Hoseok pov.

Seoul egy gyönyörű hely. Legalábbis ezt próbálom magammal elhitetni. Jó néhány éve lakok itt, de csak nemrég jöttem a Han-folyó partján lévő házamban. Az egyetem miatt elköltöztem otthonról és mivel egy vagyonosabb családból származok vettek nekem egyet.

Fiatalabb éveimből még maradtak emlékeim a "városomról". Gwangju nem olyan, mint a főváros, legalábbis számomra. A fejemben és főként szívemben őrzött helyre tekintek igazán otthonomként. Ott még a nap is fényesebben sütött.

Mióta itt töltöm napjaim minden nap lejövök a partra, hogy ne csak a szobám falai között üldögéljek. Igazából itt ugyanazt csinálom, mint otthon tenném, de legalább szebb a kilátás.

Elindulok padom felé, amin minden alkalommal helyet foglalok. Sosem ül ott senki más rajtam kívül, most mégsem magányosan álldogál.

Ránézek a vízre, ami gyönyörűen csillog a lemenő nap fényeiben. Nincs szívem itt hagyni ezt a látványt. Sóhajtok és elindulok felé. Mellé állva nézem őt, mire rámvezeti tekintetét. Bólint, érti a fel nem tett kérdésem. Aprót elmosolyodok és a szélére huppanok.

Hátradőlök és lehunyt szemmel élvezem, ahogy a szellő tencseim közé kapva próbálja őket magával vinni. Ahogy felnyitom szemem akaratom ellenére nézek lopva a mellettem lévő fiúra.

Még nem láttam őt, bár hatalmas ez a város, hogy is tudtam volna. Lehet átutazóban van és ez az első, egyben utolsó hogy találkozunk, bár nem az hisz azt se tudom ki ő és véletlenül bukkantunk egymásra. Szóval egyszerűen csak a helyem foglalta el.

Mégis ahogy egyre jobban szemügyre veszem úgy válnak vonásai ismerőssé. Mintha már láttam volna őt valahol...

Tekintetem egyszerűen nem tudom elszakítani róla, ami neki is feltűnik és kérdő tekintettel mered rám.

-Én... Sajnálom- fordítom el fejem- Azt hiszem inkább megyek- rázom meg fejem. Lehet csak bebeszélem magamnak, nem támadhatom le, hogy "Hé, kivagy? És miért tűnsz ismerősnek?"... Igen, ez nyilván nem lenne furcsa egy kicsit sem, inkább amilyen gyorsan csak lehet tovább állok.

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a fiút. Próbálom elterelni a gondolataim, de valahogy mindig ugyan oda jutok vissza.

-Gyerünk Hoseok, sose látod többet. Eddig se láttad. Csak engedd el.- mondom magamnak, ahogy beérek a házba és levetem magam a kanapéra.

Este végül arra jutok, hogy holnap is kiülök csak a biztonság kedvéért. Igen, meg kell bizonyosodnom róla, hogy nekünk ez a negyed óra, max. húsz perc jutott az életből, amit "közösen" tölthettünk.

Reggel hamar felébredek és szinte egyből a pad jut eszembe, vagyis inkább a rajt ülő fiú, hogy ma is ott lesz-e.

Terveim szerint ha nem ér oda előbb, akkor kiköltözök a padra estig. Rakok magamnak innivalót, rágcsát, ebédet, a fülesem, egy nagyobb pulcsit, egy könyvet, amit épp olvasok és telefonom zsebre rakva indulok ki. Kicsit olyan érzésem van, mintha kiraktak volna egy napra az utcára...

Helyet foglalok a -szerencsére- üres padon, majd egy zene kíséretében kezdek bele a történetem folytatásába. Ezzel aránylag el is megy az idő, csak korgó gyomrom tudatja velem, hogy ideje lenne ebédelni is.

Az elcsomagolt ételt kezdem majdszolgatni a folyót nézve. A naptól csak úgy ragyog az egész víztükör, akár egész nap tudnám nézni, és nagy valószínűséggel fogom is, mert a tegnapi fiú csak nem akar jönni.

Ahogy telnek az órák úgy kezdem egyre jobban feladni, hogy újra láthatom. Pulcsim magamra veszem mikor az eddig meleget adó nap elkezd alábukni, hogy helyét lassan a hold vegye át.

Sóhajtok és összepakolom a cuccom, ami eddig mellettem terült el. Táskám cipzárját össze húzom indulásra készen, de ekkor valaki mellém sétál.

A tegnapi jelenet újra lejátszódik csak most pont fordítva. Apró mosoly húzódik ajkaimra, ahogy realizálom, hogy újra eljött, mellettem ül és bámulja a vizet. Vajon miattam van itt? Annyi kérdésem lenne hozzá.

Megpróbálom tűrtőztetni magam és csak csendben ülök mellette. Meg szeretném tudni láthattam-e már valahol. Az is érdekelne, hogy a környéken lakik-e. Ő is egyetemre jár?

-Kérdezz ha szeretnél.- töri meg a csendet egy kicsit mélynek mondható rekedtes hang. Nagy szemekkel nézek rá, de ő továbbra is csak a vizet bámulja.- Látszik rajtad mennyi gondolat suhant végig az agyadon, szóval mondd.- utasít halkan, mégis teljesen érthetően.

-Hogy hívnak?

-Az lényegtelen.- rázza meg a fejét.- Nem ezt akarod tudni.

-Errefelé laksz?

-Ez még mindig nem az a kérdés.- mosolyodik el. Nagyon fura ez a fiú.

-Miért vagy nekem ennyire ismerős?- teszem fel a kérdést, ami a legjobban érdekel.

-Arra neked kell rájönnöd- fordul végre felém.- De mondd csak Hoseok, szerinted mennyit változhat valaki hat év alatt?- néz mélyen a szemeimbe sötét, szinte végtelen iriszeivel. Teljesen magával ragad és mire feleszmélek már elindult, hogy magamra hagyjon a nagy jelentőséggel bíró kérdéssel.

Ahogy tovább gondolkodok a hullámokra koncentrálva, egy hozzá nagyon hasonló fiú arca ugrik be, még a Gwangjuban töltött éveimből. Yeongsan, a város egyik folyója partján találkoztam vele először, ahogy a másik partról kémlelte a vízben úszó, néha felbukkanó apró halakat.

Az idő elteltével beszélni kezdtünk és legjobb barátok lettünk. Azóta se volt egy barátom se, legalábbis akikre igaziként tekintettem volna. Min Yoongi, ő volt az egyetlen, aki teljesen elfoglalta a szívem és a tudat, hogy nem jöttem rá egyből ki is ő megrémít. Porcelán bőre ugyan olyan világos, haja ugyan más színben pompázik, de mégis jobban áll neki, mint a barna.

Tizenhat éves Hoseok élete szerelme egyszer csak leül mellé egy padra és huszonkét évesen egy teljes nap kell, hogy rájöjjön Min Yoongi az. A felismerés arconcsapásként ér és legszívesebben utána mennék, ha tudnám hova tűnt. Ma már nem fog visszajönni ugye?

Teljesen kétségbe esek, utana indulok, bár fogalmam sincs merre, csak megyek. A víz part vonalában haladok az innen nem messze található hídig, amin átfutok. Nem érdekel ki néz hülyének, rohanok a túloldalra az "enyémmel" szembe lévő padhoz. A Han-folyó lényegesen szélesebb, mint az otthoni volt, de biztos vagyok benne, hogy ott lesz. Lihegve veszem az utolsó métereket, mikor meglátok egy csukjás alakot.

-Yoongi!- kiáltom el magam. Felém kapja tekintetét és egy kicsit elnyitja ajkait.- Én...- mit kéne hogy most mondjak?- Azt hittem már sosem kaplak vissza.- ejtem ki ezt a pár szót, miközben pár könnycsepp végiggördül arcomon.

Lehúzza kapucniját, ami rálátást enged fátyolos szemeire. Lassan felkel és egy bizonytalan ölelésbe von. Erősen szorítom magamhoz vékony derekánál fogva. Még mindig ugyan olyan az illata, kellemes friss.

-Végre visszakaptalak.

Nos igeeen~, aki olvasta már yoonseok_religion Ocean boy című könyvet, annak kísértetiesen hasonlíthat rá, de egyszerűen annyira megihletett, hogy muszáj volt megírnom.
Ha mégsem láttad még ezt a remekművet, akkor mindenképp ajánlom figyelmedbe.