Végre itthon. Jó érzés volt ismét belépni a kuckómba és egy kicsit lepihenni. Na de természetesen én is tudtam, hogy ez nem mehet így túl sokáig. Le kell rendeznem a családi ügyeimet is és a céges dolgokat is. Na de akkor mesélem is...

Minden tökéletesen sikerült, már mindegyik képen dolgoznak, amit készítettek. A menedzsereim is megdicsértek, sőt, még Chin is küldött egy kósza üzenetet, amiben csak annyit írt, hogy büszke rám, de ez többet ért minden regénynél. 

Sikerült híznom egy pár kilót, aminek mindenki nagyon örült, hisz kezdtem súrolni az anorexia felső határát. Sok finomságot ettem és pár új dolgot is ki tudtam próbálni.

Mint utólag kiderült, minden sejtésünk beigazolódott. Dong Yi és Sung már egy ideje biztos, hogy egymásba lehetnek habarodva, HyunJu pedig állítólag káprázatos képeket készített a smárolásukról, ráadásul nem is egyet, szóval már meg van, hogy mit fogok felhasználni ellenük, amikor interjút adok. 

Sikerült videóznom is, és három új anyagot töltöttem fel a csatornámra, aminek szerencsére mindenki nagyon örült. Nekem is jól esett egy kicsit kikapcsolódni a szabad perceimben, amit külföldön töltöttem.

----------

Csináltam magamnak egy gyors szendvicset, amit meg is ettem, majd a pipámat a táskámba dobva mindent úgy hagyva indultam el apám házához, hogy egyszer s mindenkorra megbeszélhessük azt, hogy valójában mi is történt a múltban.

Kicsit féltem, hisz tudtam, hogy nem lesz egyszerű, egyikőjükkel sem. Több verzió is fog születni, amiből majd ki kell hoznunk egy véglelegeset és eldönteni, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok a jövőben. Nehéz lesz és nem lesz könnyű mindenen átrágni magunkat, de muszáj megcsinálnunk.

Sóhajtva bekopogtam az ajtón. Azóta nem beszéltem apával, amióta felhívott. Nem válaszoltam semmelyik üzenetére sem és nem is hívtam vissza. 

Kutyaugatást hallottam, majd magassarkú kopogást, ami egyértelműen Hee volt. 

- Oh, szerbusz, aranyom - jelent meg egy hatalmas mosoly az arcán, ahogy realizálódott benne, hogy ki vagyok. Azonnal magához vont és szoros ölelésbe vont - Milyen volt Kalifornia? - simította meg az arcomat, amikor elengedett.

- Csodás - biccentettem én is mosolyogva.

- Apádék bent vannak a nappaliba. Én amúgy is indulni készültem, csak haza ugrottam ebéd szünetben - cuppogott kettőt, majd felkapva kis retiküljét és kocsi kulcsát ki sietett mellettem. 

Én pedig már egy lépést sem tudtam tenni, mivel hűséges kutyusom azonnal letámadott és egyszerre akarta bepótolni azt a bő egy hetet, amit külön töltöttünk. Örömmel simogattam és adtam egy nagy puszit a fejére, amit hatalmas farokcsóválásokkal reagált le.
Beljebb toltam, hogy én is beférjek a bejáraton, de végül sikerült bejutnom a nappaliig, ahol olyat láttam, amit már nagyon régen. Anya és apa a kanapén ülve nézték a tévét, és pont akkor nevettek fel valamin, amikor beléptem. Majdnem elsírtam magam. Úgy tűnt, mintha egy normális és rendes család ülne ott, akiknek semmi problémájuk és minden a legnagyobb rendben van közöttük. Bárcsak így lett volna...
Meghatódtam és jól esett a látvány, annak ellenére is, hogy nagyon jól tudtam, hogy amúgy ez nem marad így. 

- Sziasztok - szólaltam meg egy idő után. Mind a ketten felém kapták a fejüket és fel is álltak.

- Kincsem - jött oda apa enyhén szomorú ábrázattal, majd magához ölelt. Anyán láttam, hogy nem tudja, hogy mit csináljon; hogy meg öleljen e, vagy ne, ezért megelőztem és köré fontam karjaimat. 

- Azért jöttem, hogy megbeszéljünk mindent. És hogy elmondjatok mindent, amiről eddig még nem tudtam - sóhajtottam egyet, majd megindultam az ebédlő felé, mivel azt találtam a legideálisabb helynek a házban, hogy beszélgetést folytassunk.

Csendben követtek és mind a ketten helyet foglaltak velem szemben. 
Őszintén? Fájt így látni őket. Nem arról beszélek, hogy szomorúak voltak, vagy rosszul festettek, pont ellenkezőleg. rájuk tekintve, így, együtt, régi sebeket kezdett felszíktani. Régen láttam már őket így, sőt, még annál is régebben. Úgy ültünk az asztalnál, mintha anya soha nem ment volna el, mintha apa soha nem jött volna össze Hee-vel. Minden olyan varázslatosnak tűnt és akkor, abban a pillanatban talán sok idő elteltével először azt kívántam, hogy bárcsak minden újra a régi lenne. 

- Először szerintem hallgassuk meg anyádat - köszörülte meg a torkát apa, mire bólintottam. Anya sóhajtott egyet és mélyen a szemeimbe nézett, ami olyan hatással volt rám, mintha leglább a lelkemben olvasott volna. 

- Tudom, hogy semmit nem érek vele, és hogy nagyjából már legalább nyolc éve elkéstem, de szeretnék bocsánatot kérni. Mind a kettőtöktől. Nem kellett volna ezt csinálnom és borzalmas ember vagyok emiatt. A lelkiismeretem örökké kísérteni fog és nem is tudom, hogy hogyan fordulahtott elő az, hogy egyáltalán szóba álltok velem. Nem tudok kifogásokat mondani, csak szimplán elmesélem a történetemet, amit már akkor el kellett volna, amikor az egész elkezdődött - túrt a hajába anyu - A gyerek koromról valószínűleg mind a ketten ugyanannyit tudtok. Igazából sohasem voltam jó gyerek, nem voltak jók a jegyeim, rossz baráti társaságba keveredtem, ittam, cigiztem és drogoztam minden adandó pillanatban. Bulikba jártam és mindig kihagytam az órákat és a végén már egyáltalán nem is jártam iskolába. A szüleim egyáltalán nem foglalkoztak velem, és nem is érdekelte őket, hogy mi van velem. Mindent magamnak csináltam, ha akartam valamit venni, akkor megdolgoztam érte. Nem voltak igaz barátaim és senki nem volt, akihez fordulhattam volna segítségért, vagy tanácsért. Később, ahogy nőttem ez megváltozott, és kezdtem kinőni ezekből a dolgokból. Meg ismerkedtem apáddal és teljesen belé szerettem - pillantott ennél a pontnál apura, aki megy halvány mosollyal az arcán nézett anyára - Megváltoztatott és minden jobb lett. Elköltöztem a szüleimtől és végre a saját lábaimra álltam. Minden zökkenőmentesen haladt, jól meg voltunk. Sosem akartam gyereket, mindig is éreztem, hogy rossz anya leszek, de azt álmaimban sem gondoltam, hogy ennyire - nevette el magát kínjában - Végül egy óvatlan pillanatban megfogantál te és teljesen kétségbe estem. Borzalmas, hogy ilyeneket mondok tudom, hisz más gyerek azt hallja az anyjától, hogy mennyire várta már, hogy megszülethessen én meg rendesen féltem - csóválta a fejét - Megszülettél, én pedig szépen lassan visszaestem abba az állapotba, amibe voltam. De csak, hogy tudd - nézett rám ismét - Már attól a pillanattól kezdve szerettelek, amikor az elsőt rúgtad a hasamban - mosolyodott el, ami automatikusan könnyeket csalt a szemembe - Nem azért viselkedtem úgy, mert nem szerettelek. Nem azért mentem el otthonról, mert nem akartalak látni, vagy hallani azt az angyali hangodat, hanem mert meg akartalak óvni magamtól. Attól, hogy olyan legyek, mint amilyen a nagymamád volt. Nem akartam olyan édesanya lenni, aki csak kiabál a lányával, márpedig ez a géneimben volt és sajnos gyakran meg is esett. Nem akartam olyan anya lenni, aki hagyja szét csúszni a lányát. Annyira rágörcsöltem erre, hogy gyakran észre sem vettem az alkoholos üveget a kezemben, vagy éppen egy-egy szál füves cigit. Sokat jártam el buliba, annak ellenére is, hogy te otthon voltál és vártál egy gondoskodó anyára, akivel majd együtt csajos dolgokat csinálhattok. Sajnos nem mentem és nem változtam meg, pedig tudtam, hogy meg kéne. De nem voltam rá képes. Beszippantott a sok rossz és segítségre volt szükségem. Emlékszel arra amikor táborban voltál? - törölte le az arcára folyt sós cseppeket, amik bizony az én szememből is potyogtak.

- Igen - bólintottam.

- Akkor egész végig otthon ültünk és veszekedtünk apáddal. Jobban mondva próbáltunk valami megoldást találni. Mindent át rágtunk, minden egyes apró részletet többször is át vettünk, de semmi olyan nem jutott az eszünkbe, ami mindnyájunk számára jó lett volna - csóválta a fejét anyu.

- Amikor a telefonban azt mondtam neked, hogy elküldtem anyádat, az nem volt teljesen igaz, hiszen ketten döntöttünk úgy, hogy ellátogat egy elvonóra - szállt be apa is.

- De miért nem mondtátok és miért titkoltátok? - értetlenkedtem tovább.

- Feltűnk - tárta szét karjait apu.

- Mitől?

- Attól, hogy ha megtudod minden addigi dologgal fel hagysz, hogy segíthess. Illetve attól, hogy nehogy kövesd a példám. Gyerek voltál még, nem tudhattuk, hogy nem kezdesz el zülleni.

- És miért nem köszöntél el legalább? - sírtam tovább.

- El köszöntem, csak te akkor aludtál - szipogott anya - Máskülönben nem hagytad volna, hogy elmenjek.

- Persze, hogy nem, hisz még akkor talán most is egy család lehetnénk - vékonyodott el a hangom teljesen a végére, ahogy zokogni kezdtem.

Anya a tenyerét az én kezemre tette és megszorította azt. Az anyai érintése még sosem esett olyan jól, mint akkor. Varázsütésszerűen csillapodtam le és nyeltem egy nagyot, majd figyelmemet ismét anyának szenteltem.

- Öt hónapja vagyok tiszta. Azért nem jöttem eddig vissza, mert sosem sikerült teljesen lemondani az italról. Majdnem bele haltam. Arra vártam, hogy mikor tudok letenni minden káros dolgot. Nagyon lassan haladtam és a végére apádat is ellöktem magamtól. Az első pár hónapban bejárt hozzám, de nem tudtam vele beszélni, azért, amiket tettem. Csak akkor vettem észre, hogy miket is műveltem. Hogy két családot is tönkre tettem. Egyiken sem segítettem, pedig meg lett volna rá a lehetőségem. Borzalmas ember vagyok és ezzel teljesen tisztában vagyok. Ha tehetném, vissza pörgetném az időt és mindent másképp csinálnék - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta - És végül sikerült. Leszoktam mindenről. És tudod, miért? - nézett rám ismét könnyezve - Miattad - mutatott rám - Az én egyetlen szem kislányom miatt csináltam ezt végig. Fel akartam adni, de nem tettem, mert tudtam, hogy ha későn érek is oda, de még akkor is szükséged lehet rám. Meg lehet, hogy utálsz, hogy már nem tekintesz a rokonodnak sem, de most már itt vagyok. Itt tudok lenni - biccentett egyet az édesanyám, ezzel befejezve mondandóját.

- Anya - néztem szemeibe - Én mindig is szerettelek és vártalak vissza. Soha nem haragudtam rád, mert nem tudtam. Nem utállak és nincs bennem semmiféle hasonló érzés. Örülök, hogy itt vagy és iszonyat büszke vagyok rád, amiért megcsináltad - simogattam ujjammal kézfejét - Nehéz megértenem, hogy miért nem avattatok be, de elfogadom - biccentettem, miközben apára néztem, aki anyának az arcát vizslatta. 

- Jól van - suttogta pityeregve. Mind a ketten fel álltunk az asztaltól, én pedig megkerülve azt oda siettem anyához, hogy egy szoros ölelésbe vonjam. 

Örültem, hogy végre jól van, hogy nincs semmi baja, azonban kicsit furcsa volt még ez nekem. Nyolc év azért nyolc év. Sok minden áll még előttünk és sok mindent kell még megtudnunk a másikról, de nem hiszem, hogy ezek most már problémát okoznának. 

A kanapén ültünk, immár nyugodtabban és már egyikünk sem akarta elsírni magát. 

- Van hol laknod? - pillantottam anyára, aki szóra nyitotta a száját, de apa megelőzte.

- Itt marad egy ideig, amíg nem talál valami munkát és egy albérletet - mosolygott.

- Nem lesz ez egy kicsit furcsa? - húztam el a számat - Hozzám is jöhetsz, ha gondolod. Kihúzható a kanapé és nagyon kényelmes.

- Nem lesz semmi baj - legyintett a nő.

- Van egy vendégszobám, ami azért valljuk be sokkal kényelmesebb, mint egy kanapé - nevette el magát apa halkan - Hee-vel pedig nem lesz gond. Sokat dolgozik, Byul pedig már egyetemen van és csak hétvégente jön haza két napra - magyarázta apa.

- Akkor jó - biccentettem - És van már valami hely, ahov szívesen mennél dolgozni?

- Még kutakodom a neten, de majd csak akad valami.

- Megkérdezhetem a főnökömet is, ha gondolod - dobtam fel az ötletet.

- Nem kell, Kincsem - mosolyodott el - Megoldom - biccentett. 

Mondani akartam, hogy én szívesen segítek, de a telefonom hírtelen jelezni kezdett, hogy üzenetem érkezett. 

- Nocsak, tán nem egy hódoló? - húzta fel szemöldökét anya.

- Oh, dehogyisnem - biccentett apa rögtön.

- Komolyan? - kerekedtek el anyu szemei.

- Igen - nevettem el magam, miközben lecsekkoltam, hogy ki írt.

- Helyes? - kezdett bele a csevegésbe.

- Igen.

- Ráadásul úgy volt, hogy valamikor bemutatod, nem? - jutott hirtelen apu eszébe.

- Tényleg - csaptam magam homlokon. Teljesen elfelejtettem - Nos, eléggé be van táblázva és nekem is van egy csomó dolgom, de valamikor el hozom. Ha nincs itthon Hee - tettem fel a mutató ujjam.

- Miért? Valami híresség - röhögte el magát apa. Viccnek szánta, csak hogy én nem kezdtem el nevetni és beharapott szájjal csak bólintottam egyet. Azonnal elkomoylodott és furcsán nézett rám.

- Tényleg? - döbbentek le mind a ketten.

- Igen, de ezt majd meglátjátok. Most viszont mennem kell - pillantottam telefonomra.

- Úgy is kihúzzuk belőled, nem menekülsz - közölte velem apa.

- Így van - helyeselt anya.

- Ebben nem kételkedem - bólintottam, miközben adatm egy-egy puszit az arcukra.

- Vigyázz magadra.

- Oké. Köszönöm, hogy vigyáztatok Mackóra - kötöttem rá a pórázt a kutyusomra, majd az ajtó felé indultam.

- Szét rágta az egyik papucsomat - szólt utánnam apa, mire hangosan fel nevettem.

- Majd veszek neked egy másikat - intettem egyet, majd behúzva magam mögött az ajtót el is indultam haza felé.

–––––––––––
Hi everyone! ^^
Meghoztam a folytatást. Ha tetszett, akkor szavazzatok és írjatok meg kommentben a véleményeteket.
(Nincs átolvasva)
Én per pillanat Angliában tartózkodóm, a testvéreimnél nyaralók 3 hétig 😁
Ha egy kicsit inaktív leszrk, az valószínűleg ezért lesz.
Szép napot mindenkinek és további kellemes nyarat 💖

~Zsuni~