Elmúlás...

Hogy mit is jelent? Mikor egyik napról a másikra változik meg minden? Tudatosul benned, hogy talán ez az utolsó alkalom. Véget érnek a mindennapi találkozások, jelentéktelen beszélgetések, de annál is többet érő apró ölelések, a másik gondjai meghallgatása. Nincs már ki elkérje az épp aktuális tananyagot, dolgozatot, semmit.

Az együtt részegen töltött, de annál felejthetetlenebb pillanatok, érintések, puszik az arcon, hajon, nyakon... Arról bizonyos esetről nem is beszélve. Mind megszűnik. Szépen lassan halványodik el a közösen kivitt játék élménye, mikor a tanár bőszen boncolgatta a tananyagot.

Sokminden volt, de abból is a kedvenc a kosárlabdás játék, amivel órák hosszát képesek voltunk eltölteni. Amíg azt találgattad melyik színű mezben lévő játékos miben jobb, mikor fura beceneveket találtál ki rájuk, majd rájöttem, hogy oda volt föléjük írva, csak sosem tűnt fel.

Eszméletlenül hiányzik.

Bárhova kellett menni mindig boldogan hagytam hátra a többi barátom, és követtelek téged bárhova is mentél. Egyszer te álltad a kávét, amit oly nehezen választottam ki, hisz senki nem mondta előre, hogy a kétszáz oldalas könyv végén össze van gyűjtve a kínálat.

Milyen soká vettelek rá a palacsintára, amire még annyiszor hívnálak meg ahányszor csak szeretnéd, de kérlek, tölts még velem egy kis időt.

A közös fagyizónkba sosem mentem mással, ha nem voltál ott. Számomra az szent volt, ahogy az is, hogy citromosat kell kérnem. Valahányszor mást választottam csak a siránkozásom tudtam hallgatni milyen rosszul döntöttem.

Hihetetlen milyen régre nyúlik vissza a történetünk. Mikor az új iskolában te voltál az első, aki -igazából már nem is tudom milyen okból- megöleltem. Olyan megnyugtató az ölelésed. Az illatod, ahogy karod körém fonódik...

A közös fürdőzés, mikor összevesztünk ki üljön előre, ezért inkább mindketten hátul ültünk.

Bármikor fáztam már adtad is oda a pulóvert nem törődve azzal, hogy onnantól te fogsz fázni.

Miért kérdezte mindenki, hogy együtt vagyunk-e? Miért volt téma hogy összejöttünk-e már? Miért mondta mindenki, hogy összeillünk? Még a tanárok is többet ezt feltételezték.

Úgy szorítottál magadhoz, mintha ha csak eltűnhetnék egyik pillanatról a másikra. Talán csak bebeszéltem volna magamnak?

Tudod mennyire odavagyok a kacsákért, ezért mennyiszer mentünk el etetni őket. Miért jutsz mindenről eszembe?

Mennyi baromságot hordhattam össze neked teljes részegen az egyik szülinapon, amivel annyit szekáltál. Ha tudtad volna hogy rosszul esik... Viszont a mai napig sem tudom mi történt, csak szóbeszédek kerülnek hozzám tőletek. Elég kínos volt utána megbeszélni, de addig veled tölthettem az időm a vizet kémlelve. Sőt, ez egy hatalmas hazugság. A mai napig emlékszem a mozdulataidra, ahogy ülsz a stégen, beszállsz a csónakba... De vízre egyáltalán nem.

A két óra közti szünetek mialatt elmentünk inni, hisz mit csinál egy korunk beli. Mikor figyelmedre vágytam csak ki kellett maradnom a beszélgetésből a semmire meredve, és máris magadhoz húztál.

Azt hiszem az emlékeim nagy része már nincs is meg hisz annyi van. Az elsők mégis maradandóak. A gólyatáborban, amin szörnyen éreztem magam, és csak haza akartam jönni, ti odajöttetek egy oltári nagy sületlenséggel. Eszméletlenül jól esett, hogy valaki beszélget velem. Majd az első nap egyből a mellettünk lévő padba kerültetek. Ekkor még nem is sejtettem mekkora hatással leszel rám a jövőben.

Azt hiszem nálad jobb barátot sosem kívánhattam volna, és valószínűleg nem is fogok még egy ilyet találni, szóval kérlek maradjunk meg mindig így. Már most hiányzik, hogy nem tudunk minden egyes nap beszélni. Ki bírná ki ezt egy egész életen keresztül?

Olyan hamar eljött a "ballagás", amin köszönöm, hogy a párom voltál azon a pár méteren, amit egy videó miatt tettünk meg maszkban. Mennyivel több minden történhetett volna ha nem szakítanak el olyan sok időre. Vagy lehet, hogy pont azon kerültünk még közelebb a rengeteg órákig tartó videóhívással?

Emlékszel az osztálykirándulásokra? Az első életem egyik legrosszabb élményei közé tartozik. Sátrazni kellett miután eláztunk az esőbe, és egy idióta behányt a sátrunkba... Utána a te pulcsid volt szinte az egyetlen dolog másnap, ami száraz volt, mégis megajándékoztál vele. Őszintén ez után talán három napig is hordtam a nyári meleg ellenére.

Majd a következő évben, mikor megittuk a tanárok sörét? Te pedig kínáltad nekem a tőlük szerzett alkoholt?

Odafelé is veled utaztam, ahogy vissza is. A régi vonat ontotta a meleget, mégis mosolyogva beszélgettük végig az utat.

És a nyár, amit a többiekkel töltöttünk? Mennyi közös bicikliút a tóhoz, amihez odamenni se lehetett volna. Futás, ami után úgy fájt a fejem azt hittem meghalok, mégis megérte, hisz veletek lehettem.

Most mégis külön válnak útjaink. Miért tud ugyan az érdekelni minket? Mennyivel jobb lenne közösen egyetemre menni, vagy csak simán a jelenben ragadni, ami lassan múlttá válik.

Kinek fonom be unalmamban a haját? Kiével babrálok? Kihez fordulok a kérdéseimmel? Miért olyan nehéz ez? Még elbúcsúzni sem tudtunk. Helyén való lett volna egyáltalán? Olyan véglegesnek tűnne, mintha ezzel tényleg véget ért volna.

Hogy fogják ezentúl betölteni a galériám a közös fotóink? Kivel csinálok napi snapet? Miért érzem magam ennyire elveszettnek?

Kinek fogok kókuszgolyót csinálni? Hisz még azt sem kaptad meg, amit megírtem, emiatt pedig szörnyen bűntudatom van.

Vajon veszünk még közösen ruhát? Megyünk még úgy autóval, hogy aki utánad beszáll nem érti mi történt az üléssel úgy hátra van döntve, mikor neked úgy kényelmes.

Melyikünk panaszkodik jobban a kiöltözés miatt? Kinek mondom el mennyire utálom AZT a bizonyos ruhát, ha nem tudja melyikre gondolok?

Miért jut eszembe egyre több emlék?

Mennyi kis csokit, és rágcsálnivalót lenyúltál. Mégis hazudnék, ha azt mondom egy idő után nem olyat vettem direkt, amit szeretsz.

Kéz a kézben sétáltunk, teljesen random tenyerembe bújtattad sajátod. Fejem válladra hajtva gyönyörködtem a tájban. Mennyiszer ültünk ki a tér várfalára nézni a vizet. Mennyiszer mentünk el a szigetre, hogy a padokra vagy a közepén álló részre üljünk.

Még vizsgákat is képes voltam neked lesúgni, és ha újra csinálhatnám csak még jobban átnézném előtte, hogy tudjak segíteni.

Személyiségünk elég távoli egymástól, mégis vannak pontok, ahol összeér. Talán ezért értjük meg egymást.

Hogy gondoljak ezek után vissza könnyek nélkül rád? Te jelentetted az okot, amiért érdemes volt minden nap bemenni, és ott maradni.

Hogy mondjam el mennyire hiányzol? Mennyire fontos vagy nekem. Azt hiszem mindennél jobban szeretem a veled eltöltött időt. És azt hiszem már párszor mondtam, de...

Szeretlek.

Igazából rettentően összeszedetlen, sőt azon is gondolkodtam, hogy ki sem rakom. Viszont úgy érzem méltó lezárása egy fejezetnek az életemből, ami a középiskola volt.