Végül elmentem. Hogy jól tettem e, vagy sem, azt még nem tudtam eldönteni. Egy részről igen, hisz végre újra láthattam anyát és beszélni is tudtam vele, ráadásul olyan hangnemben, amit még sosem tapasztaltam. Más részről viszont rossz húzás volt, mivel teljesen felkavarta az érzéseimet és most nem tudom, hogy el higyjem e amit mondott, vagy ne.

Alig aludtam valamit éjjel, csak forgolódtam és bámultam a plafont, túl ideges voltam.
Reggel hatkor magától kipattant a szemem és stressz levezetésképp elvittem Mackót sétálni. Nem ettem, nem ittam, csak gyorsan felöltöztem és ugyan semmi kedvem nem volt kora reggel a a sötétben kolbászolni az utcán, mégis jobb elfoglaltság volt, mint ülni a kanapén és bámulni ki a fejemből. Hideg volt, sötét volt, fújt a szél, mint a veszedelem, de nem bántam, legalább egy kicsit kiszellőztettem a fejemet.

Az asztma dokim asszisztense megdobott egy üzenettel, hogy emlékezetessen rá, hogy holnap kontroll. Természetesen elfelejtettem megnézni a papiromon, hogy mikor kell visszamenni, és mint kiderült holnap. Nagyszerű... Sang-ot felhivtam és közöltem vele, hogy a holnapi munkáimat rakassa át holnap utánra, mert nem megyek be dolgozni.

Otthon nem tudtam magammal mit kezdeni, annyira unatkoztam. Yoongi-t nem akartam zavarni, hisz tudtam, hogy ma egész nap a dalokon fog dolgozni, így eszem ágában sem volt felhívni őt, bár a lelkemre kötötte, hogy nyugodtan kereshetem, nem zavarom, de jobb a békesség.
A fiúkat sem akartam zargatni, nekik is volt elég dolguk. Haneul dolgozik, a menedzsereimet fárasztom eleget, úgyhogy maradt a tévé, amiben természetesen semmi nézhető nem volt.

Fél kettő volt. Az unalmamat felváltotta a tömör idegesség és indulásra készen álltam az ajtóban. A kutyusom érdeklődve figyelte, ahogy bámulom a bejáratot. Gondolkodtam. Törtem az agyamat, hogy kilépjek e, vagy pedig maradjak es hagyjam cserbe úgy, ahogy annak idején ő tette.

De végül, mint mindig, a szívem nyert, az agyam helyett.

A sálamat az arcomba húzva lépkedtem a tegnap anya által említett hely felé.
Vajon sokat változott? Nyolc év mégis csak sok idő, volt elég ideje átgondolni a dolgokat, átrágni magát mindenen, de mégis van egy olyan érzésem, hogy nem azért jött, hogy jóvá tegye az elcseszett esztendőket. Ha pedig mégis, és tévedek, akkor nagyon sokat kell azért harcolnia, hogy megbízzak benne.

Kettő előtt hat perccel már egy eldugott kis asztalnál ültem, aminek a környezetében senki nem volt. A kis kávézó teljesen üres volt, nem volt egy lélek sem ott a dolgozókon és rajtam kívül.

Az asztalon doboltam az ujjaimmal és a hatalmas ablakon bámultam ki, miközben a szállingózó hópihéket kémleltem, amikor az ajtó felett lévő kis csengő megszólalt, ezzel jelezve; vendég érkezett. Azonnal oda kaptam a fejemet és rögtön felismertem a női alakot, amely mélyen meghajolt a kasszás csávó előtt, körül nézett, majd amikor meglátott engem, arca meg enyhült, vett egy nagy levegőt és bizonytalanul elindult felém. Nem tudom miért, talán a felgyülemlett izgatottság miatt, de felálltam és vártam. Szívem hevesen kezdett dobogni, a torkom össze szorult, a szemeim megteltek könnyekkel, a lábaim remegni kezdtek. Már csak egy pár centi választott el bennünket egymástól. Anya tekintetét az enyémbe fúrta és kezét óvatosan az arcomra tette, majd közelebb vont magához és megölelt, amit egy kis habozás után viszonoztam. Furcsa volt. Régen szinte soha nem ölelt meg.

Sírtunk. Mind ketten. Csak álltunk és sírtunk. Nem érdekelt, hogy a dolgozók minket néznek, hogy mit mondanak rólunk. Abban a pillanatban, semmi nem zavart.

Percekkel később már a helyünkön ültünk, egymással szemben, de már nyugodtan.
Anya a kedvencét, egy hosszú kávét, én pedig egy cappuccino-t rendeltem. Nem szólaltunk meg, csak csendben iszogattuk a kesernyés löttyöt.
Külsőleg sokat változott, annyi szent. Sötét barna válláig erő dús haja kiengedve omlott le két füle mellett. Arca be volt esve, és ahogy elnéztem sokat fogyott, csak úgy mint én. Tekintete és arcvonásai közel sem voltak olyan szigorúak és ellenszenvesek, mint kis koromban. Sokkal inkább sugallták a kedvességet és szerénységet, ami teljesen új volt számomra. Talán megtanult szeretni az alatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk? Lehet, hogy boldog életet él egy férfival és a második gyermekével.

-Hogy vagy?-kapta fel hirtelen a fejét anya, miután megköszörülte a torkát. Sóhajtottam egyet és megnyaltam a számat.

-Jól-bólintottam. Tekintetem a kávés poharon pihent, nem mertem rá nézni, nem akartam leolvasni az arcáról semmit-És te?-haraptam be a számat.

-Én is-biccentett egy kicsit remegő hanggal, mire már rá emeltem a fejemet. Láttam rajta, hogy hazudik, hogy ez nem volt igaz. Túl hamar vágta rá, szinte gondolkodás nélkül, ami a legtöbb embernél azt jelentette, hogy füllent, úgy, ahogy anyánál is.

-Még mindig van asztmád?-pislogott nagyokat, ahogy szemeimbe nézett.

-Már nincs-ráztam meg a fejem-Jobban mondva nem jelentős.

-Ennek örülök-mosolyodott el. Ez egy olyan őszinte mosoly volt, amit gyerekként szinte sosem láttam-Apád is jól van?

-Igen-biccentettem-Csak ő most nem tudott jönni, mert...

-Tudom-szakított félbe egy szelíd mosoly kíséretében-Nem akart eljönni. Semmi baj-vont vállat-Köszönöm, hogy te eljöttél-hálálkodott. Nos, erre nem tudtam mit válaszolni. Mit kellett volna? Hogy szívesen? Vagy, hogy nincs mit?

-Anya-vettem egy nagy levegőt, mert már nem tudtam tovább várni-Miért bukkantál fel ilyen hirtelen? Eddig még csak egy telefont sem ejtettél meg, most pedig minden előzmény nélkül megkerestél. Miért?-tártam szét a karomat.

-Mert hiányoztatok-magyarázta meg.

-Akkor előbb is jöhettél volna. Sőt, el se kellett volna menned.

-Sajnálom-suttogta, miközben lehajtotta a fejét.

-Azt hiszed, hogy ennyivel meg van oldva? Mert akkor nagyot tévedsz. Annyi idő után csak úgy beállítassz ide és azt hiszed, hogy majd tudunk normális casládként élni, hogy majd minden helyre jön. Anya, nekünk ez soha nem ment. Régen sem és most sem. Apának van valakije és gondolom te sem egyedül üldögéltél ez idő alatt. Lehet, hogy már rég szabad vagy, apát viszont biztos, hogy nem fogod tudni vissza nyerni. Megbántottad, csak úgy mint engem. Úgy viselkedtél velünk, mint a legrosszabb emberekkel a világon, akik hátráltatnak valamiben. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy jobb legyen a helyzet, hogy valahogy meg tudjuk oldani, a hármunk között lévő viszályt, de nem jött össze, mert te semmit nem adtál bele. Szerinted azok után menni fog bármi is?-ráztam meg a fejem könnyes szemekkel. Azok a fránya sós cseppek. Mindig útba vannak és takarják a kilátást.

Anya lehajtott fejjel szipogott, miközben ujjait tördelte. Nagyot sóhajtottam, majd a tüdőmben felgyülemlett levegőt kifújtam az orromon át. A táskámból elő kotortam a pénztárcámat, kivettem belőle a kávé árát, majd az asztalra tettem és vissza csúsztattam a bőr tárcát a helyére.

-Szólj, ha átgondoltad a dolgokat és hogy ha kész vagy el mondani az igazat-erre felkapta a fejét és kikerekedett szemekkel nézett rám.

Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Nem azért jött ilyen későn, mert most jutottunk eszébe, vagy mert eddig nem volt pénze taxira. Volt valami a háttérben, ami miatt csak nyolc év után bukkant fel. Érezni lehetett, hogy valami nem stimmel. A viselkedése, a hangja, a mozdulatai. Mind mind olyan félénkek, törékenyek és óvatosak voltak, hogy először azt hittem, hogy megjátssza. Régen, amikor még együtt éltünk nem volt ilyesmire példa, mindig határozottak és erőteljesek voltak tettei. Most viszont olyan, mint egy újszülött kis kutyus, aki még csak most kezdi el felfedni a világot. Anya természete nem ilyen volt. Cseppet sem. Tudtam, hogy van valami, vagy valaki, aki megváltoztatta, aki nem engedte lépni.

Hisz mindig is tudtam, hogy nincs kőből a szíve. Hogy tud szeretni, hogy tud kedves is lenni. Voltak szép pillanataink. Amikor nem veszekedtünk, amikor nem vitatkoztunk. Sokat mosolygott, ha kellett segített. A dicséretek elhangzása ugyan szinte soha nem történt meg, tudtam, hogy büszke rám. Arra, aki akkor voltam. Gyakran mondta egy-egy vita alkalmával, hogy az ő régi énjére emlékeztetem és szerintem ez volt az egyik fő oka annak, amiért úgy viselkedett velem ahogy. Nem szerette volna, ha olyanná válok, mint ő. Keveset tudtam a gyerekkoráról, a fiatal koráról, de azzal tisztában voltam, hogy sosem volt jó gyerek. Szigorú volt velem, sokat kiabált, de, hogy őszinte legyek, megérte. Soha nem tudtam ezért haragudni rá, nem tudtam ezért hibáztatni. Mindig is szerettem őt és tiszteltem. Fájt, amikor itt hagyott minket és akkor talán egy kicsit utáltam is érte, de hamar elmúlt. Hozzá szoktam, hogy nem volt ott velünk. Nagyon rossz volt, nem tudtam, hogy hova ment. Azt hittem, hogy majd vissza jön, de ahogy teltek a hetek, hónapok és az évek, úgy realizálódott bennem, hogy ő bizony nem fog már haza jönni. A lelkemben és a szívemben elfoglalt helyén egy nagy lyuk tátongott, ami kezdett beporosodni a kihasználatlanság miatt.
Az utcán sétálva irigykedő pillantásokat vetettem azokra, akik mellett ott sétált az édesanyjuk. Nekem ez kimaradt az életemből. A közös vásárolgatások, a séták, a pletykázások. Nekem ebből sajnos nem jutott. De remélem megoldódik minden.

Apa lakása előtt is rég álltam. Talán két hónapja. Nem baj, sosem késő változtatni.
Legnagyobb meglepetésemre nem Szörnyella De Frász nyitott ajtót, hanem a férfi, aki valamiért megtűri őt.

-Hát te?-lepődött meg.

-Én is örülök neked, apu-forgattam szemeimet, majd amikor arrébb állt, beléptem. Nyomtam egy puszit az arcára, majd levettem a kabátomat, a sálamat és a csizmámat.

-Nem úgy volt, hogy anyáddal találkozol?-kérdezte, miközben leült a kanapéra, amit én is követtem.

-Meg volt-bólintottam.

-Fél óra alatt le tudtatok mindent?

-Dehogy is-legyintettem, miközben hátra dőltem a kanapén-Nem sok mindenről tudtunk beszélni, szóval még lesz pár forduló.

-Értem-biccentett apa-És hogy van?-érdeklődött.

-Nem tudom-vontam vállat-Összetörött.

-Ezt hogy érted?-ráncolta szemöldökét.

-Nagyon furcsa. Soványabb lett, meg gondolja, amit mond és bizonytalan-csóváltam a fejemet, miközben magam elé bámultam.

-Akkor ez nem anyád-nevetett fel apu halkan.

-Alig ismertem rá.

-Mondott valamit a hirtelen feltünésével kapcsolatban?

-Csak azt, hogy azért jött, mert hiányoztunk neki-ennél a pontnál a mellettem ülő férfi megforgatta szemeit-Pedig a vak is látja, hogy van valami a háttérben.

-Úgy gondolod?-emelte fel szemöldökét apa.

-Ühüm-bólintottam.

-Nem tudom-vakarta meg tanácstalanul a tarkóját-Nem lehet tudni.

-Hát valóban nem. Hee merre?-kérdeztem hirtelen felé kapva a fejem.

-Üzleti úton van valamerre.

-Nem is tudtam, hogy dolgozik-morogtam, mire kaptam egy rosszalló pillantást aputól.

-Jól van na-emeltem fel mind ket kezem védekezően, majd inkább át tértem egy másik témára-Én viszont nem mondtam el neked valamit-vigyorogtam.

-És még is mi az?-lepődött meg.

-Elmondom, de csak akkor, ha nem adod tovább senkinek-vettem halkabbra a hangerőt, miközben közelebb hajoltam hozzá.

-Mihelyst elmeséled, kiírom Twitterre-nézett rám bocsánatkérően, mire elnevettem magam.

-Ne akadj ki-figyelmeztettem.

-Jól kezdődik...-motyogta.

-Van barátom-mosolyodtam el, miközben beharaptam a számat, várva a reakciójára. Először nem szólt semmit, hátra dőlt, majd ismét előre, megtámaszkodott a térdein, majd rám emelte tekintetét.

-Meg szeretném ismerni.

-Ennyi?-lepődtem meg-Azt hittem ki leszel akadva. Vagy, hogy majd nem engeded-pislogtam sokkoltan.

-Felnőtt nő vagy, MinJi-mosolyodott el apu-Nem szólok bele, hogy kivel legyél együtt és kivel ne.

-Oh-fogtam fel-Oksi-bólintottam.

-Hívd meg vacsorára-ajánlotta fel.

-Jó. Majd megkérdezem tőle, hogy mikor ér rá.

-A nevét esetleg meg tudhatom?

-Nem. Meglepi. Annyit elárulok, hogy kedves, aranyos, vicces, okos és tehetséges.

-Rendes veled?

-Igen-mosolyodtam el, ahogy Yoongi-ra gondoltam. Arra, ahogy bele puszil a hajamba, ahogy finoman végig simít az arcomon, vagy lágyan megcsókol. A hasamban ismét felébredt az állatkert és nagyon úgy tűnt, hogy nem akar lenyugodni.

-Ajánlom is neki. Vigyáz rád?

-Igen-nevettem fel.

-Rá érsz holnap?-jutott hirtelen eszébe.

-Valamikor délután fele igen-biccentettem.

-Elmegyünk egy kicsit kocsikázni, jó?-mosolyodott el.

-Benne vagyok-egyeztem bele vidáman...

Hi everyone! ^^ uuristen... Az idejét sem tudom már, hogy mikor volt rész és ezért bocsánatot kérek >< ne haragudjatok rám, nagy volt a hajtás így sokat kellett tanulnom, edzések, stb, de nem keresek kifogásokat, mivel ihletem sem nagyon volt. Most viszont már van, és sajnálom, hogy nem szünetben szorgoskodtam, de ha az időm is engedi, most már–rövidebb részekkel ugyan–de meg próbálok vissza térni.
Remélem meg tudtok nekem bocsátani. Ha tetszett ez a kissé unalmas fejezet, akkor szavazzatok es mindenféleképpen írjátok meg véleményeteket kommentben^~^
Legyen szép estétek:3
~Zsuni~