Yoongi pov.

Egy újabb péntek telt le. Mindig ugyan az. Telnek a napok, de szinte észre se veszem az idő múlását. Ma is mintha csak hétfő lett volna. Már a hétvégéket sem várom igazán. Nincs semmi az életemben ami jelenleg boldoggá tenne.

Este felé jár az idő én pedig úgy döntök, hogy ne kelljen otthon lennem kijövök sétálni.

Régen mindig utáltam egyedül lenni, de ez teljesen megváltozott. Imádom a magányt, néha már csak így érzem jól magam. A rettegés a sötéttől és barátok nélküli unalomtól már rég eltűnt, helyét pedig a magamba zárkózás vette át.

A parkba érve a kedvenc helyemre megyek, ami a legtávolabbi pontja az egésznek. Ezzel talán elkerülhetek mindenkit.

A barátaim még próbálnak időnként visszarántani a valóságba, de nekem már csak a fülesem és a könyveim léteznek. Legtöbb alkalommal meg is kapom az "antiszociális" jelzőt amihez igazából tökéletesen hozzászoktam és így sikerült is akaratom ellenére meg- bántani, esetleg meg is sérteni őket.

Megtalálva a padot amihez jöttem le- ülök rá. Előkapom kabátom zsebéből a sobranie black cigim, ami külseje még inkább tükrözi a személyiségem és a hangulatom.

Hozzá tartozó matt fekete matteo öngyújtóm is előkeresem. Számba veszek egy szál fekete, arany végű mérget és alá tartom a lángot. Kellemes érzéssel tölt el a füst keserű íze ami egészen tüdőmig hatol.

Boldognak kéne lennem, hogy már szinte senkivel sem beszélek. Hisz ezt akartam nem?

A gyújtót visszacsúsztatom zsebembe és török ülésbe rakom lábaim. Minden egyes milliméterét kiélvezem amíg tart. Lassan engedem ki a bent tartott füstöt.

Magam elé meredve gondolkodok biztos így kellett-e történnie mindennek. Egyértelmű, hogy én rontottam el csak még nem tudom hol és azt se, hogy miért.

Elmosolyodok mikor meghallom kedvenc dalom megszólalni a fülesemben. Milliószor hallgattam már végig, mikor először rátaláltam fél órával a kirakása után vagy ötvenszer meghallgattam.

Egy kósza könnycsepp gördül végig arcomon amin meg sem lepődök már. Sőt, nem is érdekel. Hagyom had menjen útjára.

A gondolat miszerint az egyetlen élőlény, akit jelen állapotomban megtűrnék magam mellett ez az énekes még jobban elszomorít hisz tudom, hogy sosem fogunk találkozni. Sőt, még konkrétan nem is láttam teljes arcát, mert egy maszk fedi el mindig. Csak a nevét tudom, de arcot nem tudok hozzá kötni csak egy szempárt.

Lépteket hallok meg közeledni felém, ami rendesen meglep. Sosem láttam itt rajtam kívül senkit, főleg nem este. Nem ijedek meg tőle, sőt még csak hátra sem fordulok, nem érdekel ki lehet az. Ő viszont annál inkább megugrik mikor végre kiveszi körvonalaim a sötétben.

Sóhajt egyet és újra megindul felém. Egyre közelebbi a léptek zaja, majd egyszercsak megjelenik mellettem. Nem sokat látok belőle, hozzám hasonlóan csak fekete ruhadarabok fedik testét.

-Leülhetek? - kérdezi egy kicsit halkan de még pont érthetően.

-Ha szeretnél. - annyi pad van itt. Miért pont ide akar ülni?

Helyet foglal mellettem a tisztes távolságot megtartva. Pár percig csendben bámul maga elé. Valahogy most még is jól esik a társaság.

Egyszer csak felém fordítja fejét, de testében továbbra sem mozdul. Nézi egy darabig az arcom én pedig akkor jövök rá, hogy a könny ami nem olyan rég még végig szántotta az arcom most nyilván már rászáradt, de attól még kivehető.

-Valami baj van?- fordul mostmár teljes alakjában felém. Megrázom a fejem, de a tekintetem egyszerűen nem tudom róla levenni. Annyira ismerős. Főleg a hangja. Eszméletlen- ül kellemes hangzása van. És azok a szemek... - Szívesen meghallgatlak, de ha nem szeretnéd nem erőltetem.- lassan bólintok és előre fordulok. Mit mondhatnék neki egyáltalán? Nem is ismerem. Miért akar segíteni?

-Annyira elveszettnek érzek magam- mondom ki halkan a hosszas csendet megszakítva. Újra felém fordul én pedig érzem ahogy egy könnycsepp végig gördül arcomon.

-Nincs semmi baj. - közelebb húz magához és szorosan megölel. Nagyon jól esik. Mostanában attól is undoro- dom ha valakihez hozzá kell érnem. De most eszem ágában sem lenne őt eltolni magamtól. Furcsa érzések kavarognak bennem. Mitől másabb ez a fiú, mint az összes többi?

-Sorban taszítom el az embereket néha mégis jön egy furcsa érzés, hogy nem akarok egyedül lenni.- ez az igazság. Még saját magamnak is nehéz ezt bevallani, de muszáj változtatnom a hozzáállásomon.

-Az örökös magány sem megoldás. Egy idő után tönkre teszed vele saját magad. Szükség van legalább egy olyan emberre akinek kibeszélhetjük a gondjainkat, akivel mindent megoszthatunk.

-De félek már az összes ilyen embert elveszítettem. - bújok még jobban kar- jai közé. Könnyeim pedig megállítha- tatlanul folynak egyenesen a ruhájára ami magába szívja a sós cseppeket.

-Ez esetben most találtál egy újat.

-Ezt hogy érted? - nézek rá fel.

-Én szívesen leszek a barátod, akár a támaszod.

-Mégis mi okod lenne erre?

-Senki nem érdemli meg, hogy szenvedjen. - mosolyog rám.- Egyébként Hoseok vagyok.

-Yoongi. - kezet fogunk és ekkor válik világossá miért is volt nekem annyira ismerős... - Ju-Jung Hoseok?

-Ezek szerint felismerhető vagyok maszk nélkül is. - neveti el magát.

...

Az egész életem megváltoztatta az az egy személy, akit mindig magam mellé akartam, és folyton elképzeltem, hogy milyen lenne találkozni az általam legjobban imádott repperrel.

Jung Hoseok, te nem a barátom lettél, hanem a reményem és egyben a szerelmem.