Lan Mao immár nyolc éve élt anyjának családjával. Példaértékű tagja lett Lan klánnak, egyedül harsánysága és mérhetetlen igazságérzete nehezítette meg az itteni életet. Gyakran vágyott vissza a Szirmok udvarába, hogy lássa mit vettek el és miért kell bosszút állnia. Nagybátyja ha ilyenre gondolt pálcájával a fejére koppintott. Mintha csak tudná mire gondol.

-Lan Mao. Tudom mennyire fáj, de senki sincs olyan helyzetben, hogy megtegye. A Wen klán túlságosan erős. Tudod, hogy mit tettek két éve is.

-Egyszer pedig igazságot teszek nagybátyám. Az eltiport klánokért, de leginkább a saját magamért. Meg fogom bosszulni anyát.

Az öreg mester megsimogatta ében fekete haját és megvárta míg a fiatal húga kisírja feltörő bánatát. Lan Mao még reszkető kezekkel vette elő hárfáját és melankolikus dalba kezdett. Nem sok idő múltán egy citera csatlakozott a dalhoz. Nem kellett megfordulnia tudta hogy Lan Zhan. A dal végéhez értek az ifjú Lan Mao mellé ült és egy ideig csak nézték az esti égboltot.

- Lan Zhan, szoktál anyukádra gondolni?

Arany tekintette messze merengett. Anyukáját egyetlen egyszer láttam. Nagyon szép és jól nevelt volt, Lan Zhan nagyon hasonlít rá. Mikor rám emelte szép szemeinek fényét.

- Igen. Nagyon hiányzik Lan Mei néni?

A bánat úgy öntötte el a lelkem, mint mikor a semmiből vihar fellegek tűnnek fel. Felejthetetlen, nem tudok mit kezdeni a haragommal.

- Mindenki hiányzik, de anyu hiányzik legjobban. Tényleg holnap érkeznek meg a tanítványok a többi klántól! Kíváncsi vagyok milyenek lesznek.

-Hm.

Valami ilyesmi választ vártam. Huncut mosoly suhant át az arcomon és megsimítottam a fejpántját. Kicsit morcos lett, de csak rá kacsintottam. A sajátom jobb szerettem a hajráfként használni csakúgy mint anyu használta.

-Késő van, menjünk A-Mao.

Nyújtotta felém a kezét. A-Zhan és A-Xichen nélkül biztosan magányos lennék. Megfogtam és elindultunk a hálóinkban. Néha mikor megkeresnek a múlt kísértetei átlógok hozzá. Mielőtt bárki látná visszaszökök a saját szobámba, de olyankor Wen Ruohan lebeg lelki szemeim előtt. Anyu utolsó sikolyával halt a Szirmok Udvara. A tükör előtt próbálom felidézni, olyan akác lila íriszei voltak mint A-Xichen-nek. A mosolya olyan volt mint Lan Qiren nagybátyámnak, mikor a bácsikám mosolyog én is boldognak érzem magam.

Lan Mei a klánunk példaértékű kultivátora volt. Mindenben élen járt helyén volt az esze, a szívét viszont olyasvalaki kísértette meg aki csak kéjre vágyott. Nagyapánk anyánkra szégyenfoltként tekintett. Mikor megtudta, hogy engem vár, nem volt maradása Felhő Zugban. Nagybátyáim semmit sem tehettek, de anyukám talpra esett volt. Még a születésem előtt Övé lett a Szirmok Udvara.

Az emberek szerették, sokukat és a gyermekeiket is Ő gyógyította meg. A férfi aki állapota ellenére is feleségül akarta venni olyan volt akár az emberiség szíve. Ítéletektől mentes, igaz és becsületes. Aki hozzám is jó volt, pedig nem az Övé voltam.

Az apám ennek szöges ellentéte volt, aki a saját feleségétől való félelmeit mindig más nők ölében temette el. A hazugságok hálóját pedig igazi pókként szövi. Anyám szerint kicsit sem hasonlítok rá, ha az anyajegyem nem lenne. Ami a fél hátamon erősen tündököl rózsa formában, bárkit megnevezhetne apámnak. Csakhogy ez a rózsaformájú anyajegy a Lanling Jin klán főágának örökletes jegye és ez köt egyedül a Lanling Jin klánhoz. Még nem láttam, de bár soha ne látnám.

A Szirmok Udvara szó szerint virágzott. Kitűnő kultivációs oktatástanai vetekedett a Gusu-ban lévőkkel. Csak az volt a baj, hogy nem csak velük. Az idő haladtával pedig szálkává lettünk Wen Ruohan szemében. Aki kegyetlen eltiport minden szirmot. E percben lecsaptam a tükröt, megint sírva fakadtam. Majd végig gondoltam nevem és mélyen magamba szívtam az éjjeli levegőt. Lan Mao vagyok, más néven Shuang-Annchi (Fényes angyal) Jelen helyzetben senki sem akarná ezt elhinni, de minden vágyam, hogy végezzek vele és mindenkivel aki részt vett a Szirmok Udvarának pusztulásában.