, hogy egyedül van e. Telefonomat magam elé vettem és amilyen gyorsan csak tudtam feloldaottam, majd tárcsáztam a legelső számot, amit feldobott a névjegyzék.

- Minden nap írok, többször is. Minden videódat láttam már, minden bejegyzésedet like-oltam és kommenteltem is - ecsetelte nekem.

- Köszönöm - biccentettem, miközben a fülemhez emeltem a készüléket - Nekem most mennem kell - próváltam lerázni.

- Ugyan, hova sietsz? Még csak most találkoztunk - nézett rám mosolyogva, majd hírtelen lehervadt a mosoly az arcáról és megindult felém. Összerezzentem, de mire futásnak eredhettem volna már elém is termett. Lefogott és elkezdett simogatni és fogdosni. Undorító volt és egyben félelmetes. Sikítottam, de nem jártam sikerrel, mivel még mindig nem volt rajtunk kívűl senki az utcákon. 

Legnagyobb szerencsémre Sang felvette a telefont, én pedig azonnal beleszóltam.

- Sang, gyertek értem de azonnal - mondtam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadulni - Segítség! - kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam.

- MinJi, mi történt, hol vagy? - hallottam a menedzserem aggódó hangját a vonal másik végéről. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy mi történik.

Az idegen férfi azonban kivette a telefont a kezemből, kinyomta és eldobta mögém.

- Te szemét - lettem még mérgesebb. Bátorságot vettem magamon és ökölbe szorítva jobb kezemet, meglendítettem karomat, majd pedig egy már jól bevált rúgással lába közé céloztam. A férfi morogva esett térde, én pedig nem haboztam, azonnal felkaptam a telefont és olyat tettem, amit nagyjából 15 éve soha. Futottam. 

A könnyek a szemembe szöktek, a lábaim maguktól mozogtak és csak mentem, amerre láttam. Bekanyarodtam az egyik kereszteződésnél és csak rohantam. Nem foglalkoztam a mellkasomra telepedő súllyal és azzal sem, hogy a sírástól már szinte alig látok. 

Egy kis bolt melletti parkolónál álltam végre meg, ahol a téglafalnak támaszkodva rogytam a földre. Próbáltam szabályozni a levegővételt, de nem ment, ezért remegő kézzel a táskámba kezdtem kutakodni és szerencsére meg is találtam a pipámat, amiből be is fújtam.

Lehunyt szemmel próbáltam a lélegzésemre koncentrálni, amit sikerült is egy kicsit helyre hoznom.

- MinJi? - szólított meg ismét valaki, mire azonnal felpattantam, készen arra, hogy meneküljek. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor a maszk és sapka alatt felismertem Jin arcát. Leengedtem vállaimat és kifújtam a levegőt - Jól vagy? - jőtt közelebb.

- Csak... Csak haza tudnál vinni? - néztem szemeibe kérlelően. Egy aprót bólintott, majd biccentett egyet a kocsija felé, ezzel jelezve, hogy szálljak be. 

Az anyós ülésen foglalt helyet Jungkook, akinek köszöntem is, amikor beültem hátra.

- Mi történt? - fordult hátra a maknae aggódva.

- Semmi, am... - kezdtem volna magyarázkodni, amikor megcsörrent a telefonom. Kwang volt az.

Felvettem és a fülemhez emeltem.

- Hol vagy? - hangja idegességet és kétségbeesettséget sugárzott.

- Jól vagyok, Jin kocsijában ülök, jelenleg - döntöttem hátra a fejemet, kicsit megkönnyebbülve.

- Mi történt? Miért tetted le?

- Megtámadott az a férfi, aki az állatkertben is. Szervízben van a kocsim, így gyakogolnom kellett. Elkezdett hozzám beszélni, meg fogdosott - sírtam el magam megint, de próbáltam minimálisra fogni, nem akartam a fiúk előtt bőgni - Megütöttem, elszaladtam és akkor találkoztam össze Jin-nel és Jungkook-kal - meséltem el neki.

- Várj, te futottál? - emelte ki a szerinte lényeges dolgot.

- Igen - szipogtam.

- Hogy bírtad? - értetlenkedett.

- Nem tudom - ráztam meg a fejem.

- Nem fáj a tüdőd? - aggódott.

- De - hunytam le szemeimet, ahogy újabb könnycseppek csordultak le arcomon.

- Ne vigyünk kórházba?

- Ne, jól vagyok. A fiúk haza visznek.

- Holnap ne menj be dolgozni.

- De bemegyek, csak később - ellenkeztem.

- Szólj, elmegyünk majd érted.

- Oké - egyeztem bele.

- Vigyázz magadra és pihenj. Ugye nincs semmi bajod?

- Nincs, csak meg vagyok még ijedve - vallottam be.

- Ahj, te lány - ciccegett - Majd még beszélünk. Írj ha haza értél.

- Rendben - bólintottam, majd letettem.

Tudtam, hogy a fiúk is hallották, de nem zavart. Viszont nem akartam mégegyszer elmondani.

- Kérlek erről ne szóljatok Yoongi-nak. Van elég dolga így is. Nem akarok még egy terhet a vállára tenni - töröltem meg az arcomat.

- Nem hiszem, hogy teher lenne neki - pillantott hátra Kook.

- Nem baj, attól még légyszi ne említsétek meg előtte - ráztam meg a fejemet.

- Rendben - mondta Jin.

Az út további része csendben telt, egyikünk sem mondott semmit. A házamnál leparkolt Jin én pedig hálásan néztem rájuk.

- Köszönöm, srácok - mosolyodtam el halványan.

- Nincs mit - vont vállat Jin - Vigyázz magadra. Rád férne - csóválta fejét.

- Oké - bólintottam, majd kiszálltam az autóból. Intettem nekik egyet, majd már be is siettem az ajtón, amit aztán gondosan bezártam.

___________________________

Hi everyone! ^^
Először is kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek (így utólag is). Remélem jól telt ez a pár nap pihenő ^^ Én sajnos kicsit beteg lettem szilveszterkor és egészen mostanáig lábadozom, de minden okés.
Kívánom, hogy 2020 legyen a Ti évetek. Használjátok ki, és tegyetek azért, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy terveztétek. Soha ne adjátok fel, tartsatok ki!

Ha tetszett a rész, akkor szavazzatok és írjatok meg a véleményeteket kommentben ^^

Köszönöm, hogy velem voltatok 2019-ben, remélem, hogy legalább olyan eredményes éve lesz a Wp-s írásaimnak ebben az esztendőben is. Szeretlek Titeket 💞💖

~Zsuni~