Hoseok pov.

Az ablakban ülök és szokásos délutáni rutinomat végzem. A szél belekap átlagosnak egyáltalán nem nevezhető festett tincseim közé és homlokomra söpri őket. Már csak pár perc és megérkezik.

Érdeklődve fürkészem az utcát, hogy végre megpillanthassam. Nagyjából egy hónapja költözött a szomszédba egy fiú, azóta minden délutánom így telik.

Az út végén feltűnik egy fekete ruhás kapucnis alak szájmaszkkal. A legtöbb embert ilyenkor már a frász kerülgetné, de én pontosan őt vártam.

Ahogy közelebb ér végre megpillanthatom a csukja alól kilógó szőke haját, amit talán a legjobban szeretek rajta. Fülében szokásosan helyet foglal a zenét biztosító eszköz és így alkot tökéletes képet.

Nem nagyon jár ki a házból, csak akkor látom mikor délután hazaér, hisz reggel én előbb megyek. Sosem látok vele mást, mindig egyedül van és ez arra késztet, hogy próbáljak közel kerülni hozzá. Ezt nagyjából az első héten eldöntöttem azóta minden nap kiülök ide.

Nem hiszem, hogy valaha is észre fog így venni. Miért is nézne fel? Még a végén azt hinné öngyilkos akarok lenni, de az is lehet hogy nem is érdekelné.

×××

Eltelt egy újabb hét és én minden áldott nap az ablakomban ülve nézem őt. Nem értem miért csak figyelem, meg kéne szólítanom, átmenni valami jó indokkal, de semmi sem jut az eszembe.

Végigkövetem tekintetemmel, ahogy elér a házig, már nyúlna a kilincsért mikor hirtelen felemeli fejét és egyenesen rámnéz. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem és most mélyen fúrja sötét szemeit az enyémekbe.

Pár pillanat az egész, de mielőtt megszakítaná a szemkontaktust egy apró mosolyt húz ajkaira, amitől majd lefordulok úgy meglepődök. Reakcióm látva mosolya kiszélesedik és így lép be az ajtón engem hátra hagyva. Még egyszer sem láttam őt mosolyogni...

Kíváncsi vagyok holnap is felnéz-e.

Nem tudom zaklatásnak minősül-e, hogy mindig nézem, de még nem szólt érte. Bár hogy is tette volna, hisz tegnap látott meg először.

Végre befordul az utcába és szinte egyből az irányomba vezeti tekintetét. Ezek szerint számított rám. Végig egymást nézzük egész addig, míg az ajtóig nem ér. Erőt véve magamon emelem fel kezem és intek neki egyet.

Úgy tűnik most ő lepődik meg, de hamar reagál és a tegnapi mosolyt felvéve viszonozza gesztusom.

Azt hiszem haladunk.

Az elkövetkező napokban, sőt talán két hétben mindig köszönünk egymásnak, bár a hangját még mindig nem hallottam. Annyira távolinak és megközelíthetetlennek tűnik. Nem tudom mit szólna, ha most átmennék ezért ezt az ötletet kicsit későbbre halasztom.

Nem szoktam sokáig maradni miután bemegy, de most teljesen gondolataim rabjává válok és szinte észre se veszem az idő múlását.

Arra leszel figyelmes, hogy egyre hűvösebb az idő és időnként kiráz a hideg, ahogy ruhám alá tolalodik egy-egy szellő.

Vetek egy utolsó pillantást a velem szembe lévő házra, amikor meglátom őt a kertre néző erkélyen üldögélni, ahogy annak a -szobám felé eső- korlátján ül és egyenesen engem néz. Vajon egész eddig onnan figyelt?

Mikor észreveszi, hogy már nem a semmibe meredek, hanem egyenesen neki szentelem minden figyelmem hirtelen elkapja rólam mély barna szemeit.

Jól esik, hogy áldoz rám az idejéből. Mintha egyre közelebb kerülnénk egymáshoz a napok elteltével, pedig még csak egy szót sem váltottunk.

A tavaszi késő délutáni időjárást figyelmen kívül hagyva maradok ablakom belső párkányán. Minden pillanatot ki kell használnom, amíg láthatom.

Felemeli kezét, de ahelyett hogy köszönne fogja és leveszi csukjáját fejéről. Elém tárul felnyírt haja, amit mindig is látni akartam. Az ideálom mindig is a szőke haj volt, az pedig csak dob az egészen, ha a szemöldöke sötét. Szeme enyhén ki van húzva ezzel nagyítva őket. Annyira tökéletes látványt nyújt.

Szinte tátott szájjal figyelem, meg sem próbálom elfedni reakcióm. Jó darabig nézzük egymást, ügyet sem vetve az egyre lehülő levegőre, ami körülvesz minket.

Kezd besötétedni, ezért már nem láthatom olyan tisztán. Körvonalait elfedi az est színe, ami részben stílusának is köszönhető, de ez teszi őt egyedivé.

Még pont látom, ahogy kezét felemeli búcsúzás képpen és leszáll az erkély korlátjáról.

Most eldöntöttem, hogy lépni fogok, muszáj legalább beszélnem vele...

Elhatározásomhoz híven ma nem az ablakból fogom nézni, hanem elsétálok elé a sarokig, ahol mindig befordul az utcába.

Pulóverem magamra kapva lépek bele bakancsomba és indulok el úticélom felé.

Lassan ballagok, túl korán indultam el, de már nem bírtam várni. Látnom kell őt közelről, hallanom kell a hangját. Meg szeretném őt ismerni.

Elérem az út azon pontját, ami a célom volt és meg is látom őt. Lehajtott fejjel, zsebretett kézzel halad előre. Nem figyel arra mi van előtte, gondolom már úgyis fejből tudja az utat, ha pedig szembe jön valaki az kerülje ki.

Megállok várva, hogy ideérjem. Látva hogy nem megyek odébb felnéz rám. Nagy szemekkel kezdi fürkészni arcom és egy könnycsepp indul meg szeméből. Nem teljesen értem reakcióját, de muszáj magamhoz ölelnem. Jó szorosan húzom minél közelebb, ő pedig gondolkodás nélkül viszonozza. Görcsösen szorongatja ujjaival hátamon a pulóvert, ezért nyugtatás képpen a hátát simogatom és, ahogy kezd megnyugodni egyre feljebb vezetem kezem. Tarkójánál kicsit megállok, de hamar puha hajkoronájába vezetem ujjaim.

-Yoongi- suttogom el nevét- Mi a baj? Történt valami?- kérdésemre csak megrázza fejét és még jobban bújik mellkasomba.- Nekem elmondhatod nyugodtan, senki nem fogja megtudni.

-Hoseok... Ugye te nem fogsz elhagyni?- kérdezi ugyan olyan halkan, mint én tettem. Furcsa hogy tudja a nevem, eddig nem mutatkoztunk be egymásnak.

-Ezentúl sosem hagyom, hogy egyedül legyél.- puszilok homlokára- Gyere, menjünk haza.- fogom meg a kezét jó szorosan.- Csinálok neked teát és az mellett, ha szeretnéd elmesélheted mi történt.

×××

Azóta a nap óta is mindig végig nézem Yoongit az ablakból. Végig követem, ahogy átszeli az utcát és belép a házba mindössze annyi különbséggel, hogy nem a mellettem lévőbe, hanem a közös lakásunkba. Sosem fogom elhagyni vagy elengedni Yoongit, örökre mellette maradok történjen bármi. Mindennél jobban szeretem őt.